Posta Imre weboldala

Menekülnek vagy fegyvert fognak a szíriai keresztények
Irta: postaimre - Datum: 2014. January 12. 08:05:45

Teljes hir

Eh, a fenébe! Isten nem akarja megmenteni õket? Vagy elmennek, vagy harcolnak? De ismerõs képlet!
A szíriai kereszténység eddig fõleg úgy szerepelt a hírekben, mint a polgárháború egyik fõ áldozata. De sokan most megpróbálnak ellenállni. A Hetek helyszíni riportja.

Szír menekülttábor

A kis iroda olyan alaposan el van dugva egy mellékutcában, hogy elsõre nehéz komolyan venni.
Odabent fiatalemberek üldögélnek a térdükön keresztbe fektetett fegyverrel, valamelyik egyenruhában, a másik civilben. Nem ritka látvány ez manapság Szíriában – az országban annyi fegyveres csoport van, megszámolni se lehet –, leszámítva talán, hogy az iroda olyan tiszta, hogy enni lehetne a padlóról, és a fegyveresek többsége meglepõen jómódúnak tûnik. Továbbá a falon lévõ felirat nem arabul, de nem is kurdul van (Északkelet-Szíria két fõ nyelve), a logónak pedig egy kereszt van a közepén.

Sutoro rendõrséget jelent arámi nyelven, ami a térség asszíriai keresztény közösségeinek a nyelve.
Vannak, akik milíciának hívják, de valójában inkább csak egy fegyveres polgárõrség. Tagjai Kamisli, Kahtánija és Malikíja városainak utcáin járõröznek Északkelet-Szíriában, ahol a többségi kurdok, illetve az arab és keresztény kisebbségek már több mint egy éve brutális háborút vívnak a szír kormány ellen harcoló arab felkelõ csoportokkal, köztük az al-Kaida helyi szervezetével. (A kurdok a harmadik erõt képviselik a szír polgárháborúban, se a kormánnyal, se az ellenzékkel nem tartanak.)

Félmillióan mentek el

A szíriai keresztények az elmúlt idõszakban fõleg úgy szerepeltek a hírekben, mint a szíriai polgárháború áldozatai. A közösség inkább a kormányoldalhoz húz az egyre inkább etnikai-vallási színezetet öltõ háborúban, szemben a folyamatosan radikalizálódó, soraik közt egyre több szélsõséges iszlamistát felsorakoztató felkelõkkel. Becslések szerint csaknem félmillió keresztény hagyta el otthonát, a teljes közösség közel harmada. De vannak, akik ellenállnak.

„Azért hoztuk létre ezt a csoportot, hogy megvédjük magunkat, hogy megmutassuk az embereknek, nem kell elhagyniuk a földjüket. Az iszlamisták célkeresztjében vagyunk” – mondja a Sutoro kahtánijai parancsnoka. Mint sok keresztény, õ sem akarja elárulni a nevét, mert fél, hogy a publicitás csak bajt hozna rá.
A keresztény fegyveres csoport nem önmagában mûködik, hanem a kurd biztonsági erõkkel együtt, akik ebben a térségben a meghatározó tényezõk. Fõleg járõrözéssel, ellenõrzõpontok mûködtetésével, kisebb bûnesetek elhárításával és felderítésével foglalkoznak, de állítólag egy alakulatuk a kurdok mellett a fronton harcol az iszlamisták és a többi felkelõ csoport ellen.

A kurdok elvileg nem tûrnek meg semmilyen más fegyveres csapatot a területükön – éppen ez az egyik oka annak, hogy Északkelet-Szíriában viszonylagos nyugalom van, legalábbis a frontvonal innensõ oldalán –,
de azt láthatólag nem bánják, hogy a keresztények fegyverkeznek. „Itt minden közösség egyenlõ, szóval nekik is joguk van hozzá, hogy megvédjék a saját területüket” – mondja Sahín Jakúb, a kurd rendõrség szóvivõje Malikíjában. „Minden lépésüket egyeztetik velünk, és csak körülbelül húszan vannak ebben a városban.” Nem voltak mindig ennyire türelmesek: amikor a Sutoro elõször megjelent Malikíjában, néhány hónappal ezelõtt, a kurdok lefegyverezték õket.

Az iszlamisták elleni háború intenzívebbé válása, a kurd városok elleni öngyilkos merényletek láthatólag megváltoztatták a hozzáállást: a kurdok minden fontos közösséget a maguk oldalán akarnak tudni.

Változó szimpátia

Mégis vannak kérdések, amelyek körüllengik a Sutorót, ahogy a keresztény közösség egészét is.
A malikíjai és kahtánijai szervezet a Szír Egységpárt ellenõrzése alatt áll, ez a keresztény párt pedig a forradalom oldalán áll a kormánnyal szemben. A kamisli szervezet szimpátiái már kevésbé világosak, és sok keresztény azt mondja, hogy az ottaniak tele vannak a rezsim szimpatizánsaival és kémjeivel. A róluk készült fotókon a kormány zászlaja is fel-feltûnik, persze lehet, hogy ez csak a politikai realitást tükrözi: Kamisliban, a térség városai közül egyedül, a kormányerõk még mindig jelen vannak. De mindez azt is mutatja, hogy a keresztények össze vannak zavarodva, és mintha nem tudnák eldönteni, hová álljanak a polgárháborúban, amirõl sokuk úgy gondolja, hogy csak nyomorúságot hozott rájuk.

Az utóbbiakra jó példa Mallek Mallúsz, a káldeus pap Malikíjában. Mallúsz atya egy palotára emlékeztetõ házban lakik, és a falon még mindig kint van a szír kormány zászlaja, holott a hadsereg már másfél éve feladta ezt a környéket. „Ez itt Szíria zászlaja, és senki nem minõsítheti semmisnek anélkül, hogy erre a nép felhatalmazást adott volna” – mondja türelmes mosollyal, amikor megkérdem, hogy lehet, hogy a zászló még mindig ott van, miközben ez a vidék gyakorlatilag egy kurd miniállammá változott az elmúlt évben.

Mallúsz atyának Bassár Aszad elnökrõl is van egy képe a szobában, ahol beszélgetünk. Ez stimmel is, mert a legtöbb keresztényhez hasonlóan, akivel beszéltem, az atya láthatólag õszintén azt gondolja, hogy a dolgok nagyszerûen mentek a háború elõtt, az elnöknek köszönhetõen. „Miután Bassár Aszad elnök lett 2000-ben, a fizetések a négyszeresére nõttek Szíriában, és a legtöbb ember kényelmes, középosztálybeli életet élt” – mondja.

Tény, hogy a gazdaság tempósan nõtt a háború elõtti években, az emberben mégis felmerül a kérdés, az atya valaha elhagyta-e a házát, tekintve az északkeleti végek kilátástalan nyomorúságát. A lelkipásztor azt is mondja, hogy az iszlamista erõk csak a szaúdiak és más külsõ erõk támogatásának köszönhetõen erõsödtek meg Szíriában, valódi felkelésrõl és forradalomról szó sincs, ami lényegében a kormány által képviselt vonal.

Számos keresztény gondolkodik így, és ez egy fokig érthetõ is, hiszen a közösségnek egész jó sora volt az Aszadok uralma alatt. Sok keresztény – kis boltjaikkal, földjeikkel vagy állami állásaikkal – sokkal jobban élt, mint a többségében kisemmizett szunnita arab többség, vagy az emberszámba is alig vett kurdok.
Nem csoda, hogy az iszlamisták által dominált felkelést fenyegetésnek tekintik. „Jól tudja, hogy mi történne velünk, ha az iszlámisták megjelennének itt” – mondja Mallúsz. „Háborút hirdettek a keresztények ellen, hitestársainkat megölték vagy elrabolták.” Ezzel együtt az a hit, hogy a kormány egyszer majd visszatér ezekre a vidékekre, és minden olyan lesz, mint régen – sok keresztény ebben reménykedik –, önáltatásnak tûnik.

Hideg béke

Barszún Barszún, a Szír Egységpárt kamisli irodájának vezetõje egészen máshogy gondolkodik.
Az északkeleti régió legnagyobb városa nyomasztó, nem is veszélytelen hely, ahol a kormány még mindig jelen van: katonákkal, milicistákkal, rendõrökkel, az elnök mindenhová kifüggesztett képeivel és a konokul felhúzott kormánylobogóval. Az ellenõrzés megoszlik a kormányerõk, a kurd rendõrség és a Sutoro hármasa közt, egyfajta rosszkedvû, feszült, hideg békében. „Elég sok problémánk van” – mondja Barszún, miközben óvatosan kipillant irodája ajtaján a csöndes kis mellékutcára. „Emberrablások, letartóztatások… a rezsim két kollégánkat is elhurcolta, az egyiket júniusban, õ azóta sem került elõ, a másikról meg azt mondták, hogy meghalt, de nem mutatták meg a holttestét.” Miközben beszél, visszahúzódik az iroda udvarának biztonságába.

Barszún és az emberei – többen angolul beszélõ, jól szituált, iPhone-nal rohangáló fiatalok – segélyt osztanak és különféle közösségi programokat próbálnak szervezni, hogy meggyõzzék az embereket, maradjanak itt, ne hagyják el az országot, mint annyi keresztény – vagy mint annyi szír általában, akik közül már két és félmillió menekült külföldre. Politikai programjuk vonzó, ilyesmit egy ideje már nem nagyon hallani a radikalizmusba és brutalitásba süllyedt Szíriában. „Mi az összes többi közösséggel együtt akarunk mûködni, az arabokkal, a kurdokkal, mert ez a föld nem csak a miénk” – mondja. A párt részt vesz a kurd autonómia tavaly novemberben létrehozott ideiglenes adminisztrációjában is, vagyis bizonyos fokig meg is tudja valósítani ezt a víziót.

Barszún azt mondja: „Ez példaértékû lehet az egész ország számára, megoldás a szír válságra.”
Talán. De a szír polgárháború az elmúlt három évben olyan kegyetlenné és reménytelenné vált, olyannyira a túlélés maga lett a tét, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Ahogyan azt is, hogy hogyan várhat a jelenleginél jobb sors a maguk között is megosztott, bizonytalan, sok más, náluk erõsebb csoport közé szorult szíriai keresztények számára.
Link