Mit akar Putyin Szerzõ: Rostislav Iscsenko
Irta: Bulcsu - Datum: 2015. May 02. 19:23:40
Elõszó: Saker
Nem szerkesztett, teljes fordítás: Tibor bá’ http://www.antalf...u/?p=16622
Eredeti forrás: http://actualcomm...putin.html
Teljes hir
Elõszó: Ez a politikai analízis messze a legjobb, amit az ukrajnai konfliktus kezdete óta olvastam. Korábban Iscsenko kiértékeléseit folyamatosan közzé tettem, mert véleményem szerint egyike a legjobb orosz kiértékelõknek. Ez alkalommal azonban Iscsenko egy valódi gyöngyszemet produkált. Ez az orosz geo stratégiai helyzet mindenre kiterjedõ tanulmánya, valamint véleményem szerint Putyin Ukrajnai stratégiájának világos és abszolút pontos kiértékelés. Nekem mindig is az volt az álláspontom, hogy ez a konfliktus nem Ukrajnáról szól, hanem a Föld jövõjérõl. Valamint, nem létezik novorussiai vagy ukrajnai megoldás, hanem az egyetlen lehetséges stratégiai kimenetel vagy Oroszország, vagy Amerika gyõzelme, ami végül ki fog hatni az egész bolygóra. Iscsenko kimagasló módon tekinti át mindkét oldal kockázatát valamint lehetõségeit, és elsõnek tárja fel Oroszország látszólag érthetetlen viselkedésének egyértelmû okát. Végül pedig Iscsenko tökéletesen érti az orosz társadalom bonyolult és finoman hangolt dinamikáját. Amikor azt írja, hogy „az orosz hatalom tekintélyelvûség helyett parancsoló” hét szóban jobban leírja az orosz valóságot, mint az úgynevezett szakértõk haszontalan sok ezer szava. — Hálás lekötelezettei vagyunk Denis, Gideon és Robin fordítóknak, akik angolra átültették ezt a termékeny szöveget, aminek a lefordítása embert próbálónak nevezhetõ. Az ok, amiért ilyen jó angolsággal megírt szöveget olvashatunk, a fent nevezett három kétnyelvû fordítónak a lelkes munkája, amelyek által nyújtott minõségét ez a tanulmány megérdemli. Javaslom, hogy a szöveget körültekintõen olvassátok, akár kétszer is, mert megéri.Tibor bá’: Ki fogja megdicsérni a magyar fordítást? 😀 Különben az angol tökéletes, mintha eredeti írás lenne. Valamint a fenti dicséret nem túlzás, az értekezés valóban aranyat ér.
____________________________________________________
Az esszé
Annak csak örülni lehet, hogy a „hazafiak” azonnal nem kérték számon Putyintól, hogy az Ukrán katonákat januárban-februárban miért nem morzsolta fel Donbass-ban, illetve miért konzultált Merkellel és Hollandéval.
Számon nem kértek, de azért türelmetlenül várják a gyõzelmet. Ezek között a legradikálisabbak meg vannak gyõzõdve arról, hogy a végén Putyin fel fogja adni Novorossziát. Ezzel szemben a mérsékelt hazafiak attól tartanak, hogy Putyin a következõ tûzszünet aláírásakor (ha ilyenre sor kerülne), amire a Novorosszia hadseregének a feltöltése és átcsoportosítása miatt lenne szükség, amit különben meg lehetett volna oldani a hadmûveletek alatt is. Szóval, amikor a nemzetközi élet új körülményeit elfogadja, és felkészült az újabb diplomácia összecsapásra, nem kívánt engedményeket fog tenni.
A tény viszont az, hogy a politikai és/vagy katonai dilettánsok érdeklõdésének ellenére (az Internet Talleyrandjai és Bonepartiai), aminek középpontjában Donbass és úgy általában Ukrajna áll, a háború végsõ kimenetelét a Staraja tér 1. és Smolenskaja tér 2. alatti, valamint a párizsi, brüsszeli és berlini hivatalokban döntik el, mivel a katonai tevékenység a politikai játszmának csak egyetlen egy komponense a sok közül.
