Varázsfuvola
Irta: SZM - Datum: 2013. February 10. 21:25:00
Nem szoktam személyes élményeimet megosztani az olvasókkal, mert egyik alapelvem mindig emlékeztet rá, hogy amikor írok, ne érezzem fontosnak személyemet. Ebbõl az következik, hogy általában nem traktálom az olvasót olyan személyes közlendõkkel, intim információkkal, amelyeknek számára is átváltható, általános érvénye nincs, és így azokkal azonosulni nem tud. Most viszont kivételt teszek, mert huszonhat éve már annak, hogy keresem valamire a magyarázatot, és hátha van valaki az olvasók között, aki közelebb tud vinni a megoldáshoz!
Teljes hir
Nem szoktam személyes élményeimet megosztani az olvasókkal, mert egyik alapelvem mindig emlékeztet rá, hogy amikor írok, ne érezzem fontosnak személyemet. Ebbõl az következik, hogy általában nem traktálom az olvasót olyan személyes közlendõkkel, intim információkkal, amelyeknek számára is átváltható, általános érvénye nincs, és így azokkal azonosulni nem tud. Most viszont kivételt teszek, mert huszonhat éve már annak, hogy keresem valamire a magyarázatot, és hátha van valaki az olvasók között, aki közelebb tud vinni a megoldáshoz!
Soha semmilyen osztályban nem tartoztam a legjobb öt tanuló közé, de általában a legjobb tízben mindig benne voltam, és talán ennek volt köszönhetõ, hogy tanáraim közül sokan szemet hunytak renitens viselkedésem és a magatartásbeli problémáim felett. Jelentem átlagos voltam a tanulmányi elõmenetelt illetõen, és kicsit átlag feletti a diákcsínyek tekintetében. Viszont volt egy alkalom, amikor élesen elkülönültem az iskolai osztályközösségtõl, és ennek okát a mai napig nem értem, sõt már azt se nagyon tudom felfogni, hogy miért is került sor erre az egyedülálló alkalomra az általános iskola elsõ osztályában.
1987-ben történt az eset, egy tavaszi délelõttön az általános iskola elsõ osztályában. A tanítónõ, aki egész délelõtt tanított minket, egy szokatlan dologgal állt elõ, mert a tízórai szünet után, teljesen váratlanul bejelentette, hogy a következõ órában zenét fogunk hallgatni. Soha korábban, sem pedig ez után ilyen máskor nem történt. A tantervnek ez elvileg nem volt része, ami persze önmagában még semmit nem jelent, viszont mivel egyedüli alkalom volt, ezért szerintem nem képezte a tanítónõ önálló tanítási stílusának részét sem!
Többen izgatottak lettek, mikor a tanítónõ elárulta, hogy valami Mozart nevû zeneszerzõ Varázsfuvola címû operájából fogunk részleteket meghallgatni. Na, nem azért lettek izgatottak, mert bárkinek közülünk, a hatévesek közül, lett volna bármi fogalma arról, hogy ki az a Mozart, meg hogy mi az az opera, hanem azért, mert a tanítónõ felcsigázta a hallgatóságot azzal, hogy Mozart egy csodagyerek volt. Egy hatévesnek, akinek még az egész világ egy csoda, igen könnyû felkelteni az érdeklõdését a csodagyerek kifejezéssel. Szeretném mindenkinek a figyelmét felhívni továbbá arra is, hogy ebben a korban, a gyermek agya, olyan mint egy szivacs, hihetetlen mennyiségû információt és tudást szív magába, válogatás nélkül, igen rövid idõ alatt. Mondanom sem kell, hogy ebben a korban nagyon fontos, hogy csak megfelelõ minõségû tudást és információt közvetítsenek a gyermek felé, mert bár korának megfelelõen nagyon nyitott az új dolgok befogadására, de a kapott ismeretanyagot önállóan minõsíteni és szelektálni még nem képes!
