Idõben vagyunk
Irta: naiv - Datum: 2012. April 28. 14:40:43
Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bõrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögbõl, ahonnan õ tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetõsek, látványosak, figyelemfelkeltõk, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor "kitalálja" az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idõvel tényként kezelje.
Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb mûvészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a mûvének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mû magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mû alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit õk belemagyaráztak az alkotásba.
Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyõzõdésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplõk következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy mirõl szól a film, értelemszerûen nem képesek elmesélni - csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a nézõ tud megfelelõen értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó "szerszámos ládikámat".
Az egyik magyarázat a folyamatot pusztán gazdasági, politikai átrendezõdésként kezeli, egyfajta olyan szükségszerû átalakulásként, ami az emberiség történelmében szinte mindennaposnak mondható, s ami csak azért tûnik most valami másnak, mert az információk a világ történéseirõl egyidejûleg vannak jelen, s így egyben láthatóak. 2008 õszén vált nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy globális méretû változás végpontjához érkeztünk (sokak szerint ez volt a kezdõpont), egy olyan pénzügyi válság jelezte ezt számunkra, ami a mai napig nem ért véget. Ennek ellenére több helyen olvastam idõközben olyan utalásokat, amik azt sugallták, hogy a 2008-as folyamat véget ért, majd újra elkezdõdött: mintha ez a válság akár egy napra is megoldódott volna, de a sugallat a lényeg: nincs itt semmi baj, semmi extra, semmi világrengetõ! Ez a szemléletmód számomra nagyon tetszetõs, mert józan és logikus, csak az a baj, hogy ugyanolyan vakhiten alapul, mint az összes vallás, csak ezt "racionális szkepticizmusnak" nevezik. Vannak felkent papjai, és elég nagy és egyelõre büszke nyája. Ez a vallás abban hisz, hogy ez az egész világ, amiben élünk, a nappal, a földdel, az égen a csillagokkal, a technikai vívmányokkal alapjaiban állandó, mert eddig ezt tapasztaltuk meg és akkor ez így is lesz. Vannak ugyan változások a felszínen, de az, hogy a nap holnap is felkel, csak elméletileg kétséges, gyakorlatilag egy száz százalékra tehetõ bizonyosság. "Az élet megy tovább, az élet nem áll meg" - ez e vallás jelmondata, úgy is mondhatnám, miatyánkja. Azonban a dologgal jelen pillanatban az a bibi, hogy bár az élet valóban megy tovább - ezt én magam is vallom -, de nyilvánvalóan egy váltóhoz ért az a vonat, amire az egyes ember azt mondja: "az életem". Elágazik a sínpálya, s aki olyan nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig a nap holnap is felkeljen az égen, s ez az egész filmbéli sztori tartsa meg a belsõ logikáját, e vallás híveként ezt meg is fogja tapasztalni, miközben a nap már régen nem kel igazából fel, hisz az nem is az, aminek ma innen a vászonról gondoljuk, ami voltaképpen egyáltalán nem akadálya annak, hogy egy bizonyos nézõpontból tényleg minden maradjon a régiben. Hiszen nem történik itt semmi, régen is volt ugyanennyi katasztrófa - e vallás hívei nem átallnak hosszú órákat szentelni ennek bizonyítására -, válság is volt, háború is, és lám, az élet megy tovább. Aki látta a Hatodik érzék vagy a Más világ címû filmet tudja, hogy nagyjából mit jelent az, hogy valaki meghal, és ezt egész egyszerûen nem veszi észre. Van ilyen, ezt én is vallom, hiszen a különféle tudati síkok egymáson és nem egymás mellett vannak, az elrendezésük holografikus és nem lineáris. Tehát bizony elképzelhetõ egy olyan állapot - most a mi szempontunkból megfordítva mindezt -, hogy valaki benne marad egy világban, ami már réges-rég nincs is. És hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a film sosem ér véget, ennek egy történethordozó esetében nincs értelme, hiszen a Mátrix címû film mindig is lesz. De a történet véget tud érni és idõrõl idõre véget is ér. Aki nem éli meg a történet végét, az csak az lehet, aki ott maradt a filmen Neoként vagy Trumanként, és nem is "érti", hogy mit jelent a saját megélt filmbéli életére nézve az a kijelentés, hogy "ez a film". Ha Truman kiszabadult a filmbõl, akkor itt van köztünk, a Jim Carrey által megformált figuráról ez azonban, azt hiszem, eddig még nem mondható el. Õ kiszabadult a filmbéli mátrixból a filmbéli valóságba - és ott maradt. Számára nem ért véget a film, mert nem érti meg egy történeten belül, mit jelent az, hogy a "történet vége", hiszen ehhez a saját történetét kéne kívülrõl látnia, csakhogy épp ez nem megy neki. ...
