'Luther volt a német antiszemitizmus atyja'
Irta: postaimre - Datum: 2013. June 08. 18:09:58
„Luther antiszemitizmusa életének és munkásságának szerves része, amit irodalmi öröksége világosan bizonyít. Antiszemitizmusa azonban nincs összhangban sem teológiájának központi magvával, sem pedig Pál apostolnak a zsidók és keresztények viszonyáról szóló álláspontjával. Luther zsidókhoz fûzõdõ viszonya ellentétes jobb meggyõzõdésével” – írja Eric W. Gritsch lutheránus történészprofesszor nemrég megjelent Luther Márton antiszemitizmusa (Martin Luther’s Antisemitism – William B. Eerdmans Publishing Company, 2012) címû mûvében.
Teljes hir
„Luther antiszemitizmusa életének és munkásságának szerves része, amit irodalmi öröksége világosan bizonyít. Antiszemitizmusa azonban nincs összhangban sem teológiájának központi magvával, sem pedig Pál apostolnak a zsidók és keresztények viszonyáról szóló álláspontjával. Luther zsidókhoz fûzõdõ viszonya ellentétes jobb meggyõzõdésével” – írja Eric W. Gritsch lutheránus történészprofesszor nemrég megjelent Luther Márton antiszemitizmusa (Martin Luther’s Antisemitism – William B. Eerdmans Publishing Company, 2012) címû mûvében. A kötet részletesen bemutatja a reformátor zsidókkal foglalkozó írásait, és megvizsgálja, hogy milyen hatással voltak Luther mûvei az antiszemitizmus késõbbi történetére. A Hetek írása.


A reformáció ötszázéves évfordulójához közeledve egyre több írás és könyv foglalkozik Luther Márton életmûvének ezzel a viszonylag keveset tárgyalt, vagy egyoldalúan bemutatott fejezetével. Sorozatunk elõzõ két részében a reformátor saját írásaiból idéztünk olyan részeket, amelyek eddig még nem jelentek meg magyarul. Azonban sem ezek, sem más szemelvénygyûjtemények (például Csepregi Zoltán 2006-ban megjelent Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika címû mûve) nem pótolhatják a hiányt, amit Luther öt, zsidósággal kapcsolatos fõmûvének, valamint az egyéb írásaiban található számos hivatkozásának az átfogó, kritikai fordítása jelentene. Talán a fél ezred éves évfordulóra elkészül egy ilyen mû, ami nélkül Luther hatalmas történelmi jelentõsége és befolyása nem értelmezhetõ teljességében.

Evangélikusok Lutherrõl

Részben ezért hiánypótló mû Eric W. Gritsch könyve, amely 2012-ben jelent meg az Egyesült Államokban. Az evangélikus történészprofesszor Ausztriában született, evangélikus lelkészcsaládban. Protestáns teológiát végzett a Bécsi Egyetemen, majd az ötvenes években az Egyesült Államokba költözött. A Gettysburgi Egyetem egyháztörténeti professzoraként több könyvet írt Luther Mártonról és a reformáció más fontos szereplõirõl, például a népi reformátor Münzer Tamásról.

Egyik ilyen mûve magyarul is megjelent, Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából címmel (Luther Kiadó, 2006). Az egyik fejezet már ebben az életrajzban is részletesen foglalkozik Luther és a zsidóság viszonyával. Gritsch – aki ökumenikus tudósként, evangélikus lelkészként és a baltimore-i Zion Lutheránus Egyház tagjaként sokat tett a valódi zsidó-keresztény párbeszéd érdekében – azt vallotta, hogy a protestánsoknak õszintén szembe kell nézniük Luther írásaival, és értékítéletüket nem elõzetes koncepciók, hanem a tények és történelmi következmények gondos mérlegelésével kell meghozniuk.

