Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Õseink legendái
A nyereg alatt puhított hús
A rólunk szóló történeti téveszmék erdejének egyik legodvasabb fája, ennek ellenére még ma is él, nem dönthetik ki a tudományos cáfolatok viharai.
Eszerint õseink nyers húst tettek a nyereg alá, s a lovaglás közben így megpuhult húst derék harcosaink, pásztoraink jóízûen elfogyasztották. Sokáig nem szúrt szemet senkinek, hogy a ló izzadságával átitatott hús iszonyatos bûzt áraszthatott, meg az sem, hogy a nyereg alatt csomóba gyûrõdött állítólagos táplálék törte volna a ló hátát, ezért az bizonyosan ledobta volna lovasát.
Érdekes, hogy még a józan ítélõképességû, kiváló történész, Pauler Gyula is minden gyanú nélkül írta le ezt a legendát 1900-ban megjelent könyvében. De lássuk, honnan is ered ez az alaptalan téveszme!
Amikor a hunok a 370-es években megjelentek a Római Birodalom határvidékén, élt Rómában egy mûvelt katonatiszt, Ammianus Marcellinus, aki jeles mûvet írt kora történetérõl, amelyet 393-395 között fejezett be az Örök Városban. Természetes, hogy írt a birodalom ádáz ellenségeirõl, a hunokról is, akiket rómaihoz illõ módon rettenetese utált. Meg is írt róluk minden rosszat, iszonyúan barbárnak, mocskosnak, tudatlannak bélyegezvén õket. (Meg sem fordult a fejében, hogy e primitív nép hogyan gyõzhette le a mûvelt rómaiakat.) A dologban csak az a furcsa, hogy szerzõnk egyetlen élõ hunt sem látott, a leírtakat tehát vagy római háryjánosoktól hallotta, vagy maga találta ki. Nos, õ írja a hunok táplálkozásáról:
" nyers hússal táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjaik alá tesznek, s kissé porhanyósra melegítenek"
Nyeregrõl ugyan a szövegben nincs szó, de jól tudjuk, hogy már a hunok is a honfoglaló magyarokéhoz hasonló fanyerget használtak (ezekbõl rakatott máglyákat Attila az ún. catalaunumi csata éjjelén), s a húst valószínûleg csak a nyeregdeszkák alá tehették.
Hogy e furcsa megjegyzést a neves történetíró fantáziája szülte, már abból is sejthetõ, hogy azok a kortárs szerzõk, akik valóban látták és többé-kevésbé ismerték is a hunokat . mint például Priszkosz, aki 449-ben a kelet-római követséggel járt Attila udvarában – említést sem tesznek a hús puhításának e furcsa módjáról. Innen már mindenki számára egyértelmûnek tûnik, miért is hozták kapcsolatba e fals legendát a mi õseinkkel. Köztudott ugyanis, hogy a honfoglalást követõen a nyugat-európai írástudók a magyarokat szkítáknak s fõként hunoknak, azaz ezek utódainak tekintették s tõlük eredeztették.
A valós helyzet azonban korántsem ennyire egyszerû. A középkorban ugyanis Ammianus Marcellinus mûve ismeretlen volt, csak a reneszánsz korban vált közismertté. Magyarországi pályafutása pedig csak a 19. század elején kezdõdött, s vált hamarosan történeti legendáink egyik vadhajtásává. Ráadásul gyökerei oly szívósan megkapaszkodtak a magyar talajban, hogy kiirtása máig sem sikerült teljesen. Pedig a tudomány viszonylag korán felemelte szavát.
A kíváló néprajzkutató, Bátky Zsigmond már 1903-ban meggyõzõen bizonygatta, hogy több szempontból is lehetetlen valósnak vélnünk a nyereg alatt puhított nyers hús fogyasztását. Utalt rá, hogy a középkori utazók sem írnak hasonló szokásról a nomád népek körében, az egyetlen említés a fantázia szüleménye. Az egyik német szerzõ munkájára hivatkozva hozzáfûzi: az ázsiai nomádok körében megfigyelték, hogy az állat hátán lévõ sebre néha sózott, nyers húst tesznek, amivel a sebet gyógyítják. Így tehát feltehetõ, hogy az ókori szerzõ ezt az állatgyógyítási szokást érthette félre.
1922-ben aztán Solymossy Sándor ugyanebben a folyóiratban még alaposabb dolgozatot szentelt a kérdésnek. A nyereg alatt puhított hús fogyasztását õ is kitalált mesének tartja, szintén hivatkozik középkori keleti utazók (Marco Polo, Plano Carpini, Rubruk) másfajta megfigyeléseire, de õ is szót ejt a Volga torkolatától délnyugatra élõ nomád kalmükok állatgyógyászati szokásáról, akik a sebre nyers húst, illetve gyakrabban hájat tesznek.
