A „Zsidó Lacira” épp 60 éve mondták ki a halálos ítéletet.
Jelentõs forradalmi gócpontok alakultak ki a VII. kerületben 1956-ban: a Thököly és a Dózsa György út találkozása volt a szovjetek számára a „pokoli keresztezõdés”, a Keleti pályaudvar elõtt pedig megalakult a Baross Köztársaság. Elkeseredett harcok folytak itt a szovjetek ellen és a kádári megtorlás is kegyetlen volt. A Baross tériek parancsnokára, Nickelsburg Lászlóra, a „Zsidó Lacira” mondták ki az utolsó halálos ítéletet. Épp 60 éve.

Az ’56-os forradalom elsõ napjaiban, az elsõ szovjet intervencióra adott azonnali, spontán válaszként Budapest számos pontján alakultak fegyveres õrségek. Késõbb a Nagy Imre-kormány igyekezett megteremteni a forradalom fegyveres erejét és rádióüzenetekben szólították fel az embereket, hogy vegyenek részt a rendfenntartásban. Ehhez a rendõrkapitányságokon kellett jelentkezni, ahol regisztráció után karszalagot és néhányan fegyvert is kaptak. A korábbi harcosokból és az újonnan jelentközõkbõl alakult ki a Nemzetõrség.

Sokan azonban ódzkottak nevük, adataik megadásától, ezért „nem hivatalosan” álltak a forradalmi csoportokba, fegyvereiket is nagyrészt a harcok során zsákmányolták. Az úgynevezett forradalmi gócpontokban jöttek-mentek a fiatalok, azonosításuk és egy-egy idõpillanatban még pontos létszámuk megadása is igencsak nehézkes.

Belvárosi alvilág a hazáért

Igaz ez a VII. kerületi csoportokra is, akik a fõvárosi harcok máig keveset kutatott, ámde annál eredményesebb résztvevõi voltak. Név alapján mintegy ötven fõt lehet azonosítani például Klauber István és Ladányi Ferenc „Bütyök” csoportjában a Thököly út és a Dózsa György út keresztezõdésében – a valóságban ennél jóval többen lehettek. Egy igazi „gengsztercsapat” jött itt össze az amnesztiával szabadult politikai foglyoktól a kisebb-nagyobb stiklik miatt elítélt „bûnözõkig” – mondja az fn24-nek Eörsi László történész.

Ennek oka, hogy a csoport szervezõdésének híre szájról-szájra, ismerõsrõl ismerõsre járt, és az információ ez esetben „alvilági berkekben” terjedt. Fontos viszont leszögezni, hogy egyedi esetrõl van szó, általánosságban a forradalom résztvevõi közt elenyészõ számban találunk „kétes elemeket” – teszi hozzá. Az érdekesség kedvéért azért jegyezzük meg, hogy úgy tudjuk: Klauber például civilben igazi életmûvész volt, élete nagy részében különbözõ nõkkel tartatta el magát. Sõt, a megtorlás elõl õ nem nyugatra, hanem – máig egyedüli ismert forradalmárként - Izraelbe menekült.
Harcok a VII. kerületben
A napokban mutatták be Eörsi László könyvét a VII. kerület eddig kevéssé ismert harcosairól A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelõcsoportok címmel. (Cikkünk folytatásában a fotó Nickelsburg Lászlót ábrázolja, a kép Eörsi László gyûjteményébõl származik.)



A pokoli keresztezõdés

A harcosok elõélete azonban mit sem von le tisztességükbõl és bátorságukból, amellyel szembeszálltak a szovjet harckocsikkal. November 8-ig tartották magukat, vagyis nem tovább, míg városszerte még sokan mások is, eredményeik viszont kiemelkedõek voltak. Becslések szerint a november 4-tõl 8-ig tartó négy nap alatt 12-15 szovjet páncélos jármûvet – páncélososokat és csapatszállítót – lõttek ki, a keresztezõdésben 20-30 katona maradt holtan, 15-en megsebesültek és 10 fõ eltûnt.

Sikerük titka harcmodorukban rejlett, „elhitették” a szovjet vezetéssel, hogy a keresztezõdés számukra szabad út, támadásra egyáltalán nem számítottak. Pedig ahogy egy-egy kisebb egység elhaladt az egyébként fontos gócponton, három oldalról hullottak az ablakokból Molotov-koktélok, a lángra kapott jármûvekbõl menekülõ katonákat pedig sortûz fogadta. A roncsokat Klauberék elrejtették, hogy az utánuk érkezõk elõl elrejtsék a harcok nyomait.

Ezzel mindannyiszor meglepetésszerûen támadhattak a szovjetekre, akiknek az ott dolgozó olasz újságírók szavai szerint a Dózsa Görgy út és a Thököly út találkozása volt a pokoli keresztezõdés. A harcok végéig csak a szovjeteknek voltak áldozatai. Annál kegyetlenebb volt a megtorlás: a keresztezõdést védõ szabadságharcosok közül 12 embert végeztek ki, többeket hosszú börtönbüntetésre ítéltek.

