Dr. Zakar András: Talmudista államcsíny Kazárországban
…ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT
A bagdadi kalifák északra is terjeszkedõ hatalmával szemben Bizánc a türk[1] birodalommal keresett szövetséget a VII. század óta. Az araboknak azonban mégis sikerült a Kaukázusban megvetni a lábukat. A kazároknak az õsi Kaukázus – vidéki fõvárost el kellett hagyniuk. A kagán (fõvezér, késõbb: cár) Itilbe, a Volga partjára helyezte át székhelyét. Közben jelentõs esemény történt.
Bulán, kazár elõkelõség, 730 körül fölvette a zsidó vallást. Példáját lassanként a többi vezetõ is követte. Artamanov,[2] „…fölsorakoztatva az áttérés idejére vonatkozó egymásnak ellentmondó adatokat, arra a következtetésre jut, hogy az áttérést a VII-IX. század fordulójára kell rögzítenünk. A források (József király levele, a cambridgei Névtelen és Jehuda Halévy ) közölnek legendákat az áttérés körülményeirõl, s ezeknek kielemezhetõ közös motívuma az, hogy valamennyi Dagesztánra (Kazária õsi centrumára) utal, mint arra a helyre, ahol a konverzió folyamata megkezdõdhetett.”[3] Tény, hogy észak felé húzódó zsidó csoportok befogadást kértek a kaganátusba és nemsokára a kagán és udvara, majd több kazár vezetõ is fölvette a zsidó vallást.
„Artamonov véleménye szerint, mivel a kereszténység vagy az iszlám fölvétele egyúttal lehetõséget adott volna Bizáncnak, illetõleg az arab kalifátusnak, hogy a maga érdekszférájába vonja a kazár kaganátust, ez utóbbinak uralkodóosztálya tudatosan, függetlenségét demonstrálni kívánva, politikai céllal választotta a harmadik lehetõséget.” (Lsd. u.o.) Nyilvánvalóan e nemzeti elõnyt fõként a bizánci birodalomból és a bagdadi kalifátusból kiszorított talmudista zsidók ékesszólóan megcsillogtatták a kagán elõtt. A döntésbõl származó hátrányok azokban sokkal katasztrófálisabbak voltak a kazárok számára, mint azt sejthették volna. Egy ideig még a kereszténység, az iszlám és az õsi törzsi kultuszok tovább virágozhattak a laza törzsszövetségben élõ népcsoportok körében. A zsidóság azonban egyre nagyobb hatalmat szerzett meg az ország vezetésében. A kagán mellé két keresztény, két zsidó, két mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfõbb tanácsosokat. Nemsokára azonban a zsidók az egész fõhatalmat kezükbe akarták venni, holott a nép legnagyobb része idegenként állt szemben a zsidó vallással és a talmudi törvénykezés szellemével.
„Valószínûnek látszik, hogy az áttért Bulán leszármazottja, Obádja volt az, aki átvette a tényleges hatalmat, dinasztiát alapított, háttérbe szorítva a kagánt, aki azután már csak szakrális funkciókat gyakorolt. Obádja alatt zajlott le a zsidó vallásnak államvallássá való deklarálása. József úgy jellemzi Obádját, mint az állami élet reformátorát, valamint a zsidó vallás nagy pártfogóját. Obádját közvetlen leszármazottjai követték a trónon, valamennyien zsidó neveket viseltek. József megjegyzi az öröklés rendjérõl, hogy csak a fiú követheti apját a trónon, idegen nem kerülhet a trónra. Így nyert végleges formát a kettõs királyság rendszere a kazár birodalomban.”[4]
A VIII – IX. század fordulóján a türk dinasztia képviselõje, a kagán, már csak szakrális, névleges hatalmat birtokolt az új, zsidó vallású és a zsidósággal vérrokonságba is került fejedelemmel szemben.
