Posta Imre weboldala

Navigacio

Szakmai oldal:



RSS

Hrek

Cikkek

Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét




Megrendelem!!!

Telefon:
06-30/911-85-63

A könyvrõl írták...

Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

üdvözlet


A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)

.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)

Vádolom a zsidóságot- Bosnyák Zoltán


1. Amióta tervszerûen és határozottan folyik a zsidóság hatalmi túlsúlyának lebontása és a magyarságtól való teljes elkülönítése, innen is, onnan is hallunk hangokat, amelyek bírálják, nyíltan vagy titokban kifogásolják a zsidósággal szemben követett eljárásunkat. Azt mondják ezek az örök okoskodók, mindent jobban tudók, hogy valóban
helyes és szükséges mindazoknak a hatalmi pozícióknak visszavétele,
melyeket a zsidóság a nemzeti élet különbözõ területein jogtalanul
kisajátított magának. Számoljuk fel a zsidóság mértéktelen befolyását
a pénzügyi és üzleti életben, vegyük ki kezébõl a dolgozó milliók
vérébõl és verejtékébõl összeharácsolt milliókat, a nemzeti vagyon
fölött többé zsidók ne rendelkezhessenek, ne juthassanak a zsidók
semmiféle szerephez szellemi életünkben, a magyarság és a zsidóság
között fennálló társadalmi kapcsolatoknak vessünk véget, de ezen
túlmenõen ne törõdjünk a zsidósággal. Mindent kövessünk el ami a
zsidóság elviselhetetlen túlsúlyának megszüntetéséhez szükséges, de
ezzel elégedjünk is meg, hagyjuk magára a zsidóságot. Maguk a zsidók
is -- hogy mennyire õszinte ez a magatartásuk és mennyire nem, az más
kérdés -- hajlandók lennének tatán beletörõdni a változhatatlanba, a
pünkösdi királyság elmúlásába, hajlandók -- alighanem csak a
pillanatnyi kényszer hatása alatt -- megbékülni azzal a gondolattal,
hogy vége az élõsdiségnek, a mindenüvé elnyúló, mindenütt érvényesülõ
befolyásuknak, ha valamilyen életkeretet továbbra is meghagyunk itt
nekik.
Nézzünk szembe õszintén, nyíltan ezzel a tétellel. Lehet-e ilyesmirõl
szó, igazuk van-e azoknak, akik így beszélnek? Amikor erre a kérdésre
világos és határozott feleletet akarunk adni, akkor mindenekelõtt le
kell szögeznünk, hogy a zsidósággal szemben nem csupán az a
kifogásunk, hogy mint fajilag, vérségileg, erkölcsileg idegen, frissen
érkezett jövevény kisebbség, magának igyekezett megszerezni az
országban a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életben a
tényleges vezetést, ennél sokkal súlyosabban esik a latba az a mód,
ahogyan a zsidóság erre a hatalomszerzésre törekedett és azok a
következmények, amelyekkel ez együtt jár. A zsidóság ellen vívott
harcunk -- ezt nem gyõzzük eléggé hangsúlyozni -- nemcsak az elvesztett
pozíciókért, nemcsak a pénzért, a vagyonért, az aranyért, a jólétért,
a hatalomért folyik. Ez a harc nem kizárólag gazdasági jellegû, ennél
tokkal többrõl van itt szó. Két lelkiség, két világnézet áll szemben
egymással. A kapzsiság, az önzés, a haszonlesés, a kizsákmányolás, a
lelkiismeretlenség, az erkölcstelenség elleni harcról van itt szó. Mi
nemcsak azzal vádoljuk a zsidóságot, hogy határt nem ismerõ
telhetetlenségével, lelkiismeretlen üzelmekkel és utolérhetetlen
rafinériával valósággal kifosztotta a dolgozó magyarságot és a nemzeti
javak óriási hányadára rátette a kezét, hanem azzal is, politikai,
társadalmi, gazdasági, kulturális életünkben olyan eszméket, olyan
törekvéseket, olyan irányzatokat csempészett be, amely általános
bomlást, erkölcsi züllést és faji hanyatlást idéztek elõ, amelyekbõl,
ha nem sikerül társadalmunkat kigyógyítanunk, úgy a következmények
valósággal beláthatatlanok.
2.
Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy politikai életünkben meghonosította
a nemzeti értékek és eszmények lebecsülését, történelmünk,
hagyományaink és nemzeti múltunk megvetését. Vádoljuk azzal, hogy
behozta hozzánk a társadalmi forradalom, az osztályharc, a marxizmus
és a bolsevizmus eszméit, ellentétet, gyûlöletet szított az egyes
néprétegek között, vádoljuk azzal, hogy rendszeresen és következetesen
kiélezte a politikai ellentéteket, hogy így saját magáról és rohamos
térhódításáról elterelje a figyelmet. A nemzetietlenség és a
hitetlenség szellemét terjesztette közöttünk, a haladás, a kultúra és
a felvilágosodás jelszavai mögé bújva. Vádoljuk a zsidóságot, hogy
céltudatos és tervszerû aknamunkával elõkészítette az 1918. októberi
csõcselék-lázadást, amely szégyenbe és gyalázatba taszította
Magyarországot és olyan történelmi tragédiát zúdított ránk, amilyenhez
hasonlót alig találunk ezeréves történelmünkben. Vádoljuk a zsidóságot
a huszonöt év elõtti bolsevista rémuralomért, amelyiknek szellemi,
lelki szálláscsinálói, egész politikai vezérkara, legvérengzõbb
terroristái szinte kivétel nélkül a zsidóság soraiból kerültek ki.
Vádoljuk a zsidóságot az akkor elszenvedett megaláztatásokért, az
ártatlanul megölt áldozatokért, a meggyalázott templomokért. Vádoljuk
a zsidóságot azzal, bogy méltatlanul visszaélt jóhiszemûségünkkel és
azt a politikai jogegyenlõséget, amelyet megadtunk neki, arra
használta fel, hogy fölibénk kerüljön, úrrá legyen felettünk és
elõjogokat szerezzen magának. Vádoljuk azzal, idegen uralom alá került
területiken a válságos órákban túlnyomó többségében hátat fordított a
magyarságnak, megtagadott vele minden közösséget, egyedül és kizárólag
csak a maga faji érdekeit nézve.

Bosnyák Zoltán (1905-1952 - felakasztották a zsidók)
Milyen következményekkel, milyen hatásokkal járt a zsidóság rohamos
térnyerése gazdasági életünkben? Zsidók honosították meg nálunk a
haszonéhes, kizsákmányoló kapitalizmust, a tõke és a pénzt
mértéktelen, túlzott központosítását, ezzel együtt a kihívó és kirívó
vagyoni és jövedelmi aránytalanságokat, a növekvõ társadalmi
ellentétet és feszültséget. A zsidóság társadalmi tevékenysége
teremtette meg nálunk a plutokrata és proletár osztályokat s velük
együtt az egyik oldalon a fényûzést, a túlhajtott jólétet, másik
oldalon a nyomort és a nélkülözést, tehát sötéten tátongó társadalmi
szakadékot. Ezt a válaszfalat mesterségesen és tudatosan is
elmélyítette, hiszen õ maga állt élén, õ volt haszonélvezõje mind a
kél társadalmi végletnek. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy üzleti
életünkben, az egész gazdasági életbe a semmitõl vissza nem riadó
önzés, kapzsiság és haszonlesés szellemét vitték be. Megrontották az
üzleti morált, a haszonszerzés és vagyonszerzés minden módját
jogosulttá tették. A becsület, a tisztesség lenézett, megvetett és
elavult elvek lettek az üzleti világban. Vádoljuk a zsidóságot azzal,
hogy a gazdasági térhódításával együtt jár a csalás, a hamis bukás,
szédelgés, a kereskedõi haszonrészesedés túlzott és jogosulatlan
felhajtása, bevonult a gazdasági életbe az ököljog és a nyers erõszak
szelleme. Legvégül vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy a magyar
társadalmat mesterségesen, de ha kellett, erõszakosan is távol
tartotta a gazdasági élettõl. Belevitte a köztudatba azt a megtévesztõ
és hamis jelszót, hogy a gazdasági életpályák nem felelnek meg a
magyarság jellemének és természetének. Ezek nem nekünk valók, nem
méltóak hozzánk. Ha pedig mégis megkísérelte a magyarság a gazdasági
életben való érvényesülést, ott szembe találta magát a zsidóság
szervezett ellenállásával, valóságos bojkottjával.
3.
Nem kisebbek a zsidóság bûnei szellemi életünkben sem. A korszellem, a
haladás és a modernség nevében egész kultúréletünket alantas, az
ösztönéletre spekuláló gondolatokkal telítette. Vádoljuk a zsidóságot
azzal, hogy a sajtóban megszerzett korlátlan befolyását a magyar
lelkiség szétrombolására használta fel. A zsidóság térfoglalásával a
felületesség, a megbízhatatlanság, a durvaság, a trágárság szabad utat
és érvényesülést kapott a sajtóban. A házasságtörés, a válóperek,
társadalmi bûncselekmények bõ teret kaptak naponta ennek a zsidó
sajtónak hasábjain. A rágalmazás, tekintélyek lejáratása, a hazugság
mindennapi és megszokott jelenségek lettek a sajtóéletben. Vádoljuk a
zsidóságot azzal, hogy irodalommá avatta kultúréletünkben a
legsilányabb pornográfiát, egyedül és kizárólagos problémává tette a
túlhajtott szekszualitást, vádoljuk azzal, hogy könyvekben, színpadon,
kabarékban léhaságra, cinizmusra, minden erkölcsi törvénynek és
eszménynek kicsúfolására nevelte a társadalmat, hogy elárasztotta
sivár irodalmi kaptafára készült üres fércmunkáival mind a magyar
szellemi életet, mind pedig az egész világot. A tájékozatlan külföld
elõtt a leglehetõbb legrosszabb hírbe keverte a magyarság szellemi
alkotó erejét és képességét. Vádoljuk azzal, hogy a maga sivár
szellemiségével készített értéktelen produktumaiban torz és hamis
képet rajzolt a magyarságról önmagunknak és a nagyvilágnak. Léha,
könnyelmû, romlott erkölcsû, együgyû és üresfejû figurákként mutatott
be bennünket az egész világon, és ezzel nagymértékben hozzájárult a
külföld közvéleményének a magyarságról alkotott helytelen és
kedvezõtlen felfogásának kialakításában. Önmagunkkal elhitette, hogy
olyan faji tulajdonságokkal bírunk, amelyek sohasem voltak sajátjaink.
Meghamisította saját fajtatudatunkat és kisebbrendûségi érzést formált
ki bennünk. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a szellemi életünkben
megszerzett hatalmát és befolyását arra használta fel, hogy valóságos
magyarellenes faji kontraszelekciót gyakoroljon. Ennek
következményeként hírnévhez, érvényesüléshez juthattak, pénzt, vagyont
szerezhettek értéktelen, selejtes zsidó ál-tehetségek, de hallgatásra
voltak ítélve az igazi magyar tehetségek, akik legfeljebb csak akkor
juthattak szóhoz, ha hozzá igazodtak a zsidó érdekekhez és
törekvésekhez. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a mûvészet különbözõ
területein, a zenében, a képzõmûvészetben bevezették a
dilettantizmust, a kontárságot, a giccset, lejáratták az igazi
mûvészetet, és zavaros, egzaltált és beteges agyvelõk torz,
értelmetlen kifejezésformáit mint modern mûvészetet csempészték be
kultúréletünkbe.
4.
Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy mérhetetlen lelki, erkölcsi
rombolást vitt véghez társadalmunk lelkében. A családi élet és a
házasság szentségének meglazulása, a túlzott szabadosság elharapódzása
a társadalmi érintkezésben, a közömbösség minden nemes, szép és tiszta
iránt, az önzés, kicsinyesség, haszonlesés, lelkiismeretlenség divatja
mind-mind a zsidókat vádolja.
Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy az anyaság tiszteletét, tekintélyét
lejáratták, a gyermektelenség kultuszát népszerûsítették. Vádoljuk
azzal, hogy nemcsak szóval, de tettel is üzleti érdekbõl, pénzért vagy
a fajgyûlölet ösztönétõl hajtva, visszaélve hivatásukkal falun és
városban -- minden társadalmi osztályban a fajirtás alávaló és
gyalázatos szerepére vállalkoztak.
Vádoljuk a zsidókat a magyar vér és a magyar fajtánk ellen elkövetett
és soha meg nem bocsátható bûneikért, amit a nekik kiszolgáltatott,
védtelen és szerencsétlen magyar nõkkel szemben elkövettek.
Vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy ebben a háborúban, amely a mi
élet-halál harcunk is, a közénk beszabadult zsidóság zárt egységben,
teljes hittel, meggyõzõdéssel ellenségeink oldalára állt és az õ
érdekeiket szolgálta. Rémhíreivel szervezett suttogó propagandájával
lelki zûrzavart igyekezett felkelteni. Alá akarta ásni a belsõ
fegyelmet, rendet, helytállást, öntudatot, jövõnkbe, igazunkba vetett
hitünket. A gazdasági anarchia felidézésére törekedett! Ezért és a
haszonért szervezte a feketepiacot, az áruelrejtést, árdrágítást,
ezért szabotált az üzemekben, irodákban, egyetlen hatalmas, egymillió
lelket magában foglaló partizán hadsereget alkotott az arcvonalak
mögött, határainkon belül.
Mind ezzel és sok egyébbel, amit egyetlen cikkbe belesûríteni nem is
lehet, vádoljuk a zsidóságot és tetemre hívjuk. Maga kereste saját
sorsát, most viselnie kellett. A zsidóság kezünkbe kényszerítette az
önvédelem fegyverét, mi kezünkbe vettük és megtesszük mind azt, amit
létérdekeink parancsolnak. A vádpontok világosan beszélnek, mindenkit
meggyõznek arról, hogy nem elégedhetünk meg csak a zsidóság által
eltulajdonított anyagi és szellemi pozíciók visszavételével. Ezen
túlmenõen fel kell számolnunk minden kapcsolatunkat a zsidósággal.
Utaink végleg, örökre szétváltak.
(Harc, 1944. június 10.)