Igaz, hogy a legdurvább és az utolsó komponense, aminél a rizikót komolyan kell figyelembe venni. Viszont a dolog nem háborúval kezdõdik, és nem is azzal fejezõdik be. A háború egy középsõ lépés, ami a kompromisszum készség hiányára utal. A háború célja olyan új helyzet megteremtése, ami lehetõvé teszi a kompromisszumot, vagy jelzi, hogy már nincs szükség kompromisszumra, mivel a konfliktusos helyzet egyik szereplõje megszûnt létezni. Amikor eljött a kompromisszum kötés ideje, amikor véget érnek a harcok, és a katonák visszamennek a laktanyáikba, a tábornokok pedig nekiülnek, hogy megírják emlékirataikat és felkészüljenek a következõ háborúra, na, akkor van az, hogy a politikusok és a diplomaták a tárgyalási asztalnál feltárják a tényleges szembehelyezkedést.
A politikai döntéseket a nép vagy a hadsereg ritkán érti meg. Példának okáért említsük meg, hogy az 1866-os osztrák-porosz háború idején Otto von Bismarck, a porosz kancellár (késõbb a Német Birodalom kancellárja) figyelmen kívül hagyta I. Vilmos király (a késõbbi német császár) kérését, majd parancsát a porosz tábornokok felé, hogy foglalják el Bécset. És nagyon helyesen tette. Bécs el nem foglalásával elõsegítette a porosz feltételekkel megköthetõ békét, valamint bebiztosította, hogy az Osztrák-Magyar monarchia örökre (na, jó, az 1918-as felbomlásáig) alárendelt partnere legyen Poroszországnak, illetve a késõbbi Német Birodalomnak.
Annak megítéléséhez, hogy a katonai tevékenység mikor és milyen feltételek mellett fejezõdhet be, tudnunk kell, hogy a politikusok mit akarnak, és miként vélekednek a háború utáni kompromisszum feltételeirõl. Ekkor és csakis ekkor fog világossá válni, hogy a katonai tevékenység miért váltott át egy kisintenzitású polgárháborúvá, amit néha-néha tûzszünet szakít meg, nem csak Ukrajnában, de például Szíriában is.
Az természetesen nyilvánvaló, hogy a kijevi politikusok minket nem érdekelnek, mivel semmiben se dönthetnek. Ukrajna kívülrõl történõ vezetése már nem titok. Semmit se számit, hogy a miniszterek észtek vagy grúzok, mert valójában amerikaiak. Az is hiba lenne, ha azzal törõdnénk, hogy a Donyecki Népköztársaság (DPR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) vezetõi miként vélekednek a jövõjükrõl. Ezek a köztársaságok csak addig léteznek, ameddig Oroszország támogatja õket, és ameddig támogatja õket, az orosz érdekeket meg kell védeni még független döntésekkel és kezdeményezésekkel szemben is. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy megengedjék Alexander Zakharcsenkónak, vagy Igor Plotnitzkinek, vagy bárki másnak, hogy független döntéseket hozzanak.
De minket az Európai Unió álláspontja se érdekel. 2014 nyaráig sok múlott az Európai Unión, amikor még a háború megakadályozható lett volna, vagy leállítható a kezdetén. Szükség lett volna egy határozott, elvekre alapozott EU álláspontra, ami az USA kezdeményezést leblokkolhatta volna, megakadályozta volna a háború kirobbanását, és az Európai Közösséget jelentõs geopolitikai tényezõvé léptette volna elõ. Azonban az EU ezt a lehetõséget elszalasztotta, és felvette az USA hûséges vazallusának a szerepét. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Európa elsodródott egy belsõ felfordulás szélére. Az elõttünk álló években jó esélye van rá, hogy Ukrajna sorsára jut, azzal a különbséggel, hogy vadabb szembehelyezkedéssel, több vérontással kell számolni, valamint kisebb eséllyel arra, hogy a helyzet a végén normalizálódik, más szavakkal, valaki valahonnan elõáll és mindent a helyére tesz.
A helyzet az, hogy ma az Európai Unió választhat, hogy az USA eszközévé váll-e, vagy közelít Oroszország felé. A döntéstõl függõen, Európa megúszhatja egy enyhe karcolással, mondjuk a szélén lévõ államok lemorzsolódásával, és egyes országok feldarabolódásával, vagy tökéletesen összeomolhat. ismerve az európai elit vonakodását, hogy szakítson Amerikával, az összeomlás gyakorlatilag elkerülhetetlen.
