Kacor király
Irta: postaimre - Datum: 2012. November 19. 07:07:15
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprût, jól megverte, s mondta neki:
Teljes hir
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprût, jól megverte, s mondta neki:
– Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!
No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahõköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még õ sem látott rókát világon való életében. Mind a kettõ megijedt a másiktól.
No, hanem mégis a róka szólalt meg elõször. Kérdi a macskától nagy szepegve:
– Ki légyen az úr?
“Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tõlem.”
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
– Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntõlem.
– Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az õ szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tõle.
– Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.
Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:
– Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az õ nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messzirõl rákiáltott:
– Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejõ vele egy medve, s kérdi:
– Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
– Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza elõtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.
– Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza elõtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:
– Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!
De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdõn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.
– Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdõben?!
Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, õz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
– Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
– Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király õfelségét.
Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendõképpen, mondja, hogy mi jóban jár.
– Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat.
Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.
– No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király.
– Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendû és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
– Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.
Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtõm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdõ közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király õfelségét.
Aközben Kacor király is nekikészülõdött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejérõl a másikra, s úgy károgta:
– Erre, erre!
Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jõ róka komával. Hát, uram teremtõm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!
– Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jõ Kacor király, még felszúr a bajuszára!
– Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.