Hozzaszolasok


#11 | postaimre - 2012. September 11. 19:13:28
GyusuSS azért vagy, hogy kiköszörüld a csordát! Nem hinném, hogy arról van szó, amit írsz és ha valaki most nem is érti, mert nem értheti, mit és miért írt, vagy hamisították meg írásait, ez nem változtat Bosnyák Zoltán munkáinak jelentõségén.
#12 | spartakusz - 2012. September 12. 09:04:59
Imre - ácsi - vajon miért nincs meg az eredeti -
gondolkodj - hisz szakmabeli vagy - az üzenet amit kaptam az - igaz és valós - kinek hogy - ne hidd de ellenben tudd - hogy elõttünk járnak - csupán csak azért mert lebutítottak - ez nem jelenti azt, hogy ostobák vagyunk - a tér az idõ - a mélység a magasság a szélesség jobbra balra - valóban illúziót kell - az ut ha kiválasztottad az annak kell lenni ami - nincs APELLÁLÁS - MAGYARUL MAJD MEGMAGYARÁZOM -
Ha erre az útra léptél nincs vissza út - mert ha nem gyõz a gyõzz akkor az ember húsdarálóba vagy a sav kádba végzed - úgy mint - ELÍTÉLENDÕ FOGALOM BEMAGYARÁZOTT ÉS ELHITETETT FOGALMAT.
FASISZTA, TERRORISTA, ANTISZEMITA STB.

Érthetõen írtam ez a harc valóban élet halál harc. ha vesztesz akkor ledarálnak a fizika értelemben érthetõen - hisz te is mondta térdig fog állni a vér ha arra sor kerül ..

Tehát ne ábrándozzunk és ne várjuk a messiást mert az már köztünk van - figyel - ki az aki érdemes uralmának a megtestesítésére-------

az üzenet ez ahogy jött úgy adtam tovább

szer-e-tet-tel
spari

ui: aki nem e világra való az nem e világra való - ilyen egyszerû....
#13 | postaimre - 2012. September 12. 09:08:17
Spari, feltételezve és ismerve a zsidó machinációt, így beleférhet pro és kóhn-tra is. Ne csináljatok belõle mély érzelmi kérdést, mert ami le vagyon írva, bárki és bármiért is írta, igaznak bizonyult.
#14 | spartakusz - 2012. September 12. 09:20:40
Kedves Imre!

PERSZE! ismerem a mártírt - mert az - csupán csak arra kívántam fel hívni a figyelmet - hogy semmi sem az aminek látszik - olyan nagy tudással és rafinériával rendelkezik, hogy bárkit bármikor meg tud vezetni - de mi arra törekedjünk , hogy velünk szemben ezt ne tudja megtenni - miért? mert mi ismerjük - akkor régen nem azért fogadtuk be népközösségünkbe, hogy a fejünkre nõjön sõt uraljon bennünk - - ha nem azért - mert TALÁN MEG SAJNÁLTUK ÕKET - vissza élt e bizalommal amire mára teljes bizonyságot nyertünk - hogyan tovább: Ez a kérdés - Jézusi korbács - vagy további meggyõzés . hogy ember légy? Nem tudom - már én sem tudom - de azt tudom, hogy egy hatalmas pofont kell neki adni, hogy észre térüljön - MAGYARUL MONDTA - AZAZ ÍRTAM
SZER-E-TET-EL
spari::::::::::
#15 | gabesz - 2012. September 12. 09:54:18
Hogy mégjobban borzoljam a kedélyeket idézek Tejfalussy bá oldaláról egy keveset. Nem tudom ez az a Bosnyák Zoltán-e?

" Véleményem szerint emellett azért is szervezhették a talmudista terroristák a balesetet, amelyet követõen a mûtétekbe majdnem belehalt (a felgyorsított kálium infúzió következtében) a Feleségemnek, hogy ezúton az Édesanyján is bosszút álljanak. Azért akarhattak bosszút állni rajta ezúton is, mert az anyósom, mint nyugdíjas újságíró leleplezte egy filmben, hogy a holokauszt ûldözöttei "halálba segítõje" egy félzsidó volt (Bosnyák Zoltán), aki egy Berend nevû (a háboró után Kanadába szökött) rabbi segítségével irkálta a magyar zsidók mielõbbi és minél nagyobb számban való deportálását és megsemmisítését szorgalmazó cikkeit a "HARC" címú fasiszta folyóiratban. A talmusita fasisztákat ezúton (kommunista becsületbõl is) leleplezõ anyósomat emiatt elöbb a magas állami kitüntetésektõl fosztották meg. A leányától is nyilván meg akarták fosztani. A Bosnyák bûnügy részletei az Ember Judit által a néhai anyósommal készített, azóta is betiltva lévõ, "Hagyd beszélni a Kutruczot" címû filmben lettek dokumentálva."
#16 | postaimre - 2012. September 12. 10:25:27
Gabesz itt a hivatkozott cikk, de jó lenne a film is.

Részletek Ember Judit 1985-ös dokumentumfilmjébõl
„Hagyd beszélni a Kutruczot!”

N. N.

1971. december 17-én béreltem egy 70 négyszögöles telket a csillebérci üdülõtelepen. A bérleti szerzõdésben az áll, hogy ez a telek az ismeretlen helyen tartózkodó Bosnyák Zoltán és neje, született Partin Ilona tulajdonában van. A bérleti szerzõdésnek volt ugyan egy pontja, amely megdöbbentett engem, ebben a pontban az szerepelt, hogy amennyiben a tulajdonosokat idõközben megtalálják, köteles vagyok 30 napon belül bontani, és a telket 30 nap múlva a tulajdonosok rendelkezésére bocsájtani. Én tudtam, ki volt Bosnyák Zoltán. Egyáltalán nem aggasztott engem, hogy Bosnyák Zoltánt megtalálják, és nekem 30 nap múlva vissza kell adnom a telket, és le kell bontanom a házat. Hát ki is volt ez a Bosnyák Zoltán? Bosnyák Zoltán a magyar antiszemitizmusnak egészen kiemelkedõ személyisége volt. 1944. március 19-e, a német megszállás után antiszemita lapot indított, és megalapította az úgynevezett Zsidókérdést Kutató Intézetet, Budapesten. Ez a lap, a Harc az Új Magyarsággal együtt a legszennyesebb antiszemita lap volt. 1944. május 20-án jelent meg az elsõ száma, és összesen 30 készült el belõle. Felszólította az olvasókat, hogy írják meg a lapnak a bujkáló zsidóknak a neveit, és azoknak a neveit is, akik valamilyen segítségben részesítik a zsidókat. Nekem 1944-ben borzasztó élmény volt ez a lap, az Új Magyarsággal együtt. A zsidók kiirtásáért óriási felelõsség terheli a lapot és személy szerint Bosnyák Zoltánt.

Majdnem 10 év múlva, 1980. május 10-én kaptam egy levelet. Ez a levél a következõt írja: „Tisztelt Asszonyom! A csillebérci ingatlan bérletével kapcsolatban egy kedvezõ hírrõl tájékoztathatom. Az ismeretlen helyen tartózkodóként nyilvántartott tulajdonosok közül – a titkárnõm segítségével – sikerült a kapcsolatot levélben felvennem Bosnyák Zoltánné Partin Ilonával. Brassóból. Tehát alapvetõ fordulat állt be az Ön bérlete ügyében, hiszen lehetõség nyílik az ingatlan eladására. A Pénzintézeti Központ felé mindenképpen biztosítani kívánom az Ön elõvételi jogát. Mihelyt tehát az ügyben újabb fejlemény lesz, jelentkezni fogok. Tisztelettel, Doktor Madary Lajos vagyonkezelõ gondnok.” Írtam Madary doktornak egy válaszlevelet. Közöltem vele, hogy igényt tartok a telek megvásárlására, mert el akartam terelni a figyelmét a dologról. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ebbõl. 1980. december 17-én kaptam egy levelet a Pénzintézeti Központtól, amelyik a felügyeleti szerve ennek a bérletnek. Ez a következõképpen szól: „Ön bérli a Bosnyák Zoltán és neje romániai lakosok nevén álló, Budapest, Csillebérci Üdülõtelepen levõ 195/90. parcellaszámú ingatlant. Kérjük, szíveskedjék közölni, hogy a tulajdonosok pontos címét ismeri-e, illetve jelentkeztek-e Önnél valaha is ingatlanuk ügyében. Tisztelettel. Két aláírás.” Én válaszoltam erre a levélre. Megírtam, hogy a romániai lakosok címét egyáltalán nem ismerem, és nálam nem is jelentkeztek az ingatlanuk ügyében. Megírtam, hogy igen csodálkozom ezen az egész histórián, hiszen Bosnyák Zoltán a magyarországi antiszemitizmus egyik legnagyobb egyénisége volt, hogy óriási felelõsség terheli hatszázezer ember haláláért, és rejtélyes elõttem, hogy miután úgy tudja mindenki – én is –, hogy 1944 végén nyugatra ment, hogyan kerülhetett Romániába. Ez számomra igen nagy rejtély. A történészekhez fordultam, hogy megerõsítenek-e vagy sem. Hogy hátha azóta tényleg valami többet tudnak Bosnyákról, mint amit én annak idején. De nem. Mindenki azt mondta, hogy nyoma sincs Bosnyák Zoltánnak, 1944 végén eltûnt. Gyorsan írtam egy rövid levelet Madary doktornak. Ez a levél a következõképpen szól: „Szíveskedjék velem közölni Bosnyák Zoltánné Partin Ilona brassói címét, mert a csillebérci bérletemmel kapcsolatban személyesen szeretnék vele kapcsolatba lépni. Néhány héten belül én Romániába utazom, és amennyiben ezt idõm engedi, én személyesen is szeretném Bosnyák Zoltánnét megkeresni.” A levelet január 12-én írtam meg, 81-ben. 81. január 22-i keltezéssel a következõ szövegû levelet kaptam: „Tisztelt Asszonyom! Bosnyák Zoltán és neje ügyében írt levelére válaszolva sajnálattal közlöm, hogy ügyvédetikailag nincs lehetõségem arra, hogy nevezettek lakcímét közöljem Önnel. Doktor Madary Lajos.” Tehát elõállt az a furcsa helyzet, hogy az én bérletemnek megvannak a tulajdonosai, de én nem léphetek kapcsolatba a tulajdonosokkal. Világos volt számomra, amit eddig is tudtam az elsõ levélbõl, hogy itt Madary doktor nagy pénzt szeretne legombolni tõlem azáltal, hogy biztosítja nekem az elõvételi jogot, és nem akarta, hogy én õt kikapcsoljam ebbõl az ügybõl, és személyesen tárgyaljak Bosnyák Zoltánnal, illetve a feleségével. Utána megint nem történt semmi. Nem sokkal késõbb a Pénzintézeti Központból felhívtak engem telefonon azok az elvtársak, akikkel én jó kapcsolatot alakítottam ki, és közölték velem, hogy a Brassóban élõ Bosnyák Zoltánné, az ott élõ lánya, valamint a Magyarországon lévõ Bosnyák Csaba – aki állítólag Tapolcán maradt kisgyermekként, tehát a magyarországi Tapolcán, rokonoknál – már 1980-ban megindították a hagyatéki eljárást.

