Posta Imre weboldala

Navigacio

Szakmai oldal:



RSS

Hrek

Cikkek

Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét




Megrendelem!!!

Telefon:
06-30/911-85-63

A könyvrõl írták...

Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

üdvözlet


A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)

.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)

Judapest és a zsidómentõ Horthy esete az antiszemétizmussal


Most tudtam meg, hogy egy csillagos házban dolgozom
Közösségi térképre került az össze budapesti csillagos ház. Meg fogsz döbbenni, mennyi ilyen volt a városban. Lehet, hogy te is csillagos házban töltöd a napjaidat.

Link a térképhez! Link


Remek, megrázó projektet indtott az OSA Archívum: közösségileg bõvíthetõ Google-térképre vitték az összes budapesti csillagos házat. Miután a magyar zsidókat 1944-ben sárga csillag viselésére kötelezték, a budapestieknek nagy Dávid-csillaggal megjelölt házakba kellett költözniük. Rengeteg ilyen volt, hiszen az 1941-es népszámlálás szerint a fõváros lakóinak majdnem egynegyede számított zsidónak.

Az OSA térképén elhelyezték az összes házat, most jön a közönség, akik emlékeket, sztorikat tölthetnek fel a megfelelõ helyekre. Nekem most furcsa érzés arra gondolnom, hogy az elõttem lévõ ablakon rettegõ emberek néztek néha ki az utcára, és nem azért, mint én, hogy szuvenírt vásároló japán turistákon röhögjenek. Hanem hogy kifigyeljék, nem masíroz-e arra egy begerjedtebb nyilas különítmény.

(via markoferko)
Link

Hozzaszolasok


#1 | postaimre - 2014. January 29. 07:48:25
Az alábbi írás magához képet remek. Persze nem elemzi a szabadkõmûves cionista ügynökök tevékenységét, nem tér ki a náci-nyilas..- majd kommunista zsidókra, akik aszerint váltogatták a köpönyeget, ahogy és amerrõl a szél fújt, mert az értelmet adhatott volna a kor valódi feladatának és érthetõvé tette volna, hogyan adott lehetõséget a "szegény" zsidóknak gazdag, gyilkos nyilasokká (ha csak rövid idõre is) és kommunistákká válni. Így termelõdtek ki a Péter Gáborok (Eisenberger Benjamin) is. Azért ettõl függetlenül is érdemes átfutni, hogy lássátok, miképpen magyarázzák a menthetetlen!

Révész Sándor: A zsidó zongora

„Én mint tanítónõ eddig is nagy hiányát éreztem e hangszernek dalok és más egyebek betanításánál, de fizetésembõl nem állt módomban venni. Ezért kérem, hogy az általuk lefoglalt volt zsidó zongorából részemre juttatni szíveskedjenek. Ha lehetne – úgy a Bocskai u. 11. szám alatt levõ F. E. zongoráját kérném. Szíves jóindulatukba bízva maradok…” (1944. december 7-én kelt kérelem, amely Ungváry Krisztián itt tárgyalt könyvének 590. oldalán olvasható)



Mennyire életszerû volt, aminek a legszörnyûbb következményei lettek! Erre a nagyon fontos és nyomasztó igazságra vezet rá minket Ungváry Krisztián új könyve (A Horthy-rendszer mérlege, diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon 1919–1944, Jelenkor Kiadó, 2013, 654 oldal). Ennek megjelenése után nem lehet úgy gondolkodni Magyarország és népe sorsáról, mint elõtte. Ez a könyv – a szerzõre jellemzõ megalkuvás nélküli ténytisztelet, normatartás és a történelem aktuálpolitikai hasznosításától való szabadság – kellett ahhoz, hogy összeálljon a kép és megmutatkozzék a sokkoló igazság: mennyire magától értetõdik, hogy a tragikusan fölhalmozódó társadalmi feszültségek a Horthy-korszakban a zsidók ellen fordultak. Hogy elementáris igény mutatkozott az egyre radikálisabb zsidóellenes intézkedésekre. Mennyire logikus, hogy így történt. Mennyire nem lett volna logikus, ha másképp történt volna. S mennyire nincs ennek köze semmiféle sajátosan „magyar karakterhez” avagy mentalitáshoz.

Két tényezõ összegzõdött ebben a történelmi sorsban. Egy: nem alakult ki olyan kapitalizmus Magyarországon, amely az ország népének, polgárságának, elitjének és értelmiségének jövõt, távlatot, a társadalmi feszültségek oldásának, a tömegnyomor enyhítésének lehetõségét ígérte volna. Kettõ: mélyen benne voltunk még az európai történelemnek abban a nacionalista korszakában, amikor természetes volt az ország, a nép sorsát nemzeti-etnikai közösségek harcához kötni, Magyarországot a magyarok országának tudni, illetve azzá tenni, s ehhez a harchoz a közelmúlt nemzeti szentjeihez és szentségeihez, Petõfihez, Kossuthhoz, ’48-hoz kötõdõ, megkérdõjelezhetetlen pátosz, hagyomány kapcsolódott. Az elsõ tényezõbõl következett a javak, a pozíciók, a tudás, a lehetõségek újraosztásának elemi igénye, a másodikból pedig az, hogy ez az igény a származásra tekintve nem semleges, nem „színvak”, hanem ellenkezõleg, nagyon is „színérzékeny” lesz, s ebbõl következõen össze fogja roppantani az állampolgári jogegyenlõség elvét s mindent, ami ahhoz kötõdik.

