Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Közösség építése
Jelen írásom sokakat fájdalmasan érinthet. Nem célom senkit megbántani, sem vitatkozni a témában, csak a saját tapasztalataimból eredõ gondolataimat írom meg. A lila felhõkbõl a földre szállva, két lábbal a földön állva.
A „vidéken újrakezdõk”, az elindulók, gazdálkodók, szinte mind egy romantikus ideával kezdik: egy jó közösséghez csatlakozni, tartozni, egymást segítve egyenjogúan, harmonikusan élni. Ráadásul önfenntartó közösségben gondolkodnak, bár a többségnek csupán homályos elképzelései vannak az önfenntartásról, legtöbbször csak annyi, hogy ne legyenek csekkjeink.
Közösségépítés.
Talán ez a legnagyobb csapda, az erre fordított energia pedig legtöbbször teljesen veszendõbe megy.
Nem sorolom az elmúlt évek számtalan próbálkozását és kudarcát, inkább levonva a tanulságot a miérteket próbáljuk összefoglalni. Ebbõl talán még közösség is lehet. Nem véletlen, hogy az országban talán két önfenntartónak mondható közösség van. Ebbõl az egyik naponta megküzd a problémáival, a másik pedig nagyon erõs vallási alapokon nyugszik. Ez utóbbi számomra nem önfenntartó, mivel pályázati pénzeket, adók 1%-át, állami és külföldi támogatásokat használ fel. Ugyanakkor erõs közösség, túlélési képességük magas, még a támogatások nélkül is.
KÉRDÉSEK.
Miért akarunk közösséget építeni, közösséghez tartozni?
Talán azért, mert ez egy alapvetõ ösztön.
Bár a romantikusabb lelkûek úgy gondolják, azért vagyunk e földön, hogy boldogok legyünk, valójában van egy elsõdleges parancs, ami mindent felül ír, ez a túlélés. Ez az Élet parancsa. Minden csak ez után következik.
A túlélés több szinten lehetséges, elsõ az egyén, majd a párkapcsolat, a család, rokonság, csoport, nemzet, és így tovább. Géczy Gábor nagyon jól kifejti a csoportban való túlélés szükségességét, így ezt nem boncolgatnám, legtöbben ismerjük.
Miért nincs közösségünk?
Miért nincs párkapcsolatunk, gyermekünk, családunk? Jó kérdés.
Az elsõdleges közösségünk ugyanis a család lenne, de ez alapjaiban szûnik meg. Ha születik is gyermek, már nincsenek nagyszülõk, és a jelenlegi oktatási rendszer gondoskodik róla, hogy a gyermek olyan nevelést kapjon, ami teljes agymosás. Lényegében több program egyidejû futtatásával elérték, hogy mára a két generációval ezelõtti 4-5 gyermekes családmodell teljesen eltûnt.
Akkoriban még nagycsaládokban éltünk, kiterjedt rokonsággal. Vidéken ennek még a kommunizmus sem ártott sokat, de a sztálinista panel-program már alapvetõen azt célozta, hogy határoljuk el az embereket egymástól. A betonkalitkák, közösségi terek nélkül, mint a nyúlketrecek. Még a szaporodást is erõteljesen szabályozta, egy ilyen panelben már nem élt együtt több generáció, vagy négy-öt testvér. Az Állam a lakótelepek (nyúlketrecek), óvodák építésével szépen szabályozta a közösségi életünket, melynek alapfoka a család.
A jelenlegi kapitalista rendszerek rájöttek, micsoda lehetõségek vannak ebben, így ismét van panel-program. Felújítjuk, korszerûsítjük az élet- és családellenes dobozokat.
Nem kellene közösséget építenünk, ha családban élnénk, kiterjedt rokonsággal!!
Gyermekeink keresztszülei, mi magunk, mint keresztszülõk, nagybácsik, nagynénik, unokák, nagypapák, nagymamák. Ezek adják a természetes közösséget.
Hogyan építsünk közösséget?