Ekkor tört ki az a belháború, amirõl Konstantinos Porphyrogenitos is beszámol. A fölkelés élén kazár vezetõk, bégek, tarkánok állanak. „A magyar törzsek jelentõs szerepet játszottak a VIII – IX. század fordulója körüli, a zsidó vallás és a talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai belháborúban.”[5]
„Obadja a zsidó vallást tette uralkodóvá a hatalma alá tartozó területeken és a keresztény egyházi szervezet megsemmisítésére törekedett…” Ekkor törtek ki a magyarok a Volgán túlról, a Dontól nyugat felé. S õk is részt vettek a belháborúskodásban és a fölkelõk oldalán állottak.”[6]
A zsidó talmudista vezetõk, idegen népeket hívnak segítségül a türk kazár népbõl származó felkelõk ellen, mégpedig az úzokat és a besenyõket. “Ezt a tényt az archeológiái leletek igazolják: a nagyfontosságú kazár erõd, Sárkel védõi – az emlékek szerint — ezután úzok vagy besenyõk. A kazárok nagy része kiirtódott a belháborúban, s így az idegen népek törtek fel. Kazária a IX. század végéig úz és besenyõ hatás alá került. A harc végsõ aktusa Sárkel fölépitése és barátsági szerzõdés kötése a bizánciakkal 834-ben. Ekkor járt a kazár uralkodónál Petronász Kamatirosz, mint a konstantinápolyi udvar követe.”[7] Ennek ellenére az “mégsem tett engedményeket a kereszténységgel szemben, olyannyira, hogy az említett Petronásznak nem engedte meg, hogy Sárkelben templomot építhessen, jóllehet — az ásatások tanúsága szerint — már a faragott köveket is odahozatta.”[8] A zsidó illetve a talmudista uralkodó zsoldosokra épülõ új hadsereget szervezett. A keresztényeket és a mohamedánokat egyaránt üldözte. „854-855-ben 300 kazár mohamedán menekült el hazájából a Kaukázuson túli területre, az arab kalifátus védelme alá. Arra is utal Artamonov, hogy a pogányok sem érezték biztonságban magukat a zsidó kazár uralkodók alatt, ezért a megmaradt pogányok a magyarokhoz menekültek.”[9]
860 körül Szent Cirillt (Konstantinos Kiryllost) a konstantinápolyi pátriarcha a kazárok földére küldötte. Cirill elõször Chersonnesosba utazott, majd “a meotisi tavon (a mai Azovi – tengeren) hajóra ült, s a kazáriai úton elérkezett a Káspi – tengerig.”[10] A Kaukázus felé haladva eljutott Zakariás kagán szállására. A kagán, bár nem tért keresztény hitre, barátságosan fogadta a fõpapot, aki azután visszatért Konstantinápolyban Ennek az utazásnak a során Szent Cirill egy portyázó magyar (ungre) csapattal is találkozott.[11]
Zakariás rétor tudósít minket a kaukázusi onogur-magyarok között már 530-tól folyó keresztény térítésekrõl.[12] Artamonov így látja a két rokon nép kapcsolatát:
“A kelet-európai hun törzsek legerõsebbike, az akatzir törzs (vagy törzsszövetség) volt, amelynek fejéül Attila 448-ban legidõsebb fiát, Elákot tette meg.
Ezek ott is maradtak a dél – oroszországi steppéken, pontosabban a Dnyeper mellett. Az V. század közepén, a pannóniai hunoktól teljesen függetlenül, kaukázusi és Kaukázuson túli háborúk folytak. Attila halála után fiai vezetésével a hunok visszatértek keletre, a Fekete-tenger mellé. A gótok, majd Bizánc elleni küzdelmeik sikertelenek voltak. Az V. század 60-as éveiben a saragurok keletrõl elõrenyomulva meghódították az agatzirokat. Bizánc az új ellenséget Iránra irányította, akinek neve a kaukázusi hadjárataik után már nem fordul elõ a forrásokban, talán a Nyugat Szibériából betörõ szabírok õrölhették föl õket, akiket viszont az avarok ûztek el keletrõl.
A szabírokat ugoroknak tekinti, akikrõl tatár hagyomány is beszél az Irtis folyó mellett. A Szibériából kiûzött szabírok a Kaukázus-Káspi-tenger közötti partsávot foglalták el egészen Derbentig. A hun-szabírok 515-ben már a Kaukázuson túlra vezettek hadjáratot. A szabírok által kiszorított onogurok a Káspi-és Azovi-tenger között a steppe nyugati részét foglalták el. Õk nem mások, mint eltürkösödött ugorok. Etnikailag alig különbözhettek maguktól a hunoktól.
