Manapság majd minden közéleti szereplõnek - legyen az politikus, bankár, médiaszemélyiség vagy a köztársaság egységét megtestesíteni hivatott legfõbb méltóság - erõs indíttatása van arra, hogy a cigányokról, a cigányügyrõl õszintén beszéljen. Cikkek, tanulmányok, konferenciák egész sora sürgeti az effajta beszédet. Beszéljünk hát õszintén!~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ Valószínûleg minden cigány elmebeteg - magamat is beleértve. Nem az iskolai fogyatékossá minõsítés szégyenletes gyakorlatára gondolok, és nem is a fajvédõk hazug, ostoba szólamaira.

Arra gondolok, hogy bárki rövid idõ alatt megbolondulna, ha tartósan olyan körülmények közé kényszerülne, amilyeneket a cigányok számára teremtett és tart fenn ez az ország. Iszonyatos lelki erõre és szerencsére van szükség már ahhoz is, hogy egy ilyen társadalomban egyáltalán létezni lehessen. Ahhoz, hogy szellemileg ne sérüljön meg túlságosan mélyen attól a rengeteg csalódástól és bánattól, amely mindenkit ér, aki cigánynak született, nos, ahhoz már aligha van elég muníció. A szegénység és a reménytelenség, a csalódás és a bánat persze nem kerüli el a nem cigányokat sem. De a nem cigány szegényeknek kevesebb okuk van azt hinni, hogy a rendszer összefogott ellenük azzal a céllal, hogy továbbra is szegények maradjanak. A képlet viszonylag egyszerû: ha úgy bánsz egy emberrel, mintha alacsonyabb rendû lény volna, végül valóban azzá válik. A hatalmon lévõk, hogy kirekeszszék és összezárják a hatalmon kívül lévõket, és tartósítsák jogfosztottságukat, a cigányokat valóságos és virtuális gettókba zárták. A gettó látható manifesztuma a putri, a cigánytelep - majd minden város, község szégyenfoltja -, a gettó láthatatlan falait pedig a mindennapi kirekesztés teremti meg, amely megfosztja lakóit a jó iskoláktól, munkahelyektõl, az emberi méltóságtól, a normális emberi élettõl. Mindez ép elmével és ép lélekkel aligha úszható meg. Az átlagpolgár azzal talán még egyetért, hogy a cigányokat egyenlõ jogok illetnék meg, abban viszont biztos, hogy azok még nincsenek felkészülve rá. "Azt még bizonyítaniuk kell - elõször teljesítsék a kötelezettségeket, aztán jöjjenek a jogaikkal!" E markáns vélemény szerint a cigányból hiányzik a kezdeményezõ erõ és a moralitás: lusta, bajkeverõ népség. Még az államfõ is folyton azt hajtogatja, hogy "a kisebbségnek követnie kell az ország jogi és erkölcsi normáit". E vélekedés szerint a cigányoknak csak dolgozniuk kéne, óvodába, iskolába járatni a gyerekeiket, "tisztességesen" élni. Saját közösségükben bizonyítsák be, hogy ki tudják magukban alakítani azokat a vonásokat és tulajdonságokat, amelyek birtokában a többségi közösség hajlandó befogadni õket, érdemesek a társadalom megbecsülésére, a többiekkel való együttélésre. A társadalom - a hivatalok, az intézmények, a polgárok - meg se hallja, amikor megpróbálják elmagyarázni neki, hogy mindaz a szörnyûség, amit felró a cigánynak, az õ bûne, mert épp a többség kényszeríti a cigányt olyan körülmények közé, amelyek tartósítják a terhére rótt tulajdonságokat. A cigány ki van zárva a jó munkából, a méltóságból, a jó iskolából, és jó képesítés híján sose lesz módja kiizzadni azokat a javakat, amelyek bárkinek természetesek ebben az országban. Amikor a cigányokat fosztják meg így esélyeiktõl és jogaiktól, nem hallani, hogy a nem cigányok törvénytelenségekrõl beszélnének. De mihelyst a cigányok a legkisebb bûnt elkövetik, mindenki fennhangon azt követeli: véget kell vetni a törvénytelenségnek! A lelkiismeretfurdalástól szenvedõ társadalom inkább nem érti, hogy a cigányok miért elégedetlenek a patkányfertõzte, dohos putrijaikban. Mi ez, ha nem elmebaj?A középosztályba felkapaszkodott cigányok állandó megfelelési kényszerben élnek, hiszen folyamatosan magukon érzik a nem cigányok gyanakvó pillantásait. Lelki nyomorúságuk másik oka a gettóléttõl szabadulás miatti szorongásuk. A vélt szégyentõl megszabadulva távol tartják magukat mindentõl, ami korábbi életükre emlékezteti õket. Letagadják cigány voltukat, s mivel az identitást nem csak külsõségeiben lehetetlen teljesen feledni és feledtetni, folyton azt kívánják bizonyítani a társadalomnak, hogy a cigányok nem olyan primitívek és ostobák, mint a tévéshow-k szerencsétlenjei, vagy nem olyan bugyuták, mint Gyõzike. Ha a társadalom kényes ízlése elõtt (lelkiismeretének megnyugtatása végett) a kisebbség egyik-másik tagja megfelelõnek találtatik, akkor õt a társadalom nagylelkûen elfogadja, de legalábbis eltûri. "Nekem is van cigány barátom, de az más, mint a többi!" A cigányellenes kórushoz pedig gyakran maga a cigány középosztály is csatlakozik. Elmebaj. A cigányok alávetett helyzetük miatt rengeteg idõt pazarolnak az életükbõl arra, hogy láthatatlan gátakat másszanak meg. Aki így él, az ellenséget lát még ott is, ahol nincs, sértéseket utasít vissza - valóságosakat és képzelteket -, amelyek a méltóságán ejtettek csorbát, mert örökösen bizonyítania kell, hogy õ is emberi lény, vagy cáfolnia, hogy alsóbbrendû lenne. Senki nem pazarolhat el annyi idõt és energiát, mint amennyit ezek a körülmények elrabolnak a cigányoktól. Az önmegvalósításra, tanulásra, építésre, nevetésre, álmodozásra így akkor sem volna elég idejük, ha a lehetõségek adottak lennének. Ez a patologikus létállapot legalább annyira gátolja a normális életet, mint a nyílt kirekesztés. Kevés cigányban maradt elég erõ visszautasítani a többség elképzeléseit arról, hogy ki is õ valójában, hogy mire képes, mire méltó, és hová tartozik. Kevés cigányban maradt elég erõ, hogy elhiggye: mint egyéniség létezik, önálló akarata és egyéni képességei vannak, és neki is, mint mindenki másnak, kijár a tisztelet és az emberség. A mindennapi cigány ember a legfontosabb kérdésben nem ért, mert nem érthet egyet ezzel a társadalommal. Így tulajdonképpen mindegy, hogy elfogadja, eltûri vagy ellenáll a többség kirekesztõ és egységesítõ véleményének - csak meghasonlottként létezhet abban a hazában, amely inkább nem kérne belõle. A cigány tömegek ugyanakkor tudják, érzik, hogy az élet sokkal több, mint az a korlátok közé szorított világ, amelybe bõrük színe miatt beleszorultak. Tisztában vannak vele, hogy a világ nem ér véget a valóságos és láthatatlan gettók határainál, hogy mások nincsenek ilyen emberhez méltatlan sorsra ítélve. Látják, hogy mások