A levelezõlistánkon már jól kiveséztük ezt a témát. Röviden azt mondanám: sehogy!
Hosszabban pedig azt, hogy ne építsünk közösséget. A közösségnek magától kellene alakulnia, mint ahogyan a gyermek nemzése sem csak a szülõk vágyán, de a Jóisten akaratán is múlik.
Az elõzõ bekezdésben már említettem, hogy számtalan olyam program fut, ami a közösségek természetes kialakulását, épülést akadályozza. Az emberek többsége gyakorlatilag párt sem talál, gyermeket sem tud vállalni, a kollégákkal se nagyon jön ki, igazi barátja is kevés akad. A saját családjával sem szoros a kapcsolata. Így aztán persze hogy nem épülnek közösségek, illetve a jó kezdeményezések is elhalnak.
Akkor mégis hogyan?
Még mindig azt mondom, hogy természetesen. Például nagyon jó természetes építõelem a szükség. Ez nem hangzik túl magasröptûnek, ugyanakkor igaz. A szükség nagyon jó kovácsoló elem. Mint ahogyan a vallási, erkölcsi, értékrendi azonosság is.
Milyen közösséget építsünk?
Úgy értem: milyen alapokra? Mert minden építkezést jól meg kell alapozni.
A demokráciát el lehet felejteni. Így az egyenlõséget, egyenrangúságot is. Az ilyen próbálkozások sorra kudarcba fognak fulladni. Ha megnézzük a természetes mintát, akkor azt látjuk, nincs demokrácia. Egy hagyományos családban van családfõ, vannak nagyszülõk, testvérek, gyermekek. Még a testvérek sem egyenlõk. Ki ebben, ki abban jó, tehetsége szerint. Egy biztos, a család egyetlen tagja sem haszontalan, egyiket sem veti ki magából, mindannyiuknak megvan a helye és szerepe, és mindenki boldogan élhet ebben a "szerepben".
A székely rendtartás szerint nem egyenlõen örökölnek a gyermekek, de mi a római jogrendszer szerint élünk. Mindenkinek azonos jogai vannak, a léhûtõ, semmirekellõ, életképtelen egyedet nem veti ki a társadalom, pedig így esélye lenne a változásra. Hatalmas erõfeszítésekkel gondoskodunk a közösség haszontalan, élõsködõ egyedeirõl. Ezzel aztán el is telik az életünk.
Ha elfelejtjük az egyenlõsdit, akkor van esélyünk, hogy megtaláljuk a közösségben a szerepünket, melyben boldogan kiteljesedhetünk.
Engem mindig boldoggá tett, hogy van apám, vannak nagybátyáim, késõbb a tanítóim, vagy egy idõsebb ember, akinek útmutatását követhetem.
Régen természetesen mûködtek ezek a dolgok, a székely rendtartás számomra az egyik legjobb példa. Ma már elég nehéz dolgunk van, amikor a társadalom álértelmiségi réteget nevel a cselédekbõl.
Mi a baj a cselédséggel?
Leginkább az, hogy nincsenek. Illetve, hogy értelmiséginek, vagy vezetõnek hiszik magukat, ugyanakkor rabszolgák egy felülrõl vezérelt társadalomban. A cseléd szabad ember volt, a rabszolga nem az. Fõleg, ha tudomása sincs önnön rabszolgaságáról.
Daragó Nagymamám cseléd volt. 13 évesen állt munkába, majd a cselédkönyve szerint a harmadik helyen megtalálta számítását, vagy jó gazdáját, és onnantól minden évben ott szolgált tovább. A Gazda is biztosan elégedett volt és megbecsülte munkájában, legalábbis a régi iratok szerint. Addig szolgált, míg férjhez nem ment, majd otthon látta el a házkörüli, gazdasági teendõket. Szült és felnevelt öt gyermeket. Két világháborút megélt és két unokáról is gondoskodott.
Emlékeim szerint jókedvûen dudorászott a konyhában. Sosem panaszkodott, hosszú életet élt.