S el is érkeztünk a másik elmélethez, ami az elõzõnek kistestvére: a változást az összeesküvés elméletekkel magyarázók táborához. Ez a magyarázat csak abban különbözik az elõzõtõl, hogy Truman a Truman Showból kiszabadulva egy politikai thriller díszletei közé lép, ahol titkosügynökökkel kell felvennie a harcot a világ megmentéséért. S ha én azt mondanám neki, hogy állj már meg, barátom, egy pillanatra, lihegd ki magad, higgadj le, és gondold végig: ez csak egy film! - akkor okos fejével biccent, s közli, bizonyára, de ne tartsam fel ilyen butaságokkal, mert neki azonnal le kell számolnia a sötét erõkkel. Nem érti meg, hogy mi a különbség az õ és az én felfogásom között, s ezért az én nézõpontomat is behúzva a film történetébe, az teljesen torzultan jelenik meg. Vagy én is titkosügynök vagyok, vagy csupán valaki, aki mondja a magáét, ami egyáltalán nem érdekes, mert semmit nem ad hozzá a politikai thrillerhez. Rengeteg embert beszippant most ez az erõ, ez az elterelõ hadmûvelet, s ez így van jól; én is ezt tenném rendezõként, ha valóban dicsõ véget terveznék katarzissal a színpadon vagy a vásznon: a látszólagost és a valódit bizony jól összekutyulnám, persze megtévesztésül elválasztva a "bizonyosan nemtõl", hiszen a katarzis mindig egyfajta meglepetéssel is szolgál. Tegnap olvastam a következõket: hamarosan eljön az ideje, amikor végre a világ megszabadul a gaz illuminátus elittõl, és eljön a szabadság aranykora. Állítólagos letartóztatások utalnak erre. Kérek mindenkit, aki még velem tart, hogy álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül csak a legszûkebb ismerõsi körünkben! A szomszédok, kollégák, rokonok, iskolatársak kis kupacában! Eltakarodik az embereket megmérgezõ, valóban gyakran illuminált elit, ez idáig rendben. És? Kérdem én, az ember, ez a gyarló, ösztöneitõl vezérelt, bizonyos egyedeit tekintve inkább állatias tulajdonságokkal rendelkezõ létezõ ekkor élvén a szabadságával, nyomban felmagasztosulna? Soha többé nem venne értelmetlen kacatokat magának, mert erre pusztán az illumináltak kényszerítették. Mert õk nem egy emberi igényre adtak választ a hatalmukkal, hanem õk igényt teremtve eltorzították az alapjaiban csodálatos embert. Ugye, ezt senki sem gondolja komolyan? Maguk az emberek tették õket oda, ahol vannak, és a mai napig az emberek tartják õket ebben a helyzetben, mert nekik kell ez az erõ ott, ahol van! Mint ahogy azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy ez a hirtelen rabságából felszabadult emberi lény a belsõ törvényeknek engedelmeskedve, mostantól ún. "közlekedési táblák", rácsok, zárak, rendszabályok nélkül csodás békében élne egymással, s nem követelne magának azonnal egy újabb, késõbb a fejére növõ vezért, hisz a falka vezér nélkül szétesik. Van olyan ember ma a földön, aki komolyan gondolja, hogy a világ legnagyobb problémája ez az úgynevezett vezérkar, s aki nélkül az emberiség önmagában egy ma született bárány? Tényleg van olyan valóban e világban élõ ember, aki elhiszi, az emberek az illumináltak nélkül úgy élnének, mint a kisangyalok? Nem bántana, nem verne át többet senki senkit, nem lenne az emberek zöme a teste lecsúszott rabja, megszûnne a zaj, a töméntelen állatkínzás, a természet pusztítása? Épp a minap láttam szomorúan, hogy egy köztér épp pompásan kinyílt gyönyörû barkafáját egy ránézésre teljesen kedves, hétköznapi párocska vadállat módjára csonkította szinte halálra, csakhogy pénzt csináljon még ebbõl is. Ez biztos az elit miatt van így? Egyáltalán a pénz mint rendszabályozó eszköz, nem véletlenül az ember alaptermészetének szükségszerû velejárója? Én még olyan kutyát, amelyik követeli a pórázt, nem láttam. Ha nem lenne elit, az emberek egy mozdulattal fegyelmezetté válnának, eldobnák az élvezeti cikkeket, amire a csúnya illuminátusok szoktatták rá õket, és nem a saját örömtelen lényük? Soha többet nem alakulnának lélekgyilkos, energiavámpír szekták, egyházak, nem lenne több bank, agybutító film és tévémûsor, megszûnnének a szellempusztító bulik, állatviadalok és maffiaháborúk, betörések, lopások és közlekedési balesetek, eltûnnének az egymást furkáló kollégák, szomszédok, az elhagyott csecsemõk, a megvert és éhezõ gyerekek, a megcsalt szeretõk; nem lenne több becstelenség és fösvénység, irigység és restség, rendetlenség és mocsok. Nem lenne több kóbor állat az utakon, megkínzott cicák, madarak, rovarok; minden gyerek azt tanulná otthon, hogy nem te vagy a középpont, és minden jópofa, az illumináltak befolyása révén liberálissá vált apuka rászólna a hangoskodó gyermekére még a gyerekelõadás alatt is, hiszen most már felmagasztosulva megérti: az elõadót is megilleti ez a minimális tisztelet, s az, hogy õ megvette a belépõjegyet, még nem jogosítja fel arra, hogy mások szórakozását megzavarja. Soroljam még? Aki itt él a földön, pontosan tudja, hogyan viselkedik az ember. S aki nem így viselkedik, már pontosan tudja, hogy ahhoz, hogy õ e fölé emelkedjen, nem kellett lámpavasra akasztani három részeges politikust, netán gyógyszerfüggõ celebet, mert a változást önmagában hozta létre akasztásos, letartóztatásos jelenetek és külsõ ellenségkép nélkül, a saját démonaival megharcolva. És akkor õ bizony nem a fenti módon él, neki nem kell sem stoptábla, sem buta törvénycikkelyek, hogy ne ártson senkinek, mert a törvény benne öltött testet. Aki megküzdött a démonaival ott bent, az határozottan vitális, egészséges, magabiztos, kedves és õszinte - és eszébe sem jut, hogy ennek valós megélésében õt pár zavaros tekintetû illuminátus meg tudná akadályozni. Ha e harc után valaki találkozik önmaga jobbik énjével - illuminátusok ide, illuminátusok oda -, nem fog többet félni, mert tudja, nincs mitõl, hisz a valós ellenség legyõzetett.
