Él Sáddáj, a zsidók bosszúálló népi istene: a Sátán
Mit olvashatunk az Ószövetségben és mit tanulhatunk belõle?
Minden nép ismeri a zsidó népet. Jelenlétének súlyát mindegyik megérzi. Fõleg az anyagi javak utáni törtetés tereli rájuk a közfigyelmet mindenhol, mert nem törõdnek a más népek szabta törvényekkel. Õk lehetõleg a maguk törvényei szerint élnek, amelyek az õ faji és vallási törvényeik is.
Az Ószövetség az izraelita vallású zsidóknak egyik – nem titkolt – vallásos könyve, törvénytára. A zsidók e mû alapján állítják önmagukról, hogy õk az Isten választott népe és hogy örökség címén bírják e földet, melyet Isten az õ õseiknek adott örök birtokul.
Ha tehát Isten adta, nézzük meg az ószövetségi Szentírásban: kicsoda az az Isten.
*
Mózes I. törvényének 17. énekében ezeket találjuk:
1. vers: „Mikor Ábrahám (Ábrám) 99 esztendõs vala, megjelenék az Úr Ábrahámnak és mondá néki: „Én a mindenható Isten vagyok” (Lásd még: II. könyv 6. ének, 2. és 3. vers: Mindenható Isten)
Az eredeti héber szöveg (Él= Isten, Saddáj = Mindenható) „Él Saddáj” néven nevezi itt az Istent.
Ez a név egyesek szerint az Urat jelenti, mások szerint az Istennek csak mellékneve és azt jelenti, hogy erõs, mindenható.
Szógyökét tekintve, hasonlít ez a név az egyiptomi „Set”-hez, kit Tiphon fiának tekintettek, s akinek a neve „félelmetest” jelent. „Set” volt a lét megsemmisítõje is, tehát pusztító, destruktív istenség volt.
Talán ugyane tõbõl ered a zsidó „sedim” szó is, ami démont, ördögöt jelent. (lásd a Talmudban: „sedim jehudain”).
A török nyelvben „seiszian-nak nevezik mai is a Sátánt, az ördögöt. Vámbéri Ármin, zsidó, a „Keleti életképek” címû munkájában a „Zarándokok és zarándoklások” címû fejezetben (225. 1.) leírja, hogy amikor a zarándokok az utolsó stációt is odahagyják, mindegyik hadzsi 7 követ kénytelen maga mögé dobni, melyek a Sátánnak szólnak, ki Ábrahámot kísértésbe akarta vinni. Az arab mítosz tehát tud arról, hogy Ábrahámot megkísértette a Sátán. A héber „Ószövetségben” külön nincs ilyesmirõl szó: tehát csak ez a 17. ének lehet az, amely megfelel az arab mítosznak.
Erre vonatkozólag érdekes adat lehet még az is, amit Vámbéri ugyane könyvének 216. lapján ír le: Arábia egyik vidékérõl ez a monda van elterjedve, hogy ott lakott valamikor az „Ád” nevû óriásnép, amelynek fejedelme a hírhedt „Seddad” Istennek jelenté ki magát.
Íme véletlen-e ezen adatok találkozása? Az arab õsi legendák szerint Ábrahámot megkísérti a Sátán. És ismernek egy Seddad nevû fejedelmet, aki Istennek adta ki magát. Az Ószövetségi Szentírás szerint is megjelent Ábrahámnak egy Él Sáddáj nevû lény, aki szintén (erõs, mindenható) Istennek adta ki magát. (1. versben: „Én a mindenható Isten vagyok”, 7. versben: „Legyek tenéked Istened és a te magodnak te utánnad”).
Él Sáddáj és Ábrahám szövetsége
Ez alkalommal „szövetséget köt” Él Saddáj Ábrahámmal. (Vessük össze a magyarban: szövetséget köt, szövetkezik, társul, szerzõdést köt, szerzõdik, stb.) Ebben a szerzõdésben Él Sáddáj azt kívánja Ábrahámtól: legyek tenéked Istened, stb.” És azonnal a jutalmat is kilátásba helyezi: 5. vers: „népek sokaságának atyjává teszlek téged”. 6. vers: „és felette igen megsokasítalak téged, és népekké teszlek, és királyok származnak tõled” 8. vers: „és adom tenéked és a te magodnak te utánad a te bujdosásod földjét, Kánaánnak egész földjét örök birtokul és istenõk lészek nékik”.
Ábrahám belement az alkuba, mert az Úr megesküdött reá, hogy néki stb, adja azt a földet. (I. könyv, 24. ének, 7. vers, I. könyv, 26. ének 3. vers, II. könyv, 6. ének, 8. vers stb.).
És vajjon melyik zsidó ne kötne szívesen jó üzletet. Az akkor még gazdag Kánaán Ábrahámnak minden álmát meghaladta, tehát nagyon jó üzletnek ígérkezett Él Saddájjal szövetséget kötni, pláne ha az meg is esküdött reá.
El Sáddáj semmiesetre sem jelenti az igazi teremtõ Istent, a mindeneknek teremtõ, kormányzó és megtartó, öröktõl fogva való örök Istenét. Nem a Mindenhatót, nem az örök igazságos Istent.