Másik ágon lévõ Nagyapám egyszerû kosárfonó volt, de Édesapám - igen tehetséges lévén - már gépészmérnökként végzett. Mert ekkoriban is volt lehetõsége a tehetségnek kiemelkednie. Nekem is a mérnök életet szánták és mindaddig, amíg ettõl meg nem szabadultam, egész boldogtalan életem volt. Miután a saját, tehetségemhez mért életemet élhettem, nagyszerû pályát futottam be és boldog vagyok a mai napig.
A kommunizmus alatt (elõtt-után) a régi természetes rendszereket és „kasztokat” eltörölték. A legtehetségtelenebb emberekbõl lettek vezetõk. Emlékszem, hogy két „értelmiségi” szülõvel meglehetõsen hátrányos helyzetûnek számítottam, a munkás vagy paraszt gyermekekkel szemben. A rendszer ismételt átalakulása után bebizonyosodott, hogy az egyenlõségesdi nem mûködik. Az egykor szétdarabolt grófi, fõúri földeket az irányításhoz szokott cselédség nem tudta kezelni. Míg a TSZ-ek, állami gazdaságok ideje alatt irányították õket, a demokrácia fene nagy szabadságával már nem tudnak mit kezdeni. Nincs, aki megmondja, mit csináljanak!
Kevés kivétellel eladják földjeiket és lassan visszaalakulnak a „grófsági” táblák. A cseléd viszont mára teljesen elszokott a munkától, így irányítás alatt sincs sok köszönet a munkájában. Legtöbbször a kocsmában ül, vagy sokadik egyetemi diplomáját szerzi meg, egy szöget viszont egyik sem képes beverni.
Ki dönti el, hogy urak vagyunk-e, vagy cselédek?
A Jóisten, aki valamilyen tehetséggel megáld minket. Ha azzal áld meg, hogy asztalosok legyünk, akkor legyünk asztalosok. Mert igen nagy szükség lenne jó asztalosokra. Régen pár - szelekcióval kiválasztott - vezetõ volt. "Elöljárók", akik elöl jártak a példával, "tehetõsek", akik tehettek a közösségért. Ma meg mindenki vezetni, irányítani akar, ezt sugallja minden; legyünk vezetõk, vegyük kezünkbe az életünket, de közben észre sem vesszük, hogy cselédek sem vagyunk, csak rabszolgák! Errõl szól a demokrácia: döntsünk közösen!
NEM!
Döntsön a Jóisten, döntsenek a vének, a tapasztaltak, a bölcsek. Irányítsanak a rátermettek!
A fenti sorok kicsit félresiklásnak tûnnek az eredeti témához képest, pedig nem az.
Ha közösséget szeretnénk, akkor az a legfontosabb, hogy tisztázzuk a közösség tagjainak szerepét és egyúttal a magunk szerepét. Kik vagyunk, mire születtünk? Mivel tudunk hasznos tagjai lenni egy közösségnek?
Ugyanis egy épülõ közösség legnagyobb hibája az „egyenlõsdi”. Aztán meg mindenki vezetni akar, dolgozni meg senki. Legtöbbször sok okoskodás megy, de senki nincs, aki megfogná, vagy megmutatná: „Így-e!”
Kikbõl épül fel a közösség?
Ha közösségszervezõ oldalakat nézünk, akkor azt látjuk, hogy többségében városi, értelmiségi emberekbõl. Van itt minden kérem szépen!
Hostess, tolmács, rendszertechnikus, reklámszakember, eladó, portás, biztonsági õr, filozófus, egyetemi tanár, manager, számítástechnikus.
Na ebbõl nehezen épül közösség, fõleg nem önfenntartó. A közösségnek ugyanis földmûvesekre, állattartó gazdákra, pásztorokra, kézmûvesekre van szüksége. Esetleg tanítóra, gyógyítóra, késõbb lelki pásztorra. Ezért meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy mire vagyunk alkalmasak és ehhez általában semmi köze a végzettségnek. Közösség csak úgy fog épülni, ha megtaláljuk benne a helyünket és abban ki is tudunk teljesedni, hogy hasznos tagjává legyünk.