Ez a kép fölöttébb egyszerûnek tûnik, mégis nagyon újszerûnek hat. Azért, mert valóban új. A pártállamban a magyarországi antiszemitizmus antikapitalista összetevõjérõl, szociális töltésérõl egyáltalán nem lehetett beszélni. Hiába halmozott föl ebben a témakörben a pártállam évtizedeiben sok történész sok ismeretet, a nyilvánosság nem kapott rá esélyt, hogy a történések logikáját átlássa. A pártállami történelemfölfogás szerint az antiszemitizmusnak a kapitalizmusból és nem az antikapitalizmusból kellett következnie. A javak radikális újraelosztása, a polgárság létalapjának a szétzúzása, a piac államhatalmi fölülbírálata és általában a Horthy-korszakban kulcsfogalomként szolgáló „õrségváltás” tekintetében a pártállami rendszer folytatta, kiteljesítette és történelmi igazságtételként képviselte „színvak” formában azt, amire a korábbi évtizedekben az antiszemita tömegigény „színérzékeny” formában irányult. Ha igaz Bebel bon mot-ja, miszerint az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa, akkor a szocializmus magyarországi híveinek többsége bizony hülye volt. Ez az, amit nem lehetett megtárgyalni a rendszerváltás elõtt, s amiért esély sem volt a magyarországi antiszemitizmus megértésére.

A rendszerváltás utáni diskurzust pedig a tovább élõ, mi több, erõsödõ antikapitalista érzelmek mellett megbénította a kölcsönös félelem is attól, hogy a múlt szociológiai igazságai magyar- avagy zsidóellenes fegyverré válnak. És kétségtelenül azzá is válhatnak, éppen annyira, amennyire megfosztják õket szociológiai karakterüktõl és az érdekelt csoportok természet adta sajátosságaihoz kötik õket. Ezt a hozzákötést feltételezi szinte mindenki szinte mindenkirõl. Sokan épp a saját példájuk és gondolkodásmódjuk alapján. Egészen más csoportvádlóként, mintsem tárgyszerû ténytisztelettel beszélni arról, hogy mekkora volt a zsidóként számon tartott állampolgárok gazdasági, kulturális szerepe, vagyona, s mekkora volt a magyarországi antiszemitizmus tömegbázisa.

Ennek a bénultságnak az okát sokan éppen annak hiányában látják, ami okozza! Abban, hogy nem lehet szabadon beszélni róla, nem hajlandók az érdekeltek szembesülni vele, mennyire antiszemiták voltak „a magyarok”, mennyire aránytalan részt szereztek maguknak „a zsidók” a magyar gazdasági és szellemi életben a holokauszt elõtti évtizedekben. Holott a racionális diskurzust éppen a szociológiai sajátosságok csoportsajátosságként, nemzeti, származási sajátosságként való fölfogása teszi lehetetlenné. Ezt nem látják át azok, akik Kertész Ákost azzal mentegetik, hogy ha nem is egészen helyesen, de mégiscsak utat tört az igazság kimondása felé. Tört a fenét. Éppen az ellenkezõjét tette, a kommunikációs gátakat erõsítette meg, még messzebb sodort minket a racionális diskurzustól. Mint ahogy Komoróczy Géza professzor is ezt tette, amikor a magyarországi zsidóság történetérõl írott roppant terjedelmû és, aránytalanul bár, de fölöttébb részletgazdag mûvébõl kirekesztette a holokauszt elõtti magyarországi zsidóság társadalmi-gazdasági pozícióját jellemzõ adatokat, viszont meglehetõsen történelmietlen szubjektivitással írt a „kirekesztõ”, „gyûlölködõ”, „felelõsségüket elismerni képtelen” „magyarokról”.

Heller Ágnes kis könyvecskéjében rengeteg finom észrevételt, meglátást találunk, de õ is kifejezetten antiszociologikus szellemben keresi a „zsidókérdés” „megoldhatatlanságának” okait (Heller Ágnes: A „zsidókérdés” megoldhatatlansága, Múlt és jövõ, 2013), mintha a huszadik századi magyarországi antiszemitizmusnak több köze lenne „örök érvényû” lélektani és teológiai sajátosságokhoz, mint a korabeli társadalmi viszonyokhoz, s mintha ki lehetne azt emelni a korszak nemzeti-nemzetiségi-vallási harcainak szövevényébõl. A szociológiai tényezõk elhárításának jellegzetes példáját szolgáltatja Heller: „attól, hogy némely zsidó gazdag, a többségük még olyan szegény lehet, mint a templom egere. Ez volt például a helyzet Horthy Magyarországán.” Így lesz az általánosítás elutasításából a tények elkenése. Voltak bõven szegény zsidók Horthy Magyarországán, az én apám is ágrólszakadt, proli zsidóként nõtt föl a Csikágóban, de a zsidók többsége nem volt „szegény, mint a templom egere”. A legszörnyûbb, a csikágói proliknál is sokkal roszszabb körülmények között élõ hatalmas agrárproletár tömegben gyakorlatilag nem voltak zsidók, a nagytõkések, a leggazdagabbak, a virilisták között viszont sokszorosan fölül voltak reprezentálva.



A hagyományos magyar elit a magyarországi kapitalizmus, a polgári világ kiépülése idején jellemzõen azokon az életpályákon haladt tovább, melyek a hagyományos méltóságfölfogásának megfeleltek. Õrizték, ha tudták, az õsi földbirtokot, hivatali, politikai, katonai vagy egyházi pályákra mentek. A modernitás nagy és új lehetõségei az õ méltóságukon alul nyíltak meg. A kiszélesedõ szabad értelmiségi pályákat és az üzleti életet, mely az alsóbb rétegektõl való elzárkózás helyett az azokkal való kapcsolattartást, azok kiszolgálását föltételezte, nagyrészt a zsidó és a német identitású vagy/és származású, jelentõs mértékben asszimilált polgárság töltötte be. Ezt eddig is tudtuk, de Ungváry olyan részletes képet ad a magyar zsidó lakosság ebbõl következõ sajátos helyzetérõl, ami sokkal erõsebb magyarázó tényezõvé teszi ezt a pozíciót. A szabad értelmiségi pályákon a zsidók arányát mutató „impozáns” számokat eddig is sok helyen olvashattuk, de arról eddig (az antiszemita körökön kívül természetesen) nagyon kevés szó esett, hogy milyen arányban birtokolták zsidók Magyarországon az anyagi javakat és a gazdasági pozíciókat.