Így Magyarországon Bosnyák Csaba egyetlen örökösként szerepelt a hagyatéki tárgyaláson. Meg voltam döbbenve, és mondtam telefonon, hogy ez olyan ijesztõ, ez a dolog, hogy szinte hihetetlen, hiszen 1944-ben Bosnyák Zoltán elment nyugatra, hagyatéki eljárást csak úgy lehet indítani, hogyha bizonyítják, hogy Bosnyák Zoltán meghalt. Erre legnagyobb megdöbbenésemre a Pénzintézeti Központ munkatársai közölték velem, hogy igen, Bosnyák Zoltán meghalt, és errõl van halotti anyakönyvi kivonat – mert ezt mellékelni kell a hagyatéki tárgyalásnál, enélkül nem is tartanak hagyatéki tárgyalást. Kérdeztem, hogy mikor halt meg? Azt mondták, hogy 1952-ben Budapesten. Kértem, hogy mutassák meg nekem a halotti bizonyítványt, vagy legalábbis a számát mondják meg nekem. Ez nem állt módjukban. Minden valószínûség szerint õk már ekkor utasítást kaptak arra, hogy velem ne közöljenek semmit Bosnyák Zoltánról, tehát a halotti bizonyítványt sem. Semmit, csak azt, hogy 52-ben meghalt Budapesten. Azt is közölték velem a Pénzintézeti Központtól, hogy a szabályosan kiállított halotti anyakönyvi kivonat alapján már meg is történt a tárgyalás, és Bosnyák Csaba simán megkapta a Bosnyák Zoltánnak, tehát az apjának és az anyjának a vagyonát. Nagyon megdöbbentette ez a história a Pénzintézeti Központot. A hagyatéki döntés csak akkor érvényes, ha a Pénzintézeti Központ jóváhagyja. Én változatlanul állítottam, következetesen, hogy Bosnyák Zoltán háborús bûnös, és hát számomra abszolút érthetetlen mindaz, ami történt… Személyes kapcsolatokon keresztül ellenõriztem az Igazságügyminisztériumban, illetve a Legfõbb Ügyészségen, hogy rajta van-e Bosnyák Zoltán a háborús bûnösök listáján. Hozzá kell tennem, hogy nagyon sokat telefonáltam mint újságíró, és mindenütt megtagadták azt, hogy nekem ezt telefonon megmondják. Ezért kénytelen voltam – mint máskor is sokszor – baráti kapcsolatot igénybe venni. És bizalmasan megmondták nekem, hogy rajta van a háborús fõbûnösök listáján Bosnyák Zoltán, és nemcsak hogy rajta van, hanem 1946-ban körözést adtak ki ellene, nemzetközi körözést, és ez a nemzetközi körözés ma is fennáll. Tessék ezt a kontrasztot: hogy van egy nemzetközi körözés, keresik Bosnyák Zoltánt, velem pedig közlik, hogy 1952-ben Bosnyák Zoltán Budapesten meghalt. Ekkor már láttam, hogy el akarnak zárni elõlem mindent. Az ügyészségnél láttam, mindenütt, hát hogy nem hajlandók még azt se megmondani, hogy rajta van a háborús bûnösök listáján. A telek engem már egyáltalán nem érdekelt ebben az idõben. Sõt, szinte kezdettõl fogva nem érdekelt, amióta megkaptam Madary doktor levelét, hogy megtalálták a tulajdonosokat. Kértem az engedélyt, hogy megnézhessem a hagyatéki anyagot, mert tudtam, hogy abban benne kell lenni a címüknek, a brassói címüknek, és a fiúnak is benne kell lenni, a tapolcai címének. Ezt nem volt senki hajlandó nekem megadni. Írtam egy levelet a Budapesti Állami Közjegyzõi Irodához, ott is kértem engedélyt. Még választ sem kaptam. Ezért elkezdtem végigtelefonálni az összes budapesti tanácsokat. Az I. kerületnél kezdtem, és utána eljutottam a X. kerülethez. Tehát minden kerületben megmondtam az anyakönyvi hivatalban, hogy keresek egy ilyen nevû embert, aki állítólag 1952-ben halt meg, megnéznék-e, hogy õnáluk? Nem, mind a kilenc kerületben közölték, hogy nem, náluk nincs nyilvántartva. Így kerültem a X. kerülethez, ahol igen nagy meglepetésemre egy nagyon udvarias elvtársnõ vette fel a telefont, és azonnal utánanézett, és közölte, hogy náluk van bejegyezve Bosnyák Zoltán halála. A X. kerületben. Megkérdeztem, hogy hogyan kaphatnám meg a halotti bizonyítványt? Azt mondta, hogy írjam meg az adatokat levélben, küldjek be 50 forintos okmánybélyeget, és simán kiküldik nekem a halotti bizonyítványt. De be is mehetek, és akkor ott kiállítják nekem. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt nekem. Ezekben a dolgokban teljesen járatlan voltam, és megkérdeztem – miután igen elõzékeny volt ez az elvtársnõ –, hogy megtudhatnám-e, milyen orvosi bizonyítvány alapján állították ki Bosnyák Zoltánnak a halálát. Azt mondta, hogy minden kísérõ iratnak a megtekintésére csak a Fõvárosi Tanácsnál egy bizonyos elvtárs adhat engedélyt. Én megírtam, hogy engem ismer a Fõvárosi Tanács általános elnökhelyettese, aki nekem sokáig munkatársam volt, és ne húzzák sokáig ezt a dolgot, adják meg nekem ezt az engedélyt, egy háborús bûnösrõl van szó, és én kutatok ebben az ügyben. Õnekik sem volt semmi fogalmuk sem, hogy ki volt ez a Bosnyák Zoltán. Mindenesetre bementek az elnökhelyetteshez, aki azt mondta, hogy a Kutrucznak mindent ki kell adni. Ebben a halotti anyakönyvi kivonatban az áll, hogy: Bosnyák Zoltán 1952. október 4-én halt meg Budapesten. De a halotti anyakönyvi kivonat rendkívül hiányos. Például hiányzik benne az, hogy Bosnyák Zoltán milyen városban, községben született, melyik évben, melyik hónapban – ez a rovat sincs kitöltve. Ki van töltve az, hogy 47 éves, és lapszerkesztõ a foglalkozása. Van egy ilyen, hogy „lakos”, ez sincs kitöltve, ez a rovat se. A halálozás ideje betûvel: 1952. október 4. Szülei: Bosnyák Pál, Buresch Anna. Családi állapota, ez sincs kitöltve. Házastársa, ez sincs kitöltve. Én õszintén megmondom, hogy ilyen halotti anyakönyvi kivonattal még nem találkoztam. Ideadták nekem azt a bizonyos orvosi jelentést. Ugye én naiv azt hittem, hogy ez egy orvosi jelentés – hát errõl szó sem volt. Ez egy 10 x 15 centiméteres kis fecni volt, amelyben a következõ adatok vannak: a halott neve Bosnyák Zoltán, a halál ideje: 1952. október 4-én reggel 7 óra. A halál helye: Budapest, X. kerület, Kozma utca 13. Foglalkozása: lapszerkesztõ. Lakóhelye: itt a következõ volt eredetileg beírva, Budapest, X. ker., Kozma utca 13., de ezt áthúzták tollal, és utána zárójelben a következõket írták: ismeretlen. Tehát a lakóhelye ismeretlen. A Kozma utca 13. az a gyûjtõfogház – természetesen. Születési helye és ideje: Budapest, 1905. január 2. Állampolgársága: magyar. A meghalt házastársának családi és utóneve – itt egy kérdõjel van. Tessék figyelni, hogy velem nemrég közölték, hogy Bosnyák Zoltán felesége Brassóban lakik! Itt pedig házastársának családi és utóneve helyett egy kérdõjel van. Atyja neve: Bosnyák Pál. Anyja neve: Buresch Anna. És itt jön egy borzasztó érdekes adat; a halál oka: törvényes kivégzés. A következõ és utolsó kérdõ mondat: Milyen okiratot mutattak fel a meghalt személyi adatainak igazolására? Válasz: A Budapesti Megyei Bíróság utasítása. Kelt: Budapesten, 1952. december 9-én. Aláírás: A X. kerületi Tanács Ügykezelõség és egy pecsét, az Ügykezelõség pecsétje és egy Sándorné nevû aláírás, de a vezetéknevet nem lehetett elolvasni, csak ezt, hogy Sándorné, aki aláírta ezt a bizonyítványt. Nemzetközi körözés van. A mai napig is. Igen. Mert azt ugye mondtam, hogy a gyûjtõfogházról van szó, itt van még egy érdekes kérdés, hogyha október 4-én reggel 7 órakor kivégezték Bosnyák Zoltánt, akkor miért csak december 9-én jegyezték be a halotti anyakönyvbe. Ez már nekem nagyon gyanús volt.

Közölték velem, hogy a Pénzügyminisztérium 1981. december 23-án államosította Bosnyák Zoltán vagyonát. Nem csak az én bérletem tartozott ehhez, hanem a környezõ többi telkek is. Rendkívüli mértékben csodálkoztam, hogy miért államosítani kell a Bosnyák Zoltán vagyonát, hiszen Bosnyák Zoltán háborús bûnös volt, és én ismerem a rendelkezéseket: a háborús bûnösök vagyonát el kell kobozni. Tehát itt álltam egy újabb rejtéllyel, hogy miért államosítás, és miért nem elkobzás. De erre senki nekem magyarázatot nem adott. Az ügy egyre rejtélyesebb volt. Változatlanul nem kaptam engedélyt a hagyatéki anyag megtekintésére, amibõl én nagyon sok mindenre tudtam volna következtetni. Fõleg arra, hogy hol lakik Brassóban a Bosnyák család; Bosnyákné és a másik lánya, meg a tapolcai Bosnyák Csaba. Szerettem volna velük érintkezést találni, mert már láttam, hogy Budapesten, Magyarországon én semmit nem tudok meg. Tehát 1982. januárjában született egy minisztertanácsi határozat, Aczél György javaslatára és az én dokumentumgyûjteményem után, hogy át kell írni a háborús bûnösöknek a vagyonát… akiét még nem adták vissza.