„Ha ránézel vagy rágondolsz egy zsidóra, azt kell mondanod magadban: Ó, jaj, az a száj, amelyet ott látok, minden szombaton káromolta és átkozta és befeketítette az én drága Uramat, Jézus Krisztust, aki drága vérével váltott meg engem… Ha ilyen ördögi szájjal kellene ennem, innom vagy beszélnem, ördögökkel enném és innám tele magam a tál étellel és csésze itallal együtt; és így az összes ördög társává tenném magam, amelyek a zsidókban laknak, akik kigúnyolják Krisztus drága vérét. Õrizzen meg engem ettõl az Isten!” – idéz Gritsch Luther 1543-ban megjelent zsidóellenes fõ mûvébõl, A zsidókról és hazugságaikról címû könyvbõl (Weimarer Ausgabe 53:528.5–7., 13–17.), majd tanulmányában így folytatja: „Az ehhez hasonló kitörések, továbbá Luthernek az a kívánsága, hogy Németország szabaduljon meg a zsidóktól, indokolják azt a nézetet, hogy Luther volt a német antiszemitizmus atyja – azé az antiszemitizmusé, amely Hitler politikájának alapja volt, és több mint hatmillió európai zsidó kiirtásához vezetett a náci korszak alatt. Amikor szembesülünk Luthernek azzal a nézetével, hogy a zsidók a Krisztus evangéliumának legkonokabb ellenségei, és olvassuk a zsidók elleni támadásait – különösen 1543-as értekezését »A zsidókról és hazugságaikról« – még a legapologetikusabb Luther-magyarázók is meghátrálnak. »Az ember azt kívánná, Luther bárcsak meghalt volna, mielõtt ez az értekezés megíródott« – írja Roland Bainton. A modern Németország néhány történésze is élesen bírálja Luthert, ezt a hatalmas, de szeszélyes zsenit, ezt a kíméletlen antiszemitát és Róma-gyûlölõt, aki a németség oly sok jó és rossz tulajdonságát egyesítette szilaj jellemében.”

„Ugyanaz a Luther lett volna antiszemita, aki oly sok vigasztalást talált az Ószövetségben, amikor az Istennel való békére vágyódott papi-professzori pályafutása kezdetén? Megváltozott volna a véleménye?” – teszi fel kérdéseit Gritsch. „Luther ugyanúgy támadta a pápistákat és a rajongókat (Schwärmer) is, akiket az evangélium – amely szerint Istenhez egyedül Krisztus által lehet eljutni – elárulóinak tekintett. Azt mondhatjuk, hogy amikor eljutott a zsidókérdéshez, akkor teológiai gondolatait saját korának antiszemitizmusával egyesítette” – állapítja meg a történész, aki emlékeztet arra, hogy az antiszemitizmus gyökerei idõben messzire nyúlnak vissza.

„Káin gyermekei” ellen

„A nyugati egyház legtiszteletreméltóbb atyáinak egyike, Ágoston azzal érvelt, hogy a Káin és Ábel közötti gyilkos összeütközés elõrevetítette a keresztények és zsidók közötti állandó ellenségeskedést (lásd keretes írásunkat). A zsidók sok szokásos bûn bûnbakjaivá lettek: rituális gyilkosság, gyermekrablás, kútmérgezés és sok más – a népszerû történelemkönyvekben színesen ábrázolt – rémtett állítólagos elkövetõivé. A zsidóellenes törvényhozás a zsidók kiûzéséhez vezetett a Szent Római Birodalom sok vidékérõl, és a spanyol inkvizíció kezdte el a zsidók kegyetlen kiûzését a XV. század végén. A német tartományok sem voltak kivételek: 350 helyen és 140 közösségben gyilkoltak halomra zsidókat egy antiszemita hullám idején 1348-ban és 1349-ben. Úgy tûnt, hogy Luther barátai és ellenségei is egyetértettek abban, hogy a zsidók – mivel elutasították, hogy kereszténnyé legyenek – a társadalom ellenségei, »ravaszak, hamisak, esküszegõk, tolvajok, gyûlölködõk és hitszegõk«.”