Néhány csepp a könyv adattengerébõl: a korszak egészében az önálló értelmiségi és gazdasági munkakörökben a zsidók és a zsidó származásúak nagyjából tízszeresen voltak fölülreprezentálva, a legszegényebbek, a mezõgazdasági munkások és zsellérek között meg százszorosan alulreprezentálva. A trianoni Magyarországon a lakosság picit több mint 5 százaléka volt izraelita. A kereskedelem és hitel ágazatban 1937-ben 40% volt az izraeliták aránya (természetesen a kikeresztelkedettek nélkül). 1930-ban a nagyipari vállalatok 46%-a, a nagykereskedelmi vállalatok 78,9%-a volt izraeliták tulajdonában. Az izraeliták részesedését a nemzeti vagyonból jelentõsen megnövelték az elsõ világháború hadi nyereségei. A nagybirtokosok, nagypolgárok között 30%, a leggazdagabbak között 70% volt az izraeliták számaránya. S ebben a leggazdagabb zsidó származásúak nincsenek benne, mert a Chorin, Weiss, Mauthner, Kornfeld család tagjainak túlnyomó része kikeresztelkedett, de ettõl persze még õk is zsidóként éltek a köztudatban. 1937-ben Budapest 269 milliomosa közül 175 (65%) volt zsidó. A szörnyû helyzetben lévõ agrártársadalommal „felülrõl” érintkezõ szatócsok és kocsmárosok, a tõkehiányt, a létbizonytalanságot, a jogi hiátusokat, a kiszolgáltatottságot kihasználni képes felvásárlók, hitelezõk, a föld irreálisan alacsony, a cukor, a vasáru, a szén árát irreálisan magas szinten tartó kartellek irányítói is nagyrészt zsidók voltak. A nagyobb földbirtokok tulajdonosai és kivált bérlõi között is többszörösen felülreprezentáltak a zsidó vallásúak.

A zsidók túlnyomó többsége persze nem volt különösebben gazdag, a zsidók között is a kisemberek voltak a legtöbben, de minden kétség fölött áll, hogy „a zsidóság átlagos életszínvonala jelentõsen felülmúlta a nemzsidókét”. A különbözõ becslések szerint, melyek komoly szakemberektõl származnak, a nemzeti vagyon 20-28 százaléka volt zsidók tulajdonában a zsidótörvények elõtt. Ez durván azt jelentette a faji alapú szociálpolitika társadalmi reformerei számára, hogy a társadalom huszadrészének kifosztásával a nemzeti vagyon negyedrészét lehetne újraosztani. (Amikor aztán a kifosztás megtörtént, annak nyomorenyhítõ hatása a kifosztás mértékéhez képest persze csekély volt. Abból legtöbbet értelmiségiek, vállalkozók és kispolgárok profitáltak, akik pontosan tudták, melyik „zsidó zongora” kell nekik.)

A Horthy-korszakban csupán néhány évben lehetett a szociális kiadásokat csekély mértékben növelni a konszolidáció és a világválság között. A nyomor viszont nagy volt és egyre nõtt. Az ipari munkások életszínvonala éppen elérte volna a háború elõtti szintet, amikor beütött a világválság. A mezõgazdaság tartós, strukturális válsága hatalmas kínálatot teremtett szakképzetlen ipari munkásokból, ezért ez a réteg teljesen kiszolgáltatott volt, és nagyon alacsony bérekkel kellett beérnie. A nyári hónapokon kívül 800 ezer földmunkás koplalt a családjával munka nélkül. A népesség 55-75%-a számított szegénynek, s nagy részük még rosszabbul élt, mint a világháború elõtt. A jövedelmi különbségek szélsõségesen nagyok voltak, a nemzeti jövedelem pedig alacsony, a szociálpolitikában tehát a szükség és a lehetõség között hatalmas szakadék tátongott. Az agrárolló elképesztõ mértékben kinyílt, a mezõgazdaság és az ipar jövedelmezõsége között óriási különbség keletkezett, amit a torz adórendszer tovább növelt. A mezõgazdasági munkások számára nem volt semmilyen biztosítás, védelem, se öregség, se betegség ellen. És akkor még nem is beszéltünk az értelmiségi munkanélküliségrõl, amit csak a zsidótörvények csökkentettek számottevõ mértékben, természetesen a zsidók tönkretétele árán.

Itt a szükség, ott a forrás. Magától értetõdõen az „itt” is, az „ott” is „nemzeti alapon” értelmezõdik, miként ebben a korszakban és ebben a régióban mindenhol. (Az elszakított területeken természetesen egyszerre zsidó- és magyarellenes alapon.) Minden a faji alapú szociálpolitika, újraelosztás, társadalmi reformok irányába mutat tehát. És kik igyekeztek ezeket a törekvéseket, a radikális szociálrasszizmust visszafogni, mérsékelni, konszolidálni? A Bethlen Istvánnal fémjelzett hagyományos elit, az az elit, amely a nyilvánvalóan torz és fenntarthatatlan status quót védi, mely sem a feudális intézmények végleges felszámolására nem hajlandó, sem a nagybirtokhoz, sem az egyházi tulajdonhoz nem enged hozzányúlni, sem a nagytõkét nem hajlandó megrendszabályozni, sem az adórendszert nem teszi igazságosabbá, progresszívebbé. A nemzetileg „színvak”, osztályalapú újraelosztást a Tanácsköztársaság, a véres terrorral keresztezett államosítás diszkreditálta. A XIX. században uralkodó liberalizmus a XX. század elejére elvesztette vonzerejét. A háborús, forradalmi, országvesztõ idõkben, amikor a gátlástalan erõpolitikát folytató Nyugat a történelmi Magyarország gyilkosaként jelent meg, a liberális közbeszéd hitele összeomlott, a liberalizmus megújulásának a lehetõségei minimálisra szûkültek, s ennek megfelelõen a következõ évtizedekben a korszerû liberalizmus hatóereje is minimális volt.