A két kitûnõ néprajzkutató nyomán vélik úgy néhányan a mai kutatók közül, hogy az említett nomád állatgyógyítási praktikát írhatta le egykor a történetíró. Ez azonban aligha lehetett így. Mint említettük, Ammianus Marcellinus semmit nem téveszthetett össze semmivel, hiszen õ soha nem látott hunokat, mindent, amit leírt, õ maga találta ki, a lényeg az volt, hogy minél több rosszat írjon a gyûlölt hunokról. A nyers hússal való gyógyítás szokása azonban talán tényleg élhetett a nomádok körében, de igencsak elvétve. A késõbbi néprajzi leírásokban ugyanis nem akadtam sehol a nyomára. Más kérdés, hogy napon szárított húst bizonyára vittek magukkal az egykori nomád lovasok, amelyet zacskóba téve a nyeregkápához erõsítethettek.
A karikalábú, kis magyarok
Még ma is szinte általános felfogás a honfoglaló magyarokról, hogy igen kis termetûek voltak, s mivel mindig lovon ültek, lábuk bizony még udvariasan sem nevezhetõ másnak, mint ó-láb-nak. Honnan eredhet ez a szinte általános vélemény, s van-e benne igazság?
Regino. Az Ardennekben lévõ prümi kolostor apátja 908-ban fejezte be világkrónikáját, amelyben az általa megélt eseményeket kronológiai rendbe szedve írta le. A magyarokról szerzett értesüléseit a 889. évnél összegzi. (A krónikába ugyanis nem minden évben jegyezte be az akkor történteket, hanem - ahogyan az a kolostori évkönyveknél szokásban volt - több esztendõ eseményeit egyszerre vetette papírra.)
Azt írja a magyarokról, hogy "lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik belé az asszonyokba, mint a férfiakba."
És így tovább.
Az apát úr láthatóan nem nagyon kedvelte õseinket. Ám valóban lovon élõ népnek nevezte õket, amit a késõbbi nyugati történetírás az unalomig ismételt, mint azt is, hogy honfoglalóink embervért ittak, megették a megölt ellenség szívét és egyebeket. Mindezek persze nem közvetlen megfigyelésen, hanem irodalmi olvasmányokon alapulnak.
A meggyõzõdés a honfoglaló magyarok kis termetérõl azonban nyilvánvalóan nem kizárólag a régi forrásokon alapult. A keleten járt európai utazók az újkorban ugyancsak megerõsíthették ezt a hitet, hiszen az ázsiai nomád népek többnyire valóban alacsony termetûek.
Mindezek alapján történészünk, Pauler Gyula 1900-ban így láttatja nevezetes munkájában a honszerzõ magyarokat:
"Mikor az apró, barna, nyírt hajú, majdnem tar legények kiálltak, vállunkon volt a dzsida, kezükben az íj, s felváltva használták, amint a szükség kívánta."
Ennek az elképzelésnek érdekes régészeti-kutatástörténeti vonatkozása is van. Amikor Kolozsvárott a Pata utcai nagy lakótelep építésekor (a nyolcvanas évek elején) jellegzetes honfoglalás kori temetõ került elõ - részleges lovas temetkezésekkel és veretes tarsollyal -, az akkori nomád "tudományos körök" nem siettek ezt a tényt nagydobra verni. Miután a nyilvánvaló tények mégis kiszivárogtak, a kérdésekre azt felelték, hogy ez a temetõ semmiképpen nem lehet magyar hagyaték, hiszen magas férfiak csontvázai voltak a sírgödrökben, a ló csontok mellett, márpedig a honfoglaló magyarokról köztudott, hogy alacsony, görbe lábú emberek voltak.
Gondolhatnánk, mi sem egyszerûbb, mint a régi népek testmagasságának megállapítása. Elég, ha a régészek lemérik az általuk feltárt csontvázak hosszát. Ez valóban így is van, a vázak hosszából jól megállapítható az egyének testmagassága. Ahhoz azonban, hogy egy régi népesség átlagos magasságáról képet alkothassunk, meglehetõsen sok mérési adatra van szükségünk. Ez pedig hosszú ideig nem állt az antropológusok rendelkezésére. Bár az elsõ honfoglalás kori sír már 1834-ben felszínre került a Kecskemét melletti Benepusztán. Ma azonban már meglehetõsen sok 10. századi magyar sír embertani adatait ismerjük, a történeti embertan kutatói hitelesebb becsléseket tehetnek, mint korábban. Szathmáry László 1982-ben közzétett vizsgálatai alapján 168, 189 cm-ben állapította meg a honfoglaló magyar férfiak testmagasságát (ami 5,25 cm-rel magasabb a korábbi becsléseknél). A nõk magassága pedig 160-161 cm volt.
A 170 cm körüli férfiak - fõként abban az idõben - nem számítottak alacsonynak, sõt kifejezetten magasnak ítélhetõk. S bármennyit ültek is lovaikon, egyáltalán nem jellemzõ rájuk a karikaláb. Többségük jól táplált, magas testalkatú lehetett.
A testmagasság azonban az idõk folyamán ugyanannál a népességnél is változik. Minden jel arra utal, hogy õseink magassága a középkorban nem növekedett, hanem csökkent. Így lehetett ez az újkorban is. Szathmáry László és Bene János a nyíregyházi levéltárban az 1848-1849-es szabadságharc idején sorozott honvédek adatait vizsgálta át. Ebbõl kiderült, hogy az átlagos testmagasság 160 cm lehetett, tehát mintegy 10 cm-rel alacsonyabb, mint a honfoglaló vitézeké. Azt már mondanom sem kell, hogy az utóbbi fél évszázadban jelentõsen megnõtt mind a férfiak, mind a nõk magassága.