Ami most számunkra érdekes, az a geopolitikai konfigurációt meghatározó, és egy újfajta háborúban, a hálózat-centrikus III. világháborúban a gyõzelemig harcoló két fõjátékos véleménye. Ez a két fõjátékos az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország.
Az amerikai álláspont világos és átlátható. Az 1990-es évek második felében Washington elmulasztotta az egyetlen alkalmat, hogy a Hideg Háborús gazdaságát megreformálja, aminek segítségével elkerülhette volna a gazdasági krízist egy olyan rendszerben, amelynek fejlesztését lehatárolja a Föld nevû bolygó véges mivolta, vagyis limitált erõforrásai, beleértve magát az emberiséget is. Ehelyett a konfliktus kezelését a folyamatosan mûködõ bankópréssel akarja megoldani.
Végül a rendszer haláltusáját csak az egész Föld kirablásával tudja meghosszabbítani. Elõször a harmadik világ országait rabolta ki. Majd rászállt a potenciális riválisokra. Majd a szövetségesek jönnek, és végül a közvetlen barátok is. Ez a kifosztás addig mehet, ameddig az USA a világ megkérdõjelezhetetlen ura marad.
Éppen ezért, amikor Oroszország fenntartotta magának a jogot, hogy független politikai döntéseket hozzon, mondjuk arról, hogy globális import helyett regionális importot szorgalmazzon, az összeütközés az Amerikai Egyesült Államokkal elkerülhetetlenné vált. Ez az összeütközés nem szüntethetõ meg egy kompromisszumos békével.
Amerika részére az Oroszországgal köthetõ kompromisszum egyenértékû lenne hegemóniájáról való önként lemondásával, ami gyors és a rendszer katasztrófájához vezetne, nem csak politikai és gazdasági krízisre kell gondolni, hanem az állami intézmények lebénulására és az adminisztráció kormányzási képtelenségére is. Más szavakkal az elkerülhetetlen szétesésre.
Amennyiben az USA nyer, úgy Oroszországban következik be a szervezeti katasztrófa. Egy bizonyos fajta „lázadást” követõen az orosz uralkodó osztály meg lenne büntetve vagyonaik lefoglalásával, elkobzásával, sõt a személyek bebörtönzésével is. Az állam szétesne, jelentõs orosz területeket elfoglalnának és az ország haderejét megsemmisítenék.
Nyilvánvaló, hogy a háború addig fog tartani, amíg valamelyik fél nem gyõzi le a másikat. Minden közbeesõ megállapodás csak ideiglenes fegyverszünetet jelentene, ami alatt az erõk átcsoportosítására, új források mobilizálására és további szövetségesek megkeresésére (vagyis beorozására) kerülhet sor.
A kép teljes megvilágítására ki kell térni az orosz helyzetre. Alapvetõ fontosságú annak megértése, hogy mit akar az orosz vezetés, elsõsorban Vladimir Putyin elérni. Rá kell mutatni Putyinnak az orosz hatalmi struktúra megszervezésében játszott, kulcsfontosságú szerepére. Az orosz hatalom tekintélyelvûség helyett parancsolóelvû, ami azt jelenti, hogy nem a tekintélyelvû rendszer törvényi megteremtésére támaszkodik, hanem annak a személynek a meghatalmazott irányítására, aki felépítette a rendszert, és mint annak feje, hatékonyan tudja irányítani azt.
Putyin 15 éves hatalom birtoklása alatt, a nehéz belsõ és külsõ helyzet ellenére, megpróbálta maximalizálni a kormány, a megválasztott parlament, de még a helyi hatóságok szerepét is. Ezek teljesen ésszerû lépések, ami a rendszernek folyamatos stabilitást biztosít, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja a hatalmat.
Sajnálatos módon a teljesen autonóm ellenõrzés, vagyis az elnöki ellenõrzés nélküli mûködést nem sikerült megteremteni. Putyin továbbra is a rendszer kulcsfontosságú része, mert a nép személyesen õbenne bízik. Sokkal kevésbé bíznak a rendszerben, amit a nép számára a hatóságok és hatalmi szervek képviselnek.