A történet pedig a következõ: Mindössze két színt hallgattunk meg az operából, de már nem emlékszem, hogy melyik kettõ volt az. A tanítónõ instrukciója alapján, mindenkinek az volt a feladata, hogy hátradõlve a széken, becsukott szemel, hallgassa mindenki, és élje bele magát abba a történetbe, amelyet a tanítónõ elõzetesen elmondott. Én is így tettem, de valamilyen oknál fogva én nem tudtam belemerülni a zenébe és a történetbe. Mindig mikor oda értem volna, hogy már-már megelevenedik lelki szemeim elõtt a történet, valami mindig visszarántott a valóságba. Egy idõ után nem is próbálkoztam tovább, kinyitottam a szemem, és szétnéztem. Megdöbbenve láttam, hogy mindenkinek csukva van a szeme, és mindenkinek az arcán valamilyen érzelem tükrözõdik. Volt, aki bárgyún mosolygott, volt, akinek az arcán valamiféle elégedettség látszott, és olyan is akinek az arcáról félelem sugárzott. Látva mindezt a kabarét, elkezdtem félhangosan kuncogni, amire a tanítónõ igen érdekes módon reagált. Rám ripakodott, de mint valami õrült, hogy mi az, hogy nekem nincs becsukva a szemem, és szigorúan arra utasított, hogy azonnal dõljek hátra, csukjam be a szemem, és igenis éljem bele magam a dallam kavalkádba. Kicsit megszeppentem, szememet becsuktam, hátradõltem, és mivel idõnként éreztem magamon a tanítónõ tekintetét, ezért végig grimaszoltam neki, hogy tudassam vele, hogy engem itt és most egyáltalán nem köt le ez a nyavalyás tingli-tangli varázsfuvola. Természetesen ezzel elértem, hogy a nap további részében úgy pikkelt rám, mintha valami életellenes bûncselekmény elkövetõje lennék. Elkönyveltem magamban, hogy biztos én vagyok csak ilyen gyenge képességû szerencsétlen nyomorult, hogy nem vagyok képes kábulatba esni a varázsfuvola hallatán, mint a többiek, de azt fel nem bírtam fogni, hogy miért kell emiatt még szívatni is engem utána. Leginkább emiatt maradt meg bennem ez az emlék, mert haragot váltott ki a tanítónõbõl az, hogy én nem kerültem a zene hatása alá!
Nem tudom miért volt ilyen fontos, hogy a hatévesek feltétlenül hatása alá kerüljenek a Varázsfuvolának, de érdekes dolgokat olvastam róla mostanában! A tanítónõrõl meg még annyit elmondanék, hogy egyszer elvitte az egész osztályt a saját lakására, és akkor még fel sem tûnt nekünk, hogy a város közepén egy legalább 400 négyzetméteres többszintes luxuskéróban lakott, ahol mi, csodálkozva nézhettük, hogyan ropog a tûz a nappaliban lévõ kandallóban. Igaz, hogy a férje valamilyen doktor lehetett, mert használta a Dr. elõtagot a nevében, de így visszagondolva még ma sem értem, hogy hogyan lehetett a családnak négy személyautója és ilyen luxuslakása 1987-ben.
De térjünk vissza a Varázsfuvolához.
A Varázsfuvola Mozart egyik leggyakrabban elõadott mûve, egyúttal az egyik legösszetettebb is, utalásrendszere a legalapvetõbb szimbólumokat vonultatja fel. Mozart utolsó operája. Mozart maga is szabadkõmûves volt. Schikanedert és Mozartot erõsen befolyásolta a szabadkõmûvesség szelleme. A titkos társaság kalapácsütés-szignálja szólal meg a nyitányban, a második felvonás elõhangjában, és végül a fináléban. A 19. század elején sokáig tartotta magát az a mendemonda, hogy Mozartot páholytársai ölték meg, mert nyilvánosságra hozta titkaikat. Egyébként 36 éves korában halt meg Mozart. Drábiknál is olvastam, hogy szerinte is, a varázsfuvola szabadkõmûves titkokat árult el. A szabadkõmûvesek számszimbolikájára utal a nyitány elején felhangzó három akkordütés; a nyitány Esz-dúr hangneme a darab emelkedett szellemét jelzi. A három szabadkõmûves-kopogtatás a szonátatételben is formaalkotó szerepet kap, és nyilván része van a mollba forduló fúgatéma küzdelmessé válásában.
