Az elmúlt napokban, hetekben itt az oldalon is élénk vita alakult ki és folyt a sportról, annak már rég tovatûnt tisztaságáról és mára már a teljes elüzletesedésérõl. Közelebbrõl két sportág lett kiemelve és kontrasztba állítva, a sakk és a foci. Volt aki a sakk mellett kardoskodott mint egy igazi szellemi, intellektuális sport, volt viszont aki a labdarúgás mellett tette le a voksát mint egy sokkal fizikálisabb és látványosabb sportág. Elég éles az ellentét a két sportág összehasonlításánál, nem mondom, mi tagadás. Nos akkor lássuk sakk vagy foci, vagy esetleg valami más?..

Hát kezdjük akkor a sakkal. Nem tudom hogy ezt ki tudja vagy ki nem, de a sakk a legtipikusabb zsidó sportág ami csak manapság létezik a világon. A sakkon kívül nem létezik még egy olyan sportág, ami ennyire zsidós lenne, ennyire el lenne zsidósítva, ennyire olyan lenne amit csak kifejezetten õk, a zsidók mûvelnek. A sakk szellemi sportág mondják, a zsidó ugye a fizikai tevékenységeket, sportágakat nem igazán szereti, nem szeret futni, ugrani, dobni, úszni. Akkor marad neki a sakk mint egy igazán neki való szellemi tevékenység és sportág. Az egykori Szovjetunió, ma már Oroszország az elsõ számú sakknagyhatalom, õk adták a világnak eddig a legtöbb híres sakkozót. A híres szovjet-orosz sakkozók mind zsidók: Korcsnoj, Szpasszkij, Karpov, Kaszparov, Kramnyik, mindannyian zsidók.. Viktor Korcsnoj (Leningrád, 1931. március 23.) szovjet-orosz sakkozó, nagymester. Az egykori Szovjetunió területén Leningrádban született, ma Szentpétervár, egy zsidó származású családban. Politikai okokból emigrált, 1976-ban egy verseny után Hollandiában maradt, késõbb Svájcban telepedett le. Jelenleg õ a legidõsebb aktív sakknagymester. Hétszer képviselte a Szovjetuniót sakkolimpián. Hatszor sakkolimpia-gyõztes a szovjet csapattal. Kétszer nyerte meg a világbajnoki zónaközi döntõt, és ötszörös Európa-bajnok. Anatolij Karpovval kétszer játszott világbajnoki páros mérkõzést 1978-ban és 1981-ben, és 1974-ben egy világbajnok jelölti páros mérkõzésen vereséget szenvedett Karpovtól, aki késõbb Robert Fischer visszalépésével világbajnok lett.. Borisz Szpasszkij (Leningrád, 1937. január 30.) szovjet-orosz sakkozó, késõbb francia sakkozó lett, nagymester. 1969 és1972 között a sakk tizedik világbajnoka. Szpasszkij kétszer nyerte meg a szovjet sakkbajnokságot 1961-ben és 1973-ban. Hét alkalommal volt világbajnokjelölt: 1956, 1965, 1968, 1974, 1977, 1980 és 1985. 1976-ban telepedett le Franciaországban a harmadik feleségével, és 1978 óta francia állampolgár.. Anatolij Karpov (Zlatouszt, 1951. május. 23) szovjet-orosz zsidó származású sakkozó, 1975 és 1985 közt egyedüli világbajnok, 1993 és 1999 közt a FIDE világbajnoka. Karpov 161 sakktornán végzett az élen 2008 júliusáig. Legmagasabb Élõ-pontszáma 2780 volt. Karpov 2005 óta a törvényhozást és a kormányzat tevékenységet felügyelõ Orosz Közkamara tagja.. Garri Kaszparov (Baku, 1963. április 13.) örmény zsidó származású szovjet-orosz sakkozó, eredeti neve Garri Weinstein. Volt sakkvilágbajnok, Élõ-pontszám rekordtartó, író és politikai aktivista. 