No elõszedték ezta kecskaszaklálú zsidajt, aki Kárpátalját simán átpasszoltatta, minden gond nélkül, telavivi parancsra? Még hogy BALczó antiszemita? Kikérem magamnak!
Úgy látszik, hogy Balczó Zoltán tényleg elhiszi a sok antiszemita maszlagot, amivel az internet mellett néhány hazai média-szereplõ is tömi a magyar fejeket. Az a hang, stílus és érvrendszer, ahogyan a Fideszt, illetve a jelenlegi magyar kormányt a Jobbik és annak holdudvara támadja, méltatlan az európai mûveltséghez és a magyar hagyományokhoz

Hitler náci birodalmának totális veresége és a bûneit leleplezõ nürnbergi per nyomán józanésszel elképzelhetetlennek tûnt, hogy a nemzetiszocializmus rémtetteit a jövõben bárki kétségbe fogja vonni, nemhogy mentegetné, netalán igazolni próbálná. 1989-ben, a kommunista eszme tökéletes csõdje és a kommunista gyakorlat európai felszámolása idején azt hittem, hogy ezzel befellegzett a Leninnek tulajdonított kifejezéssel „hasznos idiótáknak”nevezett nyugati értelmiségiek[sok évtizedes, a világnak súlyos károkat okozó tevékenysége, a Szovjetunió és szerencsétlen csatlósai, késõbb a maoista Kína mentegetése, sõt idealizálása.

Számos nyugati országban újból megjelent a két szélsõség, az újnácik és az autókat gyújtogató, üzleteket szétromboló anarchisták egyformán a társadalmi rend megdöntésére készülõdnek, randalíroznak. Nálunk a békés rendszerváltozás egy kegyelmi pillanatot eredményezett. Õszintén, vagy nem, de látszólag mindenki belátta, hogy a kommunizmus egy bûnökkel tetézett tragikus zsákutca volt, ha a hirdetett célokban nem is, de a módszerekben nem jobb, mint a nácizmus hazai válfaja, Szálasi nyilas rémuralma. 1990-en el sem tudtam képzelni, hogy bármelyik ordas eszmének lehet még itthon védelmezõje, követõje. Még Thürmer Gyula halódó kommunista pártja sem védte a védhetetlent, 1992 elõtt Csurka István pedig vehemensen tiltakozott, hogy benne akár írmagja lenne az antiszemitizmusnak.
A rendszerváltoztatásért dolgozó értelmiségben mindenki Bibó Istvánra esküdött, és többségük nemcsak olvasta, de osztotta is 1948-ban megjelent, a hazai „zsidókérdést” katartikus õszinteséggel bemutató klasszikus tanulmányának tételeit. Jóval kevesebben ismerik, vették legalább kézbe Gyurgyák János tíz éve, 2001-ben megjelent 788 oldalas, „A zsidókérdés Magyarországon” címû könyvét. Ennek tényei cáfolhatatlanok: a török kiûzése után milliók vándoroltak be a történelmi Magyarországra, sok értéket teremtettek, de a közel egy millió zsidó származású és vallásúak nemcsak nyelvükben és kultúrájukban váltak magyarrá egy-két nemzedék alatt (mint a német, és részben a szerb, kisebb arányban a román betelepülõk is), de hihetetlenül sokkal járultak hozzá az ország gazdasága, tudománya és kultúrája fejlõdéséhez. Hõsiesen harcoltak az I. világháborúban, és a Tanácsköztársaság halálos áldozatai között is több volt a zsidó származású, mint amekkora volt az arányuk a lakosságban. A népbiztosok között, vagy 1945 után a kommunista vezetésben valóban jelentõs volt ugyan a zsidó származású, de egyrészt ezek semmi közösséget nem éreztek és nem vállaltak hitsorosaikkal, másrészt a kommunista rendszer üldözöttei, kiraboltjai között volt szinte az egész maradék zsidóság.

Tisztességes, jóérzésû, keresztény gondolkodású ember csak borzadállyal és õszinte fájdalommal gondolhat arra, hogy 1938 után hozott ún. zsidótörvények súlyosan megsértették a jogegyenlõség nálunk hagyományos elvét, még inkább pedig, hogy az ország német megszállása után, német parancsra, de a magyar hatóságok aktív közremûködésével több mint hatszázezer magyar érzelmû honfitársunkat embertelen körülmények között elhurcolták hazájukból, és fél milliót, köztük idõseket és gyermekeket, meggyilkoltak. Aki ezt tagadja, annak szerintem nem börtönben, hanem elmegyógyintézetben van a helye. A magyar Vészkorszak tragikus következményei között tudatosítani kell társadalmunkban, hogy a meggyilkolt zsidó-magyaroknak közel a fele a Trianoni Békeszerzõdésben elvett területeken élt, elpusztításukkal az ottani magyarság létszáma és gazdasági-társadalmi súlya is jelentõs mértékben csökkent. És akkor még nem szóltunk az erkölcsi kárról, arról, hogy a túlélõkben a tragédia ma is hogyan él: a magyar állam, a haza, kiszolgáltatta saját állampolgárainak hozzá hû, õt szeretõ jelentõs csoportját. Az, hogy a német megszállás nélkül, ez nem következett volna be, nem változtat a tényeken.