Valóban "kalandok" voltak-e a "kalandozások"?
Ma már minden történész tudja, hogy az Európa számos tájára irányuló magyar katonai zsákmányszerzõ vállalkozásokat helytelen "kalandozások"-nak nevezni. E kifejezés azonban mára már annyira meghonosodott szakirodalmunkban s a nagyközönségnek szánt esszéirodalomban is, hogy aligha van értelme megváltoztatni. Igaz, a fogalmat még akkor kezdték használni, amikor egészen másképpen értelmezték történészeink e hadjáratokat. Sokan csupán a magyar katonai virtus megnyilvánulásait látták bennük. Nem így szomszédjaink, akik a német Raubzüge (rabló hadjáratok) kifejezéssel adták tudtunkra ítéletüket.
A közvélemény romantikus szemléletét Babits Mihály Turáni indulója tükrözi legszebben:
Mi vagyunk a rónán járók,
soha napján meg nem állók.
Lég fiai, röpke rárók,
messze mezõn szerte szállók.
Huj, huj, huj!
Kõházakkal, vértes haddal,
mit törõdünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
virradunk mi virradattal
Huj, huj, huj!
A romantikus elképzelésektõl azonban még legkiválóbb történészeink sem voltak mentesek. Ezt írja például Pauler Gyula:
"Árpád halálától kezdve majdnem minden esztendõben indultak ki rabló csapatok, magánvállalkozók - ha szabad e szóval élnem - vagy a nemzeti közseregnek kisebb-nagyobb része a nyugati keresztény országokba, és mindig tovább és tovább hatoltak, mert sehol sem tudtak nekik sikeresen ellenállni."
Az egykori valóság azonban egészen más lehetett. A kalandozó hadjáratok 862-ben kezdõdtek, tehát az elsõk még Etelközbõl indultak. 899 és 970 között pedig összesen 47 hadjárat indult. 38 nyugati irányba, 9 pedig délkeletre, Bizáncba. (legalábbis ennyirõl vannak írott forrásaink.) E vállalkozások elemzése ma már egyértelmûvé teszi, hogy céljuk, lefolyásuk és eredményességük különbözõ volt ugyan, de semmiképpen nem kalandvágyó ifjak hétvégi spontán kiruccanásai voltak. Ehhez nem is kell alaposabban feltárni az akkori Európa erõviszonyait, elegendõ a térképre ránéznünk, hogy megállapíthassuk: annak ellenére, hogy akkoriban e földrészen eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, olyan iszonyú volt e nagy terület erõfölénye, hogy zsenge ifjaink e, sokáig borzolhatták volna szomszédjaink idegeit.
E hadjáratok tehát nem szervezetlen, spontán akciók voltak, hanem jól megszervezett hadmozdulatok, amelyeket vasfegyelemmel hajtottak végre. Jó példa erre a 924-es Sankt Gallen-i kaland, amikor a kolostor udvarán a bortól megrészegült katonák vidám mulatozásba kezdtek, kardtáncot jártak vezéreik elõtt. Amikor azonban jelzést kaptak a közeli ellenségrõl - Ekkehard szavai szerint - , "a klérikust és Heribaldot ott hagyván egyedül a kolostorban, a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak, elõbb, semmint hinné az ember, harcba készen csatasorban álltak."
E hadjáratokat kétségkívül a fejedelmi udvarban, de mindenképpen a fejedelem tudtával szervezték, nem pedig egyéni kezdeményezésre. A magyar hadak ugyanis gyakran valamely hadakozó fél megsegítésére indultak útnak, e szövetségeket pedig a fejedelem kötötte. A hadjáratok jelentõs része viszont a közelebbi-távolabbi szomszédokra kivetett adó behajtását szolgálta. A legyõzött ellenséggel ugyanis jelentõs adó fejében kötöttek békét. Az itáliai uralkodók például a 10. század elejétõl 950-ig évi tíz véka ezüst adót kifizettek (kb. 275 kg, ami 30 kg aranynak felelt meg). Ezért a tetemes mennyiségû adóért el kellett menni, ami gyakran együtt járt újabb zsákmányszerzõ vállalkozásokkal.
A seregek, gondolnánk, nomád szokás szerint mindig tavasszal indultak útnak. Ennek azonban ellentmondanak adataink, mert a magyar támadásokra nem ritkán õsszel, télen is sor került. Ez a körülmény s az, hogy a kalandozó seregek néha óriási távolságokat tettek meg (942-ben például a mai Spanyolországba is eljutottak), felveti, hogy nem mindig Magyarország volt a hadak kiindulási pontja. Voltak tehát szövetségesek, akik szállást, élelmet és takarmányt adtak a seregeknek, s jó vezetõkkel is ellátták õket. Bizonyosan ilyenek voltak a bajorok és az itáliaiak.