2005. márciusában jelentette be, hogy felhagy a sakkal, politikával és írással fog foglalkozni. Létrehozta az Egyesült Civil Front mozgalmat és csatlakozott a Vlagyimir Putyin akkori elnök politikáját ellenzõ A Másik Oroszország koalícióhoz. A koalíció kongresszusán 2007. szeptember 30-án a 498 szavazatból 379-et elnyerve A Másik Oroszország elnökjelöltje lett. 2008-ban jelölt volt az oroszországi elnökválasztáson. 1985-ben lett sakkvilágbajnok és máig õ az, aki legfiatalabb korában nyerte el ezt a címet. 1993-ig a FIDE hivatalos világbajnoka volt, ekkor azonban vitába keveredett a FIDE-vel és önálló szervezetet hozott létre, PCA - Professzionális Sakk Szövetség. E szervezet világbajnoka, a „klasszikus sakkvilágbajnok” volt 2000-ig, amikor Vlagyimir Kramnyik legyõzte.. Vlagyimir Kramnyik (Tuapsze, 1975. június 25.) Orosz zsidó származású sakkozó, nagymester, a Dél-Oroszországi Tuapszében született 1975-ben. 2000 és 2007 közt sakkvilágbajnok volt. Egyike annak a néhány sakkozónak, akiknek játékereje pályafutásuk során átlépte a 2800 Élõ-pontos határt a FIDE skáláján. 2000 októberében hódította el a Professzionális Sakk Szövetség (PCA) világbajnoki címét a szintén orosz Garri Kaszparovtól egy 16 játszmás páros mérkõzésen Londonban. 2004 végén sikerrel védte meg címét a magyar Lékó Péter ellen, mérkõzésük a svájci Brissagóban döntetlennel zárult, miután Kramnyik megnyerte az utolsó, 14. játszmát.. Bobby Fischer (Chicago, 1943. március 9.) amerikai, Amerikában született, ám szülei révén német zsidó származású sakknagymester, sakkvilágbajnok. Teljes, eredeti neve Robert James Fischer, de a sajtó Bobby Fischernek hívta és saját maga is ezt használta. 1972-ban Reykjavíkban 7 gyõzelemmel 12,5:8,5 arányban nyert, és világbajnok lett az akkori legnagyobb díjazású, 250 ezer dolláros tornán. 1975-ben lemondott világbajnoki címérõl és végleg visszavonult a sakktól. 49 éves korában, 1992 júliusában Fischer elhagyta szülõhazáját, akkor még elõre nem sejtett következményekkel. Belgrádban a világbajnoki döntõ 20 éves évfordulóján ugyanis Szpasszkijjal újrajátszották a reykjavíki döntõt, ezúttal már ötmillió dolláros tornán. Fischer másodszor is nyert, 17,5:12,5 arányban. Ezzel a barátságos mérkõzéssel viszont megszegte az USA akkori Jugoszlávia elleni embargóját. Ez az amerikai törvények szerint bûncselekménynek számított, és még ugyanannak az évnek a decemberében Fischer ellen nemzetközi körözést adtak ki. Fischer - Jugoszlávia, Montenegró, és az Németország után - 1998-ban Budapestre költözött, ahol 2000 januárjáig élt. 1999-ben egy budapesti rádióadásban - szülei zsidó származása ellenére - erõs antiszemita kijelentéseket tett bizonyos nemzetközi zsidó pénzelit összeesküvések kapcsán. Magyarországi tartózkodása idején történt egyéb kellemetlenségeirõl levelezése tanúskodik. 2000-ben a Fülöp-szigeteki Justine Ong leánygyermeket szült neki, aki a Jinky Ong Fischer nevet kapta. 2004-ben, Fischer Japánban feleségül vette a japán sakkmestert, Watai Miyokót. 