Posta Imre weboldala

Kannibalizmusvád cigányok ellen
Irta: postaimre - Datum: 2012. August 06. 07:10:09

Teljes hir

Egy cigányokat sújtó jogtipró, elõítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet 230 éve abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által könnyû kézzel osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

„A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Õ volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igenis a fejeket a közepén kettévágta, és az agyvelõt megette” – vallotta Zsigárd Mihály 1782. augusztus 7-én. Az önmagát, valamint számos rokonát rablógyilkossággal és kannibalizmussal vádló, 20 éves fiatalembert Hont vármegye ítélõszéke három nap múlva Kemencén (ma Pest megye) negyven társával együtt halálra ítélte. „Beismerésébõl” annyi haszna származott, hogy botozással is csak nehezen megtört társaival ellentétben ítéletét végül hatévi sáncmunkára enyhítették.

A halálbüntetés egyáltalán nem számított ritkának a XVIII. században. Werbõczy István 1514-es Hármaskönyve nyomán a szokásjog a tolvajlástól a vérfertõzésen, az istenkáromláson át az útonállásig számos bûncselekményt szankcionált kivégzéssel. A drákói szigor éppen a XVIII. század végén – a háborúk és a kurucveszély elmúltával – kezdett enyhülni, a felvilágosult Mária Terézia pedig 1767-ben a birodalom egész területén betiltotta a „kínzó vallatást”. Csakhogy tagadásban lévõ gyanúsítottaknál felsõbb engedéllyel továbbra is volt lehetõség tortúrára; nem beszélve arról, hogy a botozás, éheztetés és szomjaztatás nem is számított kínzásnak. Ez volt az az idõszak, amikor Európa-szerte megfogalmazódott, hogy a halálbüntetés embertelen és haszontalan szankció, Cesare Beccaria, a korszak neves milánói jogtudósa szerint a kannibalizmussal rokonítható.
Tortúraábrázolás Mária Terézia büntetõ törvénykönyvében

A három perben összesen 53 halálos ítéletet kimondó kemencei persorozat mégsem szigorúsága miatt kapott kiemelt nemzetközi figyelmet, hanem a vádlottak köre és bûnük „förtelmessége”, a bizonyítottnak tekintett emberevés miatt. Az elítéltek mindegyike cigány volt, akikre Európa keleti felében is akkoriban kezdtek problémaként tekinteni. Bár a Balkánról Nyugat-Európába folyamatosan beszivárgó cigány kompániák évszázadok óta nem számítottak szívesen látott jövevényeknek, a háborúktól, járványoktól sújtott Nyugaton – akárcsak Kelet-Európában – szükség volt olcsó munkaerejükre és szolgáltatásaikra. Megítélésük azonban Magyarország területén a XVIII. század elejétõl tovább romlott, a vármegyék ekkortól már „veszedelmes söpredékként” beszéltek róluk, és sürgették az udvart, hogy zsuppolja át õket a törökökhöz. Mária Terézia és II. József ehelyett szigorú rendeletekben tiltotta a cigány viseletet, a lótartást, a „kóborlást”, de még a cigány elnevezés használatát, sõt a romani nyelvet is. A cigány gyerekeket pedig szüleik helyett a vármegyékre, céhekre igyekeztek bízni, hogy „gyümölcsöt hozzanak”.

A per jogtipró volt

Ami a kemencei persorozatot illeti, eleinte nemigen akadt, aki kételkedett volna a cigányok bûnösségében, és ami még különösebb, abban sem, hogy évtizedeken át emberek tucatjait tüntethették el nyom nélkül, húsukat megsütve-megfõzve és nagy lakomák keretében jóízûen elfogyasztva. A 84 beismerõ vallomás egyike – az egyik „fõzõ asszonyé” – például beszámolt Antal község vajdájának lagzijáról, amelyen „a szitnyai cigányok (...) összevagdalt s marhahússal vegyített emberhúst fõztek”. Egy anya pedig arról vallott, miként kapott ki gyereke kezébõl egy jól megfõtt emberi kart, aminek ujjait „csimotája” elmerülten szopogatta.