A krimi kazár adminisztratív központban, Fullában már a XIII. század elején a hivatali életben is fontos szerephez jutottak az elsõ századokig visszanyúló hagyományokkal rendelkezõ keresztények. A kazár eparchia azonban az elõbb vázolt folyamatok miatt a VIII. századig fönnállt. Egy bizánci püspökségjegyzék a VIII. század közepérõl a krimi gót egyházi tartomány négy püspökségét említi, köztük szerepel a hunok és az onogurok püspöke.[13]
A kazáriai talmudista államcsíny történetének részletes elemzése sok értékes következtetésre és tanulságra vezet. Világosság derül egyes népek áramlásának eddig ismeretlen gyökerére is. Tény, hogy a magyarságnak az a része, mely laza törzsszövetségben élt a kazár birodalomban, az államcsíny idején a leghatározottabban azoknak a kazároknak az oldalán állt akik föllázadtak a talmudi államvallás és törvénykezés ellen, és inkább kettészakadt.
A MAGYARSÁG KETTÉSZAKÍTÁSA
A talmudista államcsíny következtében a magyarság egyik része keletre húzódott és a Káspi- és Fekete-tenger között szervezett országot a hun, onogur, szabír töredékekkel. Fõvárosuk Magyar, a Kuma partján, melynek palotái, katolikus templomai és Mohamedán mecsetjei, öntözõcsatornái még romjaikban is egy szabad és mûvelt nagy birodalomról tanúskodnak Pallas rajzai szerint, aki a XIX. században arra utazott.
A Kuma-menti magyarságról elõször Chorénei Mózes történetírótól értesültünk. Eszerint 460 körül a Kaukázus északi lábainál élnek „kuma-magyarok” a kazárok mellett. Elõbb már röviden érintettük vallási fejlõdésüket. A X. században Gardizi szerint „Jézushitûek”, bálványimádók (Al Bakri) és mohamedánok. Talmudistákról egy forrás sem tesz említést. Messzire eljutottak lovasportyázásaik során és a levédiai magyarsággal érintkezve a kievi államig nyúlt közvetítõ szerepük. Kievben sok magyar emlék van és jelentõs magyar kolónia is élt ott a XIII. századig. A kazár – bizánci érdekkör lehanyatlásával az arab – normann kapcsolatok mind nagyobb jelentõségre tettek szert. Ebbe kapcsolódtak be a magyarok, akik a Kaukázustól Kievig érintkezést tartottak fönn egymással. Fettich kimutatta, hogy elõkelõ magyarok „már ekkor a kievi normann-szláv állam közelében laktak. S hogy ezek az arab-kievi magyar kapcsolatok milyen élénkek voltak, misem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a X. századból származó kievi magyar fejedelemi sírokban egykorú arab érméket találtak.”[14] Ezzel kapcsolatban sok kérdés még tisztázásra vár. A XII. század végi esztergomi királyi palota kápolnájának néhány „ék”-es íve Sumerból kiinduló ihletést mutat. Az oltár mögötti szentélyfal lábazatán pedig iráni hagyományokat is õrzõ, lényegében piros körgyûrûs mezõ, közepén fölegyenesedõ zöld oroszlánnal, mögötte életfa látható.
Ez a Sumér-Szubartu-Irán-Korezm-Etelköz vonalon Esztergomba érkezõ oroszlános ábrázolás magán viseli a Sumer oroszlánábrázolás három alapjellegzetességét: oldalán az istenség, az isteni erõ négy sávja, tomporán a margarétaszerû, egyszerû mezei virág az állandóan újrafakadó élet jele és a sörény alól kiinduló farok, korbáccsal végzõdik, mint a hatalom jele.
Ilyen színes körök kb. 80-80 cm. átmérõvel díszítik a félköríves szentélyfalat a balszéltõl a jobbszélig. Baloldalon az elsõ oroszlánfej jobbra néz, a következõ, a jobbszél felé haladva pedig balra, s így tovább. A baloldali elsõ kör színezése és folyondár díszítése még jól kivehetõ, jobb felé haladva azonban a falfestés egyre sérültebb, rongáltabb. Mindenesetre a legrégibb emléke nemzeti színeinknek és az oroszlán motívumnak. Figyelembe kell vennünk, hogy Irán nemzeti jelvénye ma is a zöld-fehér-piros zászló, közepében az oroszlán. India színei: narancspiros, fehér és zöld. A magyar címerpajzs jobb mezejében pedig a fehér sávokban még Nagy Lajos idejében is egy-egy oroszlánfej volt látható.