Ahogy Liebner János zenetudós fogalmazta meg: "A varázsfuvola tükör: önmagát látja, aki belenéz; és amit csak keres, mindent megtalál benne. Teljes, zárt világkép, az univerzum tükre."
A Varázsfuvolával kapcsolatban, még ma is sok a kérdés. Mi a Varázsfuvola? Miért van látszólagos szakadék az elsõ felvonás, amelyben egy mese kerül elmondásra és a második felvonás között, amely egy beavatás rituáléját írja le? Részemrõl a kérdés persze még mindig az, hogy miért lett volna olyan fontos, hogy beleéljem magam? Talán befolyásolni képes valamilyen irányban az embereket? De találtam más furcsaságot is, a magyar fordítással kapcsolatban. Csak 1835-ben kapja a fordítás a Varázsfuvola nevet, elõtte volt Varázssíp-nak, és Boszorkánysíp-nak is fordítva. De a legkutyábbat a végére tartogattam. Az eredeti fordítás kézirata hatféle kéz írása, hatféle formátumban, hatféle papíron. A kézirat az MTA kézirattárában van Irodalom 4r381 jelzet alatt.
Elhihetitek, hogy nem kenyerem az okkultizmus sem, ugyanúgy kívülrõl tekintek rá, mint a vallásokra és mindenféle kultuszokra. Nem is érdekelne engem ez a szabadvakolók által készített csörömpölés sem, csak bosszant, hogy huszonhat évvel ezelõtt megpróbáltak megkísérteni vele! Egyébként sok mindent írogatnak ezzel kapcsolatban a neten, idézek is egyet!
"Alkímia a Varázsfuvolában.
Az alkímia, mint õsrégi tudomány a csak kifelé orientált ember átalakulását írja le egy olyan emberré, aki képes az erényei megélésére. Ehhez három szintet kell egymás után feljebb lépnie az embernek ahhoz, hogy végezetül meghódíthassa a bölcsesség aranyát.
A nigredo (feketeség, sötétség) állapota, melyet a Szaturnusz ural: Az operában ennek az állapotnak az elsõ felvonás felel meg, amely túlnyomórészt az erdõben játszódik. Ezen a szinten a fõ akadályt Monostatos jelenti (a börtönõr), aki kapcsolatban áll a Szaturnusszal, és az anyag (börtön)falait reprezentálja.
Az albedo (fehérség) állapota, mely a Hold uralma alatt áll: Ezt a szintet az operában az elsõ próbák jelenítik meg, amelyeket Taminónak és Paminának ki kell állniuk.
A rubedo (vörös, arany) állapota, melyet a Nap ural: Taminót és Paminát a Nap energiái hajtják. Kiállják a víz és a tûz szimbolizálta elemek próbáját, és az alkímiai menyegzõ keretében egyesülnek. Ezen a szinten semmisül meg az Éj királynõje és Monostatos, az alvilág jelképe. Megsemmisülésük egyet jelent azzal, hogy transzformálódnak a felismerés fényébe."
Szeretném leszögezni, hogy az ilyen hókusz-pókusz engem egyáltalán nem hat meg, egész egyszerûen immunis vagyok minden ehhez hasonló húgyszagú eszképista kultomániával szemben. A kérdés csak az, hogy vajon ez az immunitás váltotta ki a tanítónõ haragját?
Vélemény?