Csendes csatatér
Irta: Timus - Datum: 2013. January 18. 14:17:55
Valami van...
Éppen egy hónappal a tandíjtüntetések kezdete után úgy tûnik, lekerültek a hírek elsõ vonalából a folyamatosan zajló egyeztetések a minisztérium és a diákszervezetek között. Az Eltén tartott fórum meghirdette a február 11-ig tartó türelmi idõszakot, amely alatt a kormány elfogadhatja a követeléseiket. Ekkor látszólag mind tüntetõ, mind nézõ kényelmesen hátradõlt, megnyugodott, és idõlegesen kikapcsolta a témát. Pedig a háttérben tovább folynak az egyeztetések, és éppen tegnap ütött be a hír, miszerint Balog Zoltán "részmegállapodást" kötött a HÖOK-kal, lesz mindenhol állami hely, 10 milliárdot kapnak a "kutatóegyetemek", miközben persze ugyanezeken az egyetemeken revizorok ülnek, akik mindenhol következetesen éppen a párhuzamosan az újabb és újabb forráskivonásokat teljesítik kegyetlenül; és miközben a közoktatás jelenlegi kaotikus állapotai egyenesen összeomlással fenyegetnek. A mi kis Beckett-drámánk egy újabb fejezete ez, a kormány kísérlete arra, hogy a diákmozgalmakat megfogja ezen a szinten, hiszen az egyetemisták és plána a közpiskolások mindig rendkívül veszélyesek, most éppen borítanák a féltõ gondal ápolt és kisebb üzemi hibákkal mûködõ gépezetet.
Pedig a hallgatók és középiskolások tiltakozása decemberben nem keveredett annál jobban a politikába, mint amennyire bele kellett keverednie. Az érdekképviseleti szervként feltûnõ Hallgatói Hálózat rendkívül profi módon csak oktatáspolitikával foglalkozik, szakmai alapon áll, és szó sincsen arról, hogy bármilyen ellenzéki csoporttal karöltve menetelnének vagy velük egyeztetnének. A mindenkori hatalom azonban már csak ilyen paranoid errefelé. Igaz, jó okkal, mert a leckéket megtanulta.
Idén március 15.-én pontosan negyven éves lesz az elõzõ nagy magyar diákmemgozdulás. Senki sem fogja különösen ünnepelni. Hogy miért, arról Krassó György 1988-as szamizdatcikke már lényegretörõen beszélt:
Az elmúlt negyed század Magyarországáról tengernyi interjú, cikk, tanulmány és könyv látott napvilágot külföldön, de a március 15-i ismételt "rendbontást" meg sem említik, szakértõ szociológusaink éppoly kevéssé vállalkoztak a "társadalmi tény" elemzésére, mint ahogyan ifjú liberálisaink és demokratáink sem fedezték fel benne a fiatalság lázadásának egyfajta "haladó hagyományát". A felejtésnek ezt a csodáját, az emlékezetnek ezt a totális elfojtását csupán egyetlen vonatkozásban tudta elérni eddig a hatalom: '56 októberével kapcsolatban.
A szavak furcsán csengenek ma: az elfeledett, kései "magyar hatvannyolc"-ról éppen azok az "ifjú liberálisok és demokratákkal" felejtették el sikeresen, akik ma maguk is felejtetni próbálnak több kevesebb sikerrel különbözõ hagyományokat. Pedig 1973 márciusa igen viharos volt. Az párt öröme, hogy a prágai tavasz nem terjedt át Budapestre és a Biszku-féle "munkásellenzék" lehetõségeket beszûkítõ pár éve után azonnal megrendült, amint hirtelen nemzeti színû kokárdákkal megjelenõ huszonévesek jelentek meg a Múzeumkertben majd az utcákon is.
Az 1972-es vérbeli fegyvertény azonban elhalványul a '73-as belvárosi csata mellett. Ebben az évben az esti órákban a rendõrség jól összehangotl akcióval a belváros szívében, a Petõfi Sándor utcában, a Váci utcában és a Kossuth Lajos utcában támad öklökkel, gumibottal minden kokárdát viselõ fiatalra. A szállító jármûvek megint megtelnek véres fiúkkal, lányokkal. Bírósági eljárásra ez alkalommal nem kerül sor, de több száz fiatalt büntetnek elzárásra és magas pénzbírságra, s nem maradnak el a munkahelyi elbocsátások, a tanintézeti eltávolítások sem.