A beismerõ vallomások dacára a per jogtipró volt. A bírák nem hallgattak Náthy Ferenc közvédõ józan érveire, miszerint a fenyegetéssel vagy ütleggel kikényszerített beismerõ vallomás semmit sem ér, ha nincs egyetlen tanú, egyetlen tárgyi bizonyíték sem, sõt egyetlen áldozat holtteste, csontja sincs meg. Márpedig az 1782 tavaszán nyom nélkül felszívódott pereszlényi mészároson kívül más személy eltûnésérõl nem tudtak se Hontban, se a szomszédos megyékben, távolabbi utazók esetleges elpusztítását pedig bizonyíték hiányában nem lehetett volna egyértelmûen a környékbeli cigányok nyakába varrni.

A nyomozás egyébként két bagatell bûncselekmény, a viszokai mészáros és az almási kerékgyártó kamrájának 1782 kora tavaszi feltörése ügyében indult. Néhány hónappal késõbb viszont a bíróság már tényként fogadta el azt a bizonyítékokkal alá nem támasztott koncepciót, mely szerint Sárközy György rablógyilkos vezetésével negyven éve mûködik egy vagy két cigánybanda (Almáson és Antalban), amely „minden tél végén össze szokott gyûlni és tömörülni”, hogy utazókat, gyolcs-, sáfrány-, hagymaárusokat, favágókat, bányászokat fosszanak ki, öljenek meg és faljanak föl – legkevesebb 31 embert. Állítólag olyanokat is elkaptak, akik azért keresték fel a „haramiákat”, hogy vasárut vegyenek tõlük, ám – az ítélet szerint – a férfiak vaskalapácsokkal agyonverték õket, s hogy a jajveszékelésüket elnyomják, közben asszonyaik kint hangosan énekeltek, táncoltak.

Enyhítõ körülményeket sem vett figyelembe

A bíróság nem veszõdött a szögért, kaszavasért érkezõ, haza soha nem térõ, minden bizonnyal környékbeli „áldozatok” azonosításával. De enyhítõ körülményeket sem vett figyelembe, sõt azokat inkább a vádlottak megátalkodottságának bizonyítékaként értékelte. Így például abból, hogy „ezek a vádlottak ezen vidék háziállatainak lopásától – azok gondosabban való nyomozását tudván – mint ravasz söpredék tartózkodtak”, a törvényszék „értelemszerûen” azt szûrte le, hogy fondorlatosan messzirõl jött idegenekre vadásztak. A négyszeri helyszíni szemle mindazonáltal nem hozott eredményt, az egyetlen valódi eltûnt, a pereszlényi mészáros esetében el is ismerték, hogy bûncselekmény „nem volt nyomozható”. Csakhogy ezt is a vádlottak rovására írták, akárcsak azt, ha a beismerõ vallomást visszavonták. Ez utóbbi esetben egyébként – mint arra Vajna Károly jogtörténész 1907-ben figyelmeztetett – a cigányok (és zsidók) mindannyiszor szigorúbb tortúrának néztek elébe mindaddig, amíg a beismerést meg nem ismételték. A kihallgatási módszerekrõl sokat elárul, hogy a néhány hónapos vizsgálati fogság alatt ketten is meghaltak – hívta fel a figyelmet Puskás Péter, a bûnper részleteit évtizedekig kutató helytörténész.

Máig nem tisztázott, mi ösztökélte a Hont megyei hatóságokat arra, hogy végezzenek a cigányokkal. Annyi bizonyos, hogy a Helytartótanács hisztérikus állapotokról számolt be, a falusi nép állítólag a cigányok ellen fordult, és a hatóság tartott a – zömében szlovák – parasztok önbíráskodásától. No meg attól, hogy a bandába verõdõ cigány haramiák megostromolják a vármegyeházát a 120 fogoly kiszabadításáért. A közrend és a békesség helyreállításának szükségességével indokolták, hogy Erdõdy József fõispáni hivatali helytartó beavatkozása nyomán az ítéletek többségét villámgyorsan végrehajtották. Mindeközben a szomszédos Zólyom és Bars megyékben is perek indultak az „emberhús förtelmes evésével” megvádoltak ellen.