A szerzõ felteszi a kérdést, hogy vajon Luther miként érthetett egyet a zsidóellenes fellépéssel, „amikor véleménye a keresztény hit és erkölcs dolgairól olyannyira eltért az elterjedt állásfoglalásoktól”. Gritsch árnyalja azt a képet, hogy Luther fiatalon filoszemita lett volna, csak késõbb, idõs korára lett ellenséges a zsidósággal szemben. „Már 1513 és 1515 között, a zsoltárokról szóló elsõ elõadásokban mint álszent népet leplezte le a zsidókat, akiknek álnok a nyelvük, és kárt okoznak az istenfélõknek. Õk azok, akiket »Isten… örökre össze is tör« (Zsolt. 52,7).”

Luther ebben a korai írásában a pusztulás négy fajtáját sorolja fel. „Így a zsidók is elpusztultak: mert a zsinagógának vége lett, és elpusztult, soha nem támadt fel úgy, hogy ismét zsinagóga lenne. Másodszor, kiszakították õket hazájukból, és szétszórták õket minden országban. Harmadszor, eltávolították õket, mégpedig ebbõl az életbõl, a halál különbözõ formái révén. Negyedszer, letépték õket az olajfáról és az egyházról, a hitrõl és a Szentírás igaz ismeretérõl.” (Elsõ elõadások a zsoltárokról, 1513-1515. WA 3.296.13-17.)

A reformátor soha nem utasította el kategorikusan azt, hogy egyéni szinten zsidók üdvösséget nyerhessenek Jézus Krisztus elfogadása által. Korai idõszakában, wittenbergi papprofesszorként kifejezetten reménykedett a zsidók tömeges megtérésében. Késõbb, amikor ez elmaradt, egyre kevésbé bízott ebben, és azt hirdette, hogy ezt a feladatot a keresztényeknek Istenre kell bízniuk.

Luther azonban – egy rövid idõszakot leszámítva, amikor Pál apostollal egyetértve „isteni titoknak” tekintette Izrael „megkeményedését” – azt hirdette, hogy a zsidók „becsapják magukat”, amikor abban reménykednek, hogy egyszer véget ér a számûzetésük, saját államuk lesz, és majd akkor jön el a Messiás. „Ahelyett, hogy hinnének az isteni ígéretben, amely szerint a Messiás addig jön el, amíg Izrael nemzetként létezik, vagyis Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt elpusztítása elõtt, még mindig várják a Messiást, pedig 1500 éve nem létezik zsidó állam.” Luther szerint a zsidók megszûntek Isten népe lenni, ezért semmilyen bibliai áldás vagy ígéret nem vonatkozik többé rájuk: „Mivel a számûzetés tizenöt évszázada – amelynek láthatóan nincs és nem is lehet vége – nem alázza meg vagy téríti észhez a zsidókat, ezért jó lelkiismerettel lemondhattok róluk. Mert lehetetlen, hogy Isten oly soká vigasztalás és prófétálás nélkül hagyná a népét, ha valóban az õ népe lennének.” (WA 50:336.2–6.)

Örökre elvetve?

Gritsch felhívja a figyelmet arra, hogy a zsidóság végleges elvetésérõl szóló tanításával Luther vitába szállt Pál apostollal is, akit pedig példaképének tekintett. „Pál nem volt hajlandó bármilyen következtetést levonni a zsidó-keresztény kapcsolatok misztériumára vonatkozóan a Jézus megfeszítése utáni idõszak eseményeibõl. Úgy vélte, hogy a kereszt és az utolsó idõk közötti átmeneti idõszakban a zsidóknak és a keresztényeknek meg kell találniuk a kölcsönös gyûlölet nélküli együttélés történelmi formáját.”

Luther számára azonban az eltelt tizenöt évszázad elegendõ bizonyíték volt arra, hogy ez lehetetlen, így végképp lemondott arról, hogy a zsidósággal mint néppel Istennek még bármi terve lehet, nem beszélve arról, hogy egyszer az országukat is visszakaphatják. (Ez az álláspont ma visszacseng a protestáns egyházak egy részének anticionista álláspontjában, akik teológiai alapon nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy kétezer év után ismét létezik zsidó állam. Ha ugyanis Luthernek igaza van, akkor a mai Izrael csak politikai képzõdmény, ami legjobb esetben nagyhatalmi érdekekbõl létezik, a palesztin nép elnyomása árán.)