Mibõl épül fel egy közösség?
Jó esetben hitbõl, de még az sem baj, ha valami vallási hovatartozás tartja össze. Akkor már van valami alap. Persze a vasalt beton és a sárba dobált kõ között nagy a különbség, de ha ez sincs, akkor az elsõ ár elmossa.
Az sem baj, ha az alapkõ a szükség. Mert ekkor már legalább felébredtünk és megértjük a túlélés parancsát. Szükségbõl pedig még nagy dolgokat is lehet építeni.
A vallás és a szükség mellett szintén jó alapkõ az azonos értékrend. Bár ezt jó tisztázni és mint a vallási útmutatásokat kifüggeszteni egy keretbe, vagy ráhímezni egy terítõre, mert bizony hamar elkanyarodunk tõlük.
Akár ezt: "önfenntartás" vagy "kereszténység".
Ha nyitunk egy fészbuk csoportot, hamar több ezres tagságot számlálhatunk. Erre azonban nem építkezhetünk. Ugyanis ez nem azonos értékrend, maximum azonos érdeklõdés. A kettõt sokan összekeverik, ez sajnos rögtön meg is látszik.
Végezetül nem tudok biztatót írni, de talán nem is szükséges.
Bízom az isteni gondviselésben, hogy a Teremtõ jól elrendezte a dolgokat.
Akiben nincs megfelelõ túlélési ösztön és nem képes beilleszkedni egy közösségbe, arról nincs mit mondanom. Meglehet, sokan "mennek a levesbe", ahogy Szubotáj mondaná.
Áldás!
Link
A „vidéken újrakezdõk”, az elindulók, gazdálkodók, szinte mind egy romantikus ideával kezdik: egy jó közösséghez csatlakozni, tartozni, egymást segítve egyenjogúan, harmonikusan élni. Ráadásul önfenntartó közösségben gondolkodnak, bár a többségnek csupán homályos elképzelései vannak az önfenntartásról, legtöbbször csak annyi, hogy ne legyenek csekkjeink.
Közösségépítés.
Talán ez a legnagyobb csapda, az erre fordított energia pedig legtöbbször teljesen veszendõbe megy.
Nem sorolom az elmúlt évek számtalan próbálkozását és kudarcát, inkább levonva a tanulságot a miérteket próbáljuk összefoglalni. Ebbõl talán még közösség is lehet. Nem véletlen, hogy az országban talán két önfenntartónak mondható közösség van. Ebbõl az egyik naponta megküzd a problémáival, a másik pedig nagyon erõs vallási alapokon nyugszik. Ez utóbbi számomra nem önfenntartó, mivel pályázati pénzeket, adók 1%-át, állami és külföldi támogatásokat használ fel. Ugyanakkor erõs közösség, túlélési képességük magas, még a támogatások nélkül is.
KÉRDÉSEK.
Miért akarunk közösséget építeni, közösséghez tartozni?
Talán azért, mert ez egy alapvetõ ösztön.
Bár a romantikusabb lelkûek úgy gondolják, azért vagyunk e földön, hogy boldogok legyünk, valójában van egy elsõdleges parancs, ami mindent felül ír, ez a túlélés. Ez az Élet parancsa. Minden csak ez után következik.
A túlélés több szinten lehetséges, elsõ az egyén, majd a párkapcsolat, a család, rokonság, csoport, nemzet, és így tovább. Géczy Gábor nagyon jól kifejti a csoportban való túlélés szükségességét, így ezt nem boncolgatnám, legtöbben ismerjük.
Miért nincs közösségünk?
Miért nincs párkapcsolatunk, gyermekünk, családunk? Jó kérdés.