Van ennek a felelõsségáthárító elméletnek egy vadabb bátyja, amikor azzal a magyarázattal próbálja az ember a saját faját erkölcsileg megvédeni, hogy azt állítja, egy másik, földönkívüli faj elitvezetése az, aki tudati manipulációval sakkban tartja az amúgy csodálatos embert. Itt már egy sci-fi thriller díszleteibe kerültünk, aminek az eszmei mondanivalója szerintem az, hogy bár ez az idegen faj sokkal intelligensebb az embernél, de a szíve az érzõ emberéhez képest kõbõl van. Magyarán gyarló az ember, de a szíve a helyén van ehhez a szívtelen elithez képest. Hát nem tudom, megint szerintem nézzünk körül a saját környezetünkben, ahol valószínûleg nem annunaki vezetõk ütöttek tanyát. Kedvesek néha az emberek, nem vitás, próbálnak tényleg jobbá lenni, önmaguk fölé emelkedni, de sajnos a mindennapok talaján ez még azért elég bicegõsen sikerül. Elég csak beülni az autóba és végigmenni Budapest utcáin, s ez a szép nagy szív valahogy szertefoszlik az ember szeme elõl útközben. Amikor két kicsi gyerekkel, kiskutyával sétálgat az ember egy kellemes erdei sétányon, és a lefelé száguldozó, fekete kezeslábasba öltözött rovarsapkás bringások szabályszerûen lesodornak kutyát, gyereket az útról, én nem látom ezt a nagy szívet. Amikor a régi, nem épp hivalkodó autómat végigkaristolja feltehetõen nem az annunaki elit a kulcsával, én nem látom ezt a vörösen dobogó szívet. Amikor a mûemlékházakkal teli kisvároskám frissen felújított házait ellepik a graffitik, én nem látom ezt a szívet. De akkor sem látom, amikor a szeretetrezgõ társaim nekem esnek, és vicsorgó kutyaként marnak ahol tudnak csak azért, mert valamit máshogy gondolok, mint õk és ezt megfogalmazom az állítólagos szólásszabadságára oly büszke világukban. Állatias viselkedésnek tartom az "én kutyám kölykének mindent szabad" szemléletmódot, valamint - bocsánat érte -, de a nagyon sokszor összezáró, másokat kirekesztõ nagycsaládok olaszos maffiaszeretetét, ezt a nyájjellegû érzelmi védelmet - és ezt is sorolhatnám a végtelenségig. Persze vannak nagyon megható emberi pillanatok is, de ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, elég sokszor kell csalódnunk a motivációt illetõen. Mert akinek tényleg a helyén a szíve, az az embertársai durvaságától szenved leginkább, ezekhez képest egy láthatóan zavaros tekintetû politikus csak kedves, szõrös tengerimalac. Én legalábbis így látom, azaz épp fordítva, mint ahogy azt mondjuk aThey Live címû film megmutatja: van pár, valóban embernek nem is igazán nevezhetõ csodás lény a földön, aki segíteni jött e fajnak egy minõségibb életet élni, s aki igencsak megszenvedi ezt a kis idõt ebben a közegben. Egyáltalán nem gondolom, hogy ezt a világot és a most "átlagembernek" nevezett létezõt bármilyen földönkívüli faj tette ilyenné, vagy ha igen, akkor a probléma ismét meg van oldva: te ne légy ilyen, és szabad vagy. Hisz ha igaz az a teória, amit félig-meddig tán magam is vallok, egy csöppnyit azért életszerûbben elképzelve, hogy a félmajom megkapta egy földönkívüli faj genetikai kódját, és ebbõl lett az embernek nevezett hibrid, akkor ez a magasabb rendû faj csak szépet és jót plántálhatott a primitív, barbár félmajomba. S ekkor a lehetõség adott is az ember számára, hogy önmaga állatias természete fölé emelkedjen, hiszen ekkor minden magasabb rendû eszme, az emberre jellemzõ mély érzelemvilág is e fajtól származik, s nem lehet az õ számlájukra írni ezt a sok rémséget, nem? Vagy ez egy gonosz faj volt? Rendben, nézz meg egy csimpánzt a maga érzelemvilágával, kultúrájával, oltsd bele elméletben egy gonosz érzéketlen faj genetikai kódját, és tedd fel a kérdést: a sok szépséget és csodát, amit az ember létrehoz, ugyan melyik genetikai kód indukálja? A gonosz fajé? A majomé? Az egész teória egy, a saját logikájával önmagát kivágó bugyuta elmélet meglátásom szerint. Ez, és a másik összeesküvõs elmélet még azt is állítja, hogy az úgymond elit emberei mérgeznek minket: vegyi csíkokkal, halálos vírusokkal törekednek az emberek kivégzésére. Félkába, alkoholista, identitászavaros zenészek, tévés mûsorvezetõk üzengetnek nekünk tudatosan ezt-azt, segítendõ vagy épp megvezetendõ minket. Most erre mit lehet mondani: aki ilyen agyalágyultságokban akar hinni, szíve joga, csakhogy ettõl még semmi sem fog változni az életében. Mert megint ezzel nem mond ki mást, minthogy szörnyû külsõ erõ hatása alatt áll, s az egyetlen, amit tehet, hogy utálkozik, fél, fegyverkezik, valami rémségre készül azzal áltatva magát, hogy segítséget tud nyújtani másoknak azzal, hogy "felnyitja a szemüket". Figyelemelterelés a lényegrõl, semmi több. Zavaros elmélet egy cseppnyi igazsággal meghintve. Ráadásul ezek az úgynevezett "kontakták", üzenetátadók annyi belsõ ellentmondásba keverednek az avatottabb szem számára, hogy már önmagukat teszik e buta komédiához méltón nevetségessé, ami elõl egyre szánalmasabb színjátékokba kell menekülniük azt sugallva, ellentmondásos zagyvaságuk csupán veszélyeztetettségük, netán kiválasztottságuk eredménye. Csak a saját véleményemet hangoztatom nyilvánvalóan, de engem ezek eddig még nem igazán tudtak meggyõzni a maguk úgynevezett igazáról, ami nem jelenti azt, hogy mást sem. S látható is, hogy ezekben az elméletekben már megjelennek az erõteljes spirituális vonások is, ennek a Csillagok háborújához méltó galaktikus díszletnek megfelelõen: Vénusztól a csillagközi flotta kapitányáig, szegény Márián és Jézuson át itt mindenféle erõ, istenség, entitás és kozmikus hajóskapitány üzenget, ráadásul több szólamban, sokszor - persze tisztelet a kivételnek - teljesen ellentmondó, zagyva, s nyilvánvalóan az emberi logika által diktált üzeneteket, aminek a két legfõbb eleme az embernek kijáró éteri simi-simi, és az ellenségkép további esztelen táplálása. Földalatti bunkerek, katonai akciók, furcsa repterek, vatikáni sötét titkok: mind-mind biztos helytálló feltételezések a történeten belül, de megoldást továbbra sem nyújtanak annak, aki túl akarja élni a történet végét, s nem akarja megélni egy filmes dobozban, hogy ez a film mindig is volt és lesz, hanem új történetet akar folytatni más hordozóközegen. Ugyanis a mozi a mindenség, az az örök, s nem az egyes filmek.