1982. március 4-én, 4-i keltezéssel levelet kaptam Aczél Györgytõl, a Minisztertanács elnökhelyettesétõl. A levélben a következõ van: „Levele alapján megvizsgáltattam az Ön által leírt visszás esetet. A Pénzintézeti Központ szerint Ön jogosan tiltakozott amiatt, hogy az eseti gondnok egy háborús bûnös volt ingatlanát kínálta eladásra. Bosnyák Zoltán és neje ingatlantulajdona 1966-ban került devizahatósági nyilvántartásba. Az Elvtársnõ bejelentése alapján tisztázódott, hogy Bosnyák Zoltánt mint háborús bûnöst 1952-ben Budapesten a hozott ítéletnek megfelelõen kivégezték. Ennek alapján ingatlana nem képezheti hagyaték tárgyát. Idõközben az ingatlan állami tulajdonba vételét elrendelték, és a közjegyzõ 1982. január 6-án a hagyatéki eljárást megszüntette. Az ingatlan-nyilvántartás hiányosságai miatt néhány esetben elõfordult, hogy az elkobzásra vonatkozó bírói ítéletet nem vezették át, amit egyesek igyekeztek kihasználni.” Ez a levél nagyon érdekes. Mert mi az, hogy a hozott ítéletnek megfelelõen kivégezték Bosnyák Zoltánt? Hol hozták ezt az ítéletet? Miért nem kobozták el annak idején a vagyonát? És a legérdekesebb a levél azért, mert csak a telekrõl van szó a levélben, illetve elsõsorban a telekrõl – mint hogyha nekem ez volna a legfontosabb, a telek. Holott már mindenki, aki ezzel az üggyel foglalkozni kényszerült, tudta, hogy engem a telek egyáltalán nem érdekel. Hanem én Bosnyák Zoltán személyére, a halálának körülményeire voltam kíváncsi, ezt szerettem volna tudni. Azért válaszolt Aczél György végül mégis, mert már egyre ismertebbé vált ez a dolog Budapesten. Hiszen nagyon sok helyen voltak kénytelenek ezzel az üggyel foglalkozni, éppen a leveleim nyomán, hogy választ kértem erre, választ arra. A Fõvárosi Bíróság elnökének írtam levelet. Tehát egyszerûen nem lehetett tovább halogatni a választ. Három hónap múlva Aczél ezt a választ elküldte. Mondtam, hogy írtam a Fõvárosi Bíróság elnökének. Itt is majdnem két hónapig tartott a válasz, de úgy, hogy nagyon sokszor sürgettem telefonon. Megszámlálhatatlan telefont bonyolítottam le a titkársággal, és mint újságíró kértem a választ. A válasz megérkezett közel 2 hónap múlva. Ez a következõképpen hangzik – rövid –: „Hozzám intézett beadványára utalással – amiben néhai Bosnyák Zoltán hagyatéki ügyének irataiba történõ betekintés engedélyezését kéri – értesítem, hogy a beadványt állásfoglalás végett az Igazságügyi Minisztériumhoz terjesztettem fel.” Hát egy újságíró számára ez megdöbbentõ. Megírtam, hogy egyrészt újságíró vagyok, másrészt megírtam, hogy „Szocialista Hazáért” kitüntetett régi párttag vagyok, tehát olyan, aki részt vettem az ellenállási mozgalomban, megírtam neki, hogy nagyon sok évig dolgoztam a Központi Bizottság apparátusában; éppen azért, mert szerettem volna, hogy gyorsan válaszoljon nekem, hogy adja meg ezt az engedélyt a hagyatéki anyag betekintésére. Tessék idefigyelni! Egy hagyatéki anyag megtekintésérõl van szó. A Fõvárosi Bíróság elnöke nem adhat engedélyt, fölterjesztette az igazságügyminiszterhez. Nagyon sokszor felhívtam az Igazságügyi Minisztériumot, és kértem a választ. Mindig azt mondták, hogy várjak türelemmel. Elvesztettem a türelmemet, és 1982. április 25-én levelet írtam Markója Imre igazságügyminiszternek. Mindent megírtam neki, amit az eddigiek folyamán elmondtam. És azt is jeleztem neki, hogy nagyon sokan ismerik ezt az ügyet, feltétlenül fontos lenne, hogy tisztázzuk Bosnyák Zoltán halálának körülményeit, mert elõbb-utóbb baj lesz belõle, sokkal jobb lenne, ha mi hoznánk nyilvánosságra, mint hogyha valahová kijut nyugati hírszerzõ szervekhez vagy tömegkommunikációs eszközökhöz, az nekünk sokkal kínosabb lesz. Azt is megírtam neki, hogy nyugatról már érdeklõdnek nálam az ügyben. Nyugati zsidó szervezetek. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Markója Imre meg én jól ismerjük egymást, egy épületben dolgoztunk, a Társadalmi Szemlénél volt munkatárs, én meg a Központi Bizottság agit-prop. osztályán voltam alosztályvezetõ. A Markója Imre egyáltalán nem válaszolt az én levelemre. 1982. július 21-én – miután már legalább harmincszor sürgettem Markója titkárságán a választ – felhívott egy férfi a minisztériumból, közölte velem, hogy a hagyatéki anyagban nincs semmi, és ezért nem adnak rá engedélyt. Mondtam neki, hogy ha nincs benne semmi probléma, akkor miért nem nézhetem meg? Rendkívül elkeseredett levelet írtam Aczél Györgynek, aki már ekkor a Központi Bizottság titkára volt, tehát már nem a minisztertanács elnökhelyettese. Megírtam, hogy megtiltják a kutatást, minden forrást elzárnak elõlem, és egyszerûen képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan lehetséges, hogy egy háborús bûnös gengszternek a históriája tabu Magyarországon. A levelem végén megkérdeztem, hogy szeretném tudni, miféle ország és miféle társadalom is ez a miénk, ahol ezt lehet csinálni. Kemény levél volt, rendkívül kemény volt. Meglepetésemre 1982. július 12-én levelet kaptam a Központi Népi Ellenõrzési Bizottságtól: „Kedves Kutrucz elvtársnõ! Aczél György elvtárs a hozzá küldött beadványát a Központi Népi Ellenõrzési Bizottság elnökének küldte meg. Kérjük, hogy panaszával kapcsolatosan szíveskedjen hivatalunkban mielõbb felkeresni a Közérdekû Bejelentések Fõosztályát. Munkaidõ: 8-tól 17 óráig, pénteken 16 óráig. Elõzetes telefonértesítését a 383-676 telefonszámra kérjük.” Hát, természetesen, amikor elolvastam, tapasztalt politikai munkatárs lévén, azonnal tisztában voltam vele, hogy ez elterelõ hadmûvelet. Ennek az ügynek mi köze van egyáltalán a Központi Népi Ellenõrzéshez?

Ebben az idõben már éjszakánként ki kellett kapcsolnom a telefonomat, mert hát mindenféle útszéli módon fenyegettek mindennel. Megfenyegettek telefonon, hogy el fog engem ütni olyan autó, amelyiknek a rendszámtábláját soha nem fogják megtalálni. Mondtam, hogy én attól nem félek, mert én már 60 éves elmúltam, az én szüleim, amikor még gyerek voltam, meg a nagyszüleim mindig azt mondták, hogy ha valaki meghalt 60 évesen a faluban, hogy jaj, de szép kort ért meg. Ha engem elüt 60 évesen egy autó, akkor erre gondolok elõzõleg, hogy én már szép kort megértem. Tehát nem félek. Akkor lecsapták a telefont. Akkor legközelebb azzal fenyegettek, de van ám magának lánya, fia, vannak unokái is. Hát majd akkor azokat. Mondtam, hogy azok se ijedõsek, felkészítettem õket erre az eshetõségre. Õk azt mondták, hogy ha a lelkiismeretem azt kívánja, hogy foglalkozzam tovább ezzel a dologgal, kutassak tovább, akkor õk ezt tudomásul veszik, és hát ez az én lelkiismeretemre tartozik. Egy alkalomkor felhívott engem egy barátom, akit én nem láttam jó pár évvel ezelõtt, és azt mondta, hogy te új lakásba költöztél, és én még nem láttam a te lakásodat. Akkor már hét éve itt laktam ebben a lakásban. És eljönne engem meglátogatni. Eljött meglátogatni, és õ hozta szóba a telket. Eljött vele egy ismerõse is, barátja is, akit soha nem láttam. És mondta, hogy hallott errõl a dologról, amit csinálok. Jó lenne, ha abbahagynám. A barátja is megismételte jóindulatúan, hogy õ is azt ajánlja, hogy ne nyúljak ehhez az ügyhöz, illetve hát ne folytassam tovább, mert hát nagyon kényes ügy lehet – mondta õ –, ne foglalkozzam vele, mert hát a jóisten tudja, hogy ez miféle szövevényes ügy. Minek ez nekem? Minek kell nekem ezzel foglalkozni? Õ is nagyon óvott tõle, barátilag óvott. Hát én sajnos nem tartozom azok közé, akik a fenyegetésektõl megijednek, ilyen a természetem, nem a saját magam érdeme, hanem az apámtól örököltem, aki nem félt, sõt engem, ha azt látom, hogy meg akarnak félemlíteni, akkor az nagyon ingerel, irritál, és akkor én annál inkább foglalkozom vele. Ez végképp meggyõzött engem arról, meggyõzött, hogy ez nagyon komoly ügy lehet, hogy ha ezek az emberek, akik ilyen helyen dolgoznak, veszik a fáradságot, és eljönnek ide.

A KNEB a dokumentumot és az én levelemet is visszaküldte a Központi Bizottsághoz, a Közigazgatási és Adminisztratív osztályra, ahonnét tulajdonképpen küldték a levelet.

Az Országos Bejelentési Hivatalban is jártam, leadtam az adatokat, és kértem õket, hogy találják meg nekem, hogy Bosnyák Csaba hol lakik. Azt mondták, másnap menjek oda. Másnap odamentem, és közölték, hogy nem tudják. Tehát már valami volt ott, hogy nem kell kiadni. 1982. április 22-én írtam levelet a Tapolcai Járási Rendõrkapitányság vezetõjének, miután úgy tudtam, hogy Tapolcán lakik a Bosnyák Csaba. Mindent megírtam, hogy mirõl, milyen ügyrõl van szó. Elküldtem a Bosnyák Zoltán vezércikkei címeinek a gyûjteményét, amelyet a Harcban írt, azt is megírtam, hogy újságíró vagyok, hogy Szocialista Hazáért kitüntetett vagyok, hogy régi pártmunkás vagyok. Úgy gondoltam, hogy legalább ezt az egy dolgot meg fogom tudni. Ha ennyi mindent megírok, talán a kapitánynak bizalma lesz, és ezt az egy nyomorult címet, a Bosnyák Csaba tapolcai címét talán csak megkapom, ennyi rang, ennyi minden istennyila felsorolása után. Hát bizony válasz nem érkezett. Két és fél hónapig nem érkezett válasz. Utána, két és fél hónap után érkezett ez a válasz. Arról értesít engem, hogy Bosnyák Csaba Tapolcán bejelentett lakással nem rendelkezik, a rendõrség nyilvántartójában nem szerepel. A Városi Tanács népesség-nyilvántartójában sem. Válaszoltam neki, és megírtam, hogy igen nagy meglepetéssel vettem tudomásul, hogy egy olyan kis városban, mint Tapolca, ilyen hosszú ideig tartott megtudni, hogy valaki nem lakik ott. Tehát majdnem három hónapig. Közben megtudtam, hogy annyira megrémült a Tapolcai Járási Rendõrkapitányság vezetõje a levelem után, hogy beszaladt Veszprémbe a megyei rendõrkapitánysághoz, és ott megmutatta az én levelemet, azok érintkezésbe léptek felsõbb kapcsolataikkal Budapesten, és azt az utasítást kapták, hogy ne válaszoljanak a levelemre. Tehát semmi, továbbra sincs semmi. Nem léptem egyetlen egyet sem elõre.