Kérdés az is, hogy a bírák miért nem elégedtek meg a rablógyilkosság-sorozat vádjával, mi szükség volt a kannibalizmus bizonyítására is, amely tényállást a hazai büntetõszabályok nem is ismerték. A korabeli közgondolkodásban a „megvetett idegeneknek” – még ha azok „belsõ vademberek” is, amilyennek akkor a zsidókat és cigányokat tartották – vadállati jellemzõket tulajdonítottak. A cigányokról például az járta, hogy vallástalanok, erkölcs nélküliek, kéjhajhászók és gyerekeket lopnak. Mivel maguknak a romáknak is sok gyerekük volt, elterjedt, hogy a gyerekeket ételnek lopják el. Valahogy úgy, ahogy a zsidók a hamis, de a XX. századig tovább élõ vérvád szerint a keresztény gyerekeket, hogy mindenféle mágikus praktika érdekében a vérüket vegyék. Kannibalizmussal amúgy a korábbi évszázadokban Európa-szerte többfelé is vádolták a cigányokat, az Ibériai-félszigettõl Erdélyig.

Felbõszítették a császárt

Az ügyben fordulatot hozott II. József beavatkozása, aki szeptemberben, a bécsi sajtóból értesült a monstre perekrõl. A császár magyarázatot követelt, mert az elõzõ évben elrendelte, hogy halálbüntetés esetén a kancellárián keresztül hozzá kell folyamodni kegyelemért. Ez csak abban az esetben kötelezõ, ha a törvényszék lát enyhítõ körülményeket, márpedig a honti romák esetében ilyeneket nem találtak – mentegetõzött a kancellária. II. József mégis menesztette a kivégzéseket siettetõ Erdõdy grófot, és új adminisztrátornak Kelcz József Antalt nevezte ki, aki nyomban leszögezte: „a már kivégzettek ügyét – miután már úgysem lehet õket életre kelteni – nem szükséges megvizsgálni”. A Kelcz közremûködésével született további halálos ítéleteket viszont legkésõbb a vesztõhelyen sáncmunkára, elzárásra, vesszõzésre enyhítették. Így a még a vármegye fogdáiban sínylõdõ 97 cigány legalább a kivégzést elkerülte.

Történészek szerint az uralkodóban fel sem merült a kivégzettek esetleges ártatlansága, õt igazán az bõszítette fel, hogy a vármegyék nem tartották be a szolgálati utat, és saját szakállukra döntöttek a tömeges és gyors kivégzésekrõl. A történtek mindenesetre eltökéltté tették a császárt a megyék felszámolásában – vélekedett Vajna Károly –, „fölingerelte az a nagy könnyelmûség, melyet a megyék részérõl tapasztalt, midõn az alattvalók életérõl van szó”. Hajdu Lajos jogtörténész szerint pedig a kemencei per nagy szerepet játszott abban, hogy az amúgy is ritkuló halálos ítéleteket – a megyék berzenkedése ellenére – udvari jóváhagyás nélkül ne hajtsák végre.

A cigányok kannibalizmussal való gyanúsítására még késõbb is volt példa (lásd Hamis gulyás címû írásunkat). Az azóta publikált dokumentumokból hiába vált nyilvánvalóvá, hogy 230 éve sem ettek embert, a kemencei per ítéletei ma is nemegyszer bukkannak fel „bizonyítékként” cigányellenes megnyilvánulásokban, internetes fórumokon. Az eredeti ügy teljes körû megismerésére ma már nincs lehetõség, mert – mint a pert kutató Nagy Páltól megtudtuk – a két világháború között a csehszlovák hatóságok az Ipolyba szórva „leselejtezték” az egykori periratokat.
Link