Az egykorú nyugati kútfõk, majd nyomukban a történetírók is, igen élénk színekkel ecsetelték a magyar hadak pusztításait, kegyetlenségét. Nem kétséges, sok igazság van ebben, sok keserûséget, fájdalmat és pusztulást okoztak a kalandozó magyarok mindaddig, amíg össze nem fogtak ellenük, s le nem gyõzték õket. Nem puszta mentegetõzés azonban, ha néhány más szempontra is felhívjuk a figyelmet. Arra például, hogy az egymás ellen küzdõ szomszédok maguk vették igénybe a magyar katonai segítséget. Az sem mellékes például, hogy milyen régészeti nyomai vannak a magyar pusztításnak. A városok, falvak, kolostorok felégetésének és lerombolásának.
Mi, magyarok jól ismerjük az ilyen nyomokat, hiszen a tatárjárásnak török pusztításnak ezernyi kézzelfogható régészeti bizonyítéka van. A magyar pusztításnak azonban nyugaton szinte semmi nyoma nincs. Mi lehet ennek az oka? E fontos kérdés válaszra vár.
Õsmagyar puli és szürke marha
Két dolog van nálunk, magyaroknál, amihez mindenki ért: az õstörténet és a futball.
Az utóbbiról nincs mit beszélni, labdarugásunk mai helyzetével mindenki tisztában van. Ha mûkedvelõ õstörténészeinket szemléljük, a színvonal ott is hasonló, ennek ellenére számuk évrõl-évre nõ, hangjuk ércesedik, önbizalmuk töretlen - s még kedvenc háziállataink eredetével is tökéletesen tisztában vannak.
Az egyik ilyen érdemdús õstörténész arról értekezett, hogy aranyos és okos kis puli kutyánk éppúgy sumér eredetû, mint mi magunk. Az egyik nemrég megjelent általános iskolai tankönyvben (!) pedig azt találtam, hogy a nagy szarvú szürke marha a honfoglaló õsökkel együtt érkezett Kárpátok övezte szép hazánkba (ha ez így volt, igencsak sokáig tarthatott az a bejövetel).
De valóban nem érdektelen számunkra, milyen háziállatokat hoztak magukkal õseink az új hazába. E korántsem egyszerû rejtély megoldásának látott neki a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Hankó Béla, a debreceni egyetem híres professzora. Számos nagyszerû tanulmánya mellett, 1940-ben egy igen népszerû könyvet adott közre Õsi magyar háziállataink címmel. Aki nem volt járatos az állatok történetét vizsgáló archeológia tudományában, az Hankó Béla könyvét ütötte fel, s onnan írta ki a megfelelõ
passzusokat. Így tett kíváló régészünk, László Gyula is, amikor 1944 elsõ hónapjaiban Kolozsvárott nevezetes könyve, A honfoglaló magyar nép élete kéziratán dolgozott. Ott is sorakoznak aztán könyvének lapjain a "honfoglaló" háziállatok, a szürke marha, a rackajuh, a puli, a komondor és a kuvasz. Szinte sajnálja ma már az ember leírni, hogy e szép állatok közül egyik sem õseinkkel jelent meg mai hazánkban.
Ezért azonban nem a debreceni professzort kell elmarasztalnunk. Régi írott forrásaink ugyanis vajmi keveset árulnak el õsi háziállatainkról, õ csak annyit tehetett, hogy a 19-20. században régi fajtaként ismert állatokat tette meg "honfoglalónak". Ma már egészen más a helyzet. Az állattan történetének kutatói a régészeti ásatásokon elõkerült állatcsontokat vizsgálhatják, s abból következtethetnek õsi háziállataink alakjára. Sajnos a kedves, okos puli õseinek csontjai nem kerültek elõ a honfoglalás kori, de még az Árpád-kori leletek között sem. Helyette nagy testû, agárra emlékeztetõ kutyák maradványaira bukkantak a régészek.
Az is beigazolódott, hogy a kutyát különös tisztelet övezte a nomád népek körében, így a mi õseinknél is. Bizánci forrásból tudjuk, hogy félbevágott kutyára esküdtek. Magam két 10. századi magyar temetõ keleti szélén találtam gondosan eltemetett kutya csontvázát, Sándorfalván és Hajdúdorogon. Az ember hû barátja halála után is õrizte gazdája örök álmát. Még a legrégibb fajtának tartott komondor is csak a kunokkal jöhetett hazánkba a tatárjárás után. A mai fajták tehát jóval késõbbiek a honfoglalásnál.
De nem õsi fajta az ízletes húsáért ma is kedvelt rackajuh sem, csontjai ismeretlenek e korai idõben. S alacsony termetû, rövid szarvú volt a honfoglalók szarvasmarhája is. A ma ismert és a kihalástól épphogy megmentett magyar szürke marha pedig csak az újkorban alakult ki, amint azt Vörös István archeológus munkájából megtudhatjuk. Sajnálhatjuk, hogy néhány illúzióval szegényebbek lettünk, örvendhetünk viszont, hogy az igazsághoz valamivel közelebb jutottunk.
Írta: Fodor István
Megjelent :Rubicon Történelmi Magazin 2012/4-5
Bekülde nekünk okulásul: Klotild
...ez az icike-picike Gerry meg mindet kitette...
A rólunk szóló történeti téveszmék erdejének egyik legodvasabb fája, ennek ellenére még ma is él, nem dönthetik ki a tudományos cáfolatok viharai.