A hatalom akkor éppen gyülekezés-fóbiás volt, minden kisebb csoportosulás azonnal 1956 októberét juttatta eszébe. A tüntetõ, a nemzeti ünnep napján teljes kialakuló egzisztenciájukat kockára tevõket is részben más vezette: magát a megélhetést nem fenyegette veszély, ha besimultak a rendszerbe, hely mindenkinek jutott. Õk azonban nem szerettek volna alkalmazkodni, úgy gondolták, mindezen lehet változtatni: egyesek elõtt a 68-as Párizs és Prága lebegett, és maguk is szerettek volna tetõrõl rendõröket dobálni mint Michel Foucault, mások a nemzeti újjászületést képzelték bele a megmozdulásokba, mások pedig az élhetõ szocializmust. Megint mások egészen valószínûen csupán azt a zenét akarták hallgatni amit akartak, nem szerettek volna magánéletükben turkáló közegeket és utazni is kívántak. Mindezek azonban talán távlati jövõképek, végsõ magyarázatok voltak, amelyeket fölülírt a valóság: kint vagyunk és mindezért ilyen formán teszünk is valamit. Gyülekezünk, verset mondunk, ez szigorúan tilos, de mi megpróbáljuk. Ez volt a lényeg.
Az akkori pártállamnak a hetvenes évek megmozdulásai végül is csupán kínos fejezetek voltak, amelyeket egészen egyszerûen simítottak el. Akik viszont akkor megtanulták a szervezõdést, késõbb jóval profibb módon kezdték kialakítani az ellenzéki köröket, egyre több kvázi-jogot harcolva ki maguknak.
Nem is csoda tehát ha 1988-89 ifjúsága is elsõsorban március 15.-e szabad megünneplése körül szervezõdött meg a legerõsebben. A hatalom egyik legerõsebb tabuját akarták megingatni, hátha kifordul tõle még több is. És ugyan a szamizdat sok más témáról, piacgazdaságról, fenntarthatóságról, vallásszabadságról is írt, a gyülekezési jog mintegy jelképszerû követeléssé vált, kvázi kivívásával pedig a rendszer tulajdonképpen eltûnésre is volt ítélve: egy évvel sem élte azt túl.
A 90'-es évek óta nagyobb megmozdulást csak egyszer vertek szét rendõrök nagyobb memgozdulást: az annyit vitatott 2006-os tünetéseket, hosszú távon ebbe bele is bukott nemcsak az MSZP-SZDSZ koalíció hanem a baloldal is. A diákok viszont több-kevesebb kis atrocitással idõrõl idõre szervezhetnek tömegmegmozdulásokat, ezt a mindenkori kormányok és hatalmi szervek a végsõkig eltûrni igyekeztek. Hiszen a rendszerváltás egyik legfõbb legitimációs forrása éppen az volt, hogy mostantól bármekkora békés tömeg bárhol gyülekezhet és bármit mondhat, nem hajtják õket rabomobilokba, mint a kommerek. Ez persze nem jelentett soha teljes jogállamiságot, legfeljebb viszonylag jól nézett ki a torta máza, messzirõl, szürkületben.
Akkor most elmegyünk krétát venni?
Ez a reflex még 2010 után sem tompult el, elég az, ha a Lánchídnál elõállított és fogdába kísért három diák esetére és az azt követõ reakciókra gondolunk, hogy belássuk: ez lehetetlen is lenne. Ma új elégedetlenségek új sarkalatos követelésekben törnek utat, ezek közül az egyik legfontosabb az oktatás autonómiája és szabadsága. Sokan érzik, hogy ezt azért mégsem kellene (tovább) rombolni, hiszen hogyan lehetne itt kvázi romos, hideg iskolákban használhatatlan, hirtelen elõzhúzott ötletekkel és saját zsebbõl vásárolt krétával gyerekeket tanítani, mi vár így rájuk? Ezt nemcsak a diákok érzik, de sokan mások is: valahogy jobban összeköt ez, mint a szolidaritás a legszegényebbekkel, vagy a munkajogok védelme.
Ugyanakkor bármekkora is a mostani diáklázadások passzív támogatása, tömegmegmozdulás ebbõl így még nem lesz. Sokan természetes szimpátiával nézik ugyan az új generáció szárnypróbálgatásait, és nem sértõdnek meg ha mellesleg számukra is kiharcolnak némivel több jogot, jókat füttyöngetnek a lelátóról a reszketni méltóztató Helytartótanácsra, ahogy ezt tették sokan hét éve, tizenegy éve, 1973-ban vagy '56-ban. Azonban a vesztenivaló illetve annak illúziója még mindig bénító hatású, jelezve, hogy nem koppantunk még a szakadék alján.
Bármi is tehát a konkrét ürügy, a sarkalatos követelés: egyetemi autonómia és szabad mozgás, vagy a gyülekezés joga, az utcán megjelenõ fiatalságot az utóbbi hatvan évben tulajdonképpen mindig ugyanaz mozgatta: a saját sorsukba való beleszólás elidegeníthetetlen joga. Sokan azonban 1989-ben is úgy gondolták, a jogállamhoz elég az, ha kimehetünk az utcára akármilyen zászlóval, és skandáhatunk (mellesleg pedig felpakolhatunk némi árut Bécsben); hogy elég a jogokat megszerezni, aztuán pedig majd lesz még egy pár évig valahogyan. És ezeket a hibákat nem szabadna mégegyszer elkövetni, mert a tetõ maradékát is elveszíthetjük a fejünk fölül.
Link
http://alternativ...s_csatater