Meddig állott fönn ez a Kuma – menti Magyarország, vagy második Magyarország, Bendeffy László kutatásai nyomán igen sok és értékes adat került elõ erre vonatkozóan.[15] XXII. János Avignonban székelõ pápától Jeretann (Gyertyán), „az ázsiai magyarok királya” külön püspököt kért a virágzó hitélet számára. A pápa 1329-ben bullával válaszol „Magyarország katolikus fejedelmei” leszármazottjának és elküldi kíséretével az új püspököt, Mancasola Tamást. Ekkor már valószínûleg a mai Baskíria területén (a Káma mentén) fönnállott magyar õshaza, Magna Hungária, magyarjai is leszivárogtak Kummagyariába illetve Levédiába. Tény, hogy majdnem egy századdal elõbb Julianus domonkosrendi szerzetes még sok magyarral találkozott baskír földön, és velük fönnakadás nélkül tudott beszélni.
Kummagyaria követeket küldött Magyarországra is. Itthon tudtak errõl a második Magyarországról. Mikor azonban Nagy Lajostól azt kérték, hogy nyújtson segítséget országuknak Timur Lénk mongoljaival szemben, a magyar király nem merte megadni a fegyveres segítséget nehogy magára az országra zúdítsa a mongolok haragját. Így történt, hogy mikor a délrõl fölfelé törõ mongoloknak a magyar fejedelem nem adta meg magát, 1395-ben Timur Lenk teljesen elsöpörte az országot pompás fõvárosával együtt. Csak azok a magyarok menekültek meg, akiknek sikerült még idejében a Kaukázus völgyeibõl fölhúzódniuk. „A kumai magyarság a nagy mongol támadáskor nagy, de nem összefüggõ tömegben délnyugat irányban a Kuma Malka, Dakszán, Õsegem, Cserek, Terek stb. folyók mentén a hegyekbe menekült és ott a havasi legelõket szállta meg. Ezek utódait találta meg 1914-ben Sven Hédin kaukázusi útja során, mikor olyan népcsoportra bukkant, mely magát „kummaquari”-nak nevezte. A mai abházok, oszétok (alánok), kabardok és kurdok õrzik hagyományaikban a Kuma-menti nagy és szabad magyarok országát. A régi fõváros utódjaként, nem messze tõle fölépült központi fekvésû új város: Madzsar is csak nemrégen kapott új nevet.
A magyarság másik része a kazáriai belháború idején nyugat felé tört elõre Etelközbe (Itilkuzu) a hozzá csatlakozó „pogány” kabar csoporttal. Az elõbbiek alapján egészen bizonyos, hogy a magyarság Kazáriából nem a talmudista elemeket fogadta magához, mikor éppen az ellen a szellem ellen nyíltan szembehelyezkedõ oldalára állott, és inkább ismét új haza keresésére indult, semmint elfogadja akár a talmudi vallást, akár a talmudi törvénykezést.
Etelközben azonban provokáció áldozata lett. VI. Leó bizánci császár Simeon bolgár fejedelem ellen segítségül hívta a szövetséges magyarokat. „Görög hajók szállították a Dunán át az Árpád fia Levente vezette magyar sereget. Pusztítva nyomultak bolgárföldre, ismételten megverték, és Disztra várába, a késõbbi Silistrába szorították Simeont. Bizánc, békére szólíttatván föl általa, cserbenhagyta szövetségeseit, kikre meglepett seregeik vereségén kívül súlyosabb csapást is zúdított e kétszínû eljárás. Figyelmeztetve Simeon által a magyar lovasság legnagyobb részének távolléte nyújtotta kedvezõ alkalomra, régi ellenségeik, a besenyõk megrohanták gyengén védett etelközi szállásaikat, leöldösték a férfiakat, rabságba hurcolták az asszonyokat s gyermekeket, elrabolták szarvasmarháikat. A veszteségnek, mint Salamon véli, nagymérvûnek kellett lennie, hogy Itáliába is eljutott híre, mint Reginó krónikájából kitetszik. Az etelközi véres katasztrófa körülbelül fele részét megsemmisítheté a népnek.” Újabb kutatások szerint (Padányi) azonban a besenyõ támadás már a honfoglalásra fölkészült magyarságot érte. Tervszerû utóvédharc különösen az Alsó-Dunánál fejlõdött ki, ahol Levente hõsi áldozatokkal mindaddig föltartóztatta az egyesült bolgár – görög seregeket, amíg a honfoglaló törzsek észak felõl megszállták a Tiszántúlt.