1982. szeptember 10-én újabb meglepetés ért. Csöngettek itt, az elõszobám ajtaján, és Bokor Lászlónak a gépkocsivezetõje állt az ajtóban. (Bokor Lászlóval, a Mafilm Dokumentumfilm Stúdiójának vezetõjével Kutrucz Gizella sikertelen tárgyalást folytatott. – A szerk.), és egy nagy borítékban levelet hozott nekem. Miután ugye lezártuk a kapcsolatunkat Bokor Lászlóval azzal, hogy óvott engem az ügytõl, és hogy hagyjam abba, mert ez sehova sem vezet, és hát ugye veszélyes spekulációk forrása lehet; ezt írta kézírásos levélben: „Kedves Kutrucz elvtársnõ! Amit én az ügyben léptem, mindössze a Belügyminisztérium felkérése volt, hogy abba a bizonyos dossziéba – egy esetleges politikai filmkrimi létrehozása céljából – bepillanthassunk. Horváth István belügyminiszter elvtárstól kapott válaszomat archívuma részére megküldöm. Üdvözli Bokor László. 1982. szeptember 10.” A másik levél a belügyminiszter levele volt Bokor Lászlóhoz. „Tisztelt Bokor elvtárs! Kérésére megvizsgáltattam Bosnyák Zoltán háborús bûnösre vonatkozóan rendelkezésünkre álló bírósági iratokat, és megállapítottam: Bosnyák Zoltán, született 1905., Budapest, anyja Buresch Anna, kispolgári családból származott. 1927-ben tanári diplomát szerzett, majd különbözõ iskolákban tanított. A magyar fajelmélet híve, több soviniszta, fajvédõ szervezet tagja volt. 1931-tõl a szélsõjobboldali sajtóban rendszeresen jelentek meg szélsõséges, féktelen, fajvédõ, antiszemita, soviniszta cikkei. Hasonló könyveket írt, elõadásokat tartott. Tevékenysége alapján elismert tekintélye, ideológusa volt az antiszemitizmusnak. Megszervezte, majd vezette az úgynevezett Zsidókutató Intézetet. 1944 decemberében családjával együtt Ausztriába távozott. 1945 májusában pedig felesége rokonainál, Romániában telepedett le. A Budapesti Népbíróság 1946. április 5-én, mint háborús bûnösnek, elrendelte körözését. Tartózkodási helye úgy vált ismertté, hogy az USA-ban élõ rokonain keresztül kapcsolatot teremtett a nyugaton élõ ellenséges magyar emigrációval. A romániai magyarság helyzetével foglalkozó írásokat juttatott ki. Tevékenységét a román hatóságok felderítették, és 1950. december 22-én a Brassói Katonai Törvényszék izgatás és tiltott határátlépés miatt tíz év börtönbüntetésre ítélte. A román hatóságok 1951. szeptember 1-én átadták a magyar hatóságoknak, és a Budapesti Megyei Bíróság folytatólagosan elkövetett háborús uszítás miatt halálbüntetésre és vagyonának elkobzására ítélte. Az ítéletet a Legfelsõbb Bíróság jogerõre emelte, és Bosnyák Zoltánt 1952. október 4-én kivégezték. Családja Romániában élt, illetve él. Fia, Bosnyák Csaba magyar állampolgárságú feleségével együtt 1976-ban kérte, hogy visszatelepülhessen Magyarországra. Kérésének a hatóságok helyt adtak. 1981. július 16-án a Pénzintézeti Központot kérésére értesítettük a Bosnyák Zoltán ügyében hozott jogerõs ítéletrõl. Megkeresésükre hagyatéki eljárás miatt került sor. Ismereteink szerint, mint a fentiekbõl is megállapítható, Bosnyák Zoltán ügyében semmilyen titokzatosság, mellékkörülmény, politikai krimi nincs. Amennyiben részletesebben kíván tájékozódni a fentiekrõl, kérem, telefonon hívja fel doktor X. Y. rendõr alezredes elvtársat, aki a kölcsönösen elõnyös idõpontban biztosítja az iratokba való betekintést. Szeretném megkérni, hogy a fentiekrõl tájékoztassa Kutrucz elvtársnõt, akinek az iratokba való betekintéséhez ugyancsak hozzájárulok. Budapest, 1982. szeptember 8. Elvtársi üdvözlettel.”

Vajon mi történhetett 1982. július 12. és szeptember 8. között, hiszen nem sokkal elõtte még a KNEB-hez, tehát illetéktelen szervezethez küldték a dokumentumgyûjteményemet. Azt hiszem, hogy nagyon sokan tudják, hogy a Központi Népi Ellenõrzési Bizottságnak nincsen hatásköre sem a belügyi, sem az igazságügyi szervek felett, sem a Legfõbb Ügyészségnél. Sejtettem, hogy valami van emögött, hiszen még a Tapolcai Járási Rendõrkapitányság se volt hajlandó, ugye, csak két és fél, majdnem három hónap után nekem válaszolni. Felhívtam a rendõr alezredest a belügyminiszter által megadott telefonszámon, aki már várta az én hívásomat.

Megengedték, hogy jegyzeteljek. Megkérdeztem, hogy készíthetek-e jegyzeteket? Azt mondták, hogy igen, készíthetek. Ez nagyon meglepett engem, mert mindegyik okmány titkos volt. Tehát akármilyen okmányt tettek elém, Bosnyák Zoltánnal kapcsolatban, az mindegyik titkos volt. Nem értettem, hogyha egyszer titkos, akkor most miért lehet nekem mégis kiadni ezt a dolgot. Találtam egy érdekes levelet 1961-bõl, a Legfõbb Ügyészség és Általános Felügyelet és Polgári Jogi Fõosztály írta a levelet, amely így hangzik: „Feljegyzés az Önálló Politikai Osztálynak (ez a Belügyminisztérium Politikai Osztálya, tehát a régi értelemben vett ÁVH, ez az Önálló Politikai Osztály, ilyen szép neve van ennek.) – Hivatalos úton tudomásomra jutott, hogy az 1952. évi október hó 3-án jogerõre emelkedett 001255/1951. számú ítélettel mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélt Bosnyák Zoltánnak telekkönyvileg a nevén áll a Budapest XI. kerületi Bozókvár utca 20. szám alatt levõ, Budapest Fõváros jobbparti rész 22349. számú telekkönyvi betétben 2548/2. helyrajzi szám alatti ingatlan. Kérem, hogy a vagyonelkobzás végrehajtása iránt sürgõsen intézkedni szíveskedjék, mert a leszármazók az örökösödési eljárás megindítását kezdeményezték.” Tehát már 1961-ben a Bosnyák család hagyatéki eljárást indított… Annak ellenére, hogy a Legfõbb Ügyészség jelezte a Belügyminisztérium Politikai Osztályának, hogy az örökösök az elkobzott vagyont vissza akarják perelni – állítólagos elkobzott vagyont –, ennek ellenére a Belügyminisztérium nem tett intézkedést, hogy ez ne történjen meg, és a Bosnyák család ezt a vagyont simán visszakapta, hagyatéki eljárás nélkül. Tehát valaki intézkedett, hogy a hagyatéki eljárást nem kell lefolytatni, hanem vissza kell adni ezt a területet a családnak, a család visszakapta ezt a vagyont, és utána rögtön eladták.

Találtam egy önéletrajzot, Bosnyák Csaba önéletrajzát, benne volt az okmányok között. Az önéletrajz a következõképp kezdõdik: „1933. július 29-én születtem Budapesten. Apám a háborúban eltûnt. 1945-ben édesanyám Romániába, Brassóba hozott rokonokhoz.” Megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy Bosnyák Csabától ilyen önéletrajzot elfogadtak a letelepedési engedélyhez? Hiszen mindent tudtak róla a Belügyminisztériumban. Minden anyag együtt volt. Ott egy gombnyomásra meg lehet tudni, hogy kivel mi történt. Egy háborús fõbûnösrõl pedig minden anyag megvan ott, a Belügyminisztériumban – ezt ugye magam is tapasztaltam azokból a levelekbõl, amiket nekem rendelkezésre bocsájtottak; hogy õk tudták, hogy nem tûnt el Bosnyák Zoltán. Mégis elfogadták ezt az önéletrajzot, Bosnyák Csaba letelepedési engedélyt kapott, ez a következõképpen szól: „Belügyminisztérium, KEOK. Szám: 77 14 524/1977. Határozat, letelepedési kérelem ügyében. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 24/1966. számú rendelete 8. paragrafusában foglaltaknak megfelelõen, a Belügyminisztérium Bosnyák Csabának, született 1933. Budapest, anyja neve Bosnyák Ilona és Bosnyák Csaba felesége, Lendvai Ildikó, valamint kiskorú gyermeke, Bosnyák Diána számára letelepedési engedélyt ad. KEOK pecsét, olvashatatlan aláírás. Budapest, 1977. július 5-én.” Számomra az volt az elképesztõ, hogy a belügyi okmányok mennyi ellentmondást tartalmaztak. Ebbõl megállapítottam, hogy akik összeválogatták, engem biztosan idiótának, gyengeelméjûnek tartottak, hogy talán én ezeket nem veszem észre, hogy itt milyen ellentmondások vannak. Apám a háborúban eltûnt. Hát hogy tûnt el? Ha egyszer közlik velem, hogy halálra ítélték, meg kivégezték, nem fogom észrevenni azt, hogy itt ellentmondás van az önéletrajz meg aközött, amit õk mondanak? Amikor ezekre az ellentmondásokra felhívtam a figyelmét az elvtársaknak, elvtársnõknek, akkor nagyon, borzasztóan idegesek lettek, még idegesebbek, mint elõzõleg, és akkor mind a ketten magamra hagytak engem ott, a szobában, a belügyi szobában. Elmentek. Ez borzasztóan meglepett engem. Hát hiszen a Belügyminisztériumban voltam. És ott vagyok egyedül egy szobában, minden ellenõrzés nélkül. Láthatótag az idegességük sokkal nagyobb volt, mint az a félelmük, hogy én esetleg zsebre vágok valami dokumentumokat. Ezek az okmányok sem tartalmazták azt, hogy Bosnyák Csaba hol lakik. Egyáltalán. Tehát azt nem adták ki, amelyikbõl én ki tudtam volna deríteni, hogy hol lakik.

Valami úton-módon nekem valaki ismeretlen súgott, súgott telefonon. Mondtam hát az elvtársaknak, hogy hallottam, hogy valamilyen nagy üzemben dolgozik ez a Bosnyák Csaba. Vajon hogy került ebbe az üzembe? Ki akartam ugratni a bokorból a dolgot. Nagyon idegesek lettek, és azt mondták, hogy azért abban az üzemben dolgozik, mert másutt nem kapott munkát. Tehát õk nagyon is tudták, hogy hol van a Bosnyák Csaba. Tudtak mindent róla.

…Az iratokból megállapítottam, hogy Bosnyák Zoltán ügyében semmiféle per nem volt. Volt egy rövidített vallomása Bosnyák Zoltánnak ott. De ez nem volt aláírva, csak legépelve. Ebben a rövidített vallomásban az állt, hogy õ azért ment Romániába, mert megtudta, hogy Magyarországon rajta van a háborús bûnösök listáján. Õ úgy jött vissza Budapestre, hogy azt hitte, hogy a Harcért meg a Zsidókérdést Kutató Intézetért neki nem kell felelni. Hogy õ csak cikkeket írt, meg az antiszemitizmusnak csak az ideológusa volt, tehát konkrét gyilkosságban – mint mondta – nem vett részt. Úgy gondolta, hogy… minden további nélkül van helye Magyarországon 1945 után. Nagyon rövid volt ez az összefoglaló, amit én kaptam a vallomásából. Ebbõl kiderült az is, hogy állítólag Muráti Lilivel volt Spanyolországban kapcsolata, és oda is küldött különbözõ információkat Romániából. És az Amerikai Egyesült Államokban a régi jobboldali barátaival volt kapcsolata 45 után. Nagyon megbánta a tettét már 45-ben. 44 végén már szeretett volna kiugrani a dologból, amikor a nyilasok vették át a hatalmat, de hát akkor már nem lehetett. Ez olyan nevetséges, mert meg kell nézni, hogy mit írt október 19-e után, az egyik legkeményebb, legaljasabb vezércikkének a címe az, hogy Leszámolunk. Tehát ez nem felel meg a valóságnak, hogy õ 1944. október után, a nyilas hatalomátvétel után õ már ki akart volna ugrani. Sõt, éppen az ellenkezõje igaz, hogy akkor látta elérkezettnek az idõt arra, hogy leszámoljon a zsidókkal. Úgyhogy ez közönséges hazugság volt. Tehát per nem volt. Benne volt az ítélet szövege is, de az sem volt saját kezûleg aláírva, csak gépelve voltak a nevek mindenütt. Ez is gyanús volt nekem: ismertem én az 1950-es évek dolgait nagyjából, de nem értettem, hogy egy háborús bûnössel kapcsolatban miért kellett ezt így csinálni? Miért volt ez a nagy titokzatosság. Aztán csend volt egy hétig.