2005-ben az amerikai kiadatást megakadályozandó, az 1972-es világbajnoki döntõ színhelye, Izland állampolgárságot kínált Fischernek, amit õ el is fogadott, és Reykjavíkbe költözött. Ott is élt 2008. január 17-én veseelégtelenség miatt bekövetkezett haláláig.. Ha megnézzük a magyarországi sakkozókat, itt is ugyanez a helyzet, itt is ugyanazt láthatjuk.. A híres Polgár sakk familia egy budapesti zsidó család. Sok rokonuk a holokauszt áldozata, a nagymama túlélte Auschwitzot. Polgár László a családfõ, a papa, aki bizonyította, hogy a gyermekek csúcsteljesítményekre képesek, ha korai életkortól, életkoruknak megfelelõ módon, képzik õket egy speciális területen. A szülõk magántanulóként oktatták õket, de a sakkot nem minden más kizárásával oktatták: mindegyikük több diplomával rendelkezik, és négy-nyolc idegen nyelven beszélnek. A legjobb sakkjátékosok között tartják õket számon. A három Polgár lány Zsuzsa, Zsófia és Judit mindhárman nagymesterek. A három Polgár lány jelenleg három különbözõ országban él. Judit Budapesten él, a család többi tagja kitelepült Magyarországról. Zsófia az Izraeli Tel-Aviv-ban, Zsuzsa az Egyesült Államokban New York-ban él.. Lékó Péter a jelenlegi világranglista 9. helyezettje, a kis szegedi kedvenc is természetesen az. Lékó felesége az örmény Szofi Petroszjan, Arshak Petroszjan lánya. Arshak Petroszjan örmény-zsidó származású egykori sakkozó, jelenleg az örmény válogatott szövetségi kapitánya és Lékó Péter edzõje.

"Panem et circenses -- Kenyeret és cirkuszt". Az Augustus korában elterjedt ókori római mondás jól mutatja az akkori közállapotokat. A római nép kívánsága volt ez a cezarizmus korában. A lényege az volt, hogy a nép figyelmét ingyen gabonával, lakomákkal, illetve cirkuszi játékokkal és gladiátorjátékokkal kell elterelni a politikai kérdésektõl. A cézár ennek fontosságát felismerve meg is adta a népnek amit kívánt.. Mai modern világunkban ugyanez létezik csak egy modernebb formában. A mai modern korunk hõsei, gladiátorai a futballisták, a labdarúgók. A mai sztárjátékosok dollár és eurómilliókat keresnek és mindenhol ünnepelt sztárok. A modern labdarúgás ma már egy iparág, ugyanolyan ranggal és profittal rendelkezik mint bármelyik más hasonló termelõ egység a világon. A nemzetközi futball mára már nagyüzem, több mint egy sportág, a legnagyobb tömeg szórakoztatás és show biznisz a világon. A modern médiáknak köszönhetõen manapság már soha nem látott mérkõzésdömpingek láthatóak hétvégente a televíziókban, a különbözõ csatornákon szerte a világon mindenütt.. A jobbnál-jobb topbajnokságok mérkõzései uralják a képernyõket és a hétvégéket mindenütt. Az angol, német, olasz, spanyol bajnokságok viszik a prímet. Ezekben van a legtöbb pénz, ide szerzõdnek a legjobb játékosok, a leggazdagabb üzletemberek ide fektetik be és mossák tisztára pénzüket. Az utóbbi idõben a futballvilágban feltûntek az arab és orosz milliárdos újgazdagok is, akik pénzt nem sajnálva óriási összegeket ölnek bele a klubjaikba. Jó példa erre két angol klub, a Manchester City tulajdonosa az arab El-Fayed sejk, a Chelsea tulaja pedig a zsidó származású orosz milliárdos Roman Abramovics. Egy friss és magyar vonatkozású példa. Dzsudzsák Balázs a jelenlegi legjobb magyar labdarúgó az elmúlt napokban 4 éves szerzõdést kötött az Anzsi Mahacskala orosz-dagesztáni csapattal. Mikor felmerült, hogy Dzsudzsák az irigyelt nyugati sztárvilágból, a holland PSV Eindhoven csapatától keletre a veszélyes dagesztáni övezetbe