Mindebbõl tömegek és véleményvezetõ reformer értelmiségi elitek félelmetes erejû igénye keletkezett a radikális zsidóellenes lépésekre.

A Tanácsköztársaság bukása után rögvest nagy erejû, alulról szervezõdõ antiszemita akciók hatása alá került az ország. Az egyetemeken olyannyira elszabadult az antiszemita erõszak, hogy kényszerszünetet kellett elrendelni. Antiszemita fegyveres csoportok szervezõdtek a diákság körében, Szabó Dezsõ vezetésével 900 diák vonult a parlament elé a numerus clausus azonnali bevezetését követelõ petícióval. A nemzetgyûlést elöntötték a zsidóellenes törvényjavaslatok, melyek a két évtizeddel késõbbi zsidótörvények minden jellegzetes elemét tartalmazták már, vagy azokon is túlmentek. Sokan számos területen numerus nullust követeltek, a hatalmas tömegeket megmozgató Ébredõ Magyarok Egyesülete a Tattersaalban tízezres nagygyûlésen ismertette Magyarország teljes zsidótlanításának részletes programját, amiben a vagyonelkobzás mellett a zsidó-keresztény házasságok tilalma is szerepelt. A húszas évek elején halálos áldozatokkal járó zsidóellenes terrorakciók sorát szervezték, a véresszájú fajvédõ lapok hatalmas olvasótáborral rendelkeztek, a Szózat fénykorában százezer példányban kelt el. Imrédy Béla teljes joggal állította a népbíróság elõtt, hogy a zsidótörvények mögött széles népi tömegek álltak, nem „német befolyás”. A zsidótörvények ellen csak egy szûk értelmiségi elit, egy doktrinérnek bélyegzett törpe minoritás tiltakozott, szinte teljesen visszhangtalanul. A nyilas pártok a mindennapos hatósági retorziók, letartóztatások, feloszlatások, orgánumaik betiltása, elkobzása ellenére hatalmas tömegeket vonzottak magukhoz. A nyilaskeresztes pártnak 1939 nyarán nagyjából háromszázezer tagja volt. 1940-ig 3500 büntetõbírói ítélet és 3000 rendõri végzés született nyilasok ellen. Az 1939-es választásokon a nyilas pártok minimális anyagi erõvel és maximális hatósági nyomás ellenére kimagasló eredményt értek el. Az elsõ titkos választások elõtt jól fölemelték a korhatárt, hatalmas kauciót követeltek az újonnan induló pártok jelöltjeitõl, százezreket zártak ki mondvacsinált ürügyekkel, sok esetben törvénytelenül a választói névjegyzékbõl, aránytalanná torzították a választási rendszert, a visszatért területekrõl behívott, senki által meg nem választott képviselõkkel duzzasztották fel a kormánytábort, számtalan hatósági retorzióval lehetetlenítették el a nyilasok kampányát. Ilyen körülmények között kaptak az egyéni nyilas jelöltek átlagosan 40 százalékot, s nagyjából ennyit kapott a nyilasok listája ott, ahol egyéni jelölt nem volt. Az egyéni körzetek több mint felében nem is állíthattak a nyilasok jelöltet, mert nem tudták kifizetni a kauciót. Szabad körülmények között, tisztességes feltételek mellett, kormányzati csalások nélkül a szélsõjobboldali pártok nyilvánvalóan abszolút többséget szereztek volna a választásokon. Ha a választópolgárok akarata érvényesült volna, akkor a nyilas, illetve nyilas jellegû pártok már 1939-ben átvették volna a hatalmat. A parlamentben így is többségben voltak azok, akik már jóval a német megszállás elõtt véglegesen kifosztották, elkülönítették és kitelepítették volna a zsidóság egészét. Kállay Miklós miniszterelnök ezt csak antiparlamentáris eszközökkel, a Ház feloszlatásával, illetve mûködésének felfüggesztésével tudta megakadályozni. 1944 tavaszán minden rendõrségi és csendõrségi hangulatjelentés „arról számol be, hogy a zsidóság elkülönítése és vagyontalanítása a társadalom helyeslésével találkozik”.

Azt a kapitális hazugságot, hogy a magyarországi zsidóellenes intézkedések mögött alapvetõen „német nyomás” állt, nem a rendszerváltás utáni jobboldal találta ki. Ez Kádár-kori örökség. A hivatalos pártállami történetírás igyekezett a horthysta vezetésre szûkíteni a felelõsséget a zsidótörvényekért azzal, hogy Hitler ezen mérte le a magyar vezetés lojalitását, az pedig Hitlernek akart megfelelni. Ezzel szemben az igazság az, hogy ilyen irányú németországi nyomás, de érdek sem volt 1941 végéig. 1941-ben kifejezetten a németek tiltakozása ellenére telepítették ki a magyarok a kétséges (illetve kétségessé tett) állampolgárságú zsidókat, akiket aztán a német egységek Kamenyec-Podolszkijban túlnyomórészt kiirtottak, hogy ne zavarják õket a helyi lakosság kiirtásában.