Eszerint õseink nyers húst tettek a nyereg alá, s a lovaglás közben így megpuhult húst derék harcosaink, pásztoraink jóízûen elfogyasztották. Sokáig nem szúrt szemet senkinek, hogy a ló izzadságával átitatott hús iszonyatos bûzt áraszthatott, meg az sem, hogy a nyereg alatt csomóba gyûrõdött állítólagos táplálék törte volna a ló hátát, ezért az bizonyosan ledobta volna lovasát.
Érdekes, hogy még a józan ítélõképességû, kiváló történész, Pauler Gyula is minden gyanú nélkül írta le ezt a legendát 1900-ban megjelent könyvében. De lássuk, honnan is ered ez az alaptalan téveszme!
Amikor a hunok a 370-es években megjelentek a Római Birodalom határvidékén, élt Rómában egy mûvelt katonatiszt, Ammianus Marcellinus, aki jeles mûvet írt kora történetérõl, amelyet 393-395 között fejezett be az Örök Városban. Természetes, hogy írt a birodalom ádáz ellenségeirõl, a hunokról is, akiket rómaihoz illõ módon rettenetese utált. Meg is írt róluk minden rosszat, iszonyúan barbárnak, mocskosnak, tudatlannak bélyegezvén õket. (Meg sem fordult a fejében, hogy e primitív nép hogyan gyõzhette le a mûvelt rómaiakat.) A dologban csak az a furcsa, hogy szerzõnk egyetlen élõ hunt sem látott, a leírtakat tehát vagy római háryjánosoktól hallotta, vagy maga találta ki. Nos, õ írja a hunok táplálkozásáról:
" nyers hússal táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjaik alá tesznek, s kissé porhanyósra melegítenek"
Nyeregrõl ugyan a szövegben nincs szó, de jól tudjuk, hogy már a hunok is a honfoglaló magyarokéhoz hasonló fanyerget használtak (ezekbõl rakatott máglyákat Attila az ún. catalaunumi csata éjjelén), s a húst valószínûleg csak a nyeregdeszkák alá tehették.
Hogy e furcsa megjegyzést a neves történetíró fantáziája szülte, már abból is sejthetõ, hogy azok a kortárs szerzõk, akik valóban látták és többé-kevésbé ismerték is a hunokat . mint például Priszkosz, aki 449-ben a kelet-római követséggel járt Attila udvarában – említést sem tesznek a hús puhításának e furcsa módjáról. Innen már mindenki számára egyértelmûnek tûnik, miért is hozták kapcsolatba e fals legendát a mi õseinkkel. Köztudott ugyanis, hogy a honfoglalást követõen a nyugat-európai írástudók a magyarokat szkítáknak s fõként hunoknak, azaz ezek utódainak tekintették s tõlük eredeztették.
A valós helyzet azonban korántsem ennyire egyszerû. A középkorban ugyanis Ammianus Marcellinus mûve ismeretlen volt, csak a reneszánsz korban vált közismertté. Magyarországi pályafutása pedig csak a 19. század elején kezdõdött, s vált hamarosan történeti legendáink egyik vadhajtásává. Ráadásul gyökerei oly szívósan megkapaszkodtak a magyar talajban, hogy kiirtása máig sem sikerült teljesen. Pedig a tudomány viszonylag korán felemelte szavát.
A kíváló néprajzkutató, Bátky Zsigmond már 1903-ban meggyõzõen bizonygatta, hogy több szempontból is lehetetlen valósnak vélnünk a nyereg alatt puhított nyers hús fogyasztását. Utalt rá, hogy a középkori utazók sem írnak hasonló szokásról a nomád népek körében, az egyetlen említés a fantázia szüleménye. Az egyik német szerzõ munkájára hivatkozva hozzáfûzi: az ázsiai nomádok körében megfigyelték, hogy az állat hátán lévõ sebre néha sózott, nyers húst tesznek, amivel a sebet gyógyítják. Így tehát feltehetõ, hogy az ókori szerzõ ezt az állatgyógyítási szokást érthette félre.
1922-ben aztán Solymossy Sándor ugyanebben a folyóiratban még alaposabb dolgozatot szentelt a kérdésnek. A nyereg alatt puhított hús fogyasztását õ is kitalált mesének tartja, szintén hivatkozik középkori keleti utazók (Marco Polo, Plano Carpini, Rubruk) másfajta megfigyeléseire, de õ is szót ejt a Volga torkolatától délnyugatra élõ nomád kalmükok állatgyógyászati szokásáról, akik a sebre nyers húst, illetve gyakrabban hájat tesznek.
A két kitûnõ néprajzkutató nyomán vélik úgy néhányan a mai kutatók közül, hogy az említett nomád állatgyógyítási praktikát írhatta le egykor a történetíró. Ez azonban aligha lehetett így. Mint említettük, Ammianus Marcellinus semmit nem téveszthetett össze semmivel, hiszen õ soha nem látott hunokat, mindent, amit leírt, õ maga találta ki, a lényeg az volt, hogy minél több rosszat írjon a gyûlölt hunokról. A nyers hússal való gyógyítás szokása azonban talán tényleg élhetett a nomádok körében, de igencsak elvétve. A késõbbi néprajzi leírásokban ugyanis nem akadtam sehol a nyomára. Más kérdés, hogy napon szárított húst bizonyára vittek magukkal az egykori nomád lovasok, amelyet zacskóba téve a nyeregkápához erõsítethettek.