Miért?
Azért mert:
1. Az örök igazságos Isten biztosan nem tesz olyan igazságtalanságot, hogy az egyformán bûnös és tévelygõ népek közül csak egy népet választ ki kedvencéül, csak egy népet segít a többi rovására.
2. Az igazi, teremtõ Isten méltóságán nem ejt csorbát azzal, hogy saját teremtményével szövetségre lép, szerzõdést köt vele.
3. Dús anyagi javakat nem kínál annak, aki Istenként elfogadja, mert furcsa dolog lenne az Isten részérõl, ha szellemi, lelki szolgáltatásért javakat adna cserébe.
4.A kívánt szellemi, lelki szolgáltatásért nem kínált, elfelejtett, vagy eszébe sem jutott ugyanolyan kvallitású, tehát lelki jutalmat ígérni. Csak anyagi jutalmat ígért. Szaporaságot, népek fölötti uralmat, királysarjakat és Kánaán egész földjét.
5 Az Isten nem köt üzletet, hogy Istenként fogadják el.
Él Sáddáj, aki Ábrahámnak megjelent, nem a mindentudó és mindent látó Isten, mert a 10. vers szerint a szövetség parafálásaként megköveteli a körülmetélést. A 11. versben megparancsolja, hogy hogyan történjék az: „és metéljétek körül a ti férfi testetek bõrének elejét és az lesz az én közöttem és a ti közöttetek való szövetségnek jele”.
Miért értelmetlen dolog a körülmetélés?
Tehát a nem mindent tudó, nem mindent látó Isten, mert a mindent tudó és minden látó Isten valóban mindenkor tudja, hogy kikkel áll szövetségben, ha már éppen szüksége van valamilyen szövetségre.
De neki nincs szüksége, nem lehet szükséges semmiféle szövetségi jelre. Sõt, nemcsak az Istennek, de még a gyarló embernek sincs szüksége semmiféle jelre az Istennel való szövetség esetében, mert a szövetség tudata az elsõ tanítástól kezdve a lelkébe van vésve. Legfeljebb a zsidóknak egymásközti viszonylatban lehet szükségük a jelre, de nem az Istennel való viszonylatban. Márpedig az Ószövetségi Szentírás félreértés nélkül így mondja: 11. vers: „én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek jele”. És hogy valóban nem Isten õ, az teljes bizonyossággal lehet következtetni abból, hogy
1.) a teremtõ Isten saját tökéletes bölcsessége szerint formálta meg az emberi testet.,
2.) ha most azon változtatást kell eszközölni, akkor az nem volt eléggé bölcs és elõrelátó, amikor azt teremtette és megformálta,
3.) Az Isten a saját végtelen bölcsességével megformált testnek újraformálását nem bízza másra,
4.) Kétségtelen, hogy nem követelheti egyik alkalommal az öncsonkítást, amikor a másik alkalommal tiltja azt,
5.) Nem követelheti azért, mert az Isten önmagával sohasem kerülhet ellenkezésbe, meg azért sem, mert nem akarja ellentmondásaival destruálni az õ teremtményeit.
Bátran és határozottan nem lehet azt állítani, hogy az ószövetségi Szentírásban említett Él Sáddáj nem a mindenható Isten, hanem a kifejtettek szerint csakis a Sátán maga lehet.
Csakis a Sátántól telik ki olyasmi, hogy:
1.) Istennek szeretné kiadni magát,
2.) Anyagi javakat kínál azért, hogy õt imádják.
3.) Tehát híveket vásárol magának
4.) És hogy hívei meg ne szökjenek, ezért megjelöli õket.
A Szentírás szerint maga Ábrahám sem hitte el, hogy Él Sáddáj, a mindenható Isten. Kinevette õt.
Íme: 16. vers: és mondá Él Sáddáj Ábrahámnak: „és megáldom majd õt, (Ábrahám feleségét) és fiat is adok õ tõle néked.
17. vers: „Ekkor arcára borula Ábrahám és nevete és gondolá az õ szívében: vajjon 100 esztendõs embernek lesz-e gyermeke, avagy Sára 90 esztendõs lévén, szülhet-e?”
El lehet képzelni, milyen nagyon nevetett Ábrahám, ha hasra vágódott nevettében. Valóban úgy van a Szentírásban megírva, hogy Ábrahám nem hitte el mindazt, amit Él Sáddáj mondott néki. Sõt kinevette õt. Bátran lehet következtetni tehát arra, hogy azt sem hitte el, hogy a mindenható Isten. Sõt arra is lehet következtetni, hogy jól tudta, hogy õ nem Isten. Különben nem nevette volna ki. Az igazi Isten úgy tudta volna elõadni azt, amit közölni szándékolt, hogy abban Ábrahám egy pillanatig sem kételkedik. De Ábrahám annyira kételkedett, hogy Él Sáddáj kénytelen volt esküre emelni kezét, csakhogy higgyen neki Ábrahám.