1982. szeptember 27-én este 8 óra körül csengettek itt az elõszobámban, tehát a lakásom ajtaján csengettek. Kimentem, kinyitottam az ajtót, és igen jó megjelenésû, igen jóképû, elegáns, jól öltözött, jól ápolt fiatalember volt az ajtóban, a kezében jegyzetfüzet. Közölte, hogy õ ablaktisztító, és megrendelést fogad el ablaktisztításra. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérek. De feltûnt nekem, hogy milyen nagyon megnézett engem, úgy igen alaposan. Hát ugye 62 éves voltam akkor, ez pedig egy jóképû fiatalember volt, feltételeztem, hogy nem azért nézett meg, mert jóképû, csinos fiatal lány vagyok… Az is feltûnt, hogy milyen szép kezei vannak, ahogy tartotta a jegyzetfüzetet és valamit írt bele, úgy feltûnt, hogy milyen gyönyörûszép kezei vannak. A körmei, minden, nagyon jól ápoltak, és még gondoltam magamban, hogy te jó isten, milyen jó ennek az ablaktisztítónak, hát ez így tud ablakot tisztítani, és még ilyen gyönyörûen maradnak meg a kezei, ilyen ápoltak. Mondtam, hogy nem kérem, és becsuktam az elõszobaajtót. Ebben a pillanatban, tehát mikor az ablaktisztító jelentkezett nálam, akkor Hegedûs András volt nálam. Hegedûs András, a volt miniszterelnök. De nem tulajdonítottunk különösebb jelentõséget a dolognak. És folytattuk tovább a diskurzust. Másnap, tehát szeptember 28-án, ismét csengetnek. Kinyitom az ajtót, és két fiatalember volt az ajtóban. Az egyiket rögtön láttam, hogy valahonnan ismerem. Közölték, hogy õk telefonszerelõk, és az elromlott telefonomat, meg az elszakadt zsinóromat jöttek megjavítani. Ez nagyon meglepett engem. Mondtam, hogy hát itt valami tévedés van a dologban, mert az én telefonom meg az én telefonzsinórom teljesen jó, azt egyáltalán nem kell javítani. Rettentõ zavarban voltak mind a ketten. Én is olyan furcsának találtam az egész dolgot, hogy hát két ember jön csak úgy… Máskor hetekig könyörgök, mikor rossz a telefonom, és akkor nem hajlandók kijönni. Ugye régi motoros vagyok én ezekben a dolgokban, abban a pillanatban tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Le is vontam a megfelelõ következtetést, és felhívtam az egyik személyes jó barátomat, aki tagja a Központi Bizottságnak – a vezérkari fõnök helyettese. Barátja volt az ellenállási mozgalomban Hegedûs Andrásnak, és én is vele együtt dolgoztam, népi kollégista volt. Felhívtam, éppen benn volt, és elmondtam neki az egész dolgot, hogy mi történt. De nagyon fel voltam háborodva. Õ is rettenetesen fel volt háborodva, alig tudott szóhoz jutni, és hát mondta, hogy „borzasztó ez a dolog, remélem, hogy elküldted õket a jó büdös valahová.” Mondtam, hogy igen, elküldtem õket, de hát mégis micsoda dolog az, én Szocialista Hazáért kitüntetett vagyok, és hogy jönnek ezek ahhoz, hogy megszegjék azt a párthatározatot, amely elrendelte annak idején – a Politikai Bizottság határozata –, hogy a régi párttagok ellen semmiféle rendõri akciót nem lehet foganatosítani a Politikai Bizottság, illetve a Központi Bizottság Titkárságának az engedélye nélkül. Vonatkozik ez a telefonlehallgatásokra is. Azt mondta; „ugyan, ugyan, ezek nem kérnek engedélyt.” És elmondta õket mindennek. Azt mondja: „Ezek a csillagot is letagadják az égrõl, még a saját fõnökeiknek is.”

De ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez az András miatt van, Hegedûs András miatt, aki neki egyébként ugye régen testi-lelki jó barátja volt 1945 elõtt. És azt akarják tudni, hogy mit beszélek a lakásomon a Hegedûssel.

Megírtam Németh Károlynak mindent, ami történt, kifejeztem a felháborodásomat. Megírtam, hogy ugye a párt határozata kimondja, hogy ellenünk semmiféle rendõri akciót nem lehet kezdeményezni, csak a vezetés tudtával. És megírtam, hogy amennyiben a vezetés tudtával történik mindez, ebben az esetben kérem, hogy engem töröljenek a párttagságból. Megírtam, hogy én Hegedûssel barátságban vagyok, háború alatt is az ellenállási mozgalomban együtt dolgoztam, segítettem a Hegedûs szökésében, és ezt a kapcsolatot nem vagyok hajlandó megszakítani. Ez vitakapcsolat. Tehát mi barátok vagyunk, de ugyanakkor vitatkozunk egymással. Amennyiben ez ellenkezik a párt szervezeti szabályzatával vagy a párt erkölcsi normáival, akkor kérem, hogy töröljenek a párttagságból, de én a kapcsolatot nem szakítom meg Hegedûs Andrással. Hegedûs András engem mindenrõl tájékoztat, dolgairól, ellenzékiekkel való kapcsolatairól, vitáiról, külföldi kapcsolatairól, és mindenrõl – mint a legbizalmasabb barátját. De megírtam, hogy ennek ellenére én besúgó nem voltam, nem vagyok és nem is leszek. Szó szerint így írtam. És hogy én bizalomra mindig bizalommal szoktam felelni. Ha ez a pártnak nem felel meg, akkor kérem, közöljék velem, szó nélkül töröljenek a párttagságból. Kifejeztem felháborodásomat, amit csináltak velem, tehát a telefonszerelõk, meg a posta kísérletét. És megírtam, hogy meg vagyok döbbenve, hogy Aczél György elvtárs, meg Kádár János elvtárs, akik a saját sorsukon tapasztalták, hogy hova vezetnek az ilyenfajta törvénytelenségek, eltûrik ezt a dolgot, vagy jóváhagyják ezt a dolgot. Hihetetlen volna számomra, hogy ezt valóban õk így jóváhagyták volna. Õszintén mondom, nem hittem abban, hogy a belügyesek saját maguktól csinálták ezt. Egyszerûen nem hittem el. Egyszerûen elképzelni se tudtam, hogy ezt velem meg merik csinálni.

Eltelt körülbelül majdnem három hét… vagy két hét, bocsánat, mert ugye 30-án írtam a levelet, és 1982. október 13-án, tehát két hét múlva – ez megdöbbentõ volt, mert ugye mindaddig nekem a leveleimre általában nem válaszoltak – szólt a telefonom. Fölvettem, és titkárnõ nélkül a Németh Károly személyesen jelentkezett, és elnézést kért, hogy nem tudott engem hívni elõbb, de kint volt az NDK-ban, és most jött haza. Ez valóban így van, mert én is olvastam a Népszabadságban, hogy elõtte való nap jött haza. Megkapta a levelemet, és kérdezi, hogy be tudnék-e menni hozzá, hogy megbeszéljük a dolgokat. Még aznap délután 3 órára hívott a Központi Bizottságon lévõ dolgozószobájába. Megérkeztem oda, és az elõszobában ott leültem, és ahogy ott ülök, mondta az elvtársnõ, hogy van bent valaki Németh Károlynál. És megérkezett közben az elõszobába Korom Mihály. Hát ebbõl már sejtettem, hogy nem leszek négyszemközt Németh Károllyal, hanem õ is bejött. Korom Mihály a Központi Bizottságnak az a titkára, akihez hát a belügy, az igazságügy, a honvédség, a sport, a tanácsok tartoznak. Nagy örömmel üdvözölt engem, igen barátságosan. És egy pár szót váltottunk, udvarias mondatot, és akkor vártuk, hogy behívjon Németh Károly. Nagyon keveset kellett várni. Borzasztó kedvesen és udvariasan üdvözölt. Bementünk a szobájába, leültünk egy asztalnál, kávéval kínált, kérdezte, hogy iszom-e valamit. Mondtam, hogy nem, a kávét elfogadom. És akkor mondta, hogy megkapta a levelemet, és hát megmondja õszintén, hogy megbeszélte az egészet Kádár Jánossal, õ tehát mindenrõl tud, ami az én levelemben van. És biztosít engem Korom Mihály elõtt, hogy õnekik semmi közük ehhöz az ügyhöz nincsen. Tehát hogy õk ilyen utasítást sehova nem adtak, ilyet nem engedélyeztek. Rendkívül éles vita alakult ki ezután közöttünk, hármunk között, illetve elsõsorban Korom Mihály és köztem. Én váltig hangoztattam, hogy ez nem véletlen dolog. Korom Mihály azt mondta, hogy ez nem létezik, nekem üldözési mániám van bizonyára. Tehát már odavolt az, hogy elõzõleg milyen kedvesen üdvözölt engem az elõszobában. És mondtam, hogy igen, ez nem véletlen, ez az egész dolog, itt van ez a Bosnyák-ügy is, és hát ebbe is nem jutok dûlõre. Ez is micsoda furcsa dolog. Kérdezte Németh Károly, hogy miféle Bosnyák-ügy. És akkor mondtam, hogy mi ez a Bosnyák-ügy. Neki fogalma sem volt az egészrõl, nem tudott semmirõl. És Korom Mihály erre még ingerültebb lett, amikor én elmondtam, hogy ki volt ez a Bosnyák, és hogy a fia, ugye, milyen simán áttelepült Magyarországra. Korom Mihály nagyon dühös lett, és azt mondta, hogy hagyjam abba ezt a kutatást, mert sehová nem vezet ez a kutatás. És üldözési mániám van, és be fogok csavarodni ebbe a Bosnyák-ügybe is – mondta. Megkérdeztem Németh Károlyt, hogy ha nekem üldözési mániám van, akkor mondd meg nekem, hogyan lehetséges, hogy az elmúlt 26 év alatt én soha tõletek semmit nem kértem, és soha senkire nem panaszkodtam. Így van? Azt mondta, hogy így. És akkor úgy részletesebben akart hallani errõl a Bosnyák dologról, hogy mi ez. És elmondtam, hogy hát mit csináltam eddig, és hogy a belügy milyen simán átengedte ezt a fiút Romániából. Megmondtam, hogy nekem sok barátom van Romániában, akik évek óta talpalnak mindhiába azért, hogy áttelepülhessenek, de lám, itt van ennek a háborús gengszternek a fia, hat hónap alatt áttelepült Romániából Magyarországra. Hát Németh Károly nézett rám, és ekkor már látszott, hogy nemcsak Korom, hanem õ is bolondnak néz engem. Mondtam, hogy hallottam olyan információt, hogy nem is akárhol dolgozik ám ez a fiú. Hát ez aztán betette az ajtót, mert látszott, hogy egy árva szavamat se hiszi el már ekkor Németh Károly – aki egyébként elõzõleg igen jóindulatú volt, telefonon, sõt a telefonszerelõknél is azt mondta, hogy hallgass már – mondta a Koromnak –, hagyd a Kutruczot beszélni! És mondtam neki, hogy rendben van. Itt hagyom nálad a gyûjteményt, olvasd el, mert te úgyse tudod, hogy ki volt Bosnyák Zoltán. Olvasd el. Egy tanácsot tudok neked adni, hogy jól fogsz szórakozni, mert ez olyan, mint egy Agatha Christie-krimi. És azt javaslom, hogy elalvás elõtt olvasd, mert igen jól fogsz rajta szórakozni. Ott megtartotta magának a dokumentumgyûjteményt. De igen ellenséges hangulatban hagytam ott õket. Korom Mihály a vita közben – amikor ez az éles vita volt közöttünk – azt mondta, hogy kérjek tõle bármit, õ minden segítséget megad nekem ahhoz, hogy ezt az ügyet tisztázzuk. De hát nem tudja, hogy mi az, amit én még kérhetek. Másnap írtam egy levelet Korom Mihálynak, hivatkoztam arra, hogy ígéretet tett nekem, hogy mindenben segít, ezért a következõt kérem tõle: Engedje meg, hogy megnézhessem a gyûjtõfogház börtönnaplóját, és megnézhessem, hogy valóban ott volt-e 51–52-ben Bosnyák Zoltán. Engedje megnézni azokat az okmányokat, amelyek bizonyítják, hogy Bosnyák Zoltánt valóban kivégezték, úgy, ahogy a belügyminiszter ezt nekem a levelében írta, illetve a Bokor Lászlónak írt levelébe. Segítsen nekem abban, hogy megnézhessem, hogy hol van eltemetve Bosnyák Zoltán. Tehát adják meg nekem ezt, hogy hol van eltemetve. Eltelt egy idõ, ez után a levelem után, és Brezsnyev halálának a napján – akkor még nem tudtam, hogy halott, mert akkor még nem közölték a halált, másnap közölték – szólt a telefonom, egy titkárnõ jelentkezett, Korom Mihálynak a titkárnõje – tehát õ nem vette a fáradságot, hogy egyedül hívjon, mint Németh Károly, hanem a titkárnõjén keresztül –, és kért, hogy még aznap délután menjek be 5 órára Korom Mihályhoz. Hát ez borzasztóan meglepett engem, azok után, ami történt. Gondoltam, hogy te jó isten, mit akar ez tõlem ezek után? A levelemre nem válaszolt, és mit akar ez tõlem? Talán közölni fogja, hogy töröltek a párttagságból. Megdöbbenésemre a lehetõ legnagyobb örömmel üdvözölt engem. Kifejezetten baráti szívélyességgel. A világon semmi nyoma nem volt annak, mint ha most is bolondnak nézne. Nagy örömmel fogadott engem, kávéval kínált, leültetett. És a következõket mondta: Németh Károly elvtárs elolvasta a kéziratomat Bosnyák Zoltánról. S utasítást kapott arra, hogy vizsgálja meg, vagy vizsgáltassa meg, hogy hogy kerültek a telefonszerelõk meg az ablaktisztító az én lakásomba, és utasította õt, hogy adjon meg nekem minden segítséget a Bosnyák Zoltánnal kapcsolatos kutatásomhoz. Ott volt az asztalán a belügyminiszternek a levele. Ebbõl a levélbõl idézett, de nem adta oda nekem a levelet elolvasni, csak idézett. Hogy a Bosnyák Zoltán fia áttelepült, hova települt át – amit én már tudtam –, hogy kik voltak az ajánlói. Tehát kik fogadták Budapesten. De elmondta, hogy a telefonszerelõkhöz nem volt semmi köze a belügyi vezetésnek. És mondtam neki, hogy ezt kisdedeknek elmondhatja, de én már régen kinõttem az óvodáskorból. És azt javasoltam, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek, jobban szeretem, ha nekem a tiszta dolgokat mondják el, abból én értek. Ezért a következõ javaslatom van: maradjunk abban, hogy én szemet hunyok a dolgok felett, mert biztos vagyok benne ezek után, hogy Németh Károly meg Kádár János valóban nem tudott errõl a dologról. De elvárom, hogy engem a jövõben a belügyesek békén fognak hagyni, és nem fognak zaklatni. Õ nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot, és azt mondta, hogy ez így lesz a jövõben. Azt mondta Korom Mihály, hogy hát megválaszolja a levelemet is, amit írtam neki, de meg kell mondja, hogy nincs meg a gyûjtõfogháznak a börtönnaplója. Ebben a börtönnaplóban mindennek benne kell lenni, még annak is, hogy mikor kéredzkedett Bosnyák Zoltán orvoshoz vagy… szóval akármi, minden mozzanatnak, minden rabbal kapcsolatos mozzanatnak benne kell lenni a börtönnaplóban. De a börtönnapló nincs meg – mondta –, és nincs meg a kivégzésrõl szóló jegyzõkönyv se, nincs fénykép se. Õszintén sajnálja, de ebben nem tud nekem segíteni.