A mai ismereteink alapján látjuk, hogy ezek a besenyõk ugyanazok, akiket a kazár kagán a belháború idején saját népe ellen is behívott, a talmudi vallás és törvénykezés ellen föllázadtak ellen.
Érdekes az, hogy ugyancsak a korabeli források tudósítanak minket a kazáriai belháborúról, mint az etelközi tragédiáról. Mégis, a háború okait nem lehetett föltárni a közvélemény elõtt. A besenyõk a magyarok ellenségeiként vannak föltüntetve. De, hogy kiknek a zsoldjában álltak, arról egy szó sem szólhatott. Pedig ez is éppen olyan fontos történelmi tény, mint egyebek. Pótoltuk-e már a mulasztást?
Ahhoz, hogy egyáltalán tisztán lássunk, legelõször az volna szükséges, hogy föltárjuk a történelem elhallgatott fejezeteit. A Talmudhoz ragaszkodók azonban ezt nem engedik meg, mert rájuk nézve hátrányos de igaz tények is napvilágra kerülhetnének, õk viszont fáradhatatlanul „leplezik le” más népek hibáit. És ez a történelem legkatasztrófálisabb következményekkel járó dilemmája.
A VÉRSZERZÕDÉS ÉS A HONFOGLALÁS
A magyarság elõtt még nem homályosodott el a tizenegy évszázad elõtti kérdés: mi volt a kazár nép pusztulásának az oka és hogyan kerülheti el ugyanazt a sorsot minden nem zsidó nép.
Az elsõ világos és határozott lépés volt, hogy a magyarság a hozzácsatlakozott, megmaradt kazár néptöredékekkel, a kabarokkal nyugat felé húzódott el a Dnyeszter vidékére, Etel (Dnyeszter) – közbe a 9. század közepe táján. Itt lépett vérszerzõdésre a hét törzs, és halált esküdött arra, aki hûtlen lenne a vezérhez vagy viszályt támasztana ellene.
A vérszerzõdésben benne zúg a magyarság fölháborodása mindaz ellen, ami zsidó. Mert azok vezetõinek titkos összeesküvése és erõszakossága miatt ismét el kellett hagyniuk hazájukat. Egyszerû, tiszta, nomád vallásossága, a Hadúrnak istenüknek nyílt és álnokságot megvetõ szolgálata a leghatározottabb összefogásra és önmaguknak a zsidóságtól való legteljesebb elhatárolódásra sürgette õket.
Valami egészen új élmény volt az tehát, ami a magyarságot a vezérség intézményének létesítéséhez vezette, hiszen a hosszú vándorlások sok szervezési és gazdasági, meg katonai problémáit e nélkül is jól megoldották, és semmi tudomásunk nincsen hódító hadjáratok vezetésérõl, inkább mindig kitértek a szomszédos népek nyomása elõl.
Elmondható, hogy a magyarság a talmudistáknál találkozott elõször mások megtévesztésére és leigázására mesterségesen kitervelt ideológiával, mellyel szemben rögtön megtalálta a védekezés módját. Teljes egység de nem terror, hanem belátás és baráti hûség alapján. A jogi forma külsõségpárhuzamot mutat. József kazár cár ezt írja 955 körül Chaszdai Ibn Saprut kordovai kalifához: „Idegen nem ülhet õseink székén, csak a fiú ülhet az apjának a trónján, ez a mi szokásunk és õseink szokása.” Ha a levél hiteles voltát egyes történészek kétségbe is vonják, mégis kifejezi az elzsidósított kazár cári hatalom egyik titkát: a zsidó vérbõl kell származnia, vagy azzal szoros kapcsolatban kell állnia a tényleges hatalom mindenkori birtokosának, függetlenül alattvalói akaratától.
Etelközben érte utol a magyarokat az eltalmudosodott kazár cár zsoldos seregének, a besenyõknek alattomos támadása, melyrõl már elõbb szó volt. A megmaradt magyarság most már végleg el akart szakadni a megbízhatatlan zsidó szomszédságtól és a baráti kievi fejedelemmel való békés tárgyalások után nyugatra fordulva elvonult Halics mellett, a Kárpátok keleti oldalán húzódó nagy, termékeny síksághoz. Majd több irányban átvonulva a Kárpátok szorosain, 889-896 között birtokba vette a Kárpátok övezte egész területet. A Kárpátok keleti oldala mentén a magyarság egy része azonban visszamaradt, eddig még nem teljesen tisztázott okokból. Utóvédeket mindig hagytak eddig is a vándorló magyarok, most azonban különösen szükség volt õrt állókra, mert a talmudista kazárok, ha katonailag nem is, de kereskedelmi és politikai cselszövésekkel állandóan nyomukban voltak.