A történész szerint az 1543-as mûvéhez Luther felhasznált egy korabeli népszerû antiszemita iratot, amelyet Antonius Margaritha állított össze, és adott ki Augsburgban A teljes zsidó hit (Der ganze jüdische Glaube) címmel. Margaritha zsidó volt, aki 1522-ben áttért a lutheranizmusra, miután elhagyta tekintélyes rabbicsaládját. „Sok dologról, amit keresztényellenes zsidó polémiaként írt le, kiderült, hogy hamis, ezért bebörtönözték, és végül elûzték Augsburgból, amikor a zsidó közösség panaszt emelt rágalmazó állításai miatt. Azonban Luther élvezettel olvasta az asztalnál Margaritha történeteit, és idézte azokat valahányszor a zsidókérdéssel foglalkozott. Ezen tételek egyike az volt, hogy a zsidók Jézust házasságtörés gyümölcsének, a szajha Máriának egy patkolókováccsal folytatott viszonyából származó gyermeknek tekintették. Ezért Luther szigorú intézkedéseket követelt […], és úgy gondolta, meg kell vonni tõlük a keresztény irgalmat: »Hibásak vagyunk, ha nem öljük meg õket. Sõt megengedjük nekik, hogy szabadon éljenek köztünk az összes gyilkolásuk, átkozódásuk, istenkáromlásuk, hazugságuk és rágalmazásuk ellenére; védjük és oltalmazzuk zsinagógáikat, házaikat, életüket és javaikat. Így lustává és magabízóvá tesszük õket, és arra bátorítjuk, hogy bátran kifosszanak minket, elvegyék pénzünket és javainkat, valamint kigúnyoljanak és kinevessenek minket…«” (WA 53:522.8.10–17.)

Babonás vádak

Ezek a korabeli uszító írások – amelyek hangvétele gyakran túltett a mai szélsõjobboldali portálok gyalázkodásán is – minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy Luther teológiai fenntartásain messze túllépve újra és újra útszéli hangnemben gyalázza a zsidóságot.

Utolsó írásaiban tetten érhetõ, hogy hitelt adott a legképtelenebb antiszemita vádaknak is, és azokat felhasználta teológiai érveinek alátámasztására. A Sém haMeforas (Az Úr nevének magyarázata) címû könyve 1543-ban jelent meg, címlapján a középkor hírhedt zsidóellenes gúnyrajzával.

A Judensau („zsidódisznó”) képe a wittenbergi katedrális falán a mai napig látható. Ezen az obszcén ábrázoláson a zsidók egy hatalmas anyakoca alá gyûlnek, hogy a tisztátalan állat tejét szopják, miközben rabbijuk az állat végbelébõl az ürüléket eszi, Talmud-könyvvel a kezében. A reformátorról kortársai is tudták, hogy elõszeretettel használ ellenfeleire (nemcsak a zsidókra, hanem a „pápistákra, rajongókra és a törökökre” is) közönséges, trágár jelzõket, de ez a mû sokukat mélyen megdöbbentette. A zürichi városi tanács 1545-ben kibocsátott egy nyilatkozatot, amely Luthert „a hit dolgait illetõen a legdurvább szerzõnek” bélyegezte, különösen a Sém haMeforasról szóló magyarázatát illetõen. „Ha ezt egy kanász írta volna a lelkek ünnepelt pásztora helyett, akkor lehetne némi kis mentsége” – állt a zürichi reformátor, Heinrich Bullinger levelében.

A Sém haMeforas a jeruzsálemi templomban a szövetség ládáját õrzõ kõre vésett titkos formula legendáját tartalmazza. Luther ezt a mesét egy XIV. századi könyvben olvasta, aminek a címe A zsidók elleni gyõzelem (Victoria adversus Hebraeos) volt. A mai legvadabb összeesküvés-elméleteket megszégyenítõ zagyvaságot a XIV. század elején egy Genovában élõ karthauzi szerzetes, Salvagus Porchetus állította össze. A könyvet 1520-ban Párizsban nyomtatták ki újra. Mint Eric Gritsch írja, „Luther lefordította az elsõ rész tizenegyedik fejezetét, amelyik állítólagos zsidó elbeszéléseket tartalmazott azzal kapcsolatban, hogy Jézus miképp élt vissza a tiltott formulával azért, hogy csodákat tegyen, amelyek elhitették a néppel, hogy õ a Messiás”.