A.) Mózes I. könyv, 24. ének, 7. vers: „Az Úr, az égnek Istene, aki szólt nékem és megesküdött nékem, mondván a te magodnak adom ezt a földet”.
B.) Mózes I. könyv, 26.ének, 3. vers: „Tartózkodjál ezen a földön, és én véled leszek, megáldalak téged, mert te neked és a te magodnak adom mindezeket a földeket, hogy megerõsítsem az esküvést, mellyel megesküdtem Ábrahámnak, a te atyádnak.
C.) Mózes II. könyv, 6. ének, 8. vers: „És beviszlek titeket a földre, amely felõl esküre emeltem a fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adom azt örökségül, én az Úr.”
D.) Ezenkívül még sok helyen említi a Biblia, hogy az Úr megesküdött Ábrahámnak.
Vajon kire esküdhetett Él Sáddáj, ha õ volt a mindenható Isten?
Önmagára nem esküdhetett, csak nálánál nagyobbra, mert az eskü nem más, mint magasabb rendû személynek tanúságtételül való meghívása. Tehát ezen esküvéssel õ maga is elismerte, hogy nem õ a legnagyobb.
Furcsa „Isten” az, aki olyan hamar siet esküdözni a saját teremtménye elõtt. Sõt amint láttuk, megújította és megerõsítette az esküvést. Úgy látszik, szüksége volt az eskü megerõsítésére. Az igazi teremtõ Isten esküvése nélkül is el tudta volna intézni azt a kis szerzõdést: paranccsal.
Mi az a tefillin?
Ábrahám, a zsidók elsõ õsatyja, íme nem a mindenható Istennel, hanem Él Sáddáj (Sátán?) kötött szövetséget és elkötelezte magát és a zsidókat neki. Sõt a valóságban hozzászíjazta a zsidókat. Nevezetesen négy helyen is megparancsolta a „tefillin” (imaszíjak) viselését. (Mózes II. 13, Mózes V. 6. 8., Mózes V. 17. Mózes II. 12.) (ezért van négy rekesze a fejre szíjazott fekete bõrkockának, melyben négy külön pergamenre van írva a Tórának az a négy fejezete, amelyben a tefillin parancsa elõfordul.)
Ezek szerint minden zsidó férfi, aki a 13. életévét betöltötte, köteles mindennap – szombat és ünnepnapot kivéve – a reggeli ima elõtt a tefillint felvenni. A tefillin két feketére festett kocka alakú bõrtokból áll: „bájísz”, amelyeket alul fedõlap zár le. Az egyiket: „sel jád” a beléje fûzött fekete szíjakkal a balkar felsõ szárára, a másikat: „set rós”, a fejre, a hajtõ szélére a szem közé kell erõsíteni. A fejre való tefillint külsõleg arról ismerhetni meg, hogy négy bevágás van rajta és a jobb- és baloldalán a „Sáddáj” (= Mindenható szónak) elsõ betûje = S van kidomborítva. A bal kézfejre is a héber S betû formáját kell kiformázni ugyanezen okból a szíjak felcsavarásával. Ilyen módon csakugyan hozzá vannak szíjazva a Sátánhoz.
De van még több bizonyíték is erre.A vallásos hiedelmûek szerint és fõleg a Miatyánk szövegébõl is következtethetünk arra, hogy a „Gonosz” = „Sátán” kísértésbe szokta hozni a gyarló embert.
Ábrahámot is megkísértette ugyanaz a „Mindenható Isten”, aki vele szövetséget kötött.
Ábrahámot megkisérti Él Sáddáj (Mózes. I. könyv, 22. ének. 1-17. versek.)
1. vers: „és lõn ezek után, az Isten megkísérté Ábrahámot és mondá néki: „Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok”.
2. vers: „és mondá: vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit te szeretsz, Izsákot, és menj el Mórlának földjére és áldozd meg ott égõ áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondandók néked”. Stb.
12. Vers: „Ne nyújtsad ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd õt, mert most már tudom, hogy istenfélõ vagy és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlen egyednek, én érettem”, stb.
Ábrahám megkísértésének az ószövetségi Szentírás szerinti leírása is azt igazolja, hogy õt nem a mindenható, mindent látó, mindent tudó igaz Isten kísértette meg, hanem csak az a „mindenható Isten”, akivel õ szövetséget kötött:
Mert:
1.) a mindent tudó igaz Istennek nincsen szüksége valakinek a megkísértésére azért, hogy annak állhatatosságáról meggyõzõdjék,
2.) az Igaz Isten nem folyamodik cselhez, Isteni méltóságán nem fog csorbát ejteni ilyesmivel
3.) a mindenható Isten magához méltó módon is meg tud gyõzõdni valamely teremtményének állhatatosságáról,
4.) Isten parancsolá: ne ölj,
5.) Az igaz Isten önmagával jutott volna ellenkezésbe, ha Ábrahámnak gyilkosságot parancsolt volna,
6.) A Szentírás szerint a parancs meg volt, tehát azt nem az igaz Isten parancsolta, hanem Ábrahámnak szövetséges társa: Él Sáddáj: a Sátán.