Az elsõdleges közösségünk ugyanis a család lenne, de ez alapjaiban szûnik meg. Ha születik is gyermek, már nincsenek nagyszülõk, és a jelenlegi oktatási rendszer gondoskodik róla, hogy a gyermek olyan nevelést kapjon, ami teljes agymosás. Lényegében több program egyidejû futtatásával elérték, hogy mára a két generációval ezelõtti 4-5 gyermekes családmodell teljesen eltûnt.
Akkoriban még nagycsaládokban éltünk, kiterjedt rokonsággal. Vidéken ennek még a kommunizmus sem ártott sokat, de a sztálinista panel-program már alapvetõen azt célozta, hogy határoljuk el az embereket egymástól. A betonkalitkák, közösségi terek nélkül, mint a nyúlketrecek. Még a szaporodást is erõteljesen szabályozta, egy ilyen panelben már nem élt együtt több generáció, vagy négy-öt testvér. Az Állam a lakótelepek (nyúlketrecek), óvodák építésével szépen szabályozta a közösségi életünket, melynek alapfoka a család.
A jelenlegi kapitalista rendszerek rájöttek, micsoda lehetõségek vannak ebben, így ismét van panel-program. Felújítjuk, korszerûsítjük az élet- és családellenes dobozokat.
Nem kellene közösséget építenünk, ha családban élnénk, kiterjedt rokonsággal!!
Gyermekeink keresztszülei, mi magunk, mint keresztszülõk, nagybácsik, nagynénik, unokák, nagypapák, nagymamák. Ezek adják a természetes közösséget.
Hogyan építsünk közösséget?
A levelezõlistánkon már jól kiveséztük ezt a témát. Röviden azt mondanám: sehogy!
Hosszabban pedig azt, hogy ne építsünk közösséget. A közösségnek magától kellene alakulnia, mint ahogyan a gyermek nemzése sem csak a szülõk vágyán, de a Jóisten akaratán is múlik.
Az elõzõ bekezdésben már említettem, hogy számtalan olyam program fut, ami a közösségek természetes kialakulását, épülést akadályozza. Az emberek többsége gyakorlatilag párt sem talál, gyermeket sem tud vállalni, a kollégákkal se nagyon jön ki, igazi barátja is kevés akad. A saját családjával sem szoros a kapcsolata. Így aztán persze hogy nem épülnek közösségek, illetve a jó kezdeményezések is elhalnak.
Akkor mégis hogyan?
Még mindig azt mondom, hogy természetesen. Például nagyon jó természetes építõelem a szükség. Ez nem hangzik túl magasröptûnek, ugyanakkor igaz. A szükség nagyon jó kovácsoló elem. Mint ahogyan a vallási, erkölcsi, értékrendi azonosság is.
Milyen közösséget építsünk?
Úgy értem: milyen alapokra? Mert minden építkezést jól meg kell alapozni.
A demokráciát el lehet felejteni. Így az egyenlõséget, egyenrangúságot is. Az ilyen próbálkozások sorra kudarcba fognak fulladni. Ha megnézzük a természetes mintát, akkor azt látjuk, nincs demokrácia. Egy hagyományos családban van családfõ, vannak nagyszülõk, testvérek, gyermekek. Még a testvérek sem egyenlõk. Ki ebben, ki abban jó, tehetsége szerint. Egy biztos, a család egyetlen tagja sem haszontalan, egyiket sem veti ki magából, mindannyiuknak megvan a helye és szerepe, és mindenki boldogan élhet ebben a "szerepben".
A székely rendtartás szerint nem egyenlõen örökölnek a gyermekek, de mi a római jogrendszer szerint élünk. Mindenkinek azonos jogai vannak, a léhûtõ, semmirekellõ, életképtelen egyedet nem veti ki a társadalom, pedig így esélye lenne a változásra. Hatalmas erõfeszítésekkel gondoskodunk a közösség haszontalan, élõsködõ egyedeirõl. Ezzel aztán el is telik az életünk.
Ha elfelejtjük az egyenlõsdit, akkor van esélyünk, hogy megtaláljuk a közösségben a szerepünket, melyben boldogan kiteljesedhetünk.