A Luther által hiteles forrásként idézett elképesztõ történet szerint Jézus megjelenik Izraelben Heléna császárnõ – Nagy Konstantin anyja – idejében. Amikor ráakadt a titkos templomi formulára, lemásolta magának, hogy ezzel isteni erõk birtokába jusson. „A darab papírt elrejtette a lábán lévõ, önmaga által ejtett sebben, amely természetesen azonnal meggyógyult, mert most már ismerte a gyógyító formulát. A templom papjai két bronzkutyát helyeztek két oszlopra, hogy õrizzék a kõre írt formulát, és elijesszék a betolakodókat, hogy azok elfelejtsék a formulát, mialatt megpróbálnak elmenekülni. Bár a kutyáknak sikerült Jézussal is elfeledtetniük a formulát, miközben menekült elõlük, õ mégis túljárt az eszükön azzal, hogy a lábában rejtette el, így használni tudta. Mihelyt a formula a birtokában volt, Jézus tanítványokat gyûjtött, csodákat tett, és sok embert elcsábított, hogy kövessék õt. A rabbik panaszt emeltek Heléna császárnõnél, aki megpróbálta megöletni Jézust, de nem járt sikerrel. Végül a zsidó bölcsek egy káposztacsonkra akasztották fel Jézust, és azóta nõnek káposzták a Szentélyben.”

A keresztény antiszemitizmus gyökerei

Különbözõ kutatások egybehangzóan megállapították, hogy a keresztény antiszemitizmus sokkal mélyebb, átfogóbb és intenzívebb zsidóellenességet képviselt, mint pogány ikertestvére. Robert Michael adatai szerint abból a 161 pogány görög és római szerzõbõl, akik a zsidókról is írtak, mindössze huszonnyolc volt ellenséges irányukban. Ezzel szemben a IV-V. századi katolikus szerzõk nagy többségét erõteljes zsidóellenesség hatotta át.

Feltûnõ, hogy a zsidókról szólva milyen szidalomáradatokra ragadtatták magukat az egyházatyák. Ambrus például így írt: „A zsidók népe keménynyakú, elbukása miatt állhatatlan, gyáva, hitszegésre nagyon hajlamos, aki fülével hallgat, de nem hall, szemével néz, de nem lát, aki a gyermekkorra jellemzõ állhatatlansága miatt könnyelmû, és elfelejti tanítóinak szavát.”

Nüsszai Gergely még féktelenebb indulattal fogalmazott: „Gyilkosai az Úrnak, megölõi a prófétáknak, ellenségei és gyalázói az Istennek. Megtaposói a Törvénynek, ellenfelei a kegyelemnek, megtagadói atyáik hitének. Szószólói az ördögnek, mérges kígyók fajzatai […], akiknek gondolatai a sötétségben tartatnak. Tele vannak a farizeusok dühével, ördögök gyülekezete. Gonosztevõk, elfajzottak […], ellenségei mindannak, ami illendõ és nemes.”

Mindezeket a zsidóellenes kirohanásokat messze túlszárnyalta Khrüszosztomosz, akinek Antiókiában a zsidók ellen elmondott nyolc nevezetes prédikációja hosszú oldalakon keresztül nem más, mint egy hatalmas szitokzuhatag. Jellemzõ, hogy például a zsinagógáról szólva nem a judaizmust bírálja, vagy annak állításait cáfolja, hanem minden érvelési kísérlet nélkül a judaizmust követõ személyeket gyalázza – igencsak útszélinek minõsíthetõ hangnemben: „A zsinagóga rosszabb, mint egy bordélyház […], gazemberek bûnbarlangja, vadállatok találkahelye […], bálványimádó kultuszokban résztvevõ démonok temploma […], brigantik és korhelyek menedékhelye, ördögök odúja, a zsidók bûnszövetkezete […], Krisztus orgyilkosainak találkozóhelye […], olyan ház, amely rosszabb, mint egy kocsma. […] Tolvajtanya, rosszhírû ház, a bûn fészke, ördögök menedékhelye, a kárhozat örvénylése és mélysége.”