Íme ez a krónikája a zsidók elsõ õsatyjának: Ábrahámnak.
A második õsatya Izsák, Ábrahámnak fia. Róla következõket találjuk a Szentírásban: Mózes: I. könyve, 26 ének 3. vers: az Úr megerõsíti Izsák elõtt Ábrahámnak korábbi esküjét, mely szerint neki és utódainak adja Kánaán földjét.
Valószínû, hogy szükséges volt az apának tett eskü megújítása és megerõsítése a fiú elõtt, nehogy népével együtt letérjen arról az útról, amelyre õ vezette.
Helyesebben: nehogy visszatérjen az igaz Istenhez.
Ézsau és Jákob érdekes története
Izsáknak két fia volt: Ézsau és Jákob. Kettejük közül Jákobot tartják a zsidók harmadik õsatyjának. Már születése pillanatától kezdve élénk fiúnak ígérkezett. Bátyjának Ézsauanak sarkába fogódzott, úgy kellett megszületnie, nehogy valamilyen üzletet elszalasszon. Mózes I. könyv 25. ének 20. vers: „Azután kijõve az õ atyjafia kezével Ézsau sarkába fogódzva”. A Szentírásnak ez a részletes leírása sejtetni engedi Jákob késõbbi fürgeségét és üzleti szellemét. És sejtésünk igaznak bizonyul, mert Mózes I. könyv 25. ének 29-34. versében olvashatjuk, hogy Jákob megvásárolja az elsõszülött jogot Ézsautól. Rideg üzleti szelleme nem ingyen és testvéri szeretettel ad enni és inni a kimerülten hazaérkezõ bátyjának, hanem árat kér érte. Mégpedig nagy árat.
Az elsõszülött jogot.
Nagy jelentõségû volt ez akkoriban. Az elsõszülött örökölte a család felett való fõhatalmat. Élet és halál ura volt. És fõleg a vagyon ura. A vagyoné!
Az elsõ üzlet elsõ fele része már sikerült. Szükséges volt még, hogy atyja beleegyezését és áldását is megszerezze hozzá. De ehhez kevés reménye volt, azért cselhez folyamodott. A csel sikerült. Mert atyja Izsák ágyban fekvõ önmagával tehetetlen vak ember volt már. Ezt a cselt Mózes I. könyve 27. ének 1-30. versében írottak mondják el.
Minden keresztény ember ismeri még iskolás korából, de a következõ fejtegetések miatt ide iktatom a 35. és a 36. verset.
35. vers: „ ez pedig mondá: „ a te öcséd jöve álnoksággal és õ vevé el a te áldásodat”
36. vers: „ az pedig mondá: „nem méltán hívják-e õt Jákobnak? Mert már két ízben csalt meg engem, most pedig áldásomat vevé el”
Összegezve: szülõt, testvért nyereségvágytól hajtva gonoszul becsapott. Sõt késõbb látni fogjuk, hogy bujdosásában a menedéket adó rokonát is éppen úgy becsapta, kifosztotta. Ezt a Jákobot választotta kedvencéül az „Úr”. Ez a Jákob az az áldott mag, akitõl származik a zsidó nép.
Az elsõszülötti jog és a hozzá szükséges atyai áldás megszerzésének furcsa módjára mentségül azt szokták felhozni, hogy az az Isten akaratából történt így.
Hát ez kereken nem igaz! Ez a mentség nem állja meg a helyét.
Mert:
1.) ha az Istennek célja lett volna vele, hogy Jákob legyen az elsõszülött, akkor ezt mindjárt születéskor végrehajtja és vajon ez nehezebb dolog lett volna-e a teremtõ Istennek, mint a létezõ világot a semmibõl megteremtenie.
2.) Az Isten nem csûri-csavarja a dolgokat. A csûrés csavarás csak az álnok ember tulajdonsága. Az Isten egyenes úton járatja a teremtményeit.
3.) Isten nem parancsol álnokságot, csalást, szülõ ellen, testvér ellen.
Mózes I. könyv 28. ének 1-5. vers szerint Jákobnak menekülnie kellett becsapott bátyjának haragja elõl anyjának bátyjához Lábánhoz menekül. Ugyanitt a 11.-17. versek szerint Jákob álmában létrát lát, melyen „Isten” angyalai járnak le- és fel. És a létra tetejében megjelenik neki az „Úr” és tetszését nyilvánítja, és ismét biztosítja õt arról, hogy neki adja azt a földet, amelyen fekszik.
Itt meg kell állnunk egy kissé. Az „Úr” tetszésnyilvánítása és ígérete miatt. A Szentírás leírása szerint igaz az, hogy Jákob megzsarolta testvérbátyját egy tál lencse juttatása során.
Atyja szerint is igaz az, hogy „csellel” és „álnoksággal” csikarta ki hozzá az atyai áldást, mely a vagyon, az élet és a halál feletti rendelkezést és így a család feletti fõhatalmat jelentette.
