Orbán Viktor bank-kiszorítási terve
Irta: Ionerai - Datum: 2014. July 07. 21:15:56
Orbán Viktor visszatérõen emlegetett célja a bankrendszer magyar tulajdonúvá tétele. Bár az aspiráció önmagában nem feltétlenül elvetendõ, a megvalósítás már megint úgy történik, hogy a cél elõnyös oldalai még csak véletlenül se érvényesülhessenek, miközben esetleges hátrányai sokszorosan felnagyítódjanak.
Teljes hir
A kormányfõ gazdaság-átalakító intézkedései egy olyan mûtéthez hasonlíthatók, ahol finom vágások helyett fûrészelnek, hogy aztán az az operált probléma sorsa másodlagossá váljon, mert a beteg elvérzik mûtét közben.
A hazai tulajdonú bankrendszernek számos elõnye van. A legfontosabb ezek közül az, hogy a hazai pénzállomány felhasználásának jelentõs részérõl itthon döntenek. Nem kell Bécsbe vagy Milánóba utazni, ha egy magyarországi finanszírozási kérdésben döntésre van szükség. Többet számít az itthoni reputáció, az itthoni kapcsolatok, így aztán a hazai üzletembereknek is könnyebb dolga van hitelt szerezni. Ez utóbbi pedig az ország egésze számára kulcsfontosságú beruházási kedv egyik elõfeltétele. Az állam oldaláról nézve van még egy, talán az elõzõnél is fontosabb szempont.
A hazai tulajdonú bankokat ugyanis sokkal jobban rá lehet kényszeríteni a kormány céljainak támogatására, mint a külföldieket.
Ez persze kétélû fegyver, hisz a kormány lépései lehetnek helyesek és helytelenek is, így aztán a sikeres nyomásgyakorlás nemcsak annak elõnyeit, hanem hátrányait is felnagyíthatja.
Nem véletlen azonban, hogy az OTP kivételével Közép-Európa valamennyi regionális nagybankja külföldi tulajdonban van. Szemben a populáris tévhittel, nem arról van szó, hogy a korábbi magyar kormányok végtelen korrumpáltságukban, illetve idegenszívûségükben egyszerûen elvették az országtól a számára fontos bankokat. Ha így lenne, akkor mi magyarázná, hogy az ipari privatizációban egyébként sokkal kevésbé lelkes cseh és lengyel kormányok is így tettek? Arról van szó, hogy ezek a bankok valami olyasmit tudtak a régió országaiba hozni, amire azoknak óriási szüksége volt és amit a hazai tulajdonosok nem voltak képesek nyújtani: devizát, pontosabban devizahitelt.
Mert a devizahitel úgy kellett és úgy kell a vállalati szektornak, mint egy falat kenyér.
Forintért ugyanis nem lehet komoly gépeket venni vagy ha igen, akkor is kell valaki, aki felvállalja az átváltási kockázatot. A magyar (és cseh, és lengyel) állam ilyetén kapacitását a devizatartalék mértéke jelentõsen korlátozza. És akkor még nem is beszéltünk a hozamgörbe hosszának problémájáról. Ez leegyszerûsítve annyit jelent, hogy nincs a világon senki, aki általánosan elfogadott becslést tudna adni arról, hogy 15 év múlva mennyi lesz a forint vagy a zlotyi kamata, 2000-ben pedig még 10 éves becslésünk sem volt. Ezzel szemben euróra és dollárra 30 évre vannak általános elfogadott elõrejelzések. Ha mondjuk az Audi egy gyárat hoz Magyarországra, akkor legalább 15 évre tervez, ezért aztán egyszerûen nem is tudna megtérülést számolni forintban.
Mindaddig, amíg a forint nem válik világszerte elfogadott fizetõeszközzé vagy a magyar jegybank nem halmoz fel a jelenlegi lényegesen nagyobb devizatartalékot, szükség lesz külföldi bankokra. Ha csökken a számuk, akkor csökkennek a beruházás-finanszírozási lehetõségeink is. Ez különösen nagy probléma lehet most, amikor éppen történelmi mélyponton járnak a beruházások.
A kormánynak azonban feltett szándéka, hogy csökkenti külföldi tulajdonú bankok számát. A lakossági devizahitelek (ezek gazdasági hatása egyébként közen sem olyan kedvezõ, mint a vállalati devizahiteleké) forintosításának ötlete olyan elképesztõ, hogy minden bizonnyal nem önmagáért, hanem néhány bank kiszorítása érdekében született meg.
A kiszorítás annyit tesz, hogy a kormány arra játszik, hogy néhány anyabank egyszerûen megunja a sorozatos kiszámíthatatlan terhek egymásutánját és feladja itteni hídfõállásait.
Ez technikailag minden bizonnyal azt jelentené, hogy a jegybank a frissen elkészített bankszanálási törvényt felhasználva átveszi a hazai leánybank irányítását, hogy aztán az késõbb valamilyen úton-módon az egyik hazai tulajdonú pénzintézet kezébe kerüljön.
Amint a fentiekbõl látszik, nem egyértelmû, hogy ez a cél annyira üdvös volna, de az eszközzel sokkal nagyobb problémák vannak. A kormány ugyanis mostanra valóban megértette mindenkivel a pénzügyi szektorban, hogy sem megállapodás, sem szokás, sem jog nem érdekli, ha a céljai megvalósításáról van szó. A végtörlesztés, a devizahitel kényszerforintosítása vagy a takarékok államosítása mind-mind olyan intézkedések, amelyek alapjaiban ássák alá a szerzõdéses jogviszony biztonságát, illetve a magántulajdon szentségét Magyarországon. Pedig ezek a modern gazdaság legalapvetõbb építõkövei.
Aki ezeket meglazítja, az alapjaiban ássa alá a hosszú távú beruházási hajlandóságot, a polgárok országba vetett hitét és az ország európai integrációját.
Többször rámutattunk már, hogy a kormányfõ gazdasági és társadalmi víziója súlyos önellentmondásokkal terhelt. Ez persze zavaró, de önmagában nem kell, hogy katasztrófát jelentsen: legfeljebb sikertelen lesz a miniszterelnök. Azok eszközök azonban, amelyeket e célok megvalósítása érdekében mozgósít, kifejezetten romboló hatásúak. Sõt, azzal fenyegetnek, hogy hazánkat a félperifériáról a teljes perifériára számûzik.