A magyar törvények bizonyos vonatkozásokban (például a negyedzsidók kezelésében, a mentességek körében) a nürnbergi törvényeknél is szigorúbbak voltak, a végrehajtási utasítások következetesen tovább szigorították azokat, s a végrehajtás gyakorlatában a hatóságok jellemzõen még a jogszabályokon is túlmentek, s az újraelosztásban, az „õrségváltásban” érdekelt helyi erõk nyomására túlteljesítettek. A kötelezõ kényszerkitelepítést az európai antiszemita korszellem úttörõjeként a magyar kormány már 1941-ben a programjába illesztette. 1944 tavaszán a megszálló hatóságok sokkal lassúbb deportálási menetrenddel számoltak. Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss a szûkös kapacitásra hivatkozva hevesen tiltakozott a rohamtempó ellen. A magyar kormánymegbízott által követelt napi hat transzportot a németek alkudták le kettõre, de a magyar hatóságok ezt bõven túlteljesítették. A megállapodás szerint a deportálások leállításáig, július 9-ig 170 ezer embert deportálhattak volna, ezzel szemben 437 ezret vagoníroztak be. Körülbelül kétszázezer ember kifejezetten a magyar hatóságok túlbuzgósága következtében halt meg.

A szocialista történetírás a Horthy-korszak antiszemitizmusát a németbarátsággal, az antiszocializmussal, a földesúri és egyházi kiváltságok, az anakronisztikus birtokviszonyok védelmével kötötte össze. Ungváry hatalmas tényanyaggal igazolja, hogy ez egészen másképp volt.

A legnagyobb hatású antiszemita mozgalmak, az ÉME, a MOVE (Magyar Országos Véderõ Egylet) nagyszabású, szocialisztikus, nagytõkeellenes, nagybirtokellenes, szegénypárti reformterveket dolgoztak ki és képviseltek. Ezeknek csak egyik eleme volt a zsidók vissza-, illetve kiszorítása. „Mi szocialisták vagyunk, de nemzeti szocialisták” – hirdette a MOVE megalapítója, Gömbös Gyula. Az ÉME 1925-ös kongresszusán pedig leszögezték: „Ki kell sajátítani a zsidódemokrácia szociális programját. Azok a célkitûzések, melyek a zsidódemokráciában porhintésül szolgálnak, becsületes és komoly tételek lesznek a fajvédelem programjában.” Továbbá: „minden országnak, nemzetnek igazi ércfedezete a munka. (…) Munkásalkotmányt kell építenünk.”

Endre László, a fent említett túlbuzgó deportálás fõhõse, aki közvetlenül felelõs százezrek haláláért, s aki önkényes, törvényellenes antiszemita intézkedések tömegét vezette be még jóval a zsidótörvények elõtt a maga gödöllõi fenségterületén, ezen a fenségterületen egyszersmind szociálpolitikai mintajárást épített föl a szegények javát szolgáló számos közoktatási, közegészségügyi, kulturális intézménnyel, messzemenõen hasznosítva amerikai és franciaországi tapasztalatait, melyekrõl feljegyzéseiben igen lelkesen számol be.

Imrédy Béla nemcsak a zsidótörvények és a deportálás protagonistája volt, de a kulcsiparágak államosításának, a munkához való jog deklarálásának, a szigorú tervgazdálkodásnak az élharcosa is. A radikális antiszemiták többsége egyben radikális szocialista nézeteket képviselt. Mester Miklós, Jaross Andor, Rajniss Ferenc stb. A Turul Szövetség úgyszintén egyszerre üzent hadat a zsidó nagytõkének, a kapitalizmusnak és hirdetett „fanatikus harcot… a feudális rendszer eltüntetéséért”.

Együtt is haladt az antiszemita és az antiliberális-antikapitalista törvénykezés. 1938–1939-ben az elsõ zsidótörvényekkel és a Gyõri Programmal egyszerre tért át az ország az irányított tervgazdaságra és a vagyon, a gazdasági szerepek faji alapú újraelosztására. A piacgazdálkodást és az állampolgári jogegyenlõséget ugyanazzal a lendülettel tiporták el.

Radikális földosztást szorgalmazott, a hitbizományok felszámolását, a nemesi és egyházi birtokok igénybevételét követelte, illetve tervezte a radikális antiszemiták igen jelentõs része. A fönt említett szervezetek, az ÉMÉ-tõl a Turulig, Endre László, Milotay István, Gömbös Gyula, Imrédy, Prohászka Ottokár, Böszörményi kaszáskeresztesei, az egész nyilas mozgalom. Ezt követelte természetesen valamennyi népi író is, a radikálisan és a kevésbé radikálisan antiszemiták is.

Ungváry külön fejezetben foglalkozik a „kétfrontos” német- és zsidóellenességgel. A második világháború után a felelõsségre vonás és a megtorlás részben kollektív és nemzeti alapon történt. A németellenesség és a náciellenesség közé ugyanolyan logikával tettek egyenlõségjelet, mint mások a zsidóellenesség és az antikapitalizmus, antiliberalizmus vagy antikommunizmus közé. Ezért az antiszemitizmussal azonos logikájú németellenes raszszizmust érdemként lehetett föltüntetni. Ez számos esetben ma is így mûködik. Például Szabó Dezsõt is az õ elvakult, fanatikus németellenességével mentegetik apologétái. Nem unikális, hanem nagyon is hétköznapi képlet volt a párhuzamos német- és zsidóellenesség. Nagyon sokan gondolkodtak úgy, hogy a magyar szellemi és gazdasági életet ez a két „túlsúlyos”, asszimiláns elem torzítja el. Szabó Dezsõ antiszemitaként is, németellenesként is a leghatásosabb uszítók közé tartozott. A Parasztpárt 1939-es programja egyenlõ veszélynek állította be „a hatalomra törõ zsidó, német és morva középosztályt”. A zsidóságról készített statisztikáiról ismert, a zsidótörvények kidolgozásában kulcsszerepet játszó Kovács Alajos a németségrõl is összeállított egy statisztikai kiadványt, és a németveszélyt is igen súlyosnak állította be. A korabeli publicisztikának elterjedt közhelye volt, hogy a zsidó és a sváb egyenlõ mohósággal veti rá magát a magyar javakra. A népi írók folyamatosan napirenden tartották az elsvábosodás veszélyét, drámai módon állították szembe egymással a virágzó sváb és a pusztuló magyar parasztközösségeket, teljesen hamis képzeteket terjesztettek a sváb terjeszkedésrõl, miközben a német kisebbség valójában hatalmas asszimilációs veszteséget szenvedett el, az iskolahálózatát leépítették, kisebbségi jogait egyáltalán nem tartották túlzott tiszteletben. Illyés Gyula 1932-ben a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájára panaszkodott. Bajcsy-Zsilinszky Endre is a svábok elleni uszítással pótolta, amit az antiszemitizmusából föladott.