Igaz az, hogy bátyja ellen két ízben is csúnya bûnt követett el nyereségvágyból. Olthatatlan nyereségvágya vitte õt arra, hogy édesatyját is megcsalja, becsapja. Ezt a bûnét súlyosbítja az, hogy atyja öreg, tehetetlen és vak volt, és hogy halálán volt, és még az, hogy az utolsó áldásról volt szó, amely áldás csakis az elsõszülöttnek dukált. Mindeme bûnök elkövetése után ennek a Jákobnak jelent meg az „Úr” a létra tetején.
Ennek a Jákobnak nyilvánította tetszését. Ezt a Jákobot „áldotta meg az Úr”. Ennek a Jákobnak tett jutalmazási ígéretet. Ennek a Jákobnak a fajtáját ígérte megszaporítani.
Ahogy látjuk folyton sarkában volt az „Úr”. Alig hogy elkövette a bûnöket már bujdosása közben megjelent neki. És helyeselte gaztetteit és jutalmat ígért neki helyeslése kifejezéseként. Az igaz Isten lelkiismeret-furdalás formájában jelenik meg más embernek, ha vétkezett.
Ki volt ez az „Úr”? Õ maga bemutatkozik: Mózes I. könyv 28. ének 13. Vers: „Én vagyok az Úr, Ábrahámnak atyádnak Istene”. Íme ugyanaz, aki már az elsõbbeni õsatyáknak is megjelent: Él Sáddáj = a Sátán maga.
De nem is lehetett más, mert
1.) az igaz Isten tiltja a cselt, az álnokságot, a csalást, a zsarolást, szülõ elleni bûnöknek még a gondolatát is,
2.) ez az Isteni tilalmazás enged következtetni biztosan arra, hogy Jákobnak – annyi bûne után – nem az Isten jelent meg, nem az áldotta meg, nem azt tett neki jutalmazási ígéretet.
3.) Mert az a bûn dicsérete és jutalmazása lett volna, ilyesmit az igaz Istenrõl még csak feltételezni sem szabad,
4.) Mert önmagával kerülne ellenkezésbe az igaz Isten, ha a bûnöst szeretné
5.) Mert aki a bûnöst dicséri, vagy jutalmazza, azonosítja magát vele,
6.) Az igaz Isten nem azonosíthatja magát a bûnössel, éppen azért, mert õ igaz,
Tehát Jákobnak nem az igaz Isten jelent meg. Jákobnak bûne kétségtelenül nagy és súlyos volt. Õ maga is annak érezte. Azért szükségesnek találta, hogy segítségül hívja az „Urat”, „atyái Istenét”. Ezt is azonban furfanggal tette. Gonosz embernek vérében van a furfang. Kényszeríteni akarta az „Urat”, hogy õt védje meg és õrizze meg.
Íme: Mózes I. könyv 28. ének, 20. vers: „és fogadást tõn Jákob mondá: „ha az Isten velem lesz és megõriz engem ezen az úton, amelyen most járok”, 21. vers: „akkor az Úr leend nékem az Istenem”
Íme feltételhez kötötte az állhatatosságot. Csak akkor tartja meg az Urat Istenének, ha megsegíti õt bujdosása útján. De jaj az Istennek, mert ha nem segíti meg, akkor fel is út, le is út, mehet, ahová akar, mert õ bizony más Istent fogad fel. Olyant, aki megsegíti. És lám Jákob is tudta, hogy kivel alkudozik, mert a 3. ének 25.-43. versek szerint nemcsak megsegítette, hanem gazdaggá is tette õt az „Úr”.
Jákob és Ráchel a két zsidó díszpéldány
Persze ez sem történt csalás és mágia nélkül. A 30. ének 30.- 42. versek részletesen leírják, hogy Jákob miként hajtotta végre a csalást és a fekete mágiát, mi módon tenyésztette át a fehér állatokat tarka állatokká. Ebben az esetben is nyereségvágyból csalt és ûzött fekete mágiát, nevezetesen, hogy mennél több állatot kapjon Lábántól, pásztorkodása jutalmául és béréül.
Íme tehát Jákob anyagi elõnyökért a neki menedéket adó nagybátyját, illetve apósát, Lábánt is becsapja, anyagilag súlyosan megkárosította. Emiatt innen is tovább kellett állnia egy házzal. A 31. ének 11.-13. versek szerint álmában megjelenik neki az „isten” és megparancsolja, hogy uzsgyi pakolni, mert baj van.
A 17. vers szerint Jákob végrehajtja ezt az isteni parancsot. A 18. vers szerint, felesége Ráchel, az utolsó pillanatban „ellopja” atyjának házi bálványait is. (Zsák a foltjára lelt).
A 20-21. versben, pedig az van megörökítve, hogy Jákob valóba „ megszökött”. Búcsúzás nélkül, éjjel mindenestül. Jákob tudta jól, hogy húszesztendei szolgálat alatt sokszor és sokat vétett nagybátyja ellen.
Érezte, hogy búcsúzáskor apósa nem fogja õt kedves vejének titulálni, és fõleg nem fogja neki odaadni a fekete mágiával kitenyésztett tarka állatokat. Ezért kellett búcsúzás nélkül szöknie.