S akkor végezetül vetnék egy pillantást a fenti kést fenõ bátyuska gyönyörû nõvérére: ez az az elmélet, amelyik ezt az egész változást pusztán spirituális síkon szemléli. Épp tegnap hallgattam meg errõl egy igen szép és szívhez szóló elõadást. Csakhogy ez a magyarázat is sokszor a film sztorijából, annak valóságosságából indul ki, és bár a vásznon túlra veti tekintetét, de a történet logikáját alapul véve, ráadásul nagyon ritkán használva a valós teremtõerõt a változással történõ harmonikus együttmozgást elõsegítendõ. Azt felejti el néha ez a szép nõvér, hogy minden új dolog egy hiányból keletkezik. Minden: egy vers, egy rajz, egy étel, egy ház. Abból keletkezik, hogy van egy hiány, aminek az antagonistája maga a létrejött új dolog, a "mû". A hiány az az alap, amire építkezni tudunk, a házat csak oda lehet építeni, ahol nincs ház, azaz a házhiány helyére. Ha egy tányért rakok az asztalra, akkor a tányér megjelenésének pillanatában az asztalon létrejön a tányérhiány, mert ez az a "hely", ahová a tányért rakhatom. Másként megfogalmazva: ha van egy tányér az asztalon, az azért lehetséges, mert ezzel egy idõben ugyanott van az asztalnak egy tányérhiánya is; ezt, ha elvesszük a tányért, azonnal meg is láthatjuk. Az egész fizikai illúzió a hiányokon alapul, a fûszálak közti fûhiány teremti a pázsitot, hiszen a fizikai forma egy olyan rendszer, melynek a határai épp a "nem rendszert" hozzák létre a rendszer körül. Minden zárt forma feltétele a zárt forma hiánya, azaz maga a tér, ahol a formát értelmezni tudom. S ez igaz az adott formán belül is, hiszen azt ugyanilyen van és nincs bináris rendszer alkotja. A hiány se nem rossz, se nem jó, de feszültség. Maga a hiány az egy erõteljes energia, ami a dolgokat összetartja és mozgásba lendíti, épp azért, mert lényegében az egész mindenség egyetlen minõség, és ennek részletezése, szétválasztása állandó feszültséget indukál. Ezt a legszemléletesebben a lufival lehet megmutatni, amit az tart feszültségben, azaz egyben, hogy a levegõt, ami egy, szétválasztom, és az összetartani igyekszik. Tehát ha én egy új minõséget szeretnék létrehozni akár magamban, akár a világban, ez hiány, feszültség nélkül nem kivitelezhetõ. S sokszor azt látom, ezek az elméletek épp ezt akarják valahogy kikerülni, abban a tévképzetben létezve, hogy az, ami jó, az erõtlen. Az az ember, aki bambán, bárgyún mosolyog a világra azt mantrázgatva, hogy minden úgy szép és jó, ahogy van, az semmi újat nem fog létrehozni magában, mert a lufit csak ernyedten lengeti, nem feszíti ki a gumit, mert rossznak ítéli meg a feszültséget. Épp ezért vagyok alapvetõen a konstruktív tagadás híve, mert azt tapasztaltam meg, ez a leghatékonyabb motor. Volt idõ, amikor magam is úgy véltem, hogyha csak a szépre és jóra gondolok, akkor velem is csak szép és jó történik, ami bizonyos értelemben így is van, csakhogy ez az állapot hasonlatos ahhoz, amikor az ember leállítja a motorcsónakot és kellemesen ringatózik a vízen, sütteti a napon a hasát élvezve, hogy a folyó sodrása viszi, amerre neki jólesik. Csakhogy amikor "idõ van", akkor nem lehet leállított motorral lebegni a vízen, és a motor bizony hullámokat gerjeszt, hangos és büdös. Ez a természete. Az erõ szimbóluma nem a rózsaszín plüssnyúl, hiszen a változás egy hihetetlenül erõteljes folyamat, s ott bizony nincs rózsaszín nyugalom. Szinte másról sem szól ez a blog, mint annak az ilyen-olyan bemutatásától, hogy ha én egy magasabb síkra szeretnék lépni, mint ahol vagyok, el kell tolnom magamat a talajtól, amin állok. S ezt sokan valami rossz dolognak tekintik, s erre mondtam azt szintén többször: tudom, hogy az, amit csinálok, csúnyának tûnhet, mert azt a közeget rugdosom, amiben vagyok. Azonban nekem az a célom, hogy kihúzódzkodjam a medence szélére, felnyomjam magam és kiüljek, talán majd visszalógatva a vízbe a lábam, s ez anélkül, hogy ne rúgjak párat a vízben, nem megy. Ezt próbáltam meg a magam módján pár cikkel lejjebb megmutatni: azzal, hogy ha simogatom a vizet, s azt mondogatom, de hisz ez olyan finom, selymes, lágy és kellemes, igazán jót teszek magamnak, amennyiben még szeretnék benne ázni egy darabig, de igen rosszat teszek, ha az a célom, hogy kiüljek megszárítkozni a napra. Aki erre a közegre, világra azt mondja, hogy csodálatos, még nem hûlt le eléggé, ahogy gyerekkorunkban mondták, még nem "lila a szája", ami valószínûleg egyet jelent azzal, hogy bár sokkal kedvesebb fürdõzõként, mint az egymást a víz alá nyomó társaik, de a medencében marad strandzárás után is.
S miután én már utaltam régebben arra, hogy kiürítettem és ezzel felújítottam a konyhámat, illetve azt gondolom, hogy sikerült átlépnem egy tudati kapun, átjárón, most megmutatnék pár olyan konkrét dolgot, ami már nem arról szól, hogy mit nem, hanem végre arról, hogy mit igen, és azt hogyan - persze a tagadást nem mellõzve, anélkül ugyanis ez továbbra is lehetetlen számomra, valamint erõteljesen kiemelve, ez csak az én egyéni véleményem: csak azt írom le, hogy én mit mondogatok magamnak a belsõ munkám során.
