Mohamed erkölcse és az iszlám tanítása
Irta: postaimre - Datum: 2015. June 15. 15:19:38
Nem vitaanyagnak szánom, de ha már az ujgúrok is muszlimok, tán nem árt kicsit utána olvasgatni a "témának". Szerintem jó úton hala-dok, hogy "új vallást" alapítsunk, csak sok rohadt zsidót kell hozzá leölni és kész is... Az iszlám szerint az isteni kinyilatkoztatást olyan próféták közvetítették az emberek felé, akik feddhetetlen karakterrel rendelkezõ, bûntelen életû vagy a fõ bûnöktõl teljesen mentes, egyszerû emberek voltak. Ennek tükrében különösen érdekes megvizsgálni Mohamed életét.
Teljes hir
Nem vitaanyagnak szánom, de ha már az ujgúrok is muszlimok, tán nem árt kicsit utána olvasgatni a "témának". Szerintem jó úton hala-dok, hogy "új vallást" alapítsunk, csak sok rohadt zsidót kell hozzá leölni és kész is... Az iszlám szerint az isteni kinyilatkoztatást olyan próféták közvetítették az emberek felé, akik feddhetetlen karakterrel rendelkezõ, bûntelen életû vagy a fõ bûnöktõl teljesen mentes, egyszerû emberek voltak. Ennek tükrében különösen érdekes megvizsgálni Mohamed életét.
Mohamed, a vallásalapító
Az iszlám vallás alapítója, Mohamed i. sz. 570 körül született Mekkában. Korán árvaságra jutott, nagybátyja, Abu Tálib nevelte fel. Életének elsõ szakaszában kereskedõként élt, miután huszonöt évesen elvette feleségül munkaadóját, a nála idõsebb, özvegy Hadidzsát. Negyven éves korában egyre gyakrabban vonult félre a társadalmi élettõl, hogy magányában az igazság lehetséges útjairól elmélkedjen. Saját bevallása szerint több látomásban és jelenésben volt része, egyik alkalommal szerinte Dzsibril (Gábriel) angyal jelent meg elõtte, aki kijelentette, hogy Mohamed kiválasztott személy, Allah küldöttje, akinek közvetítenie kell Allah akaratát az embereknek. Az angyal rendkívül erõszakosan lépett fel Mohameddel szemben, többször is fojtogatta, és követelte, hogy hangosan „recitálja”, mondja utána a hallottakat.
Az angyali látogatást követõen eleinte még Mohamed számára is kétséges volt az üzenet forrása, azt is lehetségesnek tartotta, hogy megtévesztés áldozata lett. Egyik legkorábbi kritikusa, a keresztény bizánci történész, Theofánész a 8. században azt írta, hogy Mohamednek epilepsziás rohamai voltak. Ilyenkor hallucinált, tevéhez hasonlóan morgott, habzott a szája, és folyt róla az izzadság. Alford T. Welch keresztény iszlámkutató szerint Mohamed környezete számára ezek a rohamok lehettek a legmeggyõzõbb bizonyítékok arra, hogy a próféta természetfeletti forrásból nyeri inspirációját.
Mohamed több évig hallgatott, állítólag az öngyilkosságot is fontolgatta, végül felesége és családtagjai meggyõzték, hogy valóban õ a „próféták pecsétje”, így elkezdte hirdetni üzenetét. A mekkaiak azonban ellene fordultak, és kiûzték a városból, ezért 622-ben Jaszribba menekült, ami késõbb Medina, „a Próféta városa” nevet kapta. Ez a „hidzsra”, ami egyben az iszlám idõszámítás kezdete. Mohamed itt építette ki monoteista vallási rendszerét.
Az iszlám prófétájának életét és tanításait összefoglaló hadíszban többször is szerepel, hogy Mohamednek 11-13 felesége volt. A leghíresebb közülük Aisha, akit hatéves korában vett feleségül. Aisha késõbbi beszámolója szerint a házasságot kilenc - éves korában hálták el az akkor 53 éves férjével. Morálisan megkérdõjelezhetõ cselekedet volt az is, amikor Mohamed feleségül vette saját örökbe fogadott fiának az exfeleségét, Zajnab bint Dzsahst. Az iszlám elõtti arab kultúrában az örökbe fogadott fiú saját gyermeknek számított, és ha egy ember feleségül vet- te az örökbe fogadott fia feleségét, még ha az el is vált tõle korábban, az akkor is vérfertõzésnek számított. Ezzel szemben a Koránba már az került bele, hogy „a jövõben ne legyen akadály a hívõ férfiaknak a fogadott fiaik feleségeivel való házasság” (Korán 33,37). Korabeli kritikusai azzal vádolták Mohamedet, hogy saját vágyai szerint alakítja az új tant, ráadásul õ maga nem is követi azt, hiszen Zajnab már az ötödik felesége volt, míg követõinek csak négyet engedett egyszerre. Mohamed számos ágyast és rabszolgát is tartott.
Az iszlámot megalapításától fogva jellemzi a vérontás és az erõszak.
Az iszlámot megalapításától fogva jellemzi a vérontás és az erõszak.
Az iszlám terjesztése együtt járt a mekkai karavánok kifosztásával, ami kezdetben a vallásalapítónak és híveinek a megélhetési forrása volt. A rablóhadjáratok során nemcsak anyagi károkat okoztak, gyakran rendeztek vérfürdõt is. Volt olyan, hogy egyszerre több száz ember torkát vágták el, lefejezték vagy megcsonkították õket, a nõket megerõszakolták, és egész törzseket irtottak ki. 627-ben az árulással vádolt zsidó Banu Kurajza törzs is áldozatául esett Mohamednek. A város ostroma után az összes zsidó férfit lefejezték, a nõket és a gyerekeket pedig eladták rabszolgának. A gyilkosságokban Mohamed is tevékenyen részt vett.
Norman Geisler keresztény apologéta szerint az iszlám prófétája hajlamos volt politikai eszközként használni a gyilkosságot, nem esett nehezére megszegni ígéreteit, amennyiben abból elõnye származott, és bosszút állt azokon, akik gúnyolták õt. Amikor az utolsó zsidó települést, Khaybart is elfoglalták, Mohamed felszólította a törzs vezetõjét, Kinana ibn al-Rabit, hogy árulja el, hová rejtették el kincseiket. Amikor a törzsfõ ezt visszautasította, megkínozták, lefejezték, és fiatal feleségét Mohamed maga mellé vette ágyasnak. Mindkét történet szerepel a hadíszban, bár iszlámhívõk szerint a szerzõ ebben a két esetben zsidó beszámolókra hagyatkozott, amelyek eltúlozták a történteket.
630-ban Mohamed elfoglalta Mekkát, ahol a legtöbben áttértek az iszlám hitre, további területeket hódított meg Arábiában, és szövetséget kötött a beduinokkal. Körülbelül tíz éve tartották prófétának, amikor az iszlám hagyomány szerint megjelent neki Gábriel, és a burák (csodaparipa) szárnyain a legtávolabbi mecsethez utazott (ez az úgynevezett éjszakai utazás). A Korán eredeti szövege nem tartalmazza, hogy ez helyileg hol volt, de az iszlám kommentárok a jeruzsálemi al-Aksza mecsetet értik alatta. Ez után Mohamed a burák hátán felugratott a hetedik mennyországig, ahol Allah megmutatta prófétájának a Paradicsomot és a Poklot, majd Mohamed visszatért Mekkába.
632-ben halt meg magas láz következtében kedvenc feleségének, Aishának a házában, ahol el is temették. A hadísz szerint halálos ágyán még megátkozta a zsidókat és a keresztényeket. Sírkamrájában van egy üres hely Jézus számára fenntartva, amikor majd másodszor visszajön a földre.
Az iszlám vallás alapjai
Mohamed állításai gyakran szemben állnak egymással, ami sokfajta értelmezést tesz lehetõvé, de minden muzulmán – irányzatától függetlenül – hisz a következõ hat alaptételben, amelyek szerintük az „igazi hit” fundamentumai.
1. HIT ALLAHBAN, EGYEDÜLISÉGÉBEN ÉS ABBAN, HOGY CSAK Õ MÉLTÓ IMÁDATRA
Az iszlámban a hit tárgya Allah egyedülisége. Allah „Egy”, senki nem osztozik vele uralmában, parancsaiban, nincs neki fia, se társa. Ezt azért hangsúlyozzák erõteljesen a muzulmánok, mivel õk a keresztényekre, mint bálványimádókra tekintenek a Szentháromságban való hit miatt. A Korán szerint a „társítás” az egyik legnagyobb bûn: „Aki Allah mellé más isteneket társít – annak Allah megtiltotta a Paradicsomot, annak lakhelye majdan a Pokol tüze lesz.” Az iszlámhívõk csak Allahhoz fordulnak segítségért és bûnbocsánatért, közbenjáró nélkül, a muszlim teológia ugyanis elutasítja Isten emberhez való eljövetelének minden formáját.
Allah elkülöníti magát az emberektõl, érzéketlen az emberi szükségek iránt, önkéntes leereszkedés és jóindulat jellemzi, ha úgy tetszik neki, szeret, ha pedig úgy, akkor gyûlöl. A Korán szerint Allah nem szereti azokat, akik elutasítják a hitet (Korán 3,32), vagy akik áthágják parancsait (Korán 7,55).
Az iszlám lényege abban áll, hogy a hívõk engedelmeskedjenek és alávessék magukat Allahnak, hiszen azért teremtette az embereket, hogy õt szolgálják (Korán 51,56). Ismáil Al-Farauqi neves iszlám tudós szerint „Allah nem jelenti ki magát akár kinek akárhogyan. Allah csak az akaratát jelenti ki. Nem áll más mód a rendelkezésünkre, hogy megismerjük Allahot, csak az akarata, amelyet tökéletesen láthatunk a Koránban”. A Koránban Allahnak a következõ nevei is szerepelnek, amelyek kevésbé humánus akaratáról árulkodnak: Al-Darr – az ártó, bánatot okozó; Al-Kahhar – mindenkit kényszerrel leigázó, megalázó; Al-Háfid – megszégyenítõ; Al-Mumit – halált osztó; Al-Muntakim – a megtorlás ura, a bosszúálló.
A Sziklamecset falán többször is szerepel, hogy Allah az egyetlen, nincs neki fia, sem társa
A Sziklamecset falán többször is szerepel, hogy Allah az egyetlen, nincs neki fia, sem társa
2. HIT A PRÓFÉTÁKBAN ÉS A KÜLDÖTTEKBEN
Az iszlám kinyilatkoztatás egy már elõre rögzített, egyedüli és örökkévaló szöveg reprodukálását jelenti, amiben a próféta nem játszik aktív szerepet, csupán ismétli (recitálja), amit diktálnak neki. Az iszlám kétféle prófétát ismer, egyesek törvényhozói üzenetet kaptak (például: Ádám, Lót, Noé, Mózes, Dávid és Jézus), Mohamed viszont egyetemes küldetéssel rendelkezett, emiatt felsõbbrendû a próféták között. Bár a muzulmánok tisztelik a fent nevezett bibliai prófétákat, de a bibliai üzenetüket nem fogadják el igazságnak. Szerintük Ábrahám Allah küldötte volt, muszlim, aki létrehozta a Kába szentélyét, meg alapította a mekkai zarándoklatot, és Mohamed hitével rendelkezett.
Az iszlám és a kereszténység legszembetûnõbb eltérése a Názáreti Jézus megítélésében van. A Koránból annyi derül ki Isáról (Jézusról), hogy Szûz Máriától született egy pálmafa alatt, nem volt Isten fia (Korán 4,171), nem volt közvetítõ. A Korán szerint Isa is Allah egyetlenségét tanította, mert azt mondta: „Ne mondjátok, hogy három isteni személy.” Isa megjövendölte Mohamed eljövetelét (Korán 61,6), és csak olyan csodái szerepelnek a Koránban, amelyek kizárólag az úgynevezett apokrif iratokban találhatók meg, a Bibliában nem. Az iszlám vallás tagadja az engesztelést és a megváltás szükségességét, amelyek a kereszténység legfontosabb alaptanításai. A muzulmánok szerint Allah küldötte legyõzhetetlen, ezért Isa nem halt meg, helyette Júdást feszítették meg a kereszten.
3. HIT AZ ISTEN ÁLTAL LEKÜLDÖTT KÖNYVEKBEN
Az iszlám hagyomány szerint Mohamed részletekben kapta meg a kinyilatkoztatást, az elsõ, Hira hegyén kapott kinyilatkoztatástól haláláig (i. sz. 610–632). Az Allah által adott tanítások gyûjteménye, az iszlám szent könyve a Korán lett, amelyet a próféta tanítványai jegyeztek le, tekintve, hogy Mohamed írástudatlan volt. Fõleg szájhagyomány útján terjedtek Mohamed kijelentései, a Korán egésze csak évekkel a próféta halála után állt össze.
A Koránra úgy tekintenek a muszlimok, mint Allahnak az emberiség számára üzent utolsó és végsõ szavaira, melyet tökéletes írott formában, torzítás nélkül õriztek meg. Ebbõl a szempontból érdekes az a sokak szerint hiteles történet, hogy Mohamed egyik írnokának, Abdallah ben Abí Sarhnak diktálta a 23. szúrában az ember teremtését, és Abdallah elragadtatva felkiáltott: „Áldassék Allah, a legjobb teremtõ!” Ez annyira megtetszett Mohamednek, hogy megkérte írnokát, írja hozzá a vershez. A tanítvány állítólag késõbb aposztata lett, mert megkérdõjelezõdött számára Mohamed hitelessége.
Az iszlámkutatók azt állítják, mindig a történelmi körülményeket kell megvizsgálni ahhoz, hogy egy cselekedettel vagy akár egy népcsoporttal (zsidókkal, keresztényekkel) kapcsolatban értelmezni lehessen Allah álláspontját. Ez viszont táptalajt biztosít a fundamentalista iszlámhívõk értelmezéséhez is.
Az iszlám szerint Allah több szent könyvet is kinyilatkoztatott, de a Korán név szerint csak a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot említi. A muzulmánok úgy gondolják, hogy a korábbi (Bibliában szereplõ) prófétáknak adott kinyilatkoztatásokat a zsidók és a keresztények elferdítették, szövegeit meghamisították, így azok csak részleges igazságokat tartalmaznak.
Az iszlám vallásban fontos szerepe van a Mohamednek tulajdonított tanításoknak, hagyományoknak, amelyek gyûjteményét hadísznak nevezik. Az iszlám korai tanítói gyûjtötték össze a 9. századig, több mint kétszáz évvel Mohamed halála után. A valláson belüli irányzatok különféleképpen vélekednek a hadísz megfelelõ értelmezésérõl, hitelességérõl.
Iszlám szeminárium
Iszlám szeminárium
4. HIT AZ ANGYALOKBAN
Az iszlám teológia szerint az angyalok szabad akarattal nem rendelkezõ, kizárólag Allahot szolgáló lények. A leghatalmasabb angyal: Dzsibril, aki a Koránt nyilatkoztatta ki Mohamednek, és fojtogatás által értette meg vele Allah üzenetének lényegét. Iblis pedig az az angyal, aki fellázadt Allah ellen, amikor nem hajolt meg Ádám elõtt, és aki azóta is a többi gonosz lélek élén bûnre csábítja az embereket.
5. HIT A VÉGSÕ NAPBAN
A Korán központi tanítása a Végsõ Nap, amikor Allah minden ember felett ítéletet mond. Allah döntése szerint a jó emberek a Kertekbe (Paradicsomba) kerülnek, a testi gyönyörök és élvezetek helyére, a rosszak pedig tûzbe jutnak. Az ítélet alapja az ember hite és cselekedetei.
6. HIT AZ ELRENDELÉSBEN
Az iszlámban minden jó és rossz eleve el van rendelve, minden elõre látott és determinált már az örökkévalóságtól kezdve. A Korán azt mondja: „Semmi sem történik velünk, csak amit Allah már eltervezett számunkra. Akiket Allah vezet, azok követik az igaz utat, akiket félrevezet, azok veszítenek” (Korán 7,178–79); vagy a 32. szúrában azt olvashatjuk, hogy ha akart volna, Allah minden embernek adhatott volna vezetést, de „az õ szava igazság, biztosan megtölti a poklot dzsinnekkel és emberekkel”. (Korán 32,13) Azaz Allah megmenthette volna ezeket az embereket is, de nem tette. Az iszlám tanítók is elismerik, hogy a jó és a rossz dolgok egyaránt Allah akaratának eredményei, mert „senki más nem képes cselekedni, csak Allah”. Hirsi Ali szomáliai származású írónõ szerint a muzulmánok istenképe a gyakorlatban a félelmen alapul, hiszen Allah könyörtelenül bünteti azokat, akik nem hajlanak a szavára.
Az iszlám egyik meghatározó irányzata, a síitizmus hozzátesz az alaptanításokhoz még egy alapelvet, az imámtant. Ahhoz, hogy ezt jobban megérthessük, szükséges az iszlám irányzatainak megismerése.
A két fõ irányzat: szunniták és síiták
A kereszténységhez hasonlóan az iszlám is több ágazatra tagozódott, két legnagyobb irányzata a síitizmus és a szunnitizmus, melyek a 7. században eleinte politikai szempontok miatt osztották meg a muzulmánokat, teológiailag csak késõbb váltak szét. A legelterjedtebb irányzat a szunnitizmus, amelyet a muszlimok több mint 80 százaléka követ, ez az iszlám ortodox ága, a síitizmus pedig a legnagyobb vallási kisebbségnek számít az iszlámon belül a maga 15 százalékával. A két irányzat különbözõ hadíszt fogad el hitelesnek, és egymás hagyományait kölcsönösen elutasítják. A legnagyobb különbség a két irányzat között a síiták imámtanában fedezhetõ fel. A síiták szerint az utolsó imám (Abu’l Qászim Muhammad ibn Haszan) négyévesen, i. sz. 872-ben eltûnt, õ a rejtõzködõ imám, a Mahdi, akinek a visszatérésével „megvalósul az igazságosság és az egyenlõség”. A Mahdi visszatéréséig a legkiválóbb emberek (mudzsahidok) vezetik a közösséget, akik közül a legkiválóbb látja el az imám funkcióit. Így a síita közösség vezetõje nemcsak jog szerinti, hanem egyben szakrális vezetõ is, a „legkiválóbb az emberek közül”, „Allah kiválasztottja” és „Allah által sugalmazott vezetõ”, aki „tévedhetetlen és csalhatatlan”, kizárólagosan õ rendelkezik „az univerzum és az isteni igazság tudásával”. Egy síita számára az imám cselekedete és parancsa Allah cselekedete és parancsa. Az imám gyakran jövendõmondással és rejtett (okkult) tevékenységgel lép kapcsolatba Allahhal. A síiták különös tisztelettel adóznak a mártírság eszméjének, szerintük a földi élet legnemesebb célja, ha valaki éle tét áldozza az „igaz ügyért”. A harmadik síita imám, Huszajn Ali második fia egy öngyilkos csatába vonulva lemészároltatta követõit és önmagát is, megteremtve a síita mártírkultuszt. A 20. század egyik legismertebb síita vezetõje, Khomeini ajatollah is fontosnak tartotta a mártírságot, ezt több kijelentése is alátámasztja: „Harcolunk Allahért, az iszlámért, a Koránért, a mártírságért; szent háborút folytatunk, hogy megvédjük mártírjaink vérét.”
„És készítsetek föl ellenük ami fegyveres erõt csak tudtok, hogy félelmet (terrort) keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben.” (Korán 8,60)
„És készítsetek föl ellenük ami fegyveres erõt csak tudtok, hogy félelmet (terrort) keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben.” (Korán 8,60)
Az ortodox vahabiták
A 18. század közepén Muhammad ibn Abdel-Vahháb indította el a szunnitizmus reformmozgalmát, a vahabizmust, amely az ortodox iszlám legmerevebb irányzatán alapult, és célja az eredeti iszlám visszaállítása volt. Szerinte egyedül csak a Korán és a Szunna tekinthetõ mértékadó forrásnak, és betû szerint kell õket értelmezni, így ebbõl szigorú puritanizmus és nagyfokú fanatizmus fakadt. A szunniták és a síiták közötti ellentéteket ez a mozgalom élezte ki újból, mivel a vahabiták minden szentnek nyilvánított hely kultuszát elítélték, lerombolták több imám sírját és megrongáltak különbözõ szentélyeket.
A vahabizmus lett a szaúd-arábiai monarchia államvallása, ahol a szélsõséges teológia áthatja az oktatást is, a hivatalos tananyag egyharmadát a vallás teszi ki, amely szélsõséges nézetet vall a nyugati kultúráról. A vahabita eszmék talajából nõtt ki az afgán tálibok mozgalma is, akik elutasítják azt a liberalizmust, amely az uralkodói réteget jellemzi. A 2001. szeptember 11-ei merénylet után az egész világ megismerte a vahabita al- Kaida terrorszervezet nevét. A terroresemény 19 öngyilkos elkövetõje közül 15 a sivatagi királyságból érkezett.
Az Egyesült Államokban is nagy befolyása van a vahabizmusnak: az amerikai mecsetek jelentõs hányadát vahabita imámok vezetik, akik a nyers gyûlölet és erõszak veszélyes ideológiáját terjesztik. Az a három terrorista, akik a New York-i metróban terveztek véres merényletet 2009 szeptemberében, tárgyalásuk során beismerték, hogy az amerikai születésû Anvár al-Avlaki és más radikális tanítók prédikációi hatottak rájuk.
Iszlám fundamentalizmus
Az iszlám öt alappilléréhez hatodikként hozzátartozik a dzsihád, a szent háború, amely bár jelentheti a saját hitélet megharcolását, egyre több muszlim szerint túlnõ az ember belsejében zajló gonosz elleni harcon. A Szunna szerint az egész vallás alapja az iszlám, oszlopa az imádkozás, legfelsõ csúcsa pedig az Allah érdekében folytatott szent háború. Dr. Kovács Sándor orientalista kutató szerint „az iszlám sohasem volt a béke vallása… mindig is a háború volt az iszlám kísérõjelensége, mely elszakíthatatlan tõle”. Egyik fõ céljuk az, hogy az egész világon megvalósuljon az iszlám kalifátus, az iszlám törvénykezéssel, a saríával. Ezt képviseli például az al-Kaida, de a Muzulmán Testvériség is.
Függetlenül attól, hogy egy muzulmán szunnita, vahabita vagy síita, amennyiben szó szerint veszi a Koránt, fundamentalistává válik, ami azt jelenti, hogy felveszi a harcot azokkal a hitetlenekkel szemben, akik nem követik Allah tanítását (legyenek akár keresztények, zsidók vagy nem elég vallásos muzulmánok).
Az iszlám alapfelfogásának tekinti, hogy amely terület egyszer már muzulmán terület volt, az a muszlimoké. Izrael állam megalakulása ezért sért minden iszlámhívõt, haragjuk azonban nemcsak a zsidó állam ellen irányul, hanem a nyugati országok ellen is, mivel Izraelt a „nyugati civilizáció gyarmatosító politikájának következményeként” látják. A cionizmust – a zsidók visszatérését az Erecre – vallásuk alapjai ellen indított támadásnak veszik, ezért a közel-keleti arab terrorszervezetek (mint például a Hezbollah vagy a Hamasz) anticionista, antiszemita csoportok, melyeknek alapvetõ célja Izrael felszámolása, a zsidó állam eltörlése a térképrõl. Ez az eszme helyezi például Iránt közös platformra (Európában egyedülálló módon) a magyar szélsõjobboldallal.
Az ikertornyok lerombolása után George W. Bush sietve fejezte ki, hogy az „iszlám a béke vallása”. Valóban fel lehet hozni a Koránból olyan verseket, amelyek így mutatják be az iszlámot, de az arab nyelven sugárzott televíziós mûsorok azt tanúsítják, hogy a muszlim mecsetekben az imámok Allahnak egy másik hangját közvetítik. Ez pedig így hangzik: „Harcoljatok azok ellen… akik nem hisznek Allahban… és nem vallják az igazság vallását – (harcoljatok ellenük) mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizjét, lévén, hogy becsületüket vesztették õk!” (Korán 9,29–30); „öljétek meg a pogányokat, ahol csak fellelitek õket” (Korán 9,5). Vagy egy másik vers, amely ezt mondja: „Ha hátat fordítanak nektek, akkor öljétek meg õket, ahol csak rájuk akadtok.”
Mohamed már a kezdetektõl arra tanította követõit, hogy érdemes az általa kijelölt célokért harcolni, hiszen vagy a földi zsákmányban osztozkodhatnak, de még jobb, ha mártírként odaadják az életüket, mert bõséges jutalmuk lesz a túlvilágon.
A magukat mérsékeltnek nevezõ muzulmánok mindeddig nem tudták bebizonyítani, hogy különböznének a fanatikusoktól, akikrõl azt állítják, hogy félreértelmezik a Korán tanításait. Ehhez arra lenne szükség, hogy elhatárolódjanak a radikálisoktól, felfüggesszék az erõszakszervezetek támogatását, és intenzív ellenkampányba kezdjenek. Errõl a mérsékelt irányzatról viszont már nem lehetne elmondani, hogy megtartja a Koránt, mint Allah változatlan és tökéletes beszédét, és ezzel alá is ásnák az iszlám vallás fundamentumát.
Link