E szökés tényével õ maga kétségtelen jelét adta, hogy nem volt jó rokon, nem volt hûséges szolga, nem volt becsületes sáfár, nem járt az igaz úton, és hogy nem szolgálta meg azt a vagyont, amit magával vinni akart. Mindezeket mérlegelve önmagában: csakis a szökést választhatta.
A szökés alkalmas idejét az õ szövetséges társa, a segítségül jött „Isten” súgta meg neki. Tehát Él Sáddáj, az õ mindenható istene segített neki a szökésben, és ezzel kétségtelenül cinkosává vált. (Mindenképpen segíti Jákobot, de az mégsem bízik meg benne teljesen.)
A 22. vers szerint Lábán csak a harmadik napon értesült róla, hogy Jákob „elszökött”.
A 23. vers szerint Lábán maga mellé vette rokonait is és 7 napi járóföldre üldözte a kedves vejét, Jákobot. (El akart búcsúzni tõle?)
Sejteni lehet, hogy a fele sem volt tréfa ennek az üldözésnek, ha a szeretett após és a nagybácsi félretesz minden szemérmes érzést, és maga mellé veszi rokonait és valószínûleg azoknak szolgáit is és 7 napi járóföldön át üldözi a kedves võt, aki búcsú nélkül vitte el leányait, csaknem egész vagyonát, sõt a házi bálványokat is.
És Jákob bizonnyal életével fizet, ha ismét segítségére nem szalad az õ „istene”.
A 24. vers leírja azt, hogy az „Isten” álmában megjelent Lábánnak és azt kívánta tõle, hogy Jákobnak ne szóljon se jót, se rosszat.
Éppen az imént láttuk, hogy a szökésre az „Isten” bíztatta fel Jákobot (31. ének, 13. vers). De úgy látszik, hogy a szökés nem használt. Ezért az „Isten” még egyszer közbelép és az üldözõ nagybácsit igyekszik leszerelni. (21. ének 24. vers).
Az ószövetségi Szentírást figyelmesen olvasó ember bizonyára furcsának találja, hogy húszesztendei együttélés után az „Isten” a görbe utat választja, a szökést javasolja Jákobnak. És folytatólag még furcsább az, hogy ez az „Isten” nem tudta, nem látta elõre, hogy a szökés nem fog használni, mert a nagybácsi bizony ûzõbe veszi és utol is éri a kedves rokont. Az igazi Isten mindent elõre tud. Jákob „Istene” nem volt igazi Isten.
Most kívánta Lábántól, hogy Jákobnak ne szóljon se jót, se rosszat. Miért nem kívánta ezt még otthon. Ott is parancsolhatta volna akaratát, ha õ valóban mindenható Isten. Lábán azonban indulatát még a látomásbeli parancs dacára sem tudja egészen elfojtani, mert 27.-30. való versek szerint számon kéri Jákobtól azt, hogy „titkon”, „búcsúzás nélkül” távozott tõle és hogy „meglopta õt” és hogy „ellopta” tõle még a házi isteneit is.
(Házi istene minden népnek és családnak volt és van ma is, a családtagok szobrai, portréi, fényképei, vagy azok kedves tárgyai stb. Etruszk eredetû szokás).
A 32. ének a 9-12. versekben Jákob – emigrációjából hazatértében- segítségül hívja atyáinak istenét: Jehovát és kívánja tõle, hogy mentse meg becsapott bátyjának, Ézsaunak haragjától és váltsa be eddigi ígéreteit. De a szövetséges Jehova dacára is jobban bízik a vesztegetés erejében és azért a 13-20. versek szerint ajándékokat válogat össze bátyja számára.
Az éjszaka sötétjében költözteti át mindenét az atyai földre. Nagy félelem rettegteti: válaszúton van. Kibírhatatlanul nyomja családja ellen elkövetett bûnének súlya.
Ézsau! Ézsau!
Ó, bár sohasem vette volna meg tõle az elsõszülötti jogot. Ó, bár sohasem csalta volna ki hozzá az atyai áldást. Ó, bár szolgája lehetne Ézsaunak, úgy ahogy azt a megíratlan családi törvények parancsolják. Milyen jó is, hogy az ajándékokat vivõ szolgának úgy parancsolta meg, hogy õt Ézsau szolgájának titulálják, ha majd összetalálkoznak vele. Lelki szorongattatásában elhatározza, hogy õ maga is így tesz majd. Mindent jóvátesz. Õszintén, igazán. És ezzel a komoly elhatározással nekivág útjának.
Hogyan lett Jákobból Izráel?
De hopp: Egy ember állja útját.
Nini, még belé is kapaszkodik. Feltartóztatja.
Ó, jaj! Mekkora erõ lakozik benne.
Mint a sivatagi oroszlánban.
És milyen ellenséges tûz villog a szemében.
Félre az utamból.
Nem.
Dulakodni kezdenek. Éjféltõl hajnalig.
Az idegen az erõsebb.
A dulakodás hevében Jákob csípõcsontja kificamodik. Elvesztette a csatát. De helyette - õ legalább úgy sejti – felismerte az útonállót. Jehovát. A szövetségest. Õ tartóztatta fel útjában.