Ezen elõzmények ismerete fontos annak meg- és elítéléséhez, amit az elmúlt néhány évben elsõsorban az interneten terjesztett honlapokon és fórumokon, de idõnként a hazai média lapjain és csatornáin is látunk, hallunk: Izrael-ellenességbe, arab-barátságba, vagy gazdasági álcába csomagolva alig vagy nem is leplezett antiszemitizmus, gyûlölet-keltés, jó adag történelmi tudatlansággal és történelem-hamisítással megfejelve. Most jutott el hozzám, hogy a barikád.hu portálon Balczó Zoltán Jobbik-képviselõ, pártja részérõl az Országgyûlés alelnöke (!) élesen támadja a Fideszt és személy szerint Orbán miniszterelnököt, amiért jó viszonyt ápol Izraellel és súlyt helyez a hazai és külföldi zsidó szervezetekkel folytatandó rendszeres konzultációra. Balczó szerint Orbán a külföldi bírálatok hatástalanítása érdekében „a zsidóság karjába rohan,” sõt még a zsidó állam Európai Uniós tagságát is támogatja.
Mondja nekem valaki, hogy a sajtószabadságnak ez a formája, az internetes hazugság-beszéd nem igényel valamiféle kontrollt? Vagy elég, ha más orgánumokban választ, cáfolatot kap? Sajnos nem is nagyon kap. Nem tudom, miért. A vízfolyások, kutak szándékos vagy baleset útján történõ mérgezése súlyos bûncselekmény. A szellemi kútmérgezés nem kevésbé.

Izraeltõl Magyarországnak nincs semmi félnivalója. Az más kérdés, hogy voltak olyan befektetési tervek, így a sukorói, vagy a hajógyár-szigeti kaszinóváros, amire sokunk véleménye szerint nincs semmi szükség. De magyar érdek Izraellel szemben az iszlám terrorizmussal rokonszenvezni? Kitõl várhatunk több hasznot: a budapesti utcai arab pénzváltóktól, vagy elûzött, elmenekült, Izraelben vagy más országokban élõ régi magyar honfitársaink hazatérésétõl, a hazai vészes tõkehiányt enyhítõ befektetéseiktõl? Aki munkahelyet teremt és adózik, ahogy ez történt 1867 és 1914 között, azoknak sokat köszönhetünk. Akkor Magyarországra jött a külföldi tõke, jöttek német, svájci, angol és francia befektetõk, jöttek feltalálók, üzletemberek, és az eredmény egy szegény, elmaradott ország rohamos fejlõdése, Budapest mellett többi városunk kiépülése, versenyképes magyar ipar lett. Ezt remélte és támogatta az Antall-kormány 1990 után, ez siklott ki 1994 után. Ha jók a törvények és tisztességesek a köztisztviselõk, így lehet(ne) ez ma is.
A Jobbik támadja Pintér Sándor belügyminisztert is, amiért nem engedélyezi a budai Vár ostromának végnapjaiban megkísérelt kitörés parádéval ünnepelni. Micsoda eltorzult gondolkodás áll az árulást és Budapest romba döntését pozitív, ünneplendõ tettnek beállítani! 1944. október 15-én esküszegõ tisztek és a náci Németország küszöbön álló veresége elõtt szemüket behunyó nyilasok, aktív német segítséggel meghiúsították Horthy kormányzó fegyverszüneti proklamációjának a végrehajtását. Ezzel oktalanul meghosszabbodott a háború, további szenvedéseket és óriási anyagi károkat okozva. Ki az a magyar ember, aki ezt helyesli, aki elismerõleg emlékezik meg arról, hogy besorozott magyar katonák tízezreit feláldozták azért, hogy Hitler pár nappal tovább húzza meg magát berlini bunkerében? Tiszteljük a szólás- és a gyülekezési szabadságot, de az ország becsülete érdekében ilyen esetekben azt korlátozni kell!

Forrás: Link