A karikalábú, kis magyarok
Még ma is szinte általános felfogás a honfoglaló magyarokról, hogy igen kis termetûek voltak, s mivel mindig lovon ültek, lábuk bizony még udvariasan sem nevezhetõ másnak, mint ó-láb-nak. Honnan eredhet ez a szinte általános vélemény, s van-e benne igazság?
Regino. Az Ardennekben lévõ prümi kolostor apátja 908-ban fejezte be világkrónikáját, amelyben az általa megélt eseményeket kronológiai rendbe szedve írta le. A magyarokról szerzett értesüléseit a 889. évnél összegzi. (A krónikába ugyanis nem minden évben jegyezte be az akkor történteket, hanem - ahogyan az a kolostori évkönyveknél szokásban volt - több esztendõ eseményeit egyszerre vetette papírra.)
Azt írja a magyarokról, hogy "lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik belé az asszonyokba, mint a férfiakba."
És így tovább.
Az apát úr láthatóan nem nagyon kedvelte õseinket. Ám valóban lovon élõ népnek nevezte õket, amit a késõbbi nyugati történetírás az unalomig ismételt, mint azt is, hogy honfoglalóink embervért ittak, megették a megölt ellenség szívét és egyebeket. Mindezek persze nem közvetlen megfigyelésen, hanem irodalmi olvasmányokon alapulnak.
A meggyõzõdés a honfoglaló magyarok kis termetérõl azonban nyilvánvalóan nem kizárólag a régi forrásokon alapult. A keleten járt európai utazók az újkorban ugyancsak megerõsíthették ezt a hitet, hiszen az ázsiai nomád népek többnyire valóban alacsony termetûek.
Mindezek alapján történészünk, Pauler Gyula 1900-ban így láttatja nevezetes munkájában a honszerzõ magyarokat:
"Mikor az apró, barna, nyírt hajú, majdnem tar legények kiálltak, vállunkon volt a dzsida, kezükben az íj, s felváltva használták, amint a szükség kívánta."
Ennek az elképzelésnek érdekes régészeti-kutatástörténeti vonatkozása is van. Amikor Kolozsvárott a Pata utcai nagy lakótelep építésekor (a nyolcvanas évek elején) jellegzetes honfoglalás kori temetõ került elõ - részleges lovas temetkezésekkel és veretes tarsollyal -, az akkori nomád "tudományos körök" nem siettek ezt a tényt nagydobra verni. Miután a nyilvánvaló tények mégis kiszivárogtak, a kérdésekre azt felelték, hogy ez a temetõ semmiképpen nem lehet magyar hagyaték, hiszen magas férfiak csontvázai voltak a sírgödrökben, a ló csontok mellett, márpedig a honfoglaló magyarokról köztudott, hogy alacsony, görbe lábú emberek voltak.
Gondolhatnánk, mi sem egyszerûbb, mint a régi népek testmagasságának megállapítása. Elég, ha a régészek lemérik az általuk feltárt csontvázak hosszát. Ez valóban így is van, a vázak hosszából jól megállapítható az egyének testmagassága. Ahhoz azonban, hogy egy régi népesség átlagos magasságáról képet alkothassunk, meglehetõsen sok mérési adatra van szükségünk. Ez pedig hosszú ideig nem állt az antropológusok rendelkezésére. Bár az elsõ honfoglalás kori sír már 1834-ben felszínre került a Kecskemét melletti Benepusztán. Ma azonban már meglehetõsen sok 10. századi magyar sír embertani adatait ismerjük, a történeti embertan kutatói hitelesebb becsléseket tehetnek, mint korábban. Szathmáry László 1982-ben közzétett vizsgálatai alapján 168, 189 cm-ben állapította meg a honfoglaló magyar férfiak testmagasságát (ami 5,25 cm-rel magasabb a korábbi becsléseknél). A nõk magassága pedig 160-161 cm volt.
A 170 cm körüli férfiak - fõként abban az idõben - nem számítottak alacsonynak, sõt kifejezetten magasnak ítélhetõk. S bármennyit ültek is lovaikon, egyáltalán nem jellemzõ rájuk a karikaláb. Többségük jól táplált, magas testalkatú lehetett.
A testmagasság azonban az idõk folyamán ugyanannál a népességnél is változik. Minden jel arra utal, hogy õseink magassága a középkorban nem növekedett, hanem csökkent. Így lehetett ez az újkorban is. Szathmáry László és Bene János a nyíregyházi levéltárban az 1848-1849-es szabadságharc idején sorozott honvédek adatait vizsgálta át. Ebbõl kiderült, hogy az átlagos testmagasság 160 cm lehetett, tehát mintegy 10 cm-rel alacsonyabb, mint a honfoglaló vitézeké. Azt már mondanom sem kell, hogy az utóbbi fél évszázadban jelentõsen megnõtt mind a férfiak, mind a nõk magassága.
Valóban "kalandok" voltak-e a "kalandozások"?
