A La vie d'Adele (Adele élete) volt messze a legjobb film idén Cannes-ban, és tényleg nem azért, mert majd tíz percig szemérmetlenül mutatja a kamera, ahogy érzékien szexel két fiatal lány. A tunéziai származású francia Abdellatif Kechiche filmje egyszerûen azért jó, amiért a mai román mozit is szeretni lehet: mellbevágóan hiteles és életszagú. Egy kamaszlány elkezd járni egy másikkal, nincs ebben semmi extra. Ez az egyszerû sztorit viszont olyan közvetlenséggel és természetességgel meséli el a film, mintha a szomszéd jófej lányt lesnéd folyamatosan egy láthatatlan, mozgó kulcslyukon át. A háromórás leszbitémájú La vie d'Adele-t valószínûleg nem vetítik majd a magyar mozik, de meglepõdnénk, ha nem nyerne fontos díjat vasárnap.

Filmekkel kapcsolatban gyakran emlegetjük a hitelességet, mint legfontosabb jellemzõt. Tom Cruise hitelesen alakította a 200 éves vámpírt az Interjú a vámpírral-ban? Hitelesen ábrázolta a polgárháború elõtti Amerikát a Django elszabadul? Hiteles volt a normandiai partraszállás a Ryan közlegény megmentésé-ben? Fogalmunk sincs. Nem vagyunk vámpírok, nem éltünk akkor. Ezek maximum hitelesnek tûnhetnek. A cannes-i filmfesztiválon bemutatott La vie d'Adele címû francia filmben viszont kizárólag olyan dolgok történnek, amik már mindannyiunkkal megestek.
Forrás: Festival de Cannes
La vie d'Adele | Adele Exarchopoulos és Léa Seydoux

Az ismerkedés izgalma egy szórakozóhelyen. Az elsõ csók. Az elsõ együttlét. Az elsõ közös vacsora az új csajod szüleivel. A buli, amin csak egy embert ismersz, de mindenki más ismer mindenkit. A találkozás az exszel, aki szakított veled évekkel ezelõtt, de te azóta is rá vagy kattanva, és szeretnéd visszaszerezni. Ha ennyire ismerõs helyzeteket mutatnak filmen, nagyon könnyû kiszúrni a hamisságot. A La vie d'Adele-ben semmi sem hamis.

Sokan próbáltak az elmúlt pár évtizedben valódi szexet belopni mozifilmekbe, de valahogy ez eddig senkinek sem sikerült. Vagy pornográf volt, vagy röhejes, vagy béna, de mindenképp azonnal kizökkentett minket a film hatása alól. Nehéz mûfaj ez. Amikor a La vie d'Adele kilencvenedik perce körül azt láttam, hogy Léa Seydoux a nyelvével Adele Exarchopoulos csiklóját izgatja, bennem is felmerült a kérdés: hogy az istenbe mentek bele ezek a színésznõk ebbe? De ez csak egy villanás volt. Addigra már nem a színésznõket láttam, hanem két fülig szerelmes lányt. Elõtte minden mást megmutatott belõlük a kamera, arcrezdülésüket és életük apróbb mozzanatait is. Miért pont ezt ne mutatta volna meg?


Abdellatif Kechiche rendezõnek óriási mázlija volt. Megtalálta a világ legkifejezõbb arcú színésznõjét, akinek minden gondolatát azonnal ki tudjuk olvasni a tekintetébõl, a szája rándulásából. Akinek két percbe telik elnyerni a nézõ odaadó figyelmét és maximális szimpátiáját. Az hagyján, hogy ilyen szerepet egyszer kap életében az ember, de a színészek 99,9 százaléka még csak hasonló kaliberû szerepet sem kap soha. A 19 éves Adele Exarchopoulost most teljes emberi valójában dokumentálták filmen, az emberi érzelmek teljes skáláját eljátszhatta, ott a vásznon a teste és a lelke. Elképesztõ bátorság kell ahhoz, hogy valaki így odaadja magát a kamerának.

A La vie d'Adele naturalizmusához foghatót eddig csak a közelmúlt román filmjeiben láttam. A hatás mégis más, ugyanis a románok mindig megtartják a távolságot, Abdellatif Kechiche viszont szinte csak közelikkel dolgozik. A legkisebb hamisság is azonnal észrevehetõ lenne.
Forrás: Festival de Cannes
La vie d'Adele | Adele Exarchopoulos és Léa Seydoux

Valaki coming of age eposznak nevezte ezt a filmet. A coming of age magyarra nehezen lefordítható terminus. Az ebbe a mûfajba sorolható filmek általában egy kamaszkorú fõhõs útkeresésérõl szólnak, és egy olyan rövidebb, intenzív idõszakot mutatnak be, amikor a fõhõst olyan élmények érik, amelyek késõbb nagy hatással lesznek a személyiségfejlõdésére. Adele 15 éves, amikor elõször találkozunk vele, a film végén 23-24 lehet. Az élmény, ami a legnagyobb hatással van rá, hogy beleszeret egy kékhajú lányba. Nincs arról szó, hogy leszbikus-e vagy biszex, azt sem látjuk, ahogy a szüleinek elmondja, hogy egy lánnyal él együtt. Az ilyen mellékes drámázásokat mind kihagyták a filmbõl. Az elsõ két óra többnyire könnyed hangulatban telik, éppen ezért, amikor végül történik egy durva árulás, az azt követõ veszekedés olyan erõvel robban, mintha egy zongorát ejtenének a nézõ fejére. Addigra már akkora az érzelmi befektetésünk, olyan szinten törõdünk a két fõhõssel, hogy letaglózó ez a jelenet.

A cannes-i vetítésen csak úgy elkezdõdött a film. Semmi logó, semmi fõcím. A végén sem volt stáblista, csak kiírták a címet, meg egy sornyi jogi szöveget. Lehet, hogy a film az utolsó pillanatban készült el, és már nem volt idõ rárakni a kópiára a logókat, én mégis azt éreztem, ez is tökéletesen illik a koncepcióba. A szokásos betûsorok hangsúlyoznák a filmes formát, amit a film a maga tömény életszerûségével zárójelbe tesz.


Senki ne higgye, hogy a hosszú és érzékletes szexjelenet miatt most az én személyes cannes-i kiskedvencem a La vie d'Adele: a naponta szavazó kritikusoktól is magasan a legmagasabb pontszámot kapta (már el is nyerte a FIPRESCI-díjat), és a twitterbejegyzések is arról árulkodnak, hogy tarolt a film. A csütörtök délelõtti vetítésen a szexjelenet konkrétan tapsot kapott a nézõktõl.

A La vie d'Adele valószínûleg soha nem jut majd el a magyar mozikba, mert a naturalista szexjelenetek miatt megkapná a legmagasabb korhatárbesorolást, és azt a pluszköltséget, amivel ez jár, egyik forgalmazó sem vállalná be. Kár, mert nem az a film, amit letölt az ember, és megnézi otthon vacsora után. Kell hozzá a nagyvászon és a teljes figyelem.

- - - - - - - - - -

A film teljes címe La vie d'Adele Chapitres 1 et 2, tehát Adele élete - elsõ és második fejezet. A rendezõ a sajtótájékoztatón kilátásba helyezte, hogy késõbb újabb fejezetekkel bõvítené a történetet. A film angol címe Blue is the Warmest Colour, ami magyarra fordítva (A kék a legmelegebb szín) gyönyörûen kétértelmû.
Link