Eddig nem akartam vele elõhozakodni, de Japánban nem csak egy erõmûben van „mûszaki baki”. Szép adagokban, de azért elõjönnek vele. Bár mi biztonságban vagyunk, de az a kérdés marad, hogy ki is az a mi? Van olyan? Szerencsére nincs, s ahogy haladunk sorjában, úgy bontakoznak szét az ostor csapójának rostjai, hogy minél nagyobbat durranthasson végül! Volt szakasza az életemnek, amelyben meg kellett tapasztaljam, hogy a sodrott kötél szálait a kényszer tartja össze és ez a kötelék már avit, korhad, feslett, s ahhoz, hogy újra lehessen fonni, ki kell szabadítani belõle a használható szálakat. Olyan ez, mint a neuron-háló, melyet újra kell építeni, illetve fölépíti az magát, csak hagyni kell. Minden nappal közelebb kerülünk az egyéni döntések felelõsségének vállalásához, s nyugalmam marad az, ami volt.

A szálak, amíg ki nem bogozódnak, nem lesz kivel síkra szállni! Szoktatom magam a gondolathoz, hogy mindennek ideje van. A kóválygásnak és a szendergésnek is, de a tetteknek akkor, amikor legalább már páran értik, hogy mit jelent a jelen. Tegnap boldog Özsébrõl olvasgattam. Az idézet szerint õ Jézusnak e szavait vallotta: „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! Megyen be a mennyek országába, hanem, aki Atyám akaratát cselekszi, aki a mennyekben van, az megyen be a mennyek országba.” (Mt. 7, 21.) Vagyis, aki tanítja és cselekszi a jót. A remetéket összegyûjtve sikerült egy olyan szellemi õsalapra visszahelyeznie mindazt, ami éltet bennünket, hogy azt kell gondoljam, nem szavazó ostoba birkákat terelgetett maga köré, hanem önálló gondolkodók sereglettek és alkottak egymástól független, mégis egységes a gonoszra nézve félelmetes erõt. Most ezt érzem!


Vak látó

Vak szemgolyóm távolba mered.
Látókat keres szürke kérgem.
Eldugott helyek,
Hósapkás forró fejek,
Hiába incselkedtek vélem.

Süket fülek õszi lombjai
Tapadnak meztelen talpamra.
Némelyik jajgat,
De van, ki csöndben viseli,
S nem hág a sarkamra.

Szívembe lát mind, aki fürkész.
Arcomba tekint bele sóhajtva,
Ki munkám érti:
Mint bodor felhõk közt a szél,
Az eget könnyezésig marja.

Árnyékot vetek önnön magamra.
Fejem fölött a Föld, alattam a csillagok.
Kifordítva létezem.
Örök születés a végzetem.
Reményem: egyszer végleg meghalok.

Kormányok dõlnek meg, reaktorok robbannak, bombáznak, polgárháborúság, energia-válság, pénzügyi-gazdasági csõd-veszély, politikai kufár-szeszély, klíma és pólus-változékonyság, árdrágulás, eladósodás, kilakoltatás, cigány-terror, zsidó népirtás, fegyverkezés, szervkereskedelem, embercsempészet, drog és gyógyszer, rák, halálos járványok, elöregedõ társadalom, migráció, soha nem látott népességnövekedés, emigráció, de semmi ráció, csak reláció, de hol marad az ováció! A magyar náció helyett detonáció!
Az én kedélyem már nagyon nem borzolja az embertelenség torzója, a zsidó korzó, ha van helyette borozó, hol kedvét múlatja, ki lovát már nem ugratja.

Ma írhatnék, hisz sok-sok hír van, mit MAGYAR-ázhatnék, de soraim pecséttel zárom, a hetedikkel, s ha kell, ha nem, a nap ha kél, termékeny az, ki nem vetél, s mivel vetni kell, így teszem, mit veszni hagyni kell, mert ragaszkodni oly fölösleges, hisz a vetett szó is kikel.