A Keletit védték

Nem volt ennyire „hatékony”, de létszámát tekintve Budapest harmadik számú forradalmi gócpontjának számított a Baross téri csoport. A forradalom elsõ napjaiban alakultak, és már november 4-én – igaz óriási szovjet nyomásra – szétszóródtak, majd kisebb egységekben folytatták a harcot. Nem csoda, hiszen egyrészt stratégiailag nagyon is fontos ponton álltak, megsemmisítésük a szovjetek egyik elsõdleges célja volt. Másrészt egy ma már nehezen behatárolható, de mindenképpen nagy területet védtek: a Baross teret, a Keleti pályaudvart, a Thököly utat körülbelül a Murányi utcáig, a Rottenbiller utcát pedig a Dembinszky utca keresztezõdéséig.


Harmadikként pedig a terep is az ellenségnek kedvezett: a páncélosok minden nehézség nélkül alakzatba rendezõdhettek a széles utcákon. E csoportból 300 fõt lehet név szerint azonosítani, de Eörsi László szerint legalább három-négyszer ennyi védõ tartózkodott egyszerre a körzetben. Fõ fegyverük nekik is a Molotov-koktél volt, tekintve, hogy a téren felállított páncéltörõ ágyújukat egy tank az elsõ pillanatban kilõtte. A nehezített körülmények ellenére mintegy öt páncélost sikerült kilõniük. A Baross téren és környékén Eörsi becslése szerint 15 szovjet katona és öt–nyolc Baross téri felkelõ eshetett áldozatául a november 4-ei harcoknak.

A Baross téri felkelõcentrumot négy ember irányította, köztük is elsõ volt az egyenlõk között a mûszerész Nickelsburg László, vagy ahogy harcostársai nevezték, a „Zsidó Laci”. Az õ személye méginkább érdekessé teszi a történetet, fõleg ha megismerjük elõéletét. Édesanyja és három testvére a bergen-belseni haláltáborban vesztette életét, õ maga 1944-ben megszökött a munkaszolgálatból, majd a háború végéig bujkált. Késõbb belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, többször volt sztahanovista élmunkás és az állambiztonsági szervekkel is kapcsolatban állt. A munkahelyén mindenki hithû kommunistaként ismerte, forradalmi szerepvállalásán a környezetében sokan meglepõdtek.

A Baross Köztársaság

Mégis belõle vált a fõvárosi forradalmi ellenállás egyik legnagyobb csoportjának vezetõje. Ezt egyesek karrierizmusával magyarázták, mások szerint bár kommunista volt, mégis jogos felháborodás vezette a diktatúra ellen. Akármi is húzódott a háttérben, Nickelsburg a forradalom elsõ napjaiban a saját fennhatósága alatt álló falatnyi földet már úgy emlegette, hogy Baross Köztársaság. Nem bízott senkiben, körzetében minden más hatalmi centrumtól függetlenül intézkedett: igazoltattak, rendõröket és katonákat fegyvereztek le. Egészen október 31-ig, amikor is a „Baross tériek” betagozódtak a nemzetõrségbe, amivel természetesen Nickelsburg is átadta a „hatalmat”.

A forradalmi központok „ideológiai hátterét” a szabadságvágy, a spontán kitörõ elkeseredés és a diktatúra elleni harc adta, az idõ rövidsége és a kaotikus helyzet miatt nem alakulhattak ki mélyebb, esetleg egymással vitába szálló nézetek a folytatásról. A Baross Köztársaság megfogalmazása sem innen ered, hanem sokkal inkább az október végére jellemzõ képlékeny, bizonytalan helyzetet jellemzi. A Keleti pályaudvart védõ fegyveresek nem tudták, mit hoz a következõ óra, hogy „ki kivel van” éppen, ezért minden hatalmi centrumtól függetlenül intézkedtek, a környéken õk voltak az urak. Részben ezt fejezte ki Nickelsburg, amikor „köztársaságnak” nevezte saját körzetét.

A legsúlyosabb retorzió

Másrészt azonban Eörsi László szerint valóban lehetett benne karrierizmus, önállóságának és tettrekészségének hangoztatásával remélt késõbb pozíciót szerezni. Erre utal az is, hogy a kijelentette: a Nagy Imre-kormány sem kell, majd mi alakítunk igazi kormányt! Ám amikor október 31-én megalakult a nemzetõrség, Nickelsburg is okosabbnak látta csapatával együtt „beszállni a közösbe”.

A forradalom leverése után a VII. kerület harcosait érte a legkeményebb retorzió. Összesen 37 halálos ítéletet hajtottak végre, 18 fõt ítéltek életfogytiglani vagy 15 évnél hosszabb börtönbüntetésre. A Baross tériek 1960-ban kezdõdött pere volt az utolsó, ahol „ellenforradalmi cselekmények” vádjára halálos ítéletet mondott ki a bíróság. Nickelsburg Lászlót, Kovács Lajost és Hámori Istvánt 1961. augusztus 26-án kísérte bitó alá a hóhér. Társaiknak „szerencséjük volt”, mert ’61-ben a hatalom bosszúszomja láthatóan csökkent, az analógiák alapján néhány évvel korábban még jóval több halált mondtak volna ki a Keleti-pályaudvar védõire – teszi hozzá a történész.
Link