Amint Láczay megállapítja: „Árpád, aki valószínûleg 840 körül született, már igen mozgalmas idõknek nézett elébe Dentu-Magyaria történetében. A Dentu-Magyariától keletre terülõ kazár birodalom nem tudta az arab vereséget kiheverni és meggyengülve éri a besenyõ támadás, amelynek nem tud ellenállani. A magyarság kitér a besenyõ támadás elõl és kiüríti kb. 889-ben a tizenöt évi munkával fölépített országot a Donyec és Dnyeper közét. Ekkor csatlakoznak a szabír törzsek — a már elõbb csatlakozott Nyék törzsön kívül — a Kéri, Keszi és a töredék törzse Kürt. Nem valószínû, hogy a nemzet az új területet, mely a Dnyeper, Bug és Dnyeszter között terül el, végleges letelepedési területnek tekintette, mert hiszen 862-ben vezetett hadjáratot Pannóniába, majd ismét 892-ben Arnulf német-római császár szövetségében Szvatopluk ellen, és 894-ben újabb pannóniai hadjáratot hajt végre. Árpádot 892-ben választják fejedelemmé és mindjárt diplomáciai tevékenységbe kezd. Bölcs Leó bizánci császárt próbálja rávenni a bolgárok elleni közös hadjáratra. A bolgárok bírják ekkor nemcsak Bulgáriát, hanem a Havasalföldet és az egész Tiszántúlt Erdéllyel. Tehát egy nagyhatalom, mellyel a magyar törzsszövetség nem mérkõzhet. Bölcs Leó akkor még visszautasítja az ilyen háború lehetõségét, azonban ami nem érdekelte Bölcs Leót 892-ben, az egyszerre érdekessé vált számára 894-ben, amikor vaskezû ifjú bolgár cár, Simeon megtámadta Bizánc északi tartományait. Bölcs Leó Saklérosz Niketasz követet küldte Árpádhoz és végre szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen. Tehát elérkezett az idõ a Kárpát-medencének Árpád által már valószínûleg évtizedek óta tervezett elfoglalására. A honfoglaló magyarság lélekszáma kb. 400. 000 emberre tehetõ, amibõl kb. 60-70.000 lehetett a fegyverforgató férfi. Az egész népesség kb. 1200-1400 kilométert tett meg a nyári hónapok alatt, amikor az egész évi mezõgazdasági termés elmaradt, amikor elõre kellett élelmiszert tartalékolni és tartósítani. Amikor megfelelõ mennyiségû sóról kellett gondoskodni a háztartások számára. A vonulás lassú volt, hiszen a lóállománynak és marháknak naponta idõt kellett adni a legelésre is.
Árpád fiára, Leventére bízza Nyék és Jenõ törzsek haderejét, akik a bizánci haderõvel szövetségben támadják meg a bolgárokat, míg Árpád a fõerõvel a Kárpátokon átkelve a Kárpát-medencét szállja meg. A déli szárny Bulgáriában eleinte sikerrel nyomult elõre. Bulgária fõvárosát is elfoglalja, de Bölcs Leó hirtelen békét köt Simeon cárral és ekkor a bolgárok egész haderejüket a két lovas törzs hadereje ellen tudják vetni. A haderõ nehéz utóvédharcokkal folytatja visszavonulását és az Al-Dunánál, majd vonul be a Kárpát-medencébe. Feladata így is sikerült, mert a bolgár fõerõ nem tudott beavatkozni a magyar fõerõk harcaiba. A bolgárok kierõszakolták az átkelést a bolgár Duna-szakasz északi oldalán. Augusztus vége van és a nemzet már átkelt a Kárpátokon és a törzsek már az új hazában vonulnak kijelölt letelepedési helyeik felé. A fõerõk a Tisza és a Kárpátok közötti bolgár területeket hódítják meg, amelyeknek Simeon képtelen segítséget nyújtani. A zseniális átvonulás befejezõdött. A mozgásban lévõ népet nem érhette végzetes támadás. Az akkori európai viszonyokban a 400. 000 fõt számláló nemzet annyit jelentett, mint ma 4O millió. A nemzet Európa egyetlen nemzete, amelynek olyan magas kultúrája volt, hogy saját írását hozta magával. Európa egyetlen nemzetének sincs saját írása.