Egészen váratlanul sikerült Bosnyák Zoltán családtagjaival, Budapesten élõ családtagjaival kapcsolatot teremtenem. Ezt a kapcsolatot már régen szerettem volna létrehozni, de nem sikerült. De november 9-én reggel, váratlanul megtudtam, hogy az egyik hajlandó velem szóba állni, az egyik rokon. Elmentem, és hát egészen döbbenetes dolgokat tudtam meg. Mindazt, amit megtudtam, megírtam azonnal Korom Mihálynak levélben; a levél másolatát mellékeltem Németh Károlynak is egy rövid levél kíséretében. Hát mit tudtam meg itt Bosnyák Zoltánról? A következõt tudtam meg… és a fiáról, a családról. Tehát elõször is minden kétséget kizáróan megtudtam, hogy Bosnyák Zoltán fia, Bosnyák Csaba valóban a Paksi Atomerõmûben dolgozott. Dolgozott, mert ezt is megtudtam, hogy már rég nincs is Magyarországon. Tehát évekig kutattam, évekig mindenki mindent tudott, és mégis Bosnyák Zoltán fia, Bosnyák Csaba, 1982. augusztus 18-án társas autós turistautazás keretében, feleségével és Diána nevû lányával együtt gépkocsival elhagyta Magyarország területét, Ausztriába távozott, és ott politikai menedéket kért. Még annyi ideje is volt, hogy Szekszárdon a lakásából, a Gróf Pál utca 20. szám alatt, mindent eladjon elõzõleg. Mindent, kiürítette a lakást. És elment. Itt érdemes figyelni a dátumokat. Tehát azt, hogy 82. augusztus 18-án hagyta el Magyarország területét. 1982. szeptember 10-én írt a belügyminiszter levelet Bokor Lászlónak Bosnyák Zoltánnal kapcsolatban. Ekkor megírta, hogy mi történt – hivatalosan ugye. Tehát hivatalosan megírta, hogy mi történt Bosnyák Zoltánnal. Igen ám, de ez szeptember 10-én volt, akkor a Belügyminisztérium illetékes munkatársai már mindannyian tudták – hangsúlyozom, hogy az illetékes munkatársai –, már mindannyian tudták, hogy Bosnyák Csaba már árkon-bokron túl van. Augusztus 18-án lelécelt, és szeptember 10-én írta a levelet Horváth István a Bokor Lászlónak, tehát már úgy gondolták, hogy semmi vész, nem áll fenn a veszély, hogy én személyesen kapcsolatba kerülök Bosnyák Csabával. Hát mi is történt, amit megtudtam a családtól? 1945-ben mentek a romániai Hosszúfaluba. Ott élt Bosnyák Zoltán feleségének a rokonsága. Hosszúfaluban a család ajándékozott egy családi házat Bosnyák Zoltánnak, feleségének és a két gyereknek. Itt élt 5 esztendeig, a Román Biztonsági Szervek általi letartóztatásáig Bosnyák Zoltán, ennek a családi háznak a padlásán. Éjszakára mindig lejött a családhoz, a padlásról. Nappal fent volt, éjszakára pedig lejött a családja körébe. Állítólag a Román Biztonsági Szervek mit sem tudtak arról, hogy Bosnyák Zoltán ott van. 1950-ben vagy 51-ben elérkezettnek látták valamilyen oknál fogva az idõt a Román Biztonsági Szervek, hogy lépést tegyenek Bosnyák Zoltánnal szemben… Itt derült ki, hogy a Bosnyákék a nevüket Bosniakra változtatták – tehát románosították. Amikor a Román Biztonsági Szervek felléptek Bosnyák Zoltánnal szemben, állítólag mit sem tudtak arról, hogy kivel van dolguk – holott nemzetközi körözés volt ellene mint háborús bûnös ellen. Abszolút kizárt dolog, hogy ezt Bosnyák Zoltán a vallomásánál ne mondta volna el. Ahogyan a Román Biztonsági Szerveket ismerem, biztos vagyok abban, hogy õk mindent tudtak az égvilágon Bosnyák Zoltánról. Ne felejtsük el, hogy az 50-es években vagyunk. Azért ítélték el, mert nem jelentették, hogy törvénytelenül van ott Bosnyák Zoltán a padláson. Tehát, hogy õk tudták, hogy õ kicsoda, az apjuk, hogy háborús bûnös, hogy mit csinált Magyarországon, de hát mindezeket elhallgatták, és nem jelentették, és bejelentés nélkül élt abban a házban a padláson. És hogy a feleség is közremûködött abban, hogy ahogyan kijuttattak Romániával kapcsolatos anyagokat nyugatra, az Amerikai Egyesült Államokba és Spanyolországba, Madridba, Muráti Lilihez – õ volt a kapcsolatuk Spanyolországban. A család által közölt verzió szerint Bosnyák Zoltán 10 évre szóló elítélése után a román tengerparton, valahol rabként dolgozott, és itt valaki – ismételten hangsúlyozom, hogy állítólag – felismerte õt a Harcban közölt fényképe alapján. Jelentette a román vagy a magyar hatóságoknak – ezt még nem sikerült megtudni –, és állítólag így került sor Bosnyák Zoltán kiadására. Õszintén megmondom, hogy ebben a verzióban én nem hiszek. Ma sem. Hogy ez így történt. Hát mindegy. Így került sor a kiadására. Mindennek ellenére, ami történt, tehát hogy Bosnyák Csaba édesapját mint háborús fõbûnöst kiadták Magyarországnak, és itt kivégezték, mindennek ellenére Bosnyák Csabát 1959-ben felvették a Brassói Mûszaki Egyetemre. Itt mérnöki képesítést szerzett. Ahogy elvégezte az egyetemet, felvették a Román Kommunista Pártba is. Amikor azonban beadta a Magyarországra szóló letelepedési kérelmét, a Román Kommunista Pártból kizárták – mint ahogy általában ezt minden áttelepülõvel megteszik. Az érdekes ebben azonban az, hogy az általam ismert áttelepülteket elbocsátották az állásukból is. Tehát, mondjuk, egy-két hónapig meghagyják, de utána felmondanak neki. Bosnyák Csabával ez nem történt meg, egészen addig, amíg át nem települt Magyarországra, a Galaci Kombinátban dolgozott mérnökként. És itt jön egy egészen döbbenetes tény, Bosnyák Csaba tartalékos fõhadnagy volt. Szeretném megjegyezni, hogy nekem van egy fiam, kertészmérnök, és õ is volt katona, kiváló katonaként szerelt le, és õrmesteri rangot kapott. A századából ketten kaptak összesen õrmesteri rangot, a többiek mind szakaszvezetõit, meg tizedesit, meg õrvezetõit. Mit csinált Bosnyák Csaba, hogy tartalékos fõhadnagy lett? Hogyan volt ez lehetséges? Tehát ez olyan kérdés számomra, ami egyszerûen megválaszolásra vár a mai napig is. Miért lett tartalékos fõhadnagy? Amikor Budapestre megérkezett, itt az Energiagazdálkodási Intézetben dolgozott, de már tudta, hogy a Paksi Atomerõmûben fog dolgozni. Arra várt, hogy elkészüljön a lakása… A Paksi Atomerõmû 1979-ben két új lakást kapott, az egyiket Bosnyák Csabának adták. Ez a lakás Szekszárdon volt, a Gróf Pál utca 20. szám alatt. Bosnyák Csaba innen járt be a Paksi Atomerõmûbe dolgozni. Felesége a magyarországi Lendvai Ildikó, számítástechnikus volt, ilyen képesítéssel rendelkezett. Ahogy Bosnyák Csaba bekerült a Paksi Atomerõmûhöz, nem sokkal követte õt a Paksi Atomerõmûbe felesége, Lendvai Ildikó is számítástechnikusként. Itt dolgoztak egészen addig, amíg nem disszidáltak mindketten. Bosnyák Csaba igen gyorsan emelkedett, szinte viharos gyorsasággal a szolgálati ranglétrán. Mielõtt elhagyta Magyarország területét és Ausztriába ment, már fõosztályvezetõ-helyettes volt! A gyár vezetõivel járta a világot. Igazgatóval, igazgatóhelyettessel. Járt a Szovjetunióban is, nyugati országokban is. Gyakran járt vissza Romániába. Ez nagyon feltûnõ volt, hogy milyen gyakran jár vissza Romániába. Akkor ment, amikor akart, és nagyon sokat – hogy mondják?, valamikor úgy mondták, hogy – feketézett, szóval itt Magyarországon a Bizományi Áruházban igen nagy értékû, úgynevezett kurrens árucikkeket vásárolt, és ezeket mind simán átvitte a határon Romániába. Romániából is igen jól értékesíthetõ árucikkeket hozott be. Gyûjtötte a régi pénzérméket. Ebbõl óriási értékû gyûjteménye volt. Vitte az árut és hozta az árut, soha semmi bántódása nem volt. Amikor a csillebérci telekkel kapcsolatban megindította a hagyatéki eljárást, akkor Bosnyák Csaba, a rokonoktól kapott információ szerint, nem akart kötélnek állni, erre Báthory doktor beszélte rá azzal, hogy nincs semmi kockázat, nincs átírva a vagyon, minden további nélkül visszakapják, visszakaphatja Bosnyák Csaba. De Bosnyák Csabának olyan jól mentek itt a dolgai, hogy nem akart kockáztatni. Anyagilag igen jól voltak, azt tervezték, hogy házat és garázst építenek. Mert Bosnyák Csaba magával hozta az autóját is Romániából, amikor áttelepült. És ki is cserélte azóta új autóra. Tehát õ nem akart kockáztatni. De Báthory rábeszélte, hogy nincs kockázat. És ezért õ ebbe belement. A Báthory doktor – a rokonok által elmondottak szerint – hatvanezer forintot ígért Bosnyák Csabának a telekért. Tehát õ akarta megvenni utána ezt a telket. Azt mondta, hogy visszakapja Bosnyák Csaba, és akkor õ ad utána hatvanezer forintot ezért a telekért. Azt mondta Bosnyák Csaba, hogy ez nagyon kevés. Ez a csillebérci 70 négyszögöles telek – mármint amelyiket én béreltem –, ez sokkal többet ér. Azt mondta Báthory doktor erre, hogy õ tíz évig vigyázott erre a telekre, ezért megérdemli, hogy ilyen áron megkapja a telket. Tehát hogy õ tíz évig vigyázott a telekre! Hogy az megmaradjon, és lehetõség nyíljon arra, hogy ezt Bosnyák Csaba megkaphassa. Mindezt megírtam tehát Korom Mihálynak. De a másolatát elküldtem Németh Károlynak is. És néma csend, hónapokig.