Az egyházatyák több allegorikus párhuzamot is felállítottak, hogy a zsidóságot minél visszataszítóbb közösségként állítsák be. Ágoston több mûvében is kifejtette, hogy a zsidóság Káin megtestesítõje. Eszerint, ahogy Káin istentisztelete elfogadhatatlan volt Isten szemében, éppúgy a zsidóké is. Ahogy Káin testvérének, Ábelnek megölésével gyilkossá lett, éppúgy a zsidók is azzá váltak Jézus megölésével. Ahogy Isten „bujdosóvá és vándorlóvá” tette Káint, és nem engedte, hogy bárki megölje, így került Izrael is számûzetésbe, s lett osztályrésze a folytonos vándorlás, a nem zsidóknak való alávetettség, de puszta életét Káinéhoz hasonlóan megkímélik.

A zsidókat nemcsak Káin, hanem Júdás megtestesítõjeként is igyekeztek beállítani. Jeromos (Hieronymus), a Vulgata fordítója az egész zsidóságot Júdással azonosította, és egyben a pénzhez való erkölcstelen viszonnyal is vádolta. Mindkét téma jelentõs pályát futott be a késõbbiekben. Jeromos feltette a kérdést: „Kik Júdás fiai? A zsidók. A zsidók nevüket nem Júdától vették, aki egy szent ember volt, hanem az árulótól. […] Iscariotes azt jelenti: pénz és ár. […] A Zsinagógát elhagyta a Megváltó, s a Zsinagóga az áruló Júdás felesége lett.”

A zsidósággal szemben hangoztatott legsúlyosabb állítás az istengyilkosság vádja volt. Az egész zsidó történelmet úgy állították be, mint egy gonosz nép gonosztetteinek sorozatát, amelynek logikus következménye volt a Messiás megölése. Feltûnõ, hogy e keresztény szerzõk mennyire figyelmen kívül hagyták az Újszövetség idevonatkozó kijelentéseit, így például Pál apostol szavait, aki kifejtette, hogy a zsidóság idõleges elutasító magatartása Krisztus felé a pogányok érdekét szolgálja, mert így kaptak lehetõséget arra, hogy a megváltásból részesüljenek. Hasonlóképpen azt a tényt is teljesen mellõzték, hogy Jézus megöléséért közös felelõsség terheli a zsidókat és a pogányokat. Jézust ugyanis a római helytartó ítélte halálra, s magát a kivégzést is római katonák hajtották végre. A tényeket felülíró antiszemita tanítások hatását jelzi, hogy számos középkori templomi ábrázoláson a Jézust kivégzõ katonákat már nem rómaiakként, hanem zsidó öltözetben, zsidókként ábrázolva festették meg.

A teológusok és egyházi szónokok nemcsak kidolgozták és terjesztették az antiszemita nézeteket, hanem a belõlük fakadó gyakorlati következtetéseket is levonták.

Aranyszájú János azt az elvet fektette le, hogy a zsidókat bárhol büntetlenül meg lehet ölni. E radikális vélemény igazolására a Lukács evangéliuma 19. fejezetének 27. versét kívánta felhasználni. Szerinte Jézus itt a zsidókra utalt, amikor azt mondta: „Mivel ezek az én ellenségeim nem akarták, hogy uralkodjam felettük, hozzátok ide õket és öljétek meg õket elõttem.” A zsidók tömeges lemészárlása csak évszázadokkal Khrüszosztomosz után, az elsõ keresztes hadjárat korától következett be Európában. A XI. századig ugyanis Ágoston tanítása volt egyeduralkodó a római egyházban, a „zsidók tanúbizonyságának” elmélete. Ágoston azt tanította, hogy a zsidókat nem kell megölni és elüldözni. Mégpedig azért nem, hogy élõ bizonyítékai legyenek az egyház diadalának a zsinagóga felett. Ugyanakkor szükségszerûnek tartotta az életben hagyott zsidók alávetett, megalázott helyzetben való létét. Tanítását az 59. zsoltár 12. versével igyekezett alátámasztani: „Ne öld meg õket, hogy népem meg ne feledkezzék, bujdosókká tedd õket a te hatalmaddal, és alázd meg õket Uram, mi pajzsunk.” Ágoston tanítása tehát egyszerre tartalmazta a zsidók megölésének és elüldözésének helytelenítését, ugyanakkor hangsúlyozta megalázott helyzetben tartásuknak és szétszórattatásuk fennmaradásának fontosságát.

