Mi lesz a következõ? Bilderbergák? Levente király és a svéd királykisasszony
Egyre-másra bukkannak fel a svéd semlegességet megkérdõjelezõ információk. Mikael Holmström új könyvében tárta a nagyközönség elé, miként hajtott végre fedett katonai mûveleteket a svéd légierõ 1997-ig tevékenykedõ szupertitkos egysége.

A neves svéd napilap, a Svenska Dagbladet arról számolt be, hogy az Air Force Unit 66-os egységeként ismert csoport polgári repülõgépeket használt a fedett akciókhoz. Olyan mûveletekben vettek részt a két NATO-tagállam, Dánia és Norvégia közremûködésével, mint az Észak-atlanti Szövetség tisztjeinek Svédországon kívüli szállítása vagy az ellenséges betolakodók elfogása a finn-szovjet határon. Mint utóbb kiderült, Stockholm átfogó tervekkel rendelkezett amerikai haditengerészeti egységek gyors telepítésérõl egy Svédországot fenyegetõ szovjet agresszió esetén.

A dokumentumokat az újságíró-riporter Holmström hozta nyilvánosságra, akinek most megjelent könyve, A titkos szövetség Svédország NATO-hoz fûzõdõ titkos kapcsolatait állítja reflektorfénybe. A könyv több mint száz, a formációban résztvevõ tisztekkel és civilekkel készített interjút tartalmaz. A légierõ rendkívül jól szervezett egységét pilóták, parancsnokok és a földi kiszolgáló-irányítószemélyzet képviselõi alkották. A kis csapat a svéd titkosszolgálat védelmét élvezte. A tisztek a papíralapú tranzakciók elkerülése végett jutalmukat készpénzben kapták, az adóhatóságok pedig már jó elõre szép summát tehettek zsebre, nehogy megszellõztessék az akciókat. A formációt irányító tiszt - Jan Danielsson álnév alatt – megerõsítette a Unit 66 létezését, továbbá azt is elmondta, hogy berepüléseket, gyakorlatokat és felderítéseket hajtottak végre Svédország mellett a szomszédos országok területén is.
A pilótákat úgy képezték ki, hogy az éj leple alatt, landoláshoz nem éppen megfelelõ terepviszonyok között, mindössze egy zseblámpával is könnyûszerrel hajthassák végre akcióikat. Tevékenységüket majdnem az ezredfordulóig zavartalanul folytathatták. Azonban 1998-ban a titkosszolgálat befagyasztotta anyagi támogatásukat, s még abban az évben törölték utolsó tervezett mûveletüket. Nem sokkal késõbb a szervezet teljesen megszûnt.
Nem kétséges, hogy a stockholmi vezetés folyamatosan a „mondani valamit és másképp cselekedni” kettõs politikáját játszotta. 1980-ban a svéd külügyminisztérium Koppenhága és Oslo bevonásával egy külön hálózatot hozott létre, amely közvetlen összeköttetést biztosított a svéd diplomaták és a NATO tisztviselõi között. A cél a bizalmas információk cseréje volt, anélkül, hogy nagykövetségeket vagy egyéb hivatalos csatornákat vontak volna be a folyamatba. Holmström a NATO-val való együttmûködés egyik kulcsfigurájaként azonosítja a volt baloldali miniszterelnököt, Olof Palmét, aki mindeközben az észak-vietnami kommunista csapatokat is támogatta a vietnami háború idején.