Engem mindig boldoggá tett, hogy van apám, vannak nagybátyáim, késõbb a tanítóim, vagy egy idõsebb ember, akinek útmutatását követhetem.
Régen természetesen mûködtek ezek a dolgok, a székely rendtartás számomra az egyik legjobb példa. Ma már elég nehéz dolgunk van, amikor a társadalom álértelmiségi réteget nevel a cselédekbõl.
Mi a baj a cselédséggel?
Leginkább az, hogy nincsenek. Illetve, hogy értelmiséginek, vagy vezetõnek hiszik magukat, ugyanakkor rabszolgák egy felülrõl vezérelt társadalomban. A cseléd szabad ember volt, a rabszolga nem az. Fõleg, ha tudomása sincs önnön rabszolgaságáról.
Daragó Nagymamám cseléd volt. 13 évesen állt munkába, majd a cselédkönyve szerint a harmadik helyen megtalálta számítását, vagy jó gazdáját, és onnantól minden évben ott szolgált tovább. A Gazda is biztosan elégedett volt és megbecsülte munkájában, legalábbis a régi iratok szerint. Addig szolgált, míg férjhez nem ment, majd otthon látta el a házkörüli, gazdasági teendõket. Szült és felnevelt öt gyermeket. Két világháborút megélt és két unokáról is gondoskodott.
Emlékeim szerint jókedvûen dudorászott a konyhában. Sosem panaszkodott, hosszú életet élt.
Másik ágon lévõ Nagyapám egyszerû kosárfonó volt, de Édesapám - igen tehetséges lévén - már gépészmérnökként végzett. Mert ekkoriban is volt lehetõsége a tehetségnek kiemelkednie. Nekem is a mérnök életet szánták és mindaddig, amíg ettõl meg nem szabadultam, egész boldogtalan életem volt. Miután a saját, tehetségemhez mért életemet élhettem, nagyszerû pályát futottam be és boldog vagyok a mai napig.
A kommunizmus alatt (elõtt-után) a régi természetes rendszereket és „kasztokat” eltörölték. A legtehetségtelenebb emberekbõl lettek vezetõk. Emlékszem, hogy két „értelmiségi” szülõvel meglehetõsen hátrányos helyzetûnek számítottam, a munkás vagy paraszt gyermekekkel szemben. A rendszer ismételt átalakulása után bebizonyosodott, hogy az egyenlõségesdi nem mûködik. Az egykor szétdarabolt grófi, fõúri földeket az irányításhoz szokott cselédség nem tudta kezelni. Míg a TSZ-ek, állami gazdaságok ideje alatt irányították õket, a demokrácia fene nagy szabadságával már nem tudnak mit kezdeni. Nincs, aki megmondja, mit csináljanak!
Kevés kivétellel eladják földjeiket és lassan visszaalakulnak a „grófsági” táblák. A cseléd viszont mára teljesen elszokott a munkától, így irányítás alatt sincs sok köszönet a munkájában. Legtöbbször a kocsmában ül, vagy sokadik egyetemi diplomáját szerzi meg, egy szöget viszont egyik sem képes beverni.
Ki dönti el, hogy urak vagyunk-e, vagy cselédek?
A Jóisten, aki valamilyen tehetséggel megáld minket. Ha azzal áld meg, hogy asztalosok legyünk, akkor legyünk asztalosok. Mert igen nagy szükség lenne jó asztalosokra. Régen pár - szelekcióval kiválasztott - vezetõ volt. "Elöljárók", akik elöl jártak a példával, "tehetõsek", akik tehettek a közösségért. Ma meg mindenki vezetni, irányítani akar, ezt sugallja minden; legyünk vezetõk, vegyük kezünkbe az életünket, de közben észre sem vesszük, hogy cselédek sem vagyunk, csak rabszolgák! Errõl szól a demokrácia: döntsünk közösen!
NEM!