Éppen akkor, amidõn szívében félrelökte õt. Éppen akkor, amikor megbánta bûnét és mindent jóvátenni akart. Éppen akkor, amidõn a becsületesség útján akart elindulni. Az imént még hiába hívta õt segítségül Ézsau ellen. Nem jött. Egyedül hagyta. Most jött csak, amikor már határozott. Minek jött? Miért nem hagyja õt útjára menni. És íme még meg is nyomorította õt. Rosszkor jött ez a baleset. Mi lesz így vele? Az ajándékvivõk már azóta találkoztak is talán Ézsauval. Mi lesz így vele, ha a 20 év elõtti harag felgerjed újra benne? Ha széjjelkergeti az ajándékul küldött jószágokat és õt magát, pedig halálra keresi újra. Ó, csak legalább szaladni tudna. Csak legalább a puszta életét menthetné meg. Lám, nem lehet a jó útra térni. Jehova, a szövetséges nem oldja el a szövetséget. Nincs más mentség, vissza Jehovához, vissza a szövetségeshez.
Vasmarokkal kapaszkodik az idegenbe. Ó, nem az idegenbe, hanem a szövetségesbe, Jehovába. Hiszen õ az. Érzi. Õ a szövetséges. Megnyomorult állapotában már csak õ tud segíteni rajta.
„Eressz el, mert feljött a hajnal”

„Nem bocsájtalak el téged, míg meg nem áldasz engem” amíg nem segítesz rajtam. (31. ének 24-26. versek).
A birkózó idegen elfogadta Jákob megtérését és gyorsan rendelkezett is: 27. vers: „és mondá néki: Mi a te neved? És õ mondá: Jákob”
28. vers: „Amaz pedig mondá: Nem Jákobnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél” ( Uj finno).
Ezután megbeszélték a teendõket.
Istennel birkózni, gorombán verekedni bizonyára nagyon furcsa dolog. Még furcsább, ha az isten kezd birkózni, verekedni az õ teremtményével, sõt súlyosan meg is sebesíti azt. Hol van itt az isteni nagy szeretet? Ez a saját teremtményével szövetséget kötõ és gyakorta esküdözõ „mindenható isten” nyomorékra püföli a saját szövetségesét. Nem, ez nem lehetett az Isten.
Jákob utódai emléket is emeltek ennek az „istennel” való birkózásnak: nem eszik meg a csípõcsont körüli húst. (Mózes I. 32. ének 32. vers).
Zsidó harcmodor
Azt, hogy Jákob és az õ népe hogyan küzdött az emberekkel, azt leírja a 34. ének.
Dinái, Jakobnak Leától való leányát feleségül kéri Sekhem fejedelemfi. A boldogító igent ahhoz a feltételhez kötik, hogy a szerelemes võlegény egész nemzetsége izraelita rítus szerint körülmetéltesse magát. A feltételt teljesítik. (34. ének 24. vers).
25. vers: „És lõn harmadnapon mikor ezek a seb fájdalmában valának, Jákob két fia: Simeon és Lévi, Dinának bátyjai, fegyvert ragadának és bátran a városra ütének, és minden férfit megölének.”
Tehát gyõztek! És utána pedig „elrablának” mindent, ami a házakban vala.
Ezek után az „Isten” ismét megjelenik Jákobnak és megmagyarosítja, akarom mondani, megzsidósítja a nevét és újra megáldja õt.
35.ének 9. vers: Az Isten pedig ismét megjelenék Jákobnak, mikor ez jõve Mezopotámiából és megáldá õt.
10. vers: „És mondá néki az Isten: A te neved Jákob, de ne neveztessék többé a te neved Jákobnak, hanem Izrael légyen neved. És nevezé nevét Izraelnek.”
11. vers: „És mondá neki az Isten: én vagyok a mindenható Isten, növekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága legyen tetõled, és királyok származzanak a te ágyékodból”.
12. vers: „És a földet, melyet adtam Ábrahámnak és Izsáknak, neked adom azt, utánad pedig a te magodnak adom a földet”.
Ezért oltárt kellett építenie az „Istennek”: 35. ének 1. vers: Mondá pedig az Isten Jákobnak: „Kelj fel, eredj fel Bételbe és telepedjél le ott és csinálj oltárt amaz istennek, ki megjelenék néked, mikor a te bátyád, Ézsau elõl futsz vala” (A lajtorjás isten). Íme tehát, ugyanaz az „isten” van ott is, mint az elõbbi esetekben. Oltárt kér, és cserébe földet ígér.
*
Elegendõ elolvasni az ószövetségi Szentírásnak az itt megnevezett szakaszait és minden olvasónak már ennyibõl is ugyanaz az észrevétele lesz a zsidóság „Istenérõl”, mint e sorok írójának. Nevezetesen kénytelen odakonkludálni, hogy a zsidóság „istene” nem Isten, hanem valószínûleg Sátán, aki istenítteti magát.