Kezdjük azzal, ami a legizgalmasabb, s ez a 2012-es dátum. Nem vagyok se próféta, se jós, ám pár dolgot látok egy adott módon, s ezt mint egyéni véleményt szívesen megosztom. Azt gondolom, semmiféle III. világháború nem fog kitörni, egyrészt, mert már rég kitört, másrészt, mert a történelem bár ismétli önmagát, ám ugyanakkor variálja is a fõ motívumokat. Semmiféle atomháborútól tehát nem kell tartani, a magam forrásától is így tudom, és minden ezt támasztja alá: ennek a mai világban éppúgy nincs értelme, mint lúdtollal írni. Aki látja, hogy a III. világháború jó négy éve már zajlik, az pontosan tudja is, hogy ez se nem stratégiai, se nem technikai, hanem ideológiai csata, ahol nem a tested van végveszélyben, hanem a lelked. De az nagyon. A légvédelmi szirénák nem arra figyelmeztetnek, hogy vigyázz, bombatalálat érhet, hanem arra, hogy vigyázz, eltérítenek, megtévesztenek, és nem fogsz kilépni az illúziók világából! S most nem pincébe kell lerohanni menedékért, hanem a lényed legmélyére, s apáink, fiaink és most már asszonyaink, lányaink sem a fronton küzdenek, hanem hatalmas monitorok elõtt ülve. Rengeteg már az elveszett lélek mindkét oldalon, ezt próbáltam megmutatni a fentiekben, azokról nem is beszélve, akiket már a háború legelején letarolt a tévé-rádió-nyomtatott sajtó alapú fogyasztói társadalom sorozattüze. Nos, én azt gondolom, ez a világháború ér véget 2012-ben, mégpedig úgy, hogy a sín elágazik, s a kék vonat balra megy, a piros meg jobbra - csakhogy a kamera, amin keresztül a tudat nézi önmagát, a piros vonatra van felszerelve. S ettõl még a kék vonat is fut tovább egy fraktál alsó elemeként, pont úgy, ahogy az óvodás lényed is létezik, hiszen anélkül te sem léteznél, jóllehet ezt az "akkori ént" nem tudod önállóan, a maga tiszta formájában megélni már, csupáncsak a mostani lényeddel együtt. Akik elvéreztek a csatában, már csak egy magasabb tudati egységben létezhetnek önálló tudat nélkül, hisz épp ennek lehetõségét vesztették el a háborúban a bombatámadások során. S ebbõl következik a számomra legérdekesebb felfedezés, hogy úgy lesz úgynevezett világvége, hogy közben nem lesz. A kettõ együtt manifesztálódik. Ugyanis a piros vonat szép lassan elhagyja ezt az állomást, a váltón áthaladva jobbra kanyarodik, és egyetlenegy változás lesz, amit az "én" megtapasztalhat: más lesz a táj. Ugyanúgy egy vonatfülkében fog ülni, mint eddig, magyarán ekkor már nem az "én" változik át (mert ezt még az állomás elõtt elvégezte), hanem a közeg. Ezért mondjuk, hogy most nem kell meghalni, bekövetkezik a tudat halála a mostani életen belül: meghalni és újjászületni, ez konkrétan most történik számos emberrel ebben az álomban. Sokan tiltakoznak ez ellen, de az én világnézetem alapján ebben sem ellentmondás, sem pedig lebegõ miszticizmus nincs, hanem abból teljesen logikusan kikövetkeztethetõ tény. A halál amúgy is olyan fura dolog: sosem éled meg halálként, az csak álomepizód-váltás, de miután Te, az álmodó nem ébredsz fel közben, egy kis álomnélküli állapotot szinte azonnal követ az újabb álomfázis, s a köztes idõt szinte nem is érzékeled, mert a tudatod nem váltott szintet. A halottak nagy része tényleg nem tudja, hogy meghalt, csak annyit tud, hogy nem tud valamit, amit mintha valaha tudott volna. Határozottan érzem ezt afféle megfoghatatlan emlékként, elég vacak érzés, pont olyan, mint amikor nem jut eszedbe egy név, csak most valahogy te magad nem jutsz eszedbe önmagadnak - s ekkor zavarodban "visszajössz" az álomba. Ha a halál után bármit jobban tudnál, mint életedben, akkor az azt jelentené: felébredtél az álomból - csakhogy az már nem halál, mert az ébredõ nem élheti meg az álomalak halálát, ez lehetetlenség, mivel a két tudat egy. Vagy itt van, vagy ott: ha felébredsz, nem halhatsz meg. Ennyi ennek a logikája. Azt, hogy én meghalok, nem tudom most sehogy sem értelmezni, mert tudom, az énem már annyira nem ragaszkodik ehhez a közeghez, azaz annyira nem kell neki ez a díszlet ahhoz, hogy megtartsa önmagát, hogy amint elszakad a zsinór, azonnal a helyére repül a tudatom, de ez nem halál, mert mire ez megtörténik, én már rég ott leszek és nem itt. Mire levetem ezt a testet, ezt a nehéz posztókabátot, én már addigra rég nem leszek abban benne, mert kemény munkával kibújtam belõle és panyókára vetettem, netán már a karomra terítettem. S csak lerakom egy székre, ha eljön az idõ, ám ekkorra már nem élek meg semmiféle úgynevezett tudati változást, maradok az, aki a kabáttal a kezemben voltam. S ez azért nem evidencia, mert nagyon-nagyon sok ember egyáltalán nem képes önmagát meghatározni, nemhogy e közeg nélkül, de van, aki már áram nélkül is bajba kerülne e téren. (Nem biztos, hogy most ezzel tisztában van, de csak azért, mert most még van áram. Meg lesz ennek is a maga jelenete a filmben, jeleztem már és miután ez a jelenet bele van írva a darabba, nem is marad el.) Az ilyen ember számára természetesen van továbbra is halál - persze a film történetébõl kiindulva. Azonban ha ez így van, mármint, hogy most nem lesz úgynevezett halál, ennek van egy sajnálatos következménye, mégpedig az, hogy az átmenet egy darabig valami irgalmatlanul lassan megélhetõ az álomalak szempontjából nézve, bár a folyamat persze önmagához mérten folyamatosan gyorsul, hisz maga az ébredés az csak egy pillanat lesz. Ez most a félálom állapota. És 2012-ben a tudat felébred, az átlépés befejezõdik, az álom véget ér. Még egy darabig nagyon erõteljesen jelen lesz a történet, az összes szereplõ még sokáig "élni" fog, a helyszínek, az események valósága megmarad, de már az álmodó tudatában tudatosan. Hogy ez mit jelent erre a fizikai világra nézve, most eléggé megfoghatatlan: én azt gondolom, hogy a dolog úgy fog festeni, mintha a világ kettévált volna, és ezen a mostani világon lesz egy új világ, ami mint egy dimenziókitüremkedés jelenik meg. Pontosan úgy, mintha egy sík rajzra rávetítenéd ugyanannak a rajznak térbeli holografikus képét. S ekkor a sík rajz a térbeli formák alapjává válik. Lesz még a régi világ, ahol minden ugyanúgy történik, mint eddig, csak már egy alacsonyabb szinten, mert a szemlélõ tudat ezt egy olyan pontból nézi, ahonnan már pontosan tudja, ez mind valójában benne zajlik, s idõvel a régi világ elemei számára õ nem is lesz érzékelhetõ - és ekkor szép lassan átléphet egy másik anyagi valóságba, amit meg fog elõzni pár nap amolyan tudati sötétség. Ez annyira természetes dolog lesz, hogy semmi gondot nem okoz majd, az öntudatod nem veszted, nem veszítheted el, de utólag azt fogod érezni, kiesett az átmenet egy része. Amikor benne vagy, nem fogod tudni, mi történik, utólag azonban érteni fogsz mindent, csak a pontos részletekre nem fogsz emlékezni. Most is ez a helyzet, de ez még intenzívebb lesz, amolyan Seduxen-élmény, aminek lesz pár valóban kiesõ pillanata. Végig tudatodnál leszel, de utólag hiányos lesz a kép: hogyan is kerültél pontosan ide onnan? Idõ és térugrás, pont mint valami tudatmódosító drognál. Minden lépést a jelenben tiszta, megélt tudat kísér, késõbb aztán mégis törheti az ember a fejét: mi történt a sok hiátus alatt. Sok meglepõ és váratlan dolog fog bekövetkezni, de végig egy folyamatba ágyazva, úgyhogy nem érdemes semmi nagyon extra eseményre számítani - ennek ellenére hajmeresztõ kalandokra kell felkészülni.
S ezt a folyamatot a következõkkel lehet segíteni, könnyebbé tenni az én tapasztalataim szerint: elõször is el kell választani magunkat érzékileg a testünktõl úgy, hogy nem engedjük többet - ahogy én fogalmazok magamban - "cumizni a kisbabát". Szilárd táplálékra kezdjük átszoktatni, persze csak finoman, fokozatosan. Ha bármilyen szenvedéllyel élsz, legyen az fizikai, netán lelki, kezdd el nagyon lassan és fokozatosan, nem nekifeszülve elengedni ezeket! Csak akkor gyújts rá, ha nagyon muszáj, s közben értesd meg a kisbabával magadban, hogy erre már tényleg nincs szüksége. Nem szabad semmirõl "leszokni", csak elhagyni az adott dolgot, mint amikor kiesik a koszos zsebkendõ a zsebedbõl a séta során. Nem szabad állandóan enni-inni, ez egy elég lehúzó, s elsõre talán ártalmatlannak tûnõ erõ. Táplálkozni persze kell, lehetõleg könnyû ételeket, de ez már nem lehet önálló örömforrás, ami nem jelenti azt, hogy ne együnk kulturáltan, élvezettel, csak legyünk e téren óvatosak! Nem véletlenül lett most hirtelen ilyen irgalmatlan divat a gasztrománia, ez egy elég veszélytelennek tûnõ, felpántlikázott halálos fegyver a lelkek csatájában a vásznon. S ugyanez vonatkozik az ún. élvezeti cikkekre is, ez csapda, mindenki tudja, de azt már kevésbé, hogy az összes agyonpropagált, a testet elõtérbe helyezõ dolog ugyanilyen ártalmas, mint például a divat. Csak egy példa a sok közül: a sportnak nevezett újkori szenvedélybetegség is csapda. Világéletemben sportoltam, persze kipróbáltam divatsportokat is, s épp ezért tudom, mi a különbség az igazi, a lélek igényeit kiszolgáló testedzés és a ragacsos lehúzó testimádó divathóbortok között. Karatéztam hosszú évekig, ami elsõsorban a lelkemet erõsítette meg, a testem ereje csak amolyan melléktermék volt, s jártam aerobicra is, ahol a lelkem éhezett, szenvedett s sorvadozott. Ahhoz, hogy te mindennap mozogj, nem kell se edzõterem, se személyi edzõ, se semmi: nézz körül a természetben, erre normális életvitel mellett semmi szükség. A test egy eszköz, s nem pedig cél. Nem törhet ki a ceruzánk hegye amíg írunk vele, de öncélúan farigcsálni nem ajánlatos.
Nem szabad bedõlni annak a propagandának sem, ami azt hirdeti: neked jár a jólét, a boldogság, és csak azért vagy a földön, hogy élvezd a léted minden percét! Én azt gondolom, a jólétért, a szabadságért, a boldogságért meg kell önmagunkban dolgozni, ezeket sem kint kell megvalósítanunk elsõsorban, hanem bent, mert így tudjuk magunkkal vinni. Az élet nem feltétlenül attól szép, hogy könnyû, mint ahogy a legveretesebb irodalom is sokszor ezerszer több gyönyörûséget ad az olvasójának, mint egy lingyi-langyi kis lektûr. Én azt vallom, azért vagyok itt, hogy tökéletesre csiszoljam a lényem, s nem azért, hogy végigbulizzam az életem, ami nem jelenti azt, hogy összeszorított foggal, fancsali pofával járkálok a világban, sõt: épp a "feladatom" tudatában tudom még a legkomolyabb drámákat is viszonylag derûsen fogadni. Szép a világ, bár meggyõzõdésem, hogy van ennél szebb világ is, klassz az élet, nem vitás, nagyon jó dolog egy nagyot kirándulni gyerekkel és kutyussal, biciklizni a folyóparton, majd egy nagyot úszni, jó filmeket nézni, csodás dolog könyveket olvasni, megenni egy finom ebédet, nagyokat nevetni a barátokkal, együtt zenélni, énekelni: de ha megértette az ember, mi a dolga, ez mind háttérbe szorul, megmarad, de már nem lesz cél. Mint mikor egy ruha valóban a hideg ellen szolgál, mert mínusz 20 fok van, s azonnal háttérbe szorul a divat, ami még egyszer mondom, nem zárja ki, hogy a meleg ruha csinos is legyen, de ha netán nem az, attól még nagyon örülünk neki, hogy van egyáltalán.
Semmiféle pletykába nem szabad belemenni, soha. Pletykának számít a bulvár hírek olvasgatása, a közéleti személyek ügyes-bajos dolgain való csámcsogás, minden személyeskedõ eszmecsere, azaz minden olyan tett, ami valakinek az életében történõ vájkálást jelenti, még akkor is, ha látszólag õ maga szólít fel erre azzal, hogy az életét kirakatba teszi. Csapda, energetikailag több szintet le lehet esni általa. (Én személy szerint mindenkit óva intenék a közösségi oldalakon való részvételtõl is, majd idõvel egyre többen rájönnek arra is, miért.) Az úgynevezett "napi politizálás" is pletykának minõsül a szememben, elég egy-két ilyen hírt elolvasni jobbról-balról, s azonnal érthetõ lesz, miért. Én kerülök minden ilyen beszélgetést, vitát, rég nem érdekel már ugyanis ez az egész zoknibábszínház, és határozottan érzem, milyen felemelõ, amikor ezt a csámcsogást végleg elengedi az ember. S ez persze egyáltalán nem jelent tájékozatlanságot, hisz megnézem a látványkonyha kínálatát, csak már nem veszem be a kiállított ételeket, mert nem rágcsálok mócsingot. S ugyanez fordítva: érdemes megpróbálni a lehetõ legészrevétlenebbül élni - csak a lelki próba kedvéért. Csendesnek, figyelmesnek lenni, alapvetõen inkább hallgatni, mint beszélni, nem nyüzsögni, fontoskodni, állandóan telefonálni, csetelni, azaz folyamatosan hírt adni önmagunkról. Meggyõzõdésem, hogy a környezetemben élõk egy része azt sem tudja már, hogy létezem, és nem azért, mert maga a lényem jelentéktelen, netán sivár és unalmas, mert nem az, csakhogy épp a karizmám okán nincs szükségem látványos gesztusokra ahhoz, hogy azt érezzem, élek. Én akkor is vagyok, ha a létemrõl senki se tud: van egy elvem, miszerint csak az a fontos az életemben, csak az igaz, amit egy lakatlan szigeten is ugyanúgy tennék, mint itt az élet színpadán. Ha a lakatlan szigeten nem ennék késsel-villával, akkor ez nem vált a lényemmé. Ha nem írogatnék a pálmafáknak vagy a makimajomnak a szigeten, akkor csak a közönségért teszem, amit teszek, és nem érdemes most sem írnom - és így tovább. Ez a módszer segít lehántani az emberrõl a felesleges pózokat, hogy még véletlenül se szerepelje végig az életét rossz ripacsként. Õszintén, igaz szívvel, finoman, kedvesen, csendesen, de kritikusan, energikusan, fegyelmezetten és vidáman - valahogy így élem az életem.
Annak, aki tényleg fel akar innen emelkedni, nem szabad többet egy másik ember elõtt lehasalnia: nagyon nagy hibát követ el, aki bárki emberfiát ajnároz. S persze az is, aki eltûri, hogy csodálják. Néha elõfordul ilyesmi, velem is megtörtént, hogy valaki tényleg csupa szeretetbõl, tiszteletbõl önmaga fölé emelt, de azonnal elutasítottam a gesztust, jelezvén: nekem nem lehet képletesen sem kezet csókolni, nem tûröm el. Csapda minden olyan információ, tett, mû, ahol az átadót valami kétes dicsfény övez, ahol rajongók, érezhetõen elvárt ajnározók jelennek meg: ez vonatkozik az élet minden területére a sporttól, a mûvészeten, politikán át, a spirituális életig. Meggyõzõdésem, hogy aki nem akarja, azt nem rajongják körül, mert olyan légkört alakít ki, ami ezt eleve megakadályozza. Van pár ilyen személyiség a világban, érdemes egy kis összehasonlítást végezni mondjuk a sport területén, az eléggé semleges terepnek látszik e téren - elsõre. Aki ünnepelteti magát (még az is, aki jó szociálpszichológiai érzékkel úgy ünnepelteti magát, hogy közben azt mondogatja: ugyan, engem nem kell ünnepelni, én egy senki vagyok; de azért csak begyûjti idõrõl-idõre a számára hasznos, ellopott energiákat) az olyan, mint a fagyöngy vagy a folyondár: azok energiájából táplálkozik, akiket megköt. S csak azokat a lelkeket tudja így csapdába ejteni, akik még mindig nem bírnak meglenni anélkül, hogy valaki elõtt ne hajlongjanak. S ezzel nem azt mondom, hogy ne tiszteljük egymást, sõt! No de aki eltûri, hogy leboruljak elõtte, már el is veszítette a szememben az okot a képletes leborulásra. Egy egyenes kézfogás sokkal többet jelent számomra a lábcsókolgatásnál. Egy tudatos létezõnek, aki már nem a falka tagja, nem kell vezér, nem kell senki, hisz elég õ önmagának. Inkább légy a magad pásztora, mert így csak magadat okolhatod, ha eltévedsz, és hidd el, az ezerszer jobb érzés, mintha azért kéne magadat okolni, mert tekintélyelvûn másra hallgattál. Bárki bármit mond, még ha okosnak is tûnik, te csak a gondolatát fogadd vagy taszítsd el, az embert soha: ugyanis halvány gõzöd sincs vele kapcsolatban semmirõl, semmi mást nem tudsz róla, csak annyit, hogy õ ezt vagy azt gondolja. És pont. Nézd meg a gondolatot, hántsd le róla az embert, s ha ez valamiért nem megy, hagyd inkább a gondolatot is az út szélén, de sose cipelj magaddal kétes alakokat a saját utadon! Aki azt várja, hogy te "vitázz vele" egy ideológiai háború kellõs közepén ideológiáról, az energiádat akarja, és épp ezért ne add neki! Én mindenesetre ezt tanácsolom magamnak, és nem is vesztek energiát azzal, hogy a máséra szorulok.
Azonban keress magadnak lehetõleg azok közül, akivel legalább egyszer személyesen is találkozhattál, egy példát: meg kell ugyanis találni egy konkrét energia formáját a földön ahhoz, hogy aztán valóban felfedezhesd ennek forrását, s nehogy a legvégén a játéknak az utolsó próbájánál elbukj! Ennek elsõ lépéseként határozd meg magad, a lényed legmagasabb állapotának jellemzõit! Akár írd le egy papírra. S ha ezzel megvagy, keress valakit, aki épp ilyen, neki nem is kell tudnia, hogy létezel, de muszáj magadat látni egy pillanatra kívülrõl is! Lehetõleg legyen veled azonos nemû, és ha lehet, azonos korú: meg fogod találni, mert az, hogy meglátod benne magadat egyidejû folyamat, magyarán akkor fogod fel, mi benned a legcsodálatosabb kincs, ha meglátod ezt valakiben kint, s akkor láthatod ezt meg kint, ha feltárod bent. Ez egy nagyon jó trükk, hogy megszeresd magad valóban, hisz tudod, milyen nagyon tudod utálni is magad a másikban, amikor megmutatja neked, milyen vagy, amikor lent vagy a pincében. Most azonban keresd meg a világban a jobbik éned hasonmását, nézd meg, s ha azt érzed, hát valami elképesztõ, hogy õ mennyire gyönyörû, azonnal engedd is el az illetõt, csak a képét õrizd meg és tekints most már ezzel a szemmel magadra: fent fog ugyanis tartani pusztán ez a kép, és már nem enged leesni.
Légy fegyelmezett, keresd meg magadban még azokat a pontokat, ahol megtéveszthetõ, eltántorítható, hazugságra hajlamos, gyenge, netán gyáva vagy! Ebben az érzelmek segítenek a legtöbbet: én magamon úgy mérem le, hol kell erõsítenem még magam, hogy figyelek arra, milyen helyzetek okoznak erõteljesen rossz érzéseket bennem. S most már határozottan nekimegyek ezeknek a helyzeteknek, de csak és kizárólag addig a pontig, amíg át nem török egy bennem lévõ gátat, és ekkor az egész szituációt egy mozdulattal elengedem, ugyanis nem szabad bennük ragadni, még gondolatban sem. Kicsit harcosabb lettem ennek köszönhetõen, mint amilyen lenni szeretnék, de megértettem, hogy önmagammal harcolok önmagam felemeléséért, most nem finnyáskodhatok, csak mert egy-egy nemes küzdelem során begyûjtök, netán okozok pár kék-zöld foltot. Soha a légynek nem ártanék, tisztelek minden létezõt: a dicsõ harcban nem kevésbé, mint a közös bemelegítés során. Mert bár azt mondtam, háború van, mégpedig világméretû háború, de egy pillanatig sem feledkezem meg arról, hogy egy filmvásznon, s épp ezért az ellenséges erõk számomra arra szolgálnak, hogy katartikus gyõzelemmel kerüljek ki ebbõl a harcból, s nélkülük nem gyõzhetnék. Ugyanakkora tisztelet övezi részemrõl õket, mint a segítõimet, fõleg azért, mert tényleg úgy ki tudnak néha hozni a sodromból, hogy az erõbõl, amit így merítek, hatalmas falakat sikerült már lebontanom puszta kézzel. Száguld a motorcsónak, s ezért kicsit kapaszkodni kell, de szeretem a sebességet, az erõt és a kihívásokat, úgyhogy nincs ezzel semmi gond, mert élni, létezni csodálatos dolog, fõleg, ha süt a nap és süvít az ember arcán a sebességbõl származó friss levegõ.
S végezetül lásd egyben az új életedet! Kezdd el most már inkább ezt látni, mint a romokat, amibõl kinõ. Mert ha ezt elkezded magadban felépíteni, rájössz: nincs is benne semmi lehetetlenség! Gyönyörû, csodás élet vár rád, de ezt fel kell építeni - oda, ahová valójában vágysz. Nincs ugyanis "itt" vagy "ott", csak te vagy, és egy magadból kivetített valóság - s most lehetõséged van filmtekercset cserélni. Ki kell húzni magadból a régit, és lassan befûzni az újat. S ezzel "le is lesz tudva a halálélményed", majd meglátod! Ugyanis ha ügyes voltál, mára úgysem maradt semmid, csak pár üres kocka a lefutott film végén: mindent elvesztettél, amihez régen annyira ragaszkodtál, a tisztító, selejtezõ lomtalanítás a végéhez ért. Ezt onnan tudhatod biztosan, hogy tényleg nincs szinte semmid. A képkockák teljesen üresek. Állsz egymagad egy valaha életnek nevezett játékban, ahol csak a levegõt markolod. Üresség, de kristálytiszta üresség ez. Irgalmatlanul fájdalmas, ebben az egész játékban ez a legnehezebb: átverekedted magad egy szûk átjárón, ahol még a maradék rongyok is lehulltak rólad, és jaj, nem vár a szabó egy boltnyi új kelmével elõtted hajlongva, pedig ezt hitted. Ott állsz kopaszon, meztelenül, fázva a semmiben - és sehol senki. Ez azonban épp azt mutatja: sikerült! Gyõztél! Mert nem marad ez így, de ezt az állapotot is tudatosítani kell. Már vége a megpróbáltatásoknak, ez csak amolyan utófájdalom, a veszteség siratása. A könnyek felszáradnak, és hamarosan rájössz: tényleg gyõztél, nem hagytad magad megvezetni, eltéríteni, testi-érzelmi-lelki cukorkákkal elcsábítani. Még akkor sem, ha épp azt sugallták, ez az otthon, a szabadság íze! Megérted végre: a valódi nehézség nem kívül volt, hanem belül; aki kinti nehézségekkel áltat, hazudik neked. S addig hiszed el ezt a hazugságot, amíg azt gondolod, nincs is annál nagyobb kín, mint a máglyán eleven elégni, mert nem tapasztaltad meg, milyen, amikor a tûz benned gyullad ki, és úgy kell kiállnod a próbát, hogy már közönség sincs, aki erõt adna a mártír szenvedéséhez. Az autodafé s bürökpohár helyett most egy kis dantei kaland. S amikor kiégett belõled az összes salak, jön az utolsó kihívás: felismered-e az igazit, különbséget tudsz-e tenni egy dolog valós természete és annak látszata között? Azt mondják ez a második eljövetel kora. Lehetséges. Ám ha így van, egy fontos kérdés el fog hangozni, ahogy elhangzott kétezer éve is. "Felismersz engem?" Mindenféle szájból: a koldustól, a filozófusokon át a politikusokig, tényleg mindenhonnan ezt fogod hallani, mert ez lesz az utolsó kérdés, amire válaszolnod kell. S egy lesz közöttük a valódi, az igazi. Õ haza tud vinni, a többi nem. Csak akkor fogod felismerni, ha már magad is hasonlatossá váltál hozzá, mert ekkor azonos szinten vagy vele. Ezért ajánlottam ezt a pár aprócska trükköt. Ez a világ, mielõtt elhagyod, a kérdéssel fog szembesíteni: felismersz-e engem? Sok-sok próba erõsít meg annyira, hogy jó helyen válaszolj, és akkor lehull a lepel: nem a vásznon hangzott el a kérdés, hanem az elõtt, s ezért te sem lehetsz már azon. A piros vonat eddig ismeretlen tájon halad át. Már nem vagy ember a szó köznapi értelmében, végleg fölé emelkedtél e kalandnak. A fizikai emberhez képest inkább gondolat vagy, egy eszmeiség, ám mégis sokkal kézzelfoghatóbb valóság, mint amire most azt mondod, ember. Nincs semmi baj az emberrel, csak emeljük együtt fel oda, ahol már nem mondja magára ezt, hadd legyen már valóban szabad, saját bolond csapdájából kiszabadulva! Emeljük oda, ahol felvehet végre egy cipõt, miután lemosta fekete talpáról ennek a hosszú, háborúkkal, kegyetlenséggel, hazugsággal terhes kalandnak a csúnya rákövült, véres rétegét. És folytassuk a kirándulást a kényelmes túrabakancsban, vidáman fütyörészve, figyelmeztetõ táblák nélkül. Tiszta szívembõl kívánom, hogy találkozzunk a sötét erdõn túli, napsütötte tisztáson.
http://tudatosebr...gyunk.html