A faji tisztaság, a magyar öncélúság, a turáni törzsökösség platformján állóknak voltaképp nem is volt rá semmi okuk, hogy kevésbé legyenek németellenesek, mint amennyire zsidóellenesek voltak. Az antifasiszták igen jelentõs része faji alapon, németként utasította el a nácikat és általában az „idegeneket”. A Magyar Nemzet „szellemi honvédelmében” is központi szerepet kapott az idegenellenesség.

Teleki Pál antiszemitizmusa általános kisebbségellenességének a része volt. Meggyõzõdéssel hirdette, hogy a kisebbségektõl a kollektív jogokat meg kell tagadni, és mindent meg is tett a nemzetiségi iskolarendszer elsorvasztásáért. Az egyszerre történelmi és etnikai alapú irredentizmusból az következett, hogy a régi Magyarország minél nagyobb részét kell visszaszerezni s azt minél nagyobb mértékben tisztán magyarrá tenni. Ebbõl egyenesen adódott a nem magyarok kitelepítésének és a lakosságcseréknek a gondolata. Ezt tervezték, pártolták, szorgalmazták német és más vonatkozásban is Horthytól Telekin át Hómanig igen sokan. A német kitelepítés követelésének és a hozzá kapcsolódó durva, rasszista hangnemnek megvolt a döbbenetes folyamatossága a negyvenes évek elejétõl 1945-ön át, a kitelepítések háború utáni végrehajtásáig.

Ungváry könyvében sok nyilassal találkozunk, aki antifasiszta lett, és sok antifasisztával, aki egy ideig nyilas volt. A háború elõtti nyilas mozgalmárok, kivált az értelmiségiek, akik még természetesen nem számoltak az Endlösung lehetõségével, igen távol állottak a Budapestet 1944-ben rettegésben tartó lumpen nyilasoktól. Az elõbbiek „jelentõs része 1944-ben már nem szimpatizált a nyilas mozgalommal. Negyvenkilenc szélsõjobboldali képviselõbõl 1944 októbere után csak kettõ vállalt részt a fegyveres terrorban, ezzel szemben heten az antifasiszta ellenállásban tevékenykedtek.” Még többen vannak az antifasiszták között olyanok, akik szenvedélyes antiszemiták, illetve fajvédõk voltak (részben maradtak is). Szent-Iványi Domokos, Makkai János, a Három nemzedék Szekfû Gyulája, Eckhardt Tibor, Varga Béla, Ravasz László, Mester Miklós stb. stb.

Annyira könnyû volt rasszistának, zsidóellenesnek lenni, hogy ez azok jelentõs részének is sikerült, akik késõbb embermentõként és nemzeti kármentõként kockáztatták az életüket. Úgy is mondhatnánk, hogy annyira nehéz volt nem antiszemitának lenni, hogy ez még azok jelentõs részének sem sikerült, akik 1944-ben az ellenálló kisebbséghez tartoztak.



Mint láttuk, az antiszemitizmus, a rasszizmus eluralkodásához az kellett, hogy a liberális alternatíva elsorvadjon, az etatista szellem, a radikális újraelosztás, „õrségváltás”, a javak szoros állami-hatalmi mozgatásának, átirányításának igénye a nemzeti „színérzékenységgel”, a nemzetcentrikus politikai gondolkodással párhuzamosan fölerõsödjék. Ezek azok a tényezõk, amik a rasszizmus fölerõsödéséhez a mai Magyarországon is megvannak. Ami hiányzik, az a vagyon és társadalmi-gazdasági pozíciók jelentõs részét birtokló, zsidóként azonosítható és kifosztható tömeg és a rasszizmust pártoló külsõ környezet.

A meglévõ tényezõkhöz Ungváry mûvének ismeretében nehezebb lesz könnyebben és könnyebb lesz nehezebben viszonyulni. Ungváry ugyanis – többek között – azzal a súlyos igazsággal szembesít minket, hogy a szociális igazságérzetben rettenetes dolgok lehetõsége rejlik, s rettenetes dolgokban kell felismernünk a szociális igazságérzet, a társadalmi szolidaritás jelenlétét.

A zsidók sorsával szembeni embertelen érzéketlenség nyomorgó milliók sorsa iránti szociális érzékenységgel és az eltorzult társadalmi viszonyok miatti mély aggodalommal, felelõsségérzettel párosult. Bármennyire nehéz ezzel szembenézni, ezzel kell, mert ez az igazság. Nem tudnám megmondani, hogyan kellene ehhez a „színfüggõ” érzékenységhez-érzéketlenséghez viszonyulni, de teljes érzéketlenséggel biztosan nem. És önmagunk iránti gyanakvás nélkül sem. És anélkül sem, hogy ebben a színfüggõségben ne látnánk meg azt a valamennyiünket átfogó antropológiai sajátosságot, hogy érzékenység és távolság között, az érintettség mértéke és az érzékenység mértéke között összefüggés van. Ki csodálkozik azon, hogy a több mint százszor annyi életet követelõ daccai házomlás kevesebb érdeklõdést és együttérzést vált ki Magyarországon, mint amennyit kiváltott a vörösiszap-katasztrófa? A Horthy-korszak antiszemita közhangulata tehát úgy alakult ki, hogy valamilyen „normális” mértékû emberi gyarlóságot növesztett abnormális hatású érzéketlenséggé a történelmi konstelláció.