1983. március 26-án kora reggel lementem az újságaimért. A postaládában találtam egy expressz levelet. A borítékban ez volt: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Önt kitüntetésben részesíti. Kitüntetésének ünnepélyes átadására ezúton meghívjuk. A kitüntetés helye: Országház, Kupolacsarnok, fõbejárat. A kitüntetés ideje: 1983. április 2-án szombaton déli 12 órára.” Felhívtam az Elnöki Tanács Titkárságát, mondtam, hogy kaptam ezt a borítékot, ezzel a meghívóval együtt, de ez egészen biztosan tévedés. Borzasztóan megijedtek, és kérték az adataimat. Én bediktáltam. Mondták, hogy visszahívnak. Visszahívtak és közölték: õnáluk minden rendben van, az adatok egyeznek. 1983. április 2-án a Parlamentben igen ünnepélyes kitüntetés volt, és itt, meglepetésemre, engem a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntettek ki. 1983. április 22-én Korom Mihály felhívott telefonon, és beszélgetésre kért a dolgozószobájába. Nagyon nagy örömmel üdvözöltük egymást, tehát mint régi jó barátok, ismerõsök, és újból koccintottunk a kitüntetésemre. Megkérdezte, hogy pezsgõt akarok-e inni vagy bort, mondtam, hogy szívesen iszom egy pohár bort. Behozta a titkárnõje a bort, és együtt, hármasban, vidám hangulatban koccintottunk a kitüntetésemre. Elmondtam Korom Mihálynak, hogy hát választ várok ezekre a dolgokra, ezekre a kérdésekre, és a beszélgetés során már adottnak vettük mind a ketten azt, hogy Bosnyák Zoltánt csak papíron végezték ki. Én errõl meg voltam gyõzõdve, Korom Mihály pedig meghagyott engem a hitemben, hogy csak papíron végezték ki. Én igen erõteljesen bíráltam a belügyi szerveket, a belügyi vezetést, a belügyminisztert is, ahogyan ezt az ügyet kezelte. Mondtam Korom Mihálynak – nem is tréfásan –, hogy egy polgári demokráciában neki réges-régen le kellett volna mondania e miatt az ügy miatt, hogyha a közvélemény ismerné. Ezt õ igen komolyan hallgatta, amit mondtam, tehát ezt a megjegyzést. Kérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy szeretném a hagyatéki anyagot megnézni. Ezt rögeszmésen kértem. Levelet kaptam az igazságügyi államtitkártól, amelyben engedélyezik a Bosnyák Zoltán-féle hagyatéki anyag megtekintését. Pontosan az volt benne, amit vártam, tehát amire a kezdettõl fogva gondoltam. Minden benne volt,

A cikk közvetlen elérhetõségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 07-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5392
#17 | repuloszonyeg - 2012. September 12. 11:50:18
Én csak egyetlen dologra volnék kíváncsi: állítólag itt kommunista diktatúra volt, amit nem magyarok csináltak, hisz a szovjet emlékmût is nem véletlenül nem lehet nyilvános, állami határozattal eltávolítani. Magyarországon ma van egy népcsoport, aki a magyarsággal teljesen ellentétes érdekeket képvisel. Mi lenne, ha mi is ilyen szívósan, minden részletre kiterjedõen kezdenénk kinyomozni, kutatni nagyszüleink, szüleink gyilkosait, államosítóit, tönkretevõit? Mi miért nem tesszük ugyanezt? Cion bölcsei: " a gójok nem tudnak elõre gondolkozni". Hát kellene már.....
#18 | spartakusz - 2012. September 14. 00:49:05
Jó reggelt Magyar-----OK!

Ma ezt találtam 02:47 óra - KOR:

[url]http://kuruc.info/r/9/101237/

http://kuruc.info/r/9/101237/

SZER-E-TET-EL
spari:::::::::
#19 | spartakusz - 2012. September 14. 13:08:47
Ma ezt e-mailon - a végén a véleményem:

Föderáció vagy szétesés?

http://videoemail.iwowwe.com/VMail.aspx?T=E&L=17324478&D=77C7ACC0-3639-44D7-9CE9-6E29953DF19F



A diktatúra bevetette utolsó aduját: nyílttá akarja tenni a diktatúrát, a már ténylegesen (annak, aki már csak így érti: de facto) föderációként, vagyis szövetségi államként mûködõ Európai Uniót jogilag is (a magyarul már nem értõknek: de iure) Európai Egyesült Állammá akarják nyilvánítani[1].

Ez kényszerû lépés, hiszen a válság hatására a tagországok megoldást keresve igyekeznek kihasználni a Lisszaboni Szerzõdés joghézagait, és igyekeznek maradék függetlenségi jogaikat érvényesíteni, ez pedig értelemszerûen a tisztuláshoz, független államok államszövetségéhez (vagyis konföderációhoz), az összehangolt Európához vezet.



Természetesen a „nemzeti megmondó-emberek” ismét a szélirányba fordulnak és igyekeznek média-kizárólagosságuk kihasználásával kizárólagos megoldásként beállítani a diktatúra szigorodását, azt sulykolva az emberekbe, hogy ez mindannyiunk érdekében tett intézkedés.



Ez hazugság, hiszen az államok együttélésének szerves formája az igények és lehetõségek természetes összehangolása, vagyis nem az a kérdés, hogy „föderáció vagy szétesés”, hanem az, hogy „föderáció vagy konföderáció”, vagyis „összevonás vagy összehangolás” (annak, aki csak így érti: „integráció vagy koordináció”)



Remélem, van olyan magyar ember, aki végre meg akarja ismerni azt a Szent Korona Értékrendet (és nemcsak saját zavaros elképzelései igazolására használja), amelyet Baroso a legveszélyesebb szélsõségnek minõsített a jelenlegi rendszerre, amit õ „európai civilizációnak” nevezett, és megismerve ezt elindul az a belsõ megtisztulás, amely Magyarország, Európa és a Földkerekség felszabadulásához vezet.



Elég ehhez elolvasni „Az önigazgatás (szubszidiaritás) Pajzsa a Magyar Modell” c. tanulmányt, amit 2008-ban készítettem az EU Parlament akkori „Demokrácia/Szabadság” frakcióvezetõje felkérésére[2].

A föderáció és a konföderáció közötti különbség ebbõl a tanulmányból egyértelmûvé válik, és aki akarja a konföderáció Földkerekségre történõ kiterjeszthetõségének bizonyítékát is megismerheti, két lépcsõben: magyarországi mintaadással Európára vonatkozóan az Európai Konföderációról szóló szerzõdéstervezetbõl[3], és a Földkerekség szerves egységben élésérõl szóló alkotmány, alaptörvény és fõtörvények tervezetibõl[4].



Így teljesedik ki a Magyar Küldetés.



Tegnap azt írtam, hogy „abbahagyom”.

Igen, abbahagyom azt az értelmetlen és eredménytelen gyõzködést, amit önjelölt diktátorokkal folytattam, akik be akarják rúgni egy szoba ajtaját, hogy aztán õk mondják meg, hogy mi legyen a rendszer abban a szobában, de egy falusi kocsmával tévesztik össze Magyarországot.

Azokat sem gyõzködöm tovább, akik homályos értelmû, hatású és jövõképet meg nem határozó huszonkét, tizenkét, hét és három pontokkal vezetik félre az embereket, demagóg módon kiragadva a teljesbõl a részt és azt akarva egészként elfogadtatni.

Azokat sem gyõzködöm tovább, akik nemzetstratégiaként ékesszólóan, álnemzeti köntösbe öltözve a diktátorok stratégiáját határozzák meg.

És azokat sem gyõzködöm tovább, akik utcára viszik az embereket, valós következmények ellen tiltakozni, de ezzel az erõt elvéve az ok megszûntetésétõl.



Baroso tegnapi bejelentése olyan helyzetet teremtett, amikor mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy mi kiscsaládja, nagycsaládja és teljes családja érdeke, és e szerint kell tevékenykednie.



Kelt Szegeden, 2012. Földanya havának 14. napján.

Árpád sarja, Halász József


[1] A mai nap könnyen történelmivé válhat - 2012. szeptember 12., szerda, 17:44 - http://hvg.hu/gazdasag/20120912_Barroso_Europa_uj_hajnal#utm_source=hvg_top&utm_medium=email&utm_campaign=newsletter2012_09_13&utm_content=top4&type-id=HvgTopHvg&user-id=F91B9153

Külügyi szakértõ a föderációról: Ez borzasztó nehéz lesz - Forrás: M1 - Ma reggel | 2012. szeptember 13. csütörtök 11:43 - http://www.hirado.hu/Hirek/2012/09/13/08/Kulugyi_szakerto_a_foderaciorol__ez_borzaszto_nehez_lesz_.aspx

[2]

Az önigazgatás (szubszidiaritás) Pajzsa a Magyar Modell – http://nemzetiegyseg.com/azonigazgataspajzsa.pdf

[3]

Az új világtörténelmi korszak paradigmája a Szent Korona I.

A Szent Korona Értékrend alkalmazásának magyar és nemzetközi jogszabálytervezetei

Magyarország Szabadság Alkotmánya (11-20. oldal)

Magyarország Alaptörvénye ( 21-112. oldal)

Hatalomgyakorlási fõtörvény (113-178. oldal)

Választási fõtörvény (179-212. oldal)

Jelkép fõtörvény (213-224. oldal),

Az Európai Konföderációról szóló szerzõdéstervezet (229-324. oldal),

Vertragsentwurf des Europäischen Staatenbundes (325-401. oldal),

Treaty Project of the European Confederation (413-488. oldal) - http://nemzetiegyseg.com/Ujparadigma.pdf



[4] Az új világtörténelmi korszak paradigmája a Szent Korona II.

Az iránymutató Szabadság Alkotmánya és alkalmazásának irányelvei

Szabadság Alkotmánya (14-22. oldal),

Alaptörvény (23-106. oldal),

Hatalomgyakorlási fõtörvény (107-164. oldal)

Választási fõtörvény (165-178. oldal),

Jelkép fõtörvény (179-188. oldal) - http://nemzetiegyseg.com/Iranyelvek.pdf

Ugye megmondtam - kifog-találni valamit - és ahhoz sem fér semmi kétség úgy mint a trianoni békediktátum véghezviteléhez - hogy EZEK megcsinálják mit is:

AZ EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOKAT - ami már kész - hisz mind benne van - csak felszínre hozzák és nevet adnak neki-

mit gondolok róla - mi az ÉRZÉSEM ÍZEM SZERINT -
elmondom nektek -

van kb. 500 millió ember ebben - ebben van szidótól kezdve minden állampolgár akit beleránt a III - VAGY MÁR NEM IS TUDOM - de tudom a FOLYAMATOS VILÁGHÁBORÚBAN MERT A HARMINCÉVES SE HARMINC ÉV - ha nem ugye érted folyamatos - aminek következtében a modern HÚSDARÁLÓ MÛKÖDNI FOG ÉS ELPUSZTÍTJA VÁLOGATÁS NÉLKÜL A NEMZETEKET

megértetted mit írtam? Ha ebbe beleszállsz részese - felelõse- leszel több millió talán milliárd ember haláláért - elpusztításáért - ahogy a szovjetunióban akkor régen és stb. helyeken -

na kérem ezt találták ki - viszik tovább az almájukat a hatot a hatalmát - egyetlen állam vezetõ se teheti meg ezt, hogy nevét adja hozzá - a POLITIKAI KALANDOROK irányító munkáját nem segítheti EGY SEM - MERT HA IGEN SEGÍTI - A GYILKOLÓ GÉP RÉSZE LESZ -

ELÕZZÜK MEG EZT - ÉS ÉBREDJ ENNEK A BORZALOMNAK A TUDATÁRA ÉS FOG FEL MIRE KÉSZÜL

ebben a munkában segítsétek egymást, hogy a világ ÉGÉS NE ISMÉTLÕDJÖN MEG!

szer-e-tet-tel SZER-E-TETT-EL spari:::::::::
#20 | spartakusz - 2012. September 14. 13:20:19

Hozzaszolas küldése


Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés


Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték