A Horthy-rendszer szociálpolitikája: 24 év, 22 zsidótörvény
Irta: postaimre - Datum: 2014. February 16. 08:13:34
Most nem lesz annyi "törvény", ami ezt a rohadt zsidó hordát védené, csak egy, amely a kérdést egyszer, s mindenkorra rendezi! Zsidó-likvidációs törvény, vagy valami ilyesmi lesz a neve. A Horthy-rendszer nemcsak antikommunista, nacionalista, hanem antiszemita is volt. A több tucat zsidótörvény mellett ezt sok száz rendelet is bizonyítja. A Hetek cikke.
Teljes hir
Most nem lesz annyi "törvény", ami ezt a rohadt zsidó hordát védené, csak egy, amely a kérdést egyszer, s mindenkorra rendezi! Zsidó-likvidációs törvény, vagy valami ilyesmi lesz a neve. A Horthy-rendszer nemcsak antikommunista, nacionalista, hanem antiszemita is volt. A több tucat zsidótörvény mellett ezt sok száz rendelet is bizonyítja. A Hetek cikke.

A magyarországi zsidótörvényeket és -rendeleteket a politikai elit 1920–1944 között folytatott kül- és belpolitikájának keretein belül érdemes elemezni. A Horthy-rendszer vezetõi elsõsorban a Trianonban elvett területek visszaszerzésén fáradoztak. A trianoni Magyarországon a zsidók mellett a németek maradtak a vallási, nyelvi stb. kritériumok alapján megkülönböztethetõ kisebbség.

A zsidók elmagyarosodása és a magyarosításban játszott szerepe a nemzetiségi területeitõl megfosztott országban már nem érvényesülhetett, pozícióikat, vagyonukat viszont egyre többen akarták megszerezni. Az ország modernizálásában betöltött szerepüket gátlástalan, mohó térhódításnak nevezték az antiszemiták. A zsidókérdés radikálisabb „elintézésétõl”, majd a világháború idején az Endlösungtól a politikai elitet nemcsak konzervativizmusa, hanem a gazdasági-társadalmi zavaroktól való félelme is visszatartotta.

Azt, hogy a Horthy-rendszer nemcsak antikommunista, nacionalista és irredenta, hanem antiszemita is, nem csak az 1919–1920-as pogromok bizonyították. Hazánknak jutott az a kétes dicsõség, hogy az elsõ világháború utáni Európa elsõ antiszemita törvényét, az izraelita vallásúak egyetemi és fõiskolai továbbtanulását korlátozó numerus clausus (zárt szám) törvényt Teleki Pál elsõ miniszterelnöksége idején, 1920 szeptemberében a nemzetgyûlés megszavazta.

A Horthy-rendszer vezetõi tudták, hogy a trianoni békével Magyarországtól elvett területeken osztozó utódállamoktól (fontossági sorrendben: Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Ausztria) csak a gyõztes nagyhatalmak segítségével tudjuk legalább a területek egy részét visszaszerezni. A Népszövetségtõl gazdasági támogatást, segélyt is remélõ Bethlen-kormány ezért 1928-ban (többek között Teleki Pál tiltakozásával sem törõdve) papíron eltörölte a numerus clausus antiszemita paragrafusait, de a szülõk származási kvótájának bevezetésével a gyakorlatban azt továbbra is fenntartotta a társadalom, ezen belül az egyetemek vezetõi és turulos diákjai támogatásával.

Zsidótörvények sorozata

Az Adolf Hitler vezette NSDAP 1933-as hatalomra kerülése után itthon viharos tempóban erõsödõ szélsõjobbal versenyfutásban, fél szemmel szövetségeseinket, a Nagynémet Birodalmat és Olaszországot, valamint antiszemita szomszédainkat, Szlovákiát és Romániát figyelve született meg 1938 után az újabb 21 magyarországi zsidótörvény és a hozzájuk kapcsolódó rendeletek százai.

A náci Németország 1940 nyara-õsze elõtt semmiféle nyomást sem gyakorolt hazánkra, inkább példát mutatott, zsidópolitikájával bátorította a hazai antiszemitákat. A zsákmányszerzõ mohóság, az évtizedes antiszemita propaganda magyarázza a magyar társadalom egy részének passzivitását, jelentõs részének részvételét a zsidókérdés „rendezésében”. A politikai elit számára Horthy kormányzó példát mutatott: bár megtehette volna, de egyszer sem élt halasztó hatályú vétójogával.

A nyilasok nem a zsidók jogainak csorbítását, hanem totális jogfosztásukat, kitelepítésüket, vagy legalább gettóba zárásukat követelték. Az 1939-es tavaszi parlamenti választásokon néhány szociáldemokrata és polgári liberális képviselõjelölt kivételével a döntõ többség, tehát a kormánypárti és még a kisgazda ellenzéki képviselõk is antiszemita programmal kampányoltak.

Nem az egymást váltó kormányok kényszerítették át a zsidótörvényeket a képviselõházon és a felsõházon, hanem sokszor például Kállay Miklós miniszterelnöknek kellett fékeznie antiszemita képvise­lõ­társai törvényalkotó buzgalmát. A zsidók passzív reagálása érthetõ: vezetõik abban reménykedtek, hogy ha elszegényítve, megalázva is, de a magyar zsidók túlélhetik a világháborút. A zsidó tömegek pedig az ellenséges, legjobb esetben is közömbös társadalmi közegben sokat nem tehettek.

1938-tól 1942-ig összesen 21 zsidó tárgyú törvényt szavazott meg a képviselõház és a felsõház, és ezek végrehajtását több száz kormány- és miniszteriális rendelet kiadása biztosította.
Zsidók százezreit tették tönkre a jogfosztó törvények és rendeletek. Ezt a folyamatot a megalázás, elsze­gényítés, kifosztás, végül 1944-tõl a hullarablás szavakkal jellemezhetjük. Korlátozták egyes foglalkozási ágakban a zsidók számarányát, bizonyos termékekkel és terményekkel nem, vagy csak meghatározott feltételek között kereskedhettek, illetve nem gyárthattak, készíthettek egyes árucikkeket.

Zsidók nem lehettek többé állandó bírósági szakértõk. Zsidó orvosok, ügyvédek, mérnökök, újságírók, színészek ezrei veszítették el állásukat. „Megtisztították” a sajtót, a színházakat, a lap- és könyvkiadást is a zsidóktól. Nem árusíthattak állami egyedáruság alá tartozó termékeket, nem irányíthattak árveréseket, nem lehettek ingatlanközvetítõk, megvonták moziengedélyeiket, nem árusíthattak bort, égetett szeszes italt, cementet, nem lehettek cukorkereskedõk, magándetektívek, sõt, még prostituáltak sem. Ha egy izraelita vallású kocsmá­rostól nem az iparengedélyét, „csak” a korlátlan italmérési engedélyét vonják meg, becsukhatja vendéglátó­helyét.

A zsidók földjei elvételének módozatairól három törvény és 17 rendelet intézkedett. Becslések szerint legalább 600 ezer hold jutott keresztények, köztük számos „Horthy-vitéz” kezére. Nem tudjuk, hogy pontosan hány ember jutott koldusbotra e „keresztény õrségváltás” következtében. Az antiszemita törvényhozók éppen a zsidó nagytõke döntõ fontosságú pozícióit nem merték, vagy nem akarták megtámadni. A zsidók gyárait, bankjait, városi ingatlanvagyonukat ez az 1944 elõtti törvényhozás csak minimális mértékben érintette.

Az „õskeresztény” fiatal diplomások, értelmiségiek körében az 1920-as években még tömeges volt a munkanélküliség. A zsidótörvények következtében „felszabaduló” értelmiségi munkahelyekbõl már túlkínálat volt a második világháború idején. A bejáratott praxissal, jó társadalmi-szakmai kapcsolatokkal rendelkezõ, nagyvárosokban élõ ügyvédek, magánvállalatoknál dolgozó szakmunkások, mûvezetõk, könyvelõk, mérnökök általában jobban meg tudták védeni pozícióikat, mint a friss diplomások vagy kezdõ vállalkozók.

Egyes vállalatok azért, hogy az 1938. XV. törvénycikkben megszabott 20, majd az 1939. IV. tc-ben 6 százalékra csökkentett zsidó arányszámot be tudják tartani, fiktív munkavállalók közbeiktatásával megõrizték a nélkülözhetetlen zsidó mérnököket, mûvezetõket, szakmunkásokat.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, a „keresztény-nemzeti”, vagyis antiszemita Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete és a Magyar Orvosi Kamara tiltakozásával mit sem törõdve, elsõsorban az 1938-tól 1941-ig visszacsatolt peremvidékeken, ahonnan a román, szlovák stb. orvosok természetesen igyekeztek „anyaországukba” visszavándorolni, hogy a lakosság egészségügyi ellátása ne kerüljön veszélybe, sokszor figyel­men kívül hagyta a zsidó orvosokra vonatkozó arányszámokat.

A jogfosztás mint társadalmi igény

A társadalom számára 1938-tól, amikor elkezdték „gyártani” a jogfosztó törvényeket, és egymás után jelentek meg a diszkriminatív rendeletek, nyilvánvaló volt, hogy a másodrendû állampolgárrá minõsítettek vagyonát, földjét, állását immáron állami segítséggel meg lehet szerezni. Sokan örömmel éltek a lehetõséggel, de tegyünk említést azokról is, akik talán pénzért, talán barátságból beléptek egy-egy zsidó céghez, vállalathoz, és az eredeti tulajdonos helyett és annak nevében, természetesen a hasznon osztozva, továbbvitték az üzletet.

Az úgynevezett „strómanok” nem lehettek kevesen, az illetékes hatóságokhoz alig egy év alatt, 1939 elejéig 14 ezer feljelentés érkezett a zsidótörvény megsértése miatt. A strómanjelenséggel foglalkozó egyik jogi szakmunka bevezetõjét Endre László, Pest vármegye alispánja írta. Õ 1944 tavaszán-nyarán belügyi államtitkárként Adolf Eichmann-nal barátságot kötve irányítja majd 437 ezer zsidó Auschwitzba deportálását. Endre 1943 szeptemberében a következõ szavakkal ostorozta a strómanokat: „Nem lehet elég megbélyegzõ jelzõt találni azokkal a keresz­tény magyarokkal szemben, akik nemcsak hogy zsidó érdekek szolgálatába szegõdtek, hanem cselekedetükkel árulóivá lettek fajtájuknak, nemzetüknek, hazájuknak, és méltatlanná váltak arra a gondoskodásra, amellyel a törvényhozás és kormányzatunk éppen az õ felemelkedésüket szolgálta.”

A strómanok egy részét bizonyos, hogy nem csak emberbaráti, filoszemita érzelmek irányították. Egy szegény, mûveletlen házmester számára nyilvánvalóan vonzó perspektívának tûnhetett például egy jól menõ szûcskereskedés irányításába bekapcsolódni, még úgy is, hogy lebukás esetén súlyos büntetést kockáztatott õ és zsidó „csendestársa” is. Az illetékes bíróságok gyakran szabtak ki a strómanokra több hónapi, vagy akár egy évi börtönt, és akár több tízezer pengõ büntetést, ezen kívül elkobozhatták az üzlet árukészletét, és az ítéletet az elítéltek költségén az újságokban is közzétették.

Másodrendû állampolgárok

A zsidók képviselõházi és önkormányzati választójogát több törvény és rendelet is korlátozta. A választójog korlátozásánál csak azok a magyar állampolgárságú zsidók élveztek mentességet, akik Magyarországon születtek. Ha az illetõ szülei 1867. de­cember 31. után születtek, igazolni kellett, hogy nagyszülei is Magyarország területén születtek. Ha valaki 1939-ben 39 éves volt, és ha édesapja 1866-ban született, akkor akár 1830-ig, több mint 100 évre visszamenõleg kellett igazolni, hogy õstalajgyökeresen magyarországi családról van szó.

Az állampolgárság igazolását a helyi hatóságok, vármegyei alispánok, polgármesterek az iparjogosítványok felülvizsgálatánál is megkövetelték. Mivel a zsidó iparûzõk körében gyakori volt, hogy a peremvidékekrõl a fõvárosba vagy a nagyobb, de már a trianoni területen lévõ városokba költöztek, sokszor megoldhatatlan problémát okozott számukra, hogy az utódállamokból idõre beszerezzék a szükséges igazolásokat. Ezek egy része természetesen 1895, tehát a polgári anyakönyvezés bevezetése elõtti, sõt a 19. század elsõ harmadából származó születési, házassági anyakönyvekre és/vagy lakhatási bizonyítványokra, adókimutatásokra vonatkozott, amelyek elõkeresésével a helyi hatóságok nem sokat törõdtek, vagy egyszerûen már nem is léteztek.

Megfosztották a zsidókat a helyi városi és megyei törvényhatóságokban a legtöbb adófizetõk (úgynevezett virilisek) jogán járó helyüktõl is. Teleki Pál második miniszterelnöksége (1939–1941) idején pedig sietett a numerus clausust visszaállítani a felsõoktatásban. Nevéhez egyébként összesen 11 zsidótörvény és 62 jogfosztó miniszterelnöki, vagyis kormányrendelet kiadása fûzõdik.

Sorozatosan adták ki a külföldi állampolgárságú zsidókkal kapcsolatos rendeleteket is, ezek egy része „bizalmas” vagy „szigorúan bizalmas” jelzéssel, csak az illetékes belügyi, külügyi, határõrizeti szervek tájékoztatására, utasítására szolgált. Külföldi állampolgárságú zsidók nem léphették át az országhatárt, a már a határokon belül tartózkodókat pedig igyekeztek kiutasítani, kitoloncolni, vagy ha erre nem volt mód, legalább internáló táborba zárni, szigorú rendõrhatósági ellenõrzés alá vonni.

Rendeletek sora szabályozta a külföldön tartózkodó magyar állampolgársággal rendelkezõ zsidók útlevelének meghosszabbítási szabályait is. Általánosságban elmondható, hogy ha például a nácik által megszállt nyugat-európai területen (Franciaországban, Hollandiában stb.) próbálta egy magyarországi zsidó tartózkodási engedélyét új útlevéllel biztosítani, csak akkor reménykedhetett abban, hogy a KEOKH (Külföldieket Ellenõrzõ Országos Központi Hatóság) illetékesei ügyét számára kedvezõ javaslattal terjesztik fel a Belügyminisztériumba, ha ehhez különös nemzetgazdasági érdek fûzõdött. Magyarán, ha elég gazdag volt, a magyar diplomaták, összefogva a KEOKH-hal, megpróbálták a német rablók elõl vagyonát „hazamenteni”, akár még azon az áron is, hogy útlevelét meghosszabbítják, és engedélyezik Magyarországra való beutazását.

A jogfosztó, megalázó zsidótörvények közé sorolhatjuk az 1940. XXVII. tc-t is, amellyel az izraelita hitfelekezet képviselõjét, a világhírû tudóst, Lõw Immánuel rabbit megfosztották felsõházi tagságától. Már a Kállay-kormány idején fogadták el az 1942. VIII. tc-t, amellyel az izraelita vallásfelekezetet bevett vallásból elismert vallásfelekezetté minõsítették vissza.

A fajvédelemtõl a népirtásig

Teleki Pál készítette elõ, de öngyilkossága (1941. április 3.) miatt már nem érte meg a fajvédelmi törvény, az 1941. XV. tc. életbe lépését. A törvény, eltérõen a nürnbergi törvénytõl, a nem zsidó férfiakat nem büntette, ha zsidó nõvel „fajgyaláztak”, csak a zsidó férfiakat fenyegette öt év börtön, ha tisztességes, nem zsidó nõvel nemi kapcsolatot létesítettek. Eddigi kutatásaink során viszonylag ritkán találkoztunk ilyen esetekkel. Nyilvánvaló, hogy a házasságkötési tilalmat sem az anyakönyvvezetõk, sem az esetleg házasulni kívánók nem merték, hivatalosan nem is tudták volna megszegni. Konszenzuális szexuális kapcsolat esetén pedig legfeljebb a feljelentõktõl kellett félni. Így is több száz zsidó férfi került a büntetõ törvényszékek elé.

A zsidó férfiakat elõször megfosztották tartalékos katonai tiszti rangjuktól, majd végül saját civil ruháikban, sárga, vagy a kitért zsidók fehér karszalaggal, fegyvertelenül kellett szolgálniuk mint „belsõ ellenségek”. A cionisták ezt akár természetesnek is vehették. Megalázónak az asszimiláns, hazájukat õszintén szeretõ zsidók érezték a munkaszolgálatot. A mai fiatalok talán nem is értik, pontosan mit jelent a „zsidó vonatkozású” kifejezés. Azokra használták, akikre elvben ugyan nem vonatkoztak volna a jogfosztó törvények, de feleségük vagy távolabbi rokonságuk körében volt zsidó.

Epilógus

A magyar középosztály gerince véglegesen a Horthy-rendszerben rop­pant meg: hivatalnokok, csend­­õrök, rendõrök, polgárok, parasztok és munkások száz- és százezrei szokták meg, hogy vagyonhoz, álláshoz, földhöz, pozícióhoz nemcsak munkával, vállalkozással lehet jutni, hanem úgy is, hogy a szomszédos zsidótól állami segítséggel azt elveszik. Külön hivatalok és elvileg csak gazdasági tevékenységet folytató szövetkezetek (Baross Szövetség, Hangya, Futura), valamint az orvosi, mérnöki és az ügyvédi kamara is lelkesen vettek részt a zsidók jogfosztásában és kifosztásában.

A kormánypárti, még Gömbös Gyula idején komoly állami segítséggel felépített napilaphálózat éjjel-nappal azt harsogta, hogy Magyarországon van zsidókérdés, tehát azt meg kell oldani. A zsidók jogait elõbb korlátozni kell, kivándorlásukat bátorítani, vagyontárgyaikat, üzleteiket, földjüket nyilván kell tartani, adott esetben pedig árjásítani is lehet.

Mindez jól beilleszthetõ volt a mindennapi bürokratikus rutinmunka kereteibe. 1944. március 19. után épp ilyen logikusnak, törvényesnek és elfogadhatónak tûnt a hivatalnokok, csendõrök, de még az átlagemberek száz- és százezrei számára az is, hogy immáron elérkezett a totális jogfosztás és kirablás ideje. Ugyanígy elfogadhatónak, logikusnak, és az elõzõ 24 év antiszemita politikájából mintegy következõnek tûnt az is, hogy zsidókat most már német segítséggel ugyan, de el lehet távolítani az országból és az életbõl is.

Hetek / Karsai László
Link