(Kulcsár Árpád írása, részlet. Megjelent: A zsidóság és Európa. Új fejezetek az antiszemitizmus történeti-társadalmi gyökereirõl. Szerk.: Grüll Tibor és Répás László. Budapest, 2006, Jószöveg Mûhely Kiadó.)


Nehezen érthetõ, hogy a reformátor – aki fiatalon maga is radikálisan fellépett a katolikus vallásba keveredett babonaságok ellen – ezt a legendát nemcsak lefordította, hanem megjegyzéseket is fûzött hozzá. A titkos Sém haMeforas formuláról azt állította, hogy az valójában „az angyalok hetvenkét nevének anagrammája, amely a 2Móz 14,19–21-ben olvasható héber betûk kombinációja, és minden névre három betû jut”.

A hosszadalmas fejtegetés végén Luther elítéli a zsidókat, hogy a Szentírást meghamisítják: „Hadd adjam elõ ítéletemet ezekrõl az átkozott rabbikról. Elõször, a Szentírás sem a zsidóké, sem a pogányoké, sem az angyaloké, még kevésbé az ördögöké, hanem egyedül Istené. […] Másodszor, nekünk, keresztényeknek nem szabad elhinnünk és igaznak elfogadnunk a rabbik Szentírásról szóló magyarázatát, mert azzal kockára tesszük az isteni kegyelmet, és elveszíthetjük az örök életünket.” (WA 53:644.20–33.)

Luther talán maga is megelégelhette a témát, mert az antiszemita vádirata végén így írt: „Végeztem a zsidókkal. Többet nem írok róluk vagy ellenük… Azoknak, akik meg akarnak térni, Isten megadhatja irgalmát, hogy velünk együtt elfogadják és dicsérjék Istent, az Atyát, Teremtõnket a mi Urunk Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel együtt örökkön örökké. Ámen.” (WA 53:648.11–15.)

A reformátor néhány hónappal késõbb mégis tollat ragadott, és a Dávid utolsó szavairól címû írásában ismét nekitámadt a zsidóknak, akiket ezúttal ismét „az ördög magvának” nevezett. Eric W. Gritsch felidézi, hogy Luther még életének utolsó napjaiban sem tudott megbékélni a zsidókkal: „1546. február 15-én – három nappal halála elõtt – már olyan gyenge volt, hogy nem tudta befejezni Eislebenben tartott utolsó prédikációját. Ehelyett felolvasta a Figyelmeztetés a zsidók ellen (Eine Vermahnung wider die Juden) címû írását, amelyben ismét a megtérésükre szólított fel, miközben »közellenségeknek«, »kútmérgezõknek« és »vérszopóknak« nevezte õket. Figyelmeztette hallgatóit, hogy ne vállalják magukra az »idegen bûnt« (fremde Sünde), vagyis azt, hogy zsidókkal lakjanak együtt, hanem ragaszkodjanak Istenhez. »Ha a zsidók meg akarnak térni közénk, és feladják káromlásaikat, és mindazt, amit csak tettek, akkor örömmel megbocsátunk nekik. De ha nem, akkor nem szabad õket sem elviselnünk, sem megtûrnünk.«”

„Luther utolsó nyilvánosan elmondott szavai antiszemiták voltak – még ha jobb meggyõzõdése ellenére is” – írja a történész, aki könyvének második részében Luther írásainak az utókorra gyakorolt hatásával foglalkozik, saját korától egészen a huszadik századig.

(Folytatjuk.)

Hetek, Morvay Péter
Link