Az istenség vizsgálata helyesebben kutatása lelki szempontból történt. A zsidó nép fõ jellemvonása a leírhatatlan vagyonimádatának vizsgálata, pedig fajunk védelme szempontjából, de minden különösebb ellenszenv nélkül, a való tényeknek pontosan megfelelõ módon történt. És tudom, hogy ezt el is hiszi az olvasó, mert módja van rá, hogy az itt leírottakat ellenõrizni tudja. Mégpedig minden különösebb utánajárás nélkül, mert hiszen az egész világon ordítanak a példák, hogy a velük szövetséget kötõ istenük 3000 év óta nem tudta beváltani az ígéreteit, sem a kincset, gazdagságot, sem földet.
Miért lett Sáddájból Jehova?
Nem tudta, pedig nagyon erõlködött, hogy beválthassa, Mózes II. könyv 1-14. énekek a zsidók egyiptomi rabszolgaságát, nyomorúságát és végül megmenekülésüket tárgyalja. Íme, nemhogy földet kaptak volna, hanem még a sajátjukat is elveszítve, rabszolgasorsra jutottak a Fáraók országában 430 esztendeig, ahová valamikor becsempésztek magukat. (Mózes a kosárban, a 12 testvér eladja a legkisebb öcsköst.)
Tehetetlenségét szégyenli az õ Istenük, azért a nevét is megváltoztatja (Mózes II. könyv, 6. ének, 2. és 3. vers) Jehovára.
(Mózes II. könyv, 6. ének, 1.-13. versek).
Az eddigi „Él Saddáj” elismeri, hogy Ábrahámnak, stb.-nek tett ígéreteit még nem tudta beváltani, noha esküre emelt kézzel ígérte azt (Mózes II. könyv, 6. ének, 8. vers.), de mint új nevû Isten - Jehova (Jahveh) - most beváltja ígéretét, és Egyiptomból megszabadítva õket, átadja a Kánaán földjét nekik. (Mózes II. könyv, 4. ének).
Mózest, a „dadogó zsidót” * csodatévõ erõvel ruházza fel Istene (II. könyv, 3.ének,18.vers, II. könyv, 5.ének, 3.vers) a „héberek istene”. De ez a zsidó mágia nem fog a fáraón és a zsidó népet még jobban elnyomja (III. könyv, 5.ének, 6.-23.vers, és II. könyv, 7.ének, 10.-13.vers).
Sok-sok erõlködés, fekete mágia (egyiptomi tíz csapás) után végre megszöknek Egyiptomból a zsidók. De elõbb kioktatja õket az õ istenük: hogyan lopják el az ezüst és arany edényeket, hogyan fosszák ki Egyiptomot (Mózes II. könyv, 3. ének, 21.-22. versek, II. könyv, 11. ének, 2. vers, és II. könyv, 12. ének, 36. vers).
A zsidó isten csak így tud adni és így teszi gazdaggá a népét. Szépen távoztak ezek is! Úgy, mint egyik õsatyjuk, Jákob, a nagybácsikájától Lábántól.
Ezt is, azt is az õ istenük tanácsolta: Lopjátok, fosszátok ki a befogadó háziurat.

Nem akarom most tovább folytatni az Ószövetségre vonatkozó észrevételeimet, mert egyelõre ennyi is elegendõ útbaigazítást ad annak, aki szomjúhozza az igazságot, és nem engedi magát félrevezetni fikciókkal, vagy pláne erõszakolt áligazságokkal. Aki kutat az járjon a saját lábán! És ezt az írást is tegye mérlegre. A saját és igaz mérlegére.
Látjuk, tudjuk: hazájuk nincs már. Az utóbbi idõkben visszakapták ugyan Palesztinát, de angol protekturátus alatt. Az ott lakó arab nép, az igazi tulajdonos, azonban sehogy sem akar beleegyezni ebbe az új helyzetbe. Közismertek az emiatti véres villongások. Hány ezer éve már, hogy az õ szövetséget kötõ istenük ígérete csak ígéret maradt és vajon meddig még? Ma úgy látszik, hogy örökre ígéret marad, mert napról-napra tapasztalhatjuk, hogy minden népfaj õszintén, egyre fokozódó mértékben utálja, sok meg egyenesen gyûlöli a zsidó népet és faji és nemzeti törekvései ellen gátat emel. Az az õszinte érzése a népeknek, hogy a zsidó nép büntetõ ostor az igaz Isten kezében. Végig ver rajtunk velök. És bizony sokszor érezzük, hogy a Miatyánk szövegébe belekívánkozik: „ments meg minket a zsidóktól”.


(* Mózes eredetileg Osarsiph nevû, heliopoliszi származású, tehát nem zsidó, rühes bélpoklos pap volt Egyiptomban, aki a hikszoszok kiûzetése utáni idõben a történelem szerint 80 ezer, a Biblia szerint (M.II.12.37.) 600.000 felnõtt rühes és bélpoklos zsidót vezetett ki Egyiptomból Palesztinába, mert a fáraó számûzte õket betegségük miatt. Osarsiph késõbb a Mózes nevet vette fel, Mózes bélpoklosságát a Biblia is megemlíti a Mózes II. könyv, 4. énekében)

Cikk egy 1944. évi újságból.