[bcolor=#990000]Vajon lehet-e antiszemitizmusok között különbséget tenni aszerint, hogy mennyi szociális érzékenység, társadalmi szolidaritás áll mögöttük? Ha ez utóbbiakat értékeknek tartjuk, akkor nemcsak lehet, muszáj.[/bcolor] De miként lehetne a legiszonyatosabb következményekkel járó vagy járható dolgokkal összekapcsolódó értékeket elismerni úgy, hogy ezeknek a következményeknek, veszélyeknek a súlyát ne csökkentsük? A szolidaritás motivációja ugyanis a rasszizmust nem kevésbé, hanem még inkább veszélyessé teszi, mert olyan tömegindulatokat állít mögéje, melyek öntudattal és jó lelkiismerettel vállalhatónak látszanak. [bcolor=#990000]Aki bármilyen rasszizmus kezelését el akarja választani egy társadalom legsúlyosabb problémáinak a kezelésétõl, aki a közöttük lévõ kapcsolatot nem feltárni, hanem tagadni próbálja, aki posszibilis magyarázatoktól menekül, mert összetéveszti õket az igazolással, az biztosan nem jut semmire.[/bcolor]

De az sem jut semmire, legalábbis semmi jóra, aki a problémák kezelése alatt társadalmi igazságtalanságok felszámolását, valamilyen társadalmi igazság elérését érti. A társadalmi igazságnak a történelmi lehetõségeken túli kergetése a legborzalmasabb következményekhez vezet. Az antiliberális, antikapitalista indulatok mögött éppoly reális, mint amilyen szörnyûségesen veszélyes igazságérzet áll. Ungváry könyve után sokkal nehezebb tagadni, hogy szoros összefüggés van a rasszista, fasiszta, államszocialista-államkapitalista veszélyek között, melyek elõidézéséhez ezt az igazságérzetet használták fel. A liberális kapitalizmusban érdem, teljesítmény és társadalmi-gazdasági pozíció között nyilvánvalóan erõsebb összefüggés van, mint a kapitalizmus elõtti korokban volt. De ez az összefüggés ugyancsak nyilvánvalóan nagyon is részleges, esetleges. Nagy kérdés, meddig lehet a kapitalizmus igazságtalanságának mértékét csökkenteni, mielõtt a csökkentés érdekében megnövelt államhatalom önkénye állna az igazság helyébe, de nyilván van ilyen határ, amit a legnagyobb óvatossággal és veszélyérzettel kellene közelíteni, miközben ezeknek a közelítéseknek a társadalmi dinamikája sem az óvatosságot, sem a veszélyérzetet nem támogatja. Az igazságosság történelmi lehetõségének szigorú korlátaiból következik, hogy akik ezeken a korlátokon túl akarnak lépni, a legnyilvánvalóbb igazságokkal együtt a legszörnyûbb igazságtalanságokat fogják követelni. Mondjuk, a magyarországi parasztság életlehetõségeivel együtt a magyarországi zsidóság kifosztását és eltüntetését.

Általánosságban leszögezhetjük azt a bölcsességet, hogy a korlátok megvédésére annál több az esély, minél inkább meg lehet azokat közelíteni. Ezzel még sokra nem megyünk, de kiindulópontnak megteszi.
http://mozgovilag.com/?p=6467
#2 | postaimre - 2014. January 29. 07:59:14
„Nem kellenek ide idegenek”

A helyieknek nagyon nem tetszik a vámosszabadi menekülttábor, de konfliktus eddig még soha nem volt a menekültek és a falusiak között. Az is lehet, hogy bezárják.

Egy év alatt majdnem megtízszerezõdött a menedékjog iránti kérelmek száma Magyarországon. Ehhez képest elenyészõen kevesen kapnak menekült státuszt vagy oltalmazotti státuszt. És míg 2012-ben 42 embert nem szabadott hazaküldeni addig tavaly mindössze 4 menekültnek járt ez a kegy.

Vámosszabadiban nagy volt a felháborodás, amikor tavaly egyszer csak kiderült, hogy a belügyminisztérium menekülttábort, illetve hivatalosan egy befogadó állomást akar Vámosszabadiban. Kilencszáz aláírás, fáklyás menet meg minden. De ma csend van. László Pál járt a helyszínen.
http://www.hir24.hu/belfold/2014/01/2...-idegenek/

Hat ok, amiért érdemes Budapestre költöztetni az irodát

A magyar iroda-befektetési piac ugyan jelenleg gyengélkedik, mégis óriási potenciál rejlik benne – derül ki az Ingatlanfejlesztõi Kerekasztal Egyesület friss elemzésébõl, amely az Eltinga és a DTZ közremûködésével készült. Európa egyik legolcsóbb, mégis nagyon képzett munkaerejét, a legolcsóbban kialakítható irodai munkahelyeket, régiós közlekedési csomópontot és egy folyamatosan növekvõ nagyvárost találja az a cég, amely ide költözteti központját.
http://privatbankar.hu/ingatlan/hat-o...dat-265452
#3 | NKG - 2014. January 29. 12:09:30
Ettõl az Ungváry nevû "kiabálótól" is csak annyit kérdeznék:
Fej, vagy gyomor? s_*_box
Már a látványától is epét hányok! :(
Nemhogy még elolvassam a több mint 600 oldalas ömlengését!
#4 | Perje - 2014. January 29. 13:39:25
Cikk a Népszabadságból, még 2001-bõl, az elsõ Fidesz kormány idejábõl.
http://nol.hu/archivum/archiv-28450?r...50?ref=sso.