szerzõdik az Anzsihoz, ez Magyarországon nagy felháborodást és negatív visszhangot váltott ki. A klub tulajdonosa január óta a milliárdos orosz üzletember, Suleyman Kerimov, aki a világ 130. leggazdagabb embere. A mai profi futballban a pénz dominál, nem kell ezen csodálkozni, nincs itt pardon, tehát volt az a pénz amiért Dzsudzsák Dagesztánba tette át a székhelyét. A különbözõ nagy világtornák döntõit pedig: (VB-döntõ, EB-döntõ, BL-döntõ, EL-döntõ) elképesztõ számú nézõ láthatja világszerte, sokszor 2-3 milliárd ember ül a képernyõk elõtt ilyenkor!. Csak mi magyarok maradtunk el nagyon, mi maradtunk ki ebbõl a nagy volumenû üzletbõl szinte már teljesen. Olyan nagy üzlet ez, ahol euró milliárdok vándorolnak ide-oda gazdagítva a nagy klubok büdzséjét.. Mi magyarok mikor a csúcson voltunk, az még persze egy más világ volt, nem csak a pénz játszotta a fõszerepet, a játékosokban volt tisztesség, becsület és klubhûség is. Azóta mind a játék színvonalban, mind pedig a létesítmények helyzetében messze elmaradtunk már a világ élvonalától. Ez már hosszú évtizedek óta így van sajnos. A lecsúszás fokozatos és folyamatos volt.. Az 1950-es években még a csúcson volt a magyar labdarúgás az aranycsapattal, a világ legjobbjai voltunk válogatott és klubszinten is egyaránt.. Az Aranycsapat, ez a legendás és közismert elnevezése az 1950-es évek Magyar labdarúgó válogatottjának, amely minden idõk legjobb, legeredményesebb, és leghíresebb Magyar válogatottjává vált. Ez a legendás csapat 6 évig szerepelt így együtt, az 1950-tõl egészen az 1956-os forradalomig.. Az Aranycsapat veretlenségi rekordja négy évig tartott, 1950. május 14-tõl - 1954. július 4-ig.. 1952-ben Helsinkiben Olimpiai bajnokok, 1953-ban az Évszázad mérkõzésén 6-3-ra verték az angolokat a Londoni Wembley stadionban, az 1954-es Svájci világbajnokságon Bernben Ezüstérmesek lettek.. A legendás Aranycsapat, sokat emlegetett klasszikus összeállítása így nézett ki: "Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai.II, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor.. Ezt mindenki kívülrõl fújta akkoriban, minden szurkoló, minden magyar felnõtt és gyerek az 1950-es, 1960-as években. Puskás, Bozsik, Kocsis voltak Magyarországon a legnépszerûbbek. Aztán telt múlt az idõ és az Aranycsapat emléke is egyre jobban elhomályosult. "Miért múlik el minden ami szép, ki tudja valaha visszajön e még". Az 1960-as években már nem voltunk a legjobbak, de még mindig nagyon magas szinten voltunk, a világ élvonalához tartoztunk, az elsõ 6-ban voltunk a világon.. Az 1970-es években még mindig nemzetközi szinten voltunk, résztvevõi voltunk még a nagy tornáknak, és még voltak nemzetközi klasszisaink is.. Az 1980-as években már jobban érezhetõ volt a hanyatlás a 70-es évekhez képest, de még akkor is tudtunk eredményeket produkálni, a válogatottunk kint volt a 1982-es és 1986-os világbajnokságon is.. Aztán az 1990-es években jött az abszolút és mindmáig tartó mélypont. A rendszerváltást követõen az állami háttér teljes mértékben kivonult a labdarúgásunkból, ami szinte teljes összeomlást és színvonal visszaesést eredményezett. Az 1990-es és 2000-es évek között sem volt sok különbség, továbbra is csak mindig az ígérgetés szintjén mentek a dolgok, tõkeerõs szponzorok nélkül, így pedig természetesen nem tudtunk eredményeket elérni sehol sem. Mára eljutottunk odáig, hogy el kell döntenünk mit is akarunk valójában. Valóban kell e ide a profi futball?. Ha kell, akkor azért tenni is kell, mert itt jelenleg semmi sem profi, sem a klubok háttere, mûködése, létesítményei, játékosállománya sem az. Ezeket még a legnagyobb jóindulattal sem lehet profinak nevezni, mert tényleg nem is azok. Most válik majd el valójában, hogy ebbõl mi is lesz, továbbra is szavak, vagy tettek is lesznek, vagy megyünk végleg a süllyesztõbe, vagy pedig végre elindulunk felfelé.. Végezetül azt azért még hozzátenném, mindmáig egy régi nagy labdarúgónk, Puskás Öcsi a világon a leghíresebb, a legismertebb, a legnépszerûbb magyar. Sokan azt sem tudják hol van Magyarország, a kis Magyarországot nem is ismerik, de Puskást ismerik, azt tudják, hogy õ magyar. A mind az öt kontinensen megforduló és játszó magyar világvándort jól ismerik mind az öt földrészen. Legutóbb két alkalommal is volt szerencsém ezt megtapasztalni. Egy idõs spanyol úrral találkoztam aki Madridi volt, és miután szóba elegyedtünk és megtudta hogy magyar vagyok, azonnal rávágta hogy Puskás - Pancho, õ még látta játszani élõben a Real Madrid csapatában. Aztán egy Dél-Amerikai, chilei úr szintén azonnal Puskás - Pancho nevét emlegette, õ a chilei Colo-Colo csapatából ismerte még Öcsi bácsit.

Összegezve az elmondottakat már semmi sem a régi, már semmi sem olyan mint régen volt vala. A sport tisztasága eltûnt, a pénz és az üzlet lépett a helyébe. Pedig a sport volt már talán csak az az utóbbi idõkig, amely még megõrzött valamit a régi nemességébõl. Az olimpiai játékok és az olimpiai eszme sem az már mint rég volt vala. Az elsõ ókori görög olimpiai játékokat a görög Olümpia városában idõszámításunk elõtt 776-ban rendezték meg elõször egészen 393-ig. Az újkori olimpiai játékok 1896-ban Athénban kezdõdött újra, és a régi eszményt volt hívatott feltámasztani. Az olimpia hármas jelszava: "Citius, Altius, Fortius - Gyorsabban, Magasabbra, Erõsebben" lett. Az egymást követõ olimpiai játékokon folyamatosan emelkedett a részvevõ nemzetek száma, mígnem a létezõ országok nagy része már képviselte magát az eseményen. A híradástechnika fejlõdése nyomán a közönség is egyre nagyobb érdeklõdéssel fordult a játékok felé, így vált az olimpia a legnézettebb televíziós sporteseménnyé és üzletté, amiben nagy pénzek mozognak. Én a 2004-es Athéni olimpiát néztem utoljára, az volt az utolsó olimpiám, aminek még eseményeit figyelemmel követtem. A 2008-as Pekingi viadal már egyáltalán nem kötötte le a figyelmem, tombolt a dopping, a teljesítmény növelõ szerek armadája, hiszen azok nyertek akiknek jobb volt a tudományos és orvosi hátterük. Az amerikai Michael Phelps mindent megnyert amiben elindult, nyolc aranyérmet nyert úszásban, nyilvánvaló hogy nem bébipapin érte el ezt. Az olimpiákon manapság már a gazdagabb országok tarolnak és mindent visznek, a szegényebb országok már csak a paralimpián indulhatnak majd. Én ebbõl nem kérek, maradok régi szenvedélyemnél a kerékpárnál, az még talán tiszta és igaz.

Bíró Csaba.