A bevonuló nemzet az évezredes szkíta kultúrát hozta magával. A magyar katonai rangok azonosak az asszír birodalom katonai rangjaival, mint kashánu-királyi személynök, kusán, Árpád helyettese. Szalat asszíroknál tartományi fejedelem = solt, honfoglalás kori méltóság, vagy zsolt; az akkádban sziltani, a törökben szultán. Tartan az asszír mûszaki csapatok parancsnoka, a tarohán vagy tarján a bányászok és kovácsok törzsének feje a honfoglalás-kori magyarságnál vizir. Asszír hadseregben Anonymusnál még ugyanúgy kündü késõbb kendéi. Harku az asszíroknál a kisebb király a magyaroknál horka stb.
A korabeli Európa még tudja, hogy a bevándorló magyarok szkíták, V. Orbán pápa és XI. Gergely pápa bulláikban Királyi Szkítáknak nevezik e nemzetet. Gardézi bizánci történetíró úgy írja le õket, mint akik prém és selyem brokátruhákat hordtak és arany -ezüstveretû fegyvereket viseltek. Természetesen a fényes ruhák alatt éppúgy viselték a fehérnemût, mint egyéb szkíta testvéreik, de amit akkori Európa nem hordott, és csak 300 évvel késõbb kezdenek a gazdagabbjai viselni. Gardézi irása teljesen megfelel az azóta is hordott úgynevezett díszmagyarnak. A bevándorló magyarságnak több lova és marhája volt, mint az akkori egész Európának együttvéve. Ez a magas mûveltséget magával hordó nemzet telepedett egy olyan Európába, amely a római birodalom bukása óta sikeresen tönkretette a római birodalom összes alkotásait! Az utakat, a hatalmas épületeket és semmi újat nem épített helyébe. A rómaiak által épített utakat az elmúlt 300 év alatt benõtte a fû, elmosta az esõ. Európa várostelepülései nem régebbiek, mint azok a városok, melyeket a magyarság kezdett építeni. A magyar honfoglalás elõtt alig húsz évvel összeomlott avar birodalom avarjai még itt élnek; fõként az ország északkeleti részébe húzódtak, amely terület sem bolgár, sem frank, sem szláv uralom alá nem került. Miskolc, Kassa, Eger, Gyõr, Fehérvár, Csanád, Veszprém, Szeged, Kikinda még avar alapítású városok. A híres várépítõ nemzet rakta le az alapokat, de a honfoglalást követõ alapítású városaink száma is nagy: Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Kéve, Tur, Nagyvárad, Karcag. Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllõ, Jutás, Kata, Doboka, Kalló, Meggyes beszédes tanúi a magyarság városépítõ tevékenységének. A török háborúk után legyengült egyötödére fogyott magyarságot próbálta azután Nyugat-Európa nomád vándor népnek föltüntetni, az az Európa, amely szinte még a kõkorszakban élt, amikor a magyarság õsei már irodalmi alkotásokat hagytak az utókorra. indo-európai elméleteket állít föl az a Nyugat-Európa amely néhány szóra alapítja rokonságait, amely közösnek látszik a sumér írásoknál 4000 évvel fiatalabb szanszkrit írásokban és az európai árja nyelvekben, amely szavak azonban mindkét irányban az õsi sumer kultúra kisugárzása folytán jutottak bele ezekbe a nyelvekbe. A sumér kultúra fölfedezése és a sumér agyagtáblák megfejtése megfogja dönteni a minden logikát és történelmi adatot nélkülözõ elméleteket.
A Kárpát-medencében már Kr.e. 3000 évvel a sumér isteneket tisztelték és róluk neveztek el folyókat és hegyeket, tehát már akkor egy sumér kultúrájú nép telepedett itt le. Kr.e. elsõ évezredbõl már történelmi följegyzések vannak itt élõ szkíta törzsekrõl. A honfoglalás elõtti századokban itt alapítanak birodalmat a hunok és az avarok. Alig 90 évvel a honfoglalás elõtt omlik csak össze az avar politikai szervezet, de a nép, amely már elõtte itt élt a rokon szkíta elemeket bizonyára fölszívta magába, s itt élt még a honfoglalás idején. A környezõ szláv népek polovecoknak hívják õket, õk magukat talán palócoknak. A honfoglalás idején küldöttségileg üdvözlik a velük egy nyelvet beszélõ magyarokat, akik rájuk is bízzák az ország északi, északkeleti határának védelmét.
A magyarság tehát olyan területet vett birtokába, amelyre a honfoglalást megelõzõ négyezer éven keresztül egymást követõ hullámokban vele rokon vagy azonos népek telepedtek le és azóta is ott éltek. Olyan népek éltek itt, melyek „nyelve az ural-altáji törzs turk-tatár családjához tartozik, s melybe a mi nyelvünk is tartozik,” — írja az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható Mahler Ede, majd folytatja: „olyan nép élt földünkön, mely a magyarsággal egy családba tartozik.” Ehhez az utóbbi megállapításhoz nem kell kommentár. Ehhez tanúnak hívjuk a magyarországi ásatások során elõkerült nagyszámú leleteket, többek között az erdélyi sumer anyagokat, a Pulszky szakmunkájában (1883) Luceka (Ung megye) mellett talált sumér fejszéket stb.
A honfoglalók meghagyták a töredéknépek szokásait, nyelvét, vallását, és a keresztény igehirdetõket is szívesen látták. A sok császárt látott provincia, Pannónia, különösen is mûvelt volt és az I. század óta a kereszténységnek máig is sok emlékét õrzi. A római limes azonban a népek ütései alatt összetört, a hadiszerencse változásaiban kelták, jazigok, mar-komannok, kvádok, karpok, gótok, hunok, germánok, a-varok, frankok, szlávok tûntek föl, sodródtak a Duna-medencébe. A magyar államvezetés — még a kereszténység
hivatalos fölvétele elõtt-, a barátságban itt élõ népeknek meghagyta szálláshelyét, foglalkozását, s így páratlanul egységes és erõs államot létesített. Leó császár Taktikája, Bíborban született Konstantin tájékoztatása fia, Romanus számára, valamint a korabeli arab történetírók följegyzései szerint a magyar néppel valami új jelent meg Európában: olyan nép melyet a kereszténység és a mohamedánok ugyan pogánynak nevezetek, de amelynek emberséges és nemes jellemvonásai tiszteletet, katonai tudománya félelmet ébresztett. Egy-Isten imádásuk bálványt nem tûrt meg és „erkölcsi állapotaikra is kedvezõ világot vet az emberáldozatok teljes hiánya, a többnejûségtõl való idegenkedés, az eskü szentsége s azon körülmény is, hogy a kereszténység elsõ tanítóinak nem kellett közöttük —, mint a többi barbár népeknél — vérükkel fizetniük a hitbuzgó merészségükért.”
[1] Türk v. turk = tur-ug = töredék nép, Gosztonyi Kálmán szófejtése szerint. Ezek a népek az iráni és kaukázusi hegyvidéken dél felõl nyomultak hosszú idõn keresztül a Bajkál, Aral, Kaspi – tenger vidékére. Itt hasonló nagymûveltségû és fémkultúrában élõ, szervezett lovasnépekkel egyesültek laza szövetségekben. Nyelvük az ural – altáji középsõ, õsi ága volt.
[2] M.I. Artamonov: Isztorija Hazar. Leningrád, 1962. 523. lap.
[3] Erdélyi – Kádár – Ojtozi: A kazárok történetének elsõ összefoglalása. Archeológiái Értesítõ, Bp. 1963. I. szám 87.lap.
[4] Lsd. u.o.
[5] Bartha Antal: M.I. Artamonov Isztorija Hazar. Ismertetés a Századok, Budapest, 1964/4. szám és Bartha
Antal (Századok, 1963. l. szám.)
[6] Lsd. u.o.
[7] Lsd. u.o.
[8] Lsd. u.o.
[9] Lsd. u.o.
[10] Schütz, Balonyi stb.: Szentek élete. Bp. 1933.
[11] Bendeffy László: A magyarság és a közép-kelet. Budapest. 1945. 193. lap.
[12] Szent István Emlékkönyv. Budapest. 1938.
[13] V.ö.: Dudás Miklós püspök: A magyar liturgikus nyelv kialakulása. Tanulmány a Vigília 1966. aug.
számában.
[14] Bendeffy: I.m. 204-205. lap.
[15] Bendeffy: Kummagyaria, Budapest 1941.