Megnéztem egy mostani cikket az " ilyen" elnevezésû ház céljairól.
http://isradem.com/index.php?do=stati...age=matara
#5 | kakas - 2014. January 29. 14:11:10
Milyen szép színei vannak a gyertya lángjainak! http://infopoly.info/h-2014/ s_*_kukk és méghozzá 9.
#6 | hathor - 2014. January 29. 15:15:24
"1941-es népszámlálás szerint a fõváros lakóinak majdnem egynegyede számított zsidónak."

A 2014-es népszámlálás szerint( ha lenne) , vajon mennyi a Bpen lakó zsidók száma?
#7 | postaimre - 2014. January 29. 15:17:50
Egy tipikus "mai magyar" radikális!
[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=VAdqzAf67lo[/youtube]
#8 | satu - 2014. January 29. 16:01:06
Kanna újjászületett: 12.-ik perctõl:
http://www.atv.hu/videok/video-201312...2013-12-07
#9 | nyilas - 2014. January 29. 18:13:44
Hernádi Tibor: A magyarországi zsidóság ezeréves védelme címû könyvében adatokkal bizonyítja, hogy a korabeli magyar kormányok és Horthy Miklós kormányzó mindent megtett a zsidóság védelmében, amint ezt Horthynak máig felróják. Majd így folytatja:
Felvetõdik a kérdés Cui prodest? Kinek érdeke a bûnös nép - utolsó csatlós jelzõkkel ellátott, szünni nem akaró mocskolódás? A megértést segítendõ, hadd idézzük itt John Flournoy Montgomery az USA magyarországi nagykövete 1946-ban kiadott könyvének, a Vonakodó csatlós-nak néhány sorát: "Ez a világ jobb, tisztességesebb lenne, ha az angol nyelvû nemzetek vezetõi csak egy kis részét mutatnák fel annak a bátorságnak, amelyrõl annak idején Horthy tengernagy tanúbizonyságot tett." Majd így folytatja: "Magyarország többet tett, mint amennyire erkölcsileg kötelezve volt, amikor a saját zsidói mellett menedéket nyújtott külföldi zsidóknak is. A sors nem engedte meg, hogy megmaradjon az üldözötteknek ez az oázisa az elnyomás sivatagában. De amikor végül engednie kellett a nyomásnak, kevésbé s nagyobb méltósággal tette, mint szomszédai." Kiegészíthetjük: mint bárki más a világon, beleértve az Egyesült Államokat is.

"1944. márciusig Magyarország volt az egyetlen európai ország a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthetõ. A magyar zsidók mellett, akiknek száma akkor csaknem egymillió volt 60-70 ezer zsidó menekült érkezett külországból Magyarországra (legújabb adatok szerint ez a szám messze töbB) és élt biztonságba, amíg Hitler hadai meg nem szállták az országot és el nem rendelték a zsidók módszeres kiszállítását. Hitlernek Magyarországgal szembeni haragját, nagyrészt a zsidóknak nyújtott védelem keltette. Ezeknek jelentõs része ugyanis túlélte a náci idõket Magyarországon. Addigra ugyanis, mire ténylegesen átvette a hatalmat az országban, Hitler már közel volt a bukáshoz.” Majd így folytatja Montgomery: „Magyarországon a zsidók biztonsága nagy mértékben annak volt köszönhetõ, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában éppen ezek segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonsága kétségtelenül sokkal hamarabb véget ért volna."

(...) a zsidóság hazánk ezer éves írott története során soha sehol másutt annyi védelmet nem élvezett, mint nálunk. A maga módján szereti is Magyarországot. A nemzet iránti elvárható hálája azonban, hogy finoman fogalmazzunk, hagy némi kívánnivalót maga után.

Forrás:http://www.magtudin.org/Hernadi_Tibor...idosag.pdf

Hányadék társaság! De azért merik magyarnak tartani magukat. Nem veszik észre, hogy ez a magatartás nem illik ahhoz a néphez, amelynek tagjává válni szeretnének! Ha pedig Hernádi Tibor (és én) látja rosszul a történelem tényeit, akkor miért akarnak magyarkodni? Miért nem húznak el innen a francba? Jó érzés dagonyázniuk abban a mocsokban, amit a magyarságról és a magyar néprõl összehazudtak?
#10 | mormota1968 - 2014. January 29. 19:27:35
A magyarság legnagyobb ostobasága az volt, mikor ezeket befogadta és még állampolgárságot és állampolgári jogokat is adott nekik. A világ leghálátlanabb, parazita fajának. Ha valaha is lesz itt zsidótlanítás, egy se maradjon. Mert ezek osztódva szaporodnak, mint a vírusok. Mikor lesz végre újra akkora antiszemita tömeg Magyarországon, mint a második világháború elõtt volt? Bár, sajnos már akkor se bírtak a zsidókkal. Amíg a médiumok a kezükben vannak, a legerõsebb, leghatásosabb fegyverük az emberiség ellen, addig azt tesznek a többséggel, amit csak akarnak. Mert ki az, rajtunk kívül, aki ne hinne a szép szólamoknak az ismerõs tévés személyiségek szájából? Ez a zsidók legnagyobb fegyverre ellenünk. Amíg nem vesszük ki a kezükbõl a médiumok hatalmát, addig birkák tömegeit terelgethetik vele, hol jobbra, hol balra.

Hozzaszolas küldése


Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés


Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték