Jaj a meggyõzötteknek - Tisza István és a hadba lépés
Irta: postaimre - Datum: 2014. July 20. 18:32:29
Ajvé! Eltelt 100 év és ugyanaz a zsidó mocsok van, csak most is éppen háború elõtti a helyzet és minden ugyanúgy egészen más. Máig nem tudni pontosan, mi késztette 1914. július derekán a háborúval kapcsolatos álláspontja megváltoztatására Tisza István miniszterelnököt, akit aztán egyaránt tekintettek a világégés kirobbantójának és elkötelezett ellenzõjének.
Teljes hir
Ajvé! Eltelt 100 év és ugyanaz a zsidó mocsok van, csak most is éppen háború elõtti a helyzet és minden ugyanúgy egészen más. Máig nem tudni pontosan, mi késztette 1914. július derekán a háborúval kapcsolatos álláspontja megváltoztatására Tisza István miniszterelnököt, akit aztán egyaránt tekintettek a világégés kirobbantójának és elkötelezett ellenzõjének.
„A háborúról Tisza és a magyarok döntöttek” – szögezte le sommásan Edvard Benes késõbbi csehszlovák elnök egy 1915-ös pamfletjében. De nemcsak õ, hanem már az antant propagandistái is kipécézték Tiszát a háború korai szakaszában. A magyar nemzetiségi politikát nevezte a világháború egyik fõ okának írásaiban Robert Seton-Watson brit újságíró és kormányzati tanácsadó, a Monarchián belüli nemzetiségi törekvések egyik fõ nyugati támogatója is, aki a magyar miniszterelnököt II. Vilmos német császárral egyenrangú háborús uszítónak kiáltotta ki. A késõbbi kisantantállamok politikusai szintén a magyar politikai elitet hibáztatták, hangsúlyozva például, hogy a magyarok Szerbia meghódítására törekedtek, Tiszáról pedig azt terjesztették, hogy valójában õ mozgatja a szálakat az egész birodalomban.
Amikor 1916. október 21-én Friedrich Adler szocialista aktivista lelõtte Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnököt, azt vallotta, hogy eredetileg Tiszát akarta megölni, mert „õ a Monarchia diktátora”. De a Tisza elleni harmadik merényletet 1918. október 16-án megkísérlõ Lékai János is akként indokolta tettét, hogy végezni akart „azzal az emberrel és vele azzal a gondolattal, amely a világ lángba borulásának egyik fõ okozója”. A Pesti Hírlap beszámolója szerint hasonló jelszavak kíséretében („Öt éve háborúskodunk maga miatt! Maga az oka az ország pusztulásának!”) támadtak 15 nappal késõbb otthonában az egykori miniszterelnökre az életét kioltó katonák is. Akiknek hiába próbált csendesen ellentmondani az áldozat: „az urak, ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem”.
A korabeli közvélemény valóban csupán arról értesülhetett, hogy Tisza gróf a bécsi vezetéssel egyetértésben támogatja a Ferenc Ferdinánd elleni, június 28-ai szarajevói merénylet miatt Szerbiának július 23-án küldött ultimátumot, majd a hadüzenetet is. Az idõközben eltelt egy hónap sorsdöntõ eseményei és a fõszereplõk álláspontjának változása csak a háború után vált többé-kevésbé ismertté.
Ekkor derült ki például, hogy részben a magyar kormányfõ tiltakozása akadályozta meg a háború még gyorsabb, július eleji kitörését. „A szarajevói merénylet után Tisza azonnal Bécsbe utazott, ahol egyes osztrák vezetõk, köztük a vezérkari fõnök azonnali, hadüzenet nélküli támadást javasoltak Szerbia ellen. Tisza érdeme, hogy ez végül nem történt meg, ehelyett újabb tárgyalások kezdõdtek a Monarchia vezetõi, illetve Bécs és Berlin között. Ezek során gyõzték aztán meg a magyar politikust arról, hogy ebben a helyzetben szükséges a háborút elindítani” – foglalja össze az eseményeket a HVG-nek ifjabb Bertényi Iván, az ELTE adjunktusa.
Tisza olyannyira a háború ellen volt, hogy július 1-jén és 8-án is memorandumban próbálta rávenni Ferenc József császárt: harc helyett diplomáciai úton keressen megoldást (utóbbi levelében elsõként vetette fel a világháború veszélyét). A július 7-ei bécsi közös minisztertanács ülésén ugyancsak az azonnali háború ellen foglalt állást, cserébe szigorú, de teljesíthetõ követeléseket intézett volna Szerbiához. A július 19-ei közös minisztertanács részben engedett Tiszának: megfogalmazták a Szerbiának átadandó követeléseket, amelyek teljesítésére 48 órás ultimátumot szabtak. E megoldásnak az elfogadásával azonban Tisza gyakorlatilag a háborúra mondott igent. A bécsi német nagykövettel, Heinrich von Tschirschkyvel beszélgetve már 14-én elismerte, hogy az ultimátum bajosan teljesíthetõ, ám hozzátette: „nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok gyõzõdve szükségességérõl”.
Mi vezetett a „vasgróf” – ahogy sokan nevezték – száz évvel ezelõtti pálfordulásához? Bertényi szerint leginkább a Bécstõl és Németországtól a folyamatosan zajló háromoldalú egyeztetések során kapott, a Balkánnal kapcsolatos garanciák gyõzhették meg. Conrad von Hötzendorf báró, a közös hadsereg vezérkari fõnöke például megígérte, hogy Erdélyben is állomásozik majd egy hadtest, a németek pedig fogadkoztak, hogy diplomáciai nyomásgyakorlással elérik Románia semlegességét, valamint Bulgária csatlakozását a Hármas Szövetséghez. Tisza ugyanis attól tartott, mint azt Ferenc Józsefnek írt levelében is kifejtette, hogy a Balkánon túlerõben vannak a Monarchia ellenségei. A hivatalosan a Monarchia szövetségeseként számon tartott Románia például jó eséllyel átáll majd az antant oldalára, és kihasználja a szerb háborút Erdély megtámadására.
A magyar miniszterelnöknek ezekrõl a tárgyalásokról szóló feljegyzéseit, korabeli leveleit az 1920–1930-as években tette közzé az Országos Tisza István-emlékbizottság a Gróf Tisza István Összes Munkái címû hétkötetes sorozatban. A Horthy-érában mártírként tisztelt politikus idealizálásának egyik eleme Tisza állítólagos pacifizmusa volt. Az emlékbizottság által kiadott negyedik kötet elõszava például azt hangsúlyozza, hogy Tisza valójában július 19-e, vagyis az ultimátum megfogalmazása után is ellenezte a háborút. A Horthy-korszak Tisza-kultuszának hatása máig érzõdik. A Nemzeti Tankönyvkiadó 2008-ban kiadott történelemkönyvében az olvasható, hogy „az Osztrák–Magyar Monarchia politikusai – szinte kivétel nélkül – a Szerbiának küldött szigorú jegyzék mellett foglaltak állást. A kivétel a magyar miniszterelnök, Tisza István volt.”
A ''Vasgróf'' unokájával a Sándor-palotában 1914-ben. Mit döntött?
Fotó: MNM Történeti Fényképtár
Azért is téves a békepárti Tisza mítosza, mert mai hirdetõi külön kezelik a korabeli Magyarország sorsát a Monarchiáétól – fogalmaz a HVG-nek Szarka László, az MTA Történettudományi Intézetének fõmunkatársa. „Azok, akik szerint Tisza megpróbált külön úton járni, s a háború kapcsán szembemenni Ausztriával, figyelmen kívül hagyják, hogy a legkövetkezetesebb híve volt az osztrák–magyar dualizmus rendszerének. Jól látta, hogy a történelmi Magyarország integritása hosszabb távon csakis a Monarchia birodalmi keretei közt volt megõrizhetõ. Ezért végsõ soron a magyar nemzeti és állami szempontokat igyekezett összhangba hozni az egész birodalom érdekeivel.”
A kor politikusainak túlnyomó többségéhez hasonlóan Tisza sem utasította el elvbõl a háborút mint a nagyhatalmi politika eszközét: amikor az 1913-as balkáni válság alatt Szerbia ideiglenesen elfoglalta az albániai Scutari kikötõjét, az osztrák vezetõkhöz hasonlóan õ is Szerbia megtámadását javasolta – mutat rá Bertényi. Ekkor azért nem került sor a háborúra, mert a szerbek – orosz tanácsra – végül engedtek az ultimátumnak.
Bár a rendszerváltás óta a magyar történetírásnak sikerült pontos és árnyalt képet alkotnia Tiszáról, egyes kérdések továbbra sem tisztázottak. Nincs például egyetértés abban, hogy a miniszterelnök mennyire volt valódi döntési helyzetben. Bertényi szerint Tiszát nem lehet a körülmények áldozatának tekinteni: „a dualista államban a magyar miniszterelnöknek gyakorlatilag vétójoga volt a közös ügyekhez tartozó külpolitikai kérdésekben”. Vagyis lett volna lehetõsége a Szerbiának küldött hadüzenet megtorpedózására, „ám addigra már meggyõzõdött arról, hogy a tétovázásnál még mindig kevésbé rossz megoldás felvállalni a háborút”. Ezzel szemben Szarka László szerint a vétójog a gyakorlatban keveset ért: „Ferenc József a merénylet után már eldöntötte, hogy a nyáron háborút indít, és ezt a magyar miniszterelnök sem tudta volna megakadályozni: ha Tisza továbbra is ellenzi a háborút, az uralkodó lemondathatta volna.”
Véleményének megváltoztatását Tisza a halála után nyilvánosságra került feljegyzéseiben a szerb sajtó és diplomaták „szemtelenségével” magyarázta. Egy 1929-ben publikált, soha el nem hangzott beszédének jegyzetében bõvebb kifejtés nélkül ekként indokolt: „mivel mindég világosabb bizonyítékok kerültek elõ a szerb kormánynak a merényletben való bûnrészességérõl, de a szerb sajtó és felelõs szerb orgánumok részérõl kiinduló halmozódó provokációk következtében is, nem lehetett elkerülni, hogy Szerbiának ultimátumot állítsunk”.
Hasonlóan rejtélyes az a július 13-án, Skerlecz Iván horvát bánnak írt levelében olvasható kiszólása, miszerint „tegnap este késõn nyugtalanító híreket kaptam Belgrádból”. Akármit is tudott meg, tény, hogy a háborúval kapcsolatos álláspontja ezekben a napokban változott meg gyökeresen. A „nyugtalanító híreknek” talán közük lehetett az ellenzéki vezetõ, ifjabb Andrássy Gyula gróf július 8-ai interpellációjához is, amelyben arról beszélt, hogy a merénylet óta egyre nagyobb a nyugtalanság a boszniai szerbek körében, és „bármely percben forradalom üthet ki”. Tisza ezt akkor még vitatta, pár nappal késõbb azonban már egészen másképp viszonyult a kérdéshez. Kételyei csak 1914 augusztusában, unokahúgának írott levelébõl derülnek ki: „Borzasztó a gyõztes háború is. Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyerekek szenvedését.”
Link