A könyv megjelenést követõen Sven Hugosson, a légierõ nyugalmazott tábornoka, egyben az Air Force Unit 66 egykori parancsnoka a Svéd Rádiónak (SR) úgy nyilatkozott, ideje végre nyíltan beszélni a svéd-NATO kooperációról, lehámozni a kérdésrõl a misztikumot és a képmutatást, ám a politika továbbra is óvatosan kikerüli ezt a kérdést. A hivatalos kormányzati álláspont szerint Stockholm és az Észak-atlanti Szövetség közeledése megszûnt a hetvenes-nyolcvanas években, azonban ennek éppen az ellenkezõje látszik igaznak. A két tömb közötti fegyverkezési verseny élezõdésével Skandinávia is stratégiai jelentõségû területté vált, vagyis Svédország és a Szövetség együttmûködése elkerülhetetlennek látszott. A vezetés minden erõvel igyekezett fenntartani a semlegesség látszatát, ám a hangzatos politikai jelszavak mögött a kényszerhelyzet szülte realitás dominált. A stockholmi védelmi tervezés nagyrészt a NATO segítségére alapozott egy esetleges katonai invázió esetén, ám a tény, hogy mindezt megengedhetetlen volt nyilvánosan hangsúlyozni, teljesen egyensúlytalanná tette a svéd hadsereget.
Svédország valódi semlegességének kérdése úgy a múltban, mint napjainkban vitatott kérdés. Az ENSZ, az EU, illetve a NATO békefenntartó-válságkezelõ mûveleteiben való részvétel idõrõl idõre felerõsíti a csatlakozás mellett érvelõ hangokat. Az ország formálisan továbbra sem tagja a Szövetségnek, ugyanakkor 1994-ben csatlakozott a Partnerség a Békéért (PfP) programhoz és mintegy 500 fõvel részt vesz a NATO afganisztáni missziójában (ISAF). A svéd csapatok az 1940-es évek óta járulnak hozzá különféle békefenntartó mûveletekhez, katonáik sokrétû tapasztalatokra tettek szert a Közel-Keleten, Cipruson, Kongóban, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban egyaránt. Svédország aktív szereplõje a NATO Reagáló Erõk (NRF) kiképzésének. Széleskörû együttmûködés tapasztalható a Szövetség balti tagállamaival, segítve õket a haderõ és a védelmi rendszer átalakításában. Az Északi Harccsoport (NBG) egyike az Európai Unió tizennyolc harccsoportjának, amelyben Svédország mellett Finnország, Norvégia, Írország és Észtország vesz részt. A svéd parlament (Riksdag) pénteken zöld jelzést adott a svéd légierõ líbiai NATO-akcióban történõ részvételéhez a Harccsoport kötelékében, ám szerepvállalásuk szigorúan a légtérvédelemre, illetve a repüléstilalmi övezet fenntartására vonatkozik. A Szövetség felkérésének eleget téve Stockholm nyolc darab Gripen vadászbombázót és egy C-130 Herculest küldött a térségbe.
Svédország elkötelezettsége és katonai szerepvállalása arra világított rá, hogy az új típusú fenyegetésekkel szembeni hatékony védekezésre egy széleskörû együttmûködésre és aktív kommunikációra alapozott nemzetközi rendszerben nyílik lehetõség, amelynek elengedhetetlen kelléke a külföldi katonai jelenlét. A terrorizmussal, az emberi jogok sárba tiprásával szemben tanúsított semlegesség a 21. században nem járható út. Bár a NATO-hoz történõ csatlakozás támogatottsága az országban továbbra is alacsony, a lakosság többsége támogatja a katonai szerepvállalást a Szövetség égisze alatt. Ám egy jól mûködõ demokráciához az is hozzátartozik, hogy a társadalom tagjainak joga van tudni kormánya politikai manõvereirõl, s a nagyhatalmi szembenállás árnyékában ez csorbát szenvedett.

A svéd semlegesség kialakulása
Svédország 1814 óta nem vett részt háborúban majd az elsõ világháború kitörése idején is a semlegességet választotta. Az országot széleskörû kapcsolatok fûzték Németországhoz, Franciaországhoz és Nagy-Britanniához egyaránt, ám az 1916-ban hatalomra került konzervatív kormány a fegyveres konfliktustól való távolmaradást választotta.
Az elsõ világégést követõen Svédország Belgium, Hollandia, Dánia, Finnország, Norvégia és a Balti-államok részvételével az észak-európai országok semleges blokkjának létrehozását ösztönözte, ám közülük csak az ötletgazda Svédország volt olyan szerencsés, hogy terültét nem érte fegyveres támadás a második világháború idején.
A háború után Dánia, Svédország és Norvégia részvételével jött volna létre a Skandináv Védelmi Unió. A tagok kül- és biztonságpolitikájuk összehangolását tervezték, késõbb Norvégia és Dánia mégis az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozás mellett döntött. A svéd politikai elit hivatalosan igyekezett fenntartani a semlegesség látszatát, ugyanakkor a színfalak mögött szoros együttmûködést ápolt az Egyesült Államokkal.
A hidegháború után Svédország levetette a szigorú semlegességi elvet, de továbbra sem lépett be a szövetségbe. 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan csökkenti a fegyveres erõk létszámát, ugyanakkor növeli csapatai részvételét a nemzetközi válságkezelõ-békefenntartó missziókban.

Forrás: Link