Így aztán Putyin véleménye és politikai tervei döntõ tényezõk olyan területeken, mint például Oroszország külpolitikája. Ha ez az állítás túlzásnak nevezhetõ: „Putyin nélkül nem létezik Oroszország”, akkor az a gondolat, hogy „Amit Putyin akar, azt oroszországis akarja” véleményem szerint pontosan adja vissza a helyzetet.
Elõször is vegyük észre, hogy az az ember, aki 15 éven át óvatosan újjáélesztette Oroszországot, lépéseit az amerikai világhegemónia mellett tette, ami alatt Washingtonnak hallatlan erõs befolyása volt az orosz belpolitikára. Putyinnak fel kellett mérnie az ellenfelének és a harcnak a természetét. Ellenkezõ esetben nem sokáig állta volna a sarat. Az orosz konfrontációt az Egyesült Államokkal szemben igen lassan és óvatosan kellet kialakítani, mégpedig úgy, hogy bizonyos dolgokra ne derüljön fény. Példának okáért, Oroszország egyáltalán nem reagált az elsõ ukrán színes forradalomra 2000 és 2002 között. Oroszország ellenezte, de aktívan nem lépet közbe a grúz, 2003. novemberi, valamint az ukrán 2004. novemberi puccsok esetén. Azonban 2008-ban Oroszország már katonailag lépett fel Osszétia és Abkházia ügyében. 2012-ben pedig Szíria esetében az orosz flotta demonstrálta, hogy kész szembe helyezkedni Amerikával és a NATO szövetségesekkel.
2013-ban Oroszország elkezdett gazdasági intézkedéseket foganatosítani Viktor Janukovics rezsimjével szemben, ami segített észhez téríteni Janukovicsot abban, hogy számukra elõnytelen lenne aláírni az EU-val egy társulási szerzõdést.
A kijevi puccsot Moszkva nem tudta volna megakadályozni az ukrán vezetõk hitványsága, gyávasága és butasága miatt. Ez nem kizárólag Janukovicsra vonatkozik, hanem kivétel nélkül valamennyi vezetõre. 2014 februárjában, a kijevi fegyveres puccsot követõen Oroszország nyíltan szembehelyezkedett Washingtonnal. Ezt megelõzõen a konfliktusok párhuzamosan futottak a javuló kapcsolatokkal, de 2014 kezdetétõl a kapcsolatok Oroszország és az Egyesült Államok között gyorsan romlani kezdtek, szinte percek alatt elérték azt a pontot, amikor a hadiállapotot automatikusan be lehetett volna jelenteni egy bizonyos területen.
Végeredményben, Putyin a konfrontációt minden adott pillanatban pontosan olyan szinten tartotta, amit még kezelni lehetett. Amennyiben Oroszország a szembehelyezkedés szintjét most nem szabályozza, az azt jelenti, hogy Putyin szerint a szankció háborút, az idegek háborúját, az információs háborút, az ukrajnai polgárháborút, és a gazdasági háborút Oroszország meg tudja nyerni.
Putyin terveivel és elvárásaival kapcsolatban az elsõ fontos következtetés: Putyin gyõzelemre számít. Ha pedig meggondoljuk Putyin igen óvatosan eljárását, és folyamatos törekvését a meglepetések elkerülésére, akkor biztosak lehetünk abban, hogy amikor az amerikai nyomásra meghátrálás helyett a megfelelõ reagálás mellett döntött, akkor az orosz vezetõségnek a gyõzelem biztosítására nem is dupla, de tripla garancia állt a rendelkezésére.
Szeretnék rámutatni, hogy a Washingtonnal való konfliktusba lépéssel kapcsolatos döntést nem 2014-ben, se nem 2013-ban hozták. A 2008. augusztus 8-án indított háború volt egy olyan kihívás, amiért az Egyesült Államokat meg kellett büntetni. Ezt követve a konfrontáció növekedése csak a tétet növelte. 2008-tól 2010-ig az Egyesült Államok ereje – nem csak katonai vagy gazdasági, de általánosságban – hanyatlóban volt, mialatt Oroszország jelentõsen megerõsödött. A fõcél tehát az volt, hogy kirobbantás helyett a tétet szép lassan emeljék. Más szavakkal, egy olyan nyílt konfrontációt, ahol minden színlelést feladnak, és ahol mindenki megérti, hogy a háború elindult, a lehetõ legtovább el kell kerülni. Persze az lenne a legjobb, ha véglegesen el lehetne kerülni.
Az évek múltával az Egyesült Államok egyre gyengébb lett, miközben Oroszország egyre erõsebb. Ez egy természetes folyamat volt, amit nem lehetett megállítani. Ezzel kapcsolatban ki tudtuk volna vetíteni igen nagyfokú valószínûséggel, hogy 2020-2025 között, mindenfajta konfrontáció nélkül az amerikai hegemónia elhalna, és Amerikának okosabb lenne nem a világuralmon agyalnia, hanem azon, hogyan állíthatja meg rohamosan bekövetkezõ belsõ összeomlását.
Így lesz világos Putyin második célja: fenntartani a békét, vagy legalább is annak látszatát addig, ameddig lehetséges. Oroszország részére a béke elõnyös, mert békeidõben, hatalmas költségek nélkül, ugyanazt a politikai eredményt lehet elérni sokkal jobb geopolitikai helyzetben. Ez az oka annak, hogy Oroszország miért nyújtja megállás nélkül a béke olajágát. Ahogy a kijevi junta össze fog omlani a donbassi béke állapotokban, ugyanúgy a világbéke mellett az USA által életre keltett katonai-ipari komplexus önmagát fogja megsemmisíteni. Ily módon az orosz tevékenységet Sun Tzu aforizmája igen találóan írja le: „A legnagyobb gyõzelem az, amihez nincs szükség csatásra.”
Az persze világos, hogy a washingtoni döntéshozók nem idióták, függetlenül attól, hogy mik hangzanak el orosz tv beszélgetésekben, vagy miket irkálnak össze blogokban. Az USA pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van. Ezen kívül azzal is tisztában vannak, hogy Oroszországnak nincs tervbe véve a megsemmisítésük, Oroszország egyenlõségi alapon hajlandó az együttmûködésre.
Érdekes módon, az Egyesült Államok politikai és szociógazdasági helyzete miatt, számukra egy ilyen együttmûködés nem elfogadható. A szükséges reformok bevezetése elõtt, valószínûleg gazdasági összeomlás és szociális robbanás fog bekövetkezni a moszkvai és a beijingi segítség ellenére, különösen, ha meggondoljuk, hogy ezzel egy idõben az Európai Uniónak is reformokat kell bevezetni. Ráadásul az Egyesült Államokban kialakult politikai elit az elmúlt 25 év alatt hozzászokott a Világ birtoklásához. Egyszerûen fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne ezen változtatni bárki által. Az Egyesült Államok uralkodó elitje számára (nem annyira az oligarchák, mint inkább az adminisztráció bürokratái) totálisan elfogadhatatlan, hogy az alárendelt népek sorsának a meghatározásáról átálljanak az egyenlõségi alapon rendezett tárgyalásokra. Ez valószínûleg egyenértékû lenne azzal mintha Gladstone vagy Disraeli számára felajánlanák a Zulu királyság miniszterelnökségét Cetshwayo kaMpande alatt. Tehát, ellentétben Oroszországgal, ahol békére van szükség a kifejlõdéshez, az Egyesült Államok a háborút alapvetõ fontosságúnak tartja.
Elvileg minden háború az erõforrásokért küzd. Tipikusan az a gyõztes, akinek több erõforrás áll a rendelkezésére, és a végén több katonát, tankot, hajót és repülõt tud hadrendbe állítani. Ennek ellenére néha elõfordul, hogy a stratégiai hátrányban lévõ fordítani tud a helyzeten a harctéri taktikai gyõzelemmel. Példa lehet erre Nagy Sándor, Nagy Frigyes, valamint Hitler 1939-1940-es hadjárata.
Atomhatalmak közvetlenül nem állhatnak egymással szemben (nem konfrontálódhatnak) éppen ezért erõforrásaik bázisai kimagasló fontossággal bírnak. Ez az oka annak, hogy Oroszország és az Egyesült Államok kétségbeesetten kerestek szövetségeseket az elmúlt év alatt. Ezt a versenyt Oroszország nyerte meg. Az Egyesült Államok csak az Európai Unióra, Kanadára, Ausztráliára, Japánra és szövetségeseire számíthat (de nem mindig feltételek nélkül). Ezzel szemben Oroszországnak sikerült csatasorba állítania a BRICS országokat, aminek következtében sikerült megszilárdítani helyzetét Latin Amerikában, és elkezdte átvenni az USA helyét Ázsiában, és Észak Afrikában. Ez természetesen nem világos, de ha figyelembe vesszük az ENSZ szavazások eredményeit és feltételezzük, hogy az Egyesült Államokat hivatalosan nem támogatók az oroszok mellett állnak, akkor kiderül, hogy Moszkva mögött álló országok együttesen a világ GDP értékének a 60 százalékát, a populáció kétharmadát, a szárazföldnek pedig több mint háromnegyedét bírják. Ezek szerint Oroszországnak sikerült több erõforrást megkaparintani.
Ilyen értelemben az Amerikai Egyesült Államoknak két taktikai lépése lehet. Asz elsõben hatalmas lehetõségek vannak, amit az ukrajnai krízis elsõ napjaiban alkalmazott. Ezek szerint megpróbálta Oroszországot arra kényszeríteni, hogy válaszon egy rossz és egy még rosszabb helyzet között. Ily módon Oroszország kénytelen lett volna a szomszédságában elfogadni egy náci országot, ami nemzetközi tekintélyvesztéshez, és a szövetséges támogatások elvesztéséhez vezetett volna. Ez rövid idõn belül lehetõséget biztosított volna belsõ és külsõ Amerika barát erõk behatolására, ami esélytelenné változtatta volna a túlélést. Vagy pedig, katonailag megszállhatta volna Ukrajnát, kisöpörhette volna a juntát még mielõtt megszervezte volna magát és visszaállíthatta volna Janukovics legitim kormányát. Ez azonban egy független ország ellen elkövetett agresszió, valamint egy népi forradalom elnyomásának a vádját vonta volna maga után. Egy ilyen helyzet az ukrán lakósság nagyfokú ellenérzését váltotta talált volna ki, és a kijevi bábkormány fenntartására folyamatosan jelentõs katonai, politikai, gazdasági és diplomáciai erõforrásokat kellett volna fordítani, tekintettel arra, hogy ilyen körülmények között más kormány szóba se jöhetett volna.
Oroszország kikerülte a dilemmát. Nem volt megszállás. Dombass harcol Kijevvel. Amerikának kell erõforrásokat biztosítani a halálra ítélt kijevi rezsim számára, miközben Oroszország lesállásból kínál béke javaslatokat.
Így aztán Amerika számára csak a második lehetõség adódik, ami olyan öreg, mint az országút. Ezek szerint, ami nem védhetõ, és az amit az ellenség el fogja foglalni, olyan mértékben kell elpusztítani, amennyire csak lehetséges annak érdekében, hogy az ellenség számára a gyõzelem drágább legyen, mint a vereség, mivel az elfoglalt területeket helyre kell állítani felhasználva a rendelkezésére álló erõforrásokat. Ezért aztán az Egyesült Államok politikai szövegelésen túl nem ad semmi más segítséget, miközben arra biztatja Kijevet, hogy terjessze ki a polgárháborút az egész országra.
Ukrajnát fel kell perzselni, nemcsak Donyecket és Luganszkot, de Kijevet és Lvovot is. A feladat egyszerû: a szociális létesítmények maradandó felszámolása, hogy a népesség lezuhanjon a puszta túlélés szintjére. Így az ukrán milliók éhezõ, kétségbeesett, de nyakig felfegyverzett tömegekké válnak, akik egymást fogják ölni egy tál élelemért. Ennek a megakadályozásának egyetlen egy módja van, egy komoly méretû, nemzetközi katonai beavatkozás (pusztán katonai nem lenne elégséges) és komoly méretû gazdasági segély, ami lehetõvé tenné a népesség ellátását élelmiszerekkel, majd a gazdaság helyrepofozása, hogy Ukrajna képes legyen ellátni önmagát. Az pedig egyértelmû, hogy a költségeket Oroszországnak kellene állnia. Putyin tisztában van azzal, hogy nem csak az orosz költségvetés, de a népesség erõforrás tartalékai, beleértve a katonait is, belerokkannának és talán nem is lenne elég. Éppen ezért a cél az, hogy Ukrajna ne bomoljon fel, még mielõtt a karhatalom a helyzet urává nem válik. Rendkívül fontos, hogy az áldozatok száma, valamint a rombolás mértéke minél alacsonyabb legyen, és a gazdasági tevékenységbõl a lehetõ legtöbbet helyreállítsák, a nagyvárosok infrastruktúráját megmentsék, hogy a lakosság túl tudja élni az állapotokat, és önmaga „lerendezze” a helyi nácikat.
Ennél a pontnál Putyin számára egy nem várt szövetséges csatlakozik az EU képében. Ugyanis az Egyesült Államok rossz szokása, hogy az Oroszországgal szemben folytatott küzdelmének árát az Európai Unióval fizettesse meg. Azzal az unióval, amely eleve meggyengült, elérkezett a kimerülés állapotába, és elõtte áll saját elmérgesedett problémáinak a megoldása.
Ha Európának keleti határánál szembe kell nézni egy tökéletesen elpusztított Ukrajnával, ahonnan milliók menekülnek, fegyvereikkel együtt, nem csak Oroszországba, de az Európai Unióba is, magukkal hordozva kedvenc idõtöltéseiket, mint például drog terjesztés, fegyver csempészés, terrorizálás, akkor ez az Unió végét jelentheti. Viszont a Novorosszijai Népköztársaság Oroszország elõtt egy puffer övezetet fog alkotni.
Európa nem konfrontálódhat az Egyesült Államokkal, de halálosan be van rezelve egy lepusztult Ukrajnától. Éppen ezért a konfliktus alatt ez az elsõ alkalom, amikor Hollande és Merkel nem csak megpróbálják leszabotálni az amerikai követeléseket (a szankciók igen mérsékelt bevezetésével), de kisebb mértékû független ötletek megvalósításával is, aminek célja egy kompromisszum megteremtése, vagyis egy nem igazi béke, de legalább egy tûzszünet megteremtése Ukrajnában.
Ha Ukrajna begyullad, gyorsan le fog égni, és ha az EU egy megbízhatatlan partnerré válik, aki ha nem is lép be az orosz táborba, de legalább semleges marad, akkor Washington a saját stratégiájában bízva kénytelen lesz Európát lángba borítani.
Az nyilvánvaló, hogy néhány polgárháború és országok közötti háború egy olyan kontinensen, ahol szanaszét találhatók fegyverek, és ahol több mint fél milliárd ember él, sokkal rosszabb, mint Ukrajnában egy polgárháború. Az Atlanti-óceán az Egyesült Államokat elválasztja Európától. Még Anglia is remélheti, hogy nyugodtan csücsülhet a csatorna másik oldalán. De Oroszországnak és az Európai Uniónak igen hosszú közös határa van.
Oroszországnak egyáltalán nem érdeke egy tûzfészek kialakulása az Atlanti-óceántól a Kárpátokig, miközben a Kárpátoktól a Dnyeperig terjedõ terület parázslik. Ezért Putyin másik célja az ukrajnai, majd az európai tûzvész lehetõ legnagyobb mértékû megelõzése. Mivel lehetetlenség tökéletesen megelõzni egy ilyen eseményt (Ha az USA gyújtogatni akar, akkor fog is), fontos annak minél gyorsabb elfojtása, hogy a legfontosabbakat meg lehessen menteni.
Vagyis, Oroszország jogos érdekeinek a megvédése végett Putyin szerint a béke rendkívül fontos, mert csak béke alatt lehetséges a cél maximális elérése, minimális költség mellett. Mivel azonban ma már a béke fenntartása lehetetlen, a tûzszünet egyre törékenyebb és már csak elméletileg létezik, Putyin szeretné a háborút minél gyorsabb befejezését. [Tibor bá’ megjegyzése: Az eredeti szövegbõl nem derül ki, hogy a szerzõ milyen háborúra gondol.]
Ki kell hangsúlyoznom, ha egy évvel ezelõtt létrejöhetett volna egy olyan kompromisszum, amely a Nyugat részére a legkedvezõbb lett volna (Oroszország még így is elérhette volna célját, csak valamivel késõbb – ez a minimális engedmény), de ez ma már nem lehetséges, miközben a körülmények folyamatosan romlanak. Látszólag a helyzet változatlan maradt: a béke, majdnem bármi áron, még mindig elõnyös Oroszország számára. Egy dolog azonban megváltozott, ami a lehetõ legfontosabb: a társadalmi elvárás. Az orosz társadalom éhezik a gyõzelemre és a megtorlásra. Ahogy erre korábban rámutattam, az orosz hatalom
tekintélyelvûség helyett parancsoló, ezért a társadalom elvárása Oroszországban fontos tényezõ, ellentétben a „hagyományos demokráciákkal”.
Putyin, a rendszer összetartója, a szerepét csak addig tarthatja meg, amíg a társadalom többsége mellette áll. Ha ezt a támogatást elveszíti – mivel a politikai elitbõl hasonló kaliberû karakter nem tudott kiemelkedni – a rendszer elveszíti stabilitását. Putyin hatalmát csak addig tudja megtartani, amíg a tömegek kívánságát sikeresen végre tudja hajtani. Éppen ezért az ukrajnai nácizmus legyõzésének, még ha csak diplomatikai is, egyértelmûnek kell lenni. Oroszország csak így fogadhat el bármilyen kompromisszumot.
Ennek megfelelõen, függetlenül Putyin akaratától és Oroszország érdekeitõl, a jelzett hatalmi egyensúly, valamint a fõvezér prioritásai és képességei miatt, az a háború, amit a múlt évben befejezhettek volna Ukrajna határain belül, majdnem biztos át fog terjedni Európára. Azt csak találgatni lehet, hogy ki lesz hatékonyabb, az amerikaiak a benzines kannákkal, vagy Oroszország a poroltókkal. Egy dolog azonban teljesen világos, az orosz vezetõ béke kezdeményezéseinek korlátot nem elképzelései, hanem lehetõségei fognak szabni. Az emberek kívánsága ellen harcolni éppen annyira hiábavaló, mint a történelem ellen, de amikor a kettõ egybeesik, a bölcs politikus csak egyet tehet, megérti az emberek kívánságát és a történelmi folyamatok irányát, amit minden erejével támogatnia kell.
A fentiekben vázolt körülmények rendkívül valószínûtlenné teszik, hogy a független Novorosszia állam ellenzõinek a kívánsága teljesülni fog. Az elõttünk álló lángra borulás méretei mellett Ukrajna sorsának meghatározása nem okoz különös nehézséget, de az egész esemény sorozat nem lesz olcsó.
Teljességgel érthetõ, ha az orosznép megkérdezi, azok a Novorossziában élõ oroszajkúak, akiket megmentettünk a náciktól, miért akarnak egy önálló külön országban élni? Ha egy külön országban akarnak élni, akkor városaikat és gyáraikat miért építse újjá Oroszország?
Erre a gondolatkörre egyetlen elfogadható válasz van: Novorossziának csatlakozni kell Oroszországhoz (különösen mert elég sok harcos van ott, bár a vezetõ réteg nem probléma mentes). Ha pedig Ukrajna egy része csatlakozhat Oroszországhoz, akkor miért ne csatlakozhatna egész Ukrajna? Fõleg azért, mert minden valószínûség szerint mire ez a kérdés felkerül a napirendre, az Európai Unió nem lesz alternatívája az Eurázsiai Uniónak (Ukrajna számára).
Következésképpen, az Oroszországhoz történõ csatlakozás döntését egy egyesített szövetségi Ukrajna fogja meghozni, nem pedig egyértelmûen státusz nélküli entitás. Úgy gondolom, hogy korai még a politikai térképet újra rajzolni. Minden valószínûség szerint ez év végére az ukrajnai konfliktus befejezõdik. Azonban, ha az Egyesült Államoknak sikerül a konfliktus rálõcsölni az Európai Unióra (amit meg fog próbálni), akkor a területi kérdéssel kapcsolatos végsõ döntéshez fog kelleni még legalább két év, esetleg még több.
Bármilyen helyzetben nekünk a béke kedvez. Békében az orosz erõforrások növekednek, új szövetségesek (az Egyesült Államok korábbi partnerei) átjönnek a mi oldalunkra, és amint Washington folyamatosan marginalizálódik, a területi átalakulás sokkal egyszerûbb lesz, és ideiglenesen kevésbé jelentõs, különösen azok számára, akik ezen helyeken élnek.