Döntsön a Jóisten, döntsenek a vének, a tapasztaltak, a bölcsek. Irányítsanak a rátermettek!
A fenti sorok kicsit félresiklásnak tûnnek az eredeti témához képest, pedig nem az.
Ha közösséget szeretnénk, akkor az a legfontosabb, hogy tisztázzuk a közösség tagjainak szerepét és egyúttal a magunk szerepét. Kik vagyunk, mire születtünk? Mivel tudunk hasznos tagjai lenni egy közösségnek?
Ugyanis egy épülõ közösség legnagyobb hibája az „egyenlõsdi”. Aztán meg mindenki vezetni akar, dolgozni meg senki. Legtöbbször sok okoskodás megy, de senki nincs, aki megfogná, vagy megmutatná: „Így-e!”
Kikbõl épül fel a közösség?
Ha közösségszervezõ oldalakat nézünk, akkor azt látjuk, hogy többségében városi, értelmiségi emberekbõl. Van itt minden kérem szépen!
Hostess, tolmács, rendszertechnikus, reklámszakember, eladó, portás, biztonsági õr, filozófus, egyetemi tanár, manager, számítástechnikus.
Na ebbõl nehezen épül közösség, fõleg nem önfenntartó. A közösségnek ugyanis földmûvesekre, állattartó gazdákra, pásztorokra, kézmûvesekre van szüksége. Esetleg tanítóra, gyógyítóra, késõbb lelki pásztorra. Ezért meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy mire vagyunk alkalmasak és ehhez általában semmi köze a végzettségnek. Közösség csak úgy fog épülni, ha megtaláljuk benne a helyünket és abban ki is tudunk teljesedni, hogy hasznos tagjává legyünk.
Mibõl épül fel egy közösség?
Jó esetben hitbõl, de még az sem baj, ha valami vallási hovatartozás tartja össze. Akkor már van valami alap. Persze a vasalt beton és a sárba dobált kõ között nagy a különbség, de ha ez sincs, akkor az elsõ ár elmossa.
Az sem baj, ha az alapkõ a szükség. Mert ekkor már legalább felébredtünk és megértjük a túlélés parancsát. Szükségbõl pedig még nagy dolgokat is lehet építeni.
A vallás és a szükség mellett szintén jó alapkõ az azonos értékrend. Bár ezt jó tisztázni és mint a vallási útmutatásokat kifüggeszteni egy keretbe, vagy ráhímezni egy terítõre, mert bizony hamar elkanyarodunk tõlük.
Akár ezt: "önfenntartás" vagy "kereszténység".
Ha nyitunk egy fészbuk csoportot, hamar több ezres tagságot számlálhatunk. Erre azonban nem építkezhetünk. Ugyanis ez nem azonos értékrend, maximum azonos érdeklõdés. A kettõt sokan összekeverik, ez sajnos rögtön meg is látszik.
Végezetül nem tudok biztatót írni, de talán nem is szükséges.
Bízom az isteni gondviselésben, hogy a Teremtõ jól elrendezte a dolgokat.
Akiben nincs megfelelõ túlélési ösztön és nem képes beilleszkedni egy közösségbe, arról nincs mit mondanom. Meglehet, sokan "mennek a levesbe", ahogy Szubotáj mondaná.
Áldás!
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 1 / 5: 12345
#1 |
Detonator
- 2014. April 10. 09:14:16
#2 |
kuka7
- 2014. April 10. 09:28:10
#3 |
szarmata
- 2014. April 10. 09:38:47
#4 |
GERRY
- 2014. April 10. 10:36:26
#5 |
miskolcilaci
- 2014. April 10. 10:55:37
#6 |
kukackac
- 2014. April 10. 11:34:20
#7 |
enid
- 2014. April 10. 12:22:38
#8 |
mester
- 2014. April 10. 12:27:53
#9 |
postaimre
- 2014. April 10. 12:38:25
#10 |
kukackac
- 2014. April 10. 12:55:03
Oldal: 1 / 5: 12345
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.