Ma már minden történész tudja, hogy az Európa számos tájára irányuló magyar katonai zsákmányszerzõ vállalkozásokat helytelen "kalandozások"-nak nevezni. E kifejezés azonban mára már annyira meghonosodott szakirodalmunkban s a nagyközönségnek szánt esszéirodalomban is, hogy aligha van értelme megváltoztatni. Igaz, a fogalmat még akkor kezdték használni, amikor egészen másképpen értelmezték történészeink e hadjáratokat. Sokan csupán a magyar katonai virtus megnyilvánulásait látták bennük. Nem így szomszédjaink, akik a német Raubzüge (rabló hadjáratok) kifejezéssel adták tudtunkra ítéletüket.
A közvélemény romantikus szemléletét Babits Mihály Turáni indulója tükrözi legszebben:
Mi vagyunk a rónán járók,
soha napján meg nem állók.
Lég fiai, röpke rárók,
messze mezõn szerte szállók.
Huj, huj, huj!
Kõházakkal, vértes haddal,
mit törõdünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
virradunk mi virradattal
Huj, huj, huj!
A romantikus elképzelésektõl azonban még legkiválóbb történészeink sem voltak mentesek. Ezt írja például Pauler Gyula:
"Árpád halálától kezdve majdnem minden esztendõben indultak ki rabló csapatok, magánvállalkozók - ha szabad e szóval élnem - vagy a nemzeti közseregnek kisebb-nagyobb része a nyugati keresztény országokba, és mindig tovább és tovább hatoltak, mert sehol sem tudtak nekik sikeresen ellenállni."
Az egykori valóság azonban egészen más lehetett. A kalandozó hadjáratok 862-ben kezdõdtek, tehát az elsõk még Etelközbõl indultak. 899 és 970 között pedig összesen 47 hadjárat indult. 38 nyugati irányba, 9 pedig délkeletre, Bizáncba. (legalábbis ennyirõl vannak írott forrásaink.) E vállalkozások elemzése ma már egyértelmûvé teszi, hogy céljuk, lefolyásuk és eredményességük különbözõ volt ugyan, de semmiképpen nem kalandvágyó ifjak hétvégi spontán kiruccanásai voltak. Ehhez nem is kell alaposabban feltárni az akkori Európa erõviszonyait, elegendõ a térképre ránéznünk, hogy megállapíthassuk: annak ellenére, hogy akkoriban e földrészen eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, olyan iszonyú volt e nagy terület erõfölénye, hogy zsenge ifjaink e, sokáig borzolhatták volna szomszédjaink idegeit.
E hadjáratok tehát nem szervezetlen, spontán akciók voltak, hanem jól megszervezett hadmozdulatok, amelyeket vasfegyelemmel hajtottak végre. Jó példa erre a 924-es Sankt Gallen-i kaland, amikor a kolostor udvarán a bortól megrészegült katonák vidám mulatozásba kezdtek, kardtáncot jártak vezéreik elõtt. Amikor azonban jelzést kaptak a közeli ellenségrõl - Ekkehard szavai szerint - , "a klérikust és Heribaldot ott hagyván egyedül a kolostorban, a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak, elõbb, semmint hinné az ember, harcba készen csatasorban álltak."
E hadjáratokat kétségkívül a fejedelmi udvarban, de mindenképpen a fejedelem tudtával szervezték, nem pedig egyéni kezdeményezésre. A magyar hadak ugyanis gyakran valamely hadakozó fél megsegítésére indultak útnak, e szövetségeket pedig a fejedelem kötötte. A hadjáratok jelentõs része viszont a közelebbi-távolabbi szomszédokra kivetett adó behajtását szolgálta. A legyõzött ellenséggel ugyanis jelentõs adó fejében kötöttek békét. Az itáliai uralkodók például a 10. század elejétõl 950-ig évi tíz véka ezüst adót kifizettek (kb. 275 kg, ami 30 kg aranynak felelt meg). Ezért a tetemes mennyiségû adóért el kellett menni, ami gyakran együtt járt újabb zsákmányszerzõ vállalkozásokkal.
A seregek, gondolnánk, nomád szokás szerint mindig tavasszal indultak útnak. Ennek azonban ellentmondanak adataink, mert a magyar támadásokra nem ritkán õsszel, télen is sor került. Ez a körülmény s az, hogy a kalandozó seregek néha óriási távolságokat tettek meg (942-ben például a mai Spanyolországba is eljutottak), felveti, hogy nem mindig Magyarország volt a hadak kiindulási pontja. Voltak tehát szövetségesek, akik szállást, élelmet és takarmányt adtak a seregeknek, s jó vezetõkkel is ellátták õket. Bizonyosan ilyenek voltak a bajorok és az itáliaiak.
Az egykorú nyugati kútfõk, majd nyomukban a történetírók is, igen élénk színekkel ecsetelték a magyar hadak pusztításait, kegyetlenségét. Nem kétséges, sok igazság van ebben, sok keserûséget, fájdalmat és pusztulást okoztak a kalandozó magyarok mindaddig, amíg össze nem fogtak ellenük, s le nem gyõzték õket. Nem puszta mentegetõzés azonban, ha néhány más szempontra is felhívjuk a figyelmet. Arra például, hogy az egymás ellen küzdõ szomszédok maguk vették igénybe a magyar katonai segítséget. Az sem mellékes például, hogy milyen régészeti nyomai vannak a magyar pusztításnak. A városok, falvak, kolostorok felégetésének és lerombolásának.
Mi, magyarok jól ismerjük az ilyen nyomokat, hiszen a tatárjárásnak török pusztításnak ezernyi kézzelfogható régészeti bizonyítéka van. A magyar pusztításnak azonban nyugaton szinte semmi nyoma nincs. Mi lehet ennek az oka? E fontos kérdés válaszra vár.
Õsmagyar puli és szürke marha
Két dolog van nálunk, magyaroknál, amihez mindenki ért: az õstörténet és a futball.
Az utóbbiról nincs mit beszélni, labdarugásunk mai helyzetével mindenki tisztában van. Ha mûkedvelõ õstörténészeinket szemléljük, a színvonal ott is hasonló, ennek ellenére számuk évrõl-évre nõ, hangjuk ércesedik, önbizalmuk töretlen - s még kedvenc háziállataink eredetével is tökéletesen tisztában vannak.
Az egyik ilyen érdemdús õstörténész arról értekezett, hogy aranyos és okos kis puli kutyánk éppúgy sumér eredetû, mint mi magunk. Az egyik nemrég megjelent általános iskolai tankönyvben (!) pedig azt találtam, hogy a nagy szarvú szürke marha a honfoglaló õsökkel együtt érkezett Kárpátok övezte szép hazánkba (ha ez így volt, igencsak sokáig tarthatott az a bejövetel).
De valóban nem érdektelen számunkra, milyen háziállatokat hoztak magukkal õseink az új hazába. E korántsem egyszerû rejtély megoldásának látott neki a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Hankó Béla, a debreceni egyetem híres professzora. Számos nagyszerû tanulmánya mellett, 1940-ben egy igen népszerû könyvet adott közre Õsi magyar háziállataink címmel. Aki nem volt járatos az állatok történetét vizsgáló archeológia tudományában, az Hankó Béla könyvét ütötte fel, s onnan írta ki a megfelelõ
passzusokat. Így tett kíváló régészünk, László Gyula is, amikor 1944 elsõ hónapjaiban Kolozsvárott nevezetes könyve, A honfoglaló magyar nép élete kéziratán dolgozott. Ott is sorakoznak aztán könyvének lapjain a "honfoglaló" háziállatok, a szürke marha, a rackajuh, a puli, a komondor és a kuvasz. Szinte sajnálja ma már az ember leírni, hogy e szép állatok közül egyik sem õseinkkel jelent meg mai hazánkban.
Ezért azonban nem a debreceni professzort kell elmarasztalnunk. Régi írott forrásaink ugyanis vajmi keveset árulnak el õsi háziállatainkról, õ csak annyit tehetett, hogy a 19-20. században régi fajtaként ismert állatokat tette meg "honfoglalónak". Ma már egészen más a helyzet. Az állattan történetének kutatói a régészeti ásatásokon elõkerült állatcsontokat vizsgálhatják, s abból következtethetnek õsi háziállataink alakjára. Sajnos a kedves, okos puli õseinek csontjai nem kerültek elõ a honfoglalás kori, de még az Árpád-kori leletek között sem. Helyette nagy testû, agárra emlékeztetõ kutyák maradványaira bukkantak a régészek.
Az is beigazolódott, hogy a kutyát különös tisztelet övezte a nomád népek körében, így a mi õseinknél is. Bizánci forrásból tudjuk, hogy félbevágott kutyára esküdtek. Magam két 10. századi magyar temetõ keleti szélén találtam gondosan eltemetett kutya csontvázát, Sándorfalván és Hajdúdorogon. Az ember hû barátja halála után is õrizte gazdája örök álmát. Még a legrégibb fajtának tartott komondor is csak a kunokkal jöhetett hazánkba a tatárjárás után. A mai fajták tehát jóval késõbbiek a honfoglalásnál.
De nem õsi fajta az ízletes húsáért ma is kedvelt rackajuh sem, csontjai ismeretlenek e korai idõben. S alacsony termetû, rövid szarvú volt a honfoglalók szarvasmarhája is. A ma ismert és a kihalástól épphogy megmentett magyar szürke marha pedig csak az újkorban alakult ki, amint azt Vörös István archeológus munkájából megtudhatjuk. Sajnálhatjuk, hogy néhány illúzióval szegényebbek lettünk, örvendhetünk viszont, hogy az igazsághoz valamivel közelebb jutottunk.
Írta: Fodor István
Megjelent :Rubicon Történelmi Magazin 2012/4-5
Bekülde nekünk okulásul: Klotild
...ez az icike-picike Gerry meg mindet kitette...
Hozzaszolasok
Oldal: 1 / 2: 12
#1 |
Zea
- 2012. June 06. 17:12:36
#2 |
DonCaruso
- 2012. June 06. 18:08:51
#3 |
Kore
- 2012. June 06. 18:28:38
#4 |
gladiator07
- 2012. June 06. 18:59:14
#5 |
guzsaly
- 2012. June 06. 19:23:50
#6 |
GERRY
- 2012. June 06. 20:30:01
#7 |
Kore
- 2012. June 06. 20:32:36
#8 |
szabir
- 2012. June 06. 20:36:30
#9 |
Kore
- 2012. June 06. 21:17:09
#10 |
Perje
- 2012. June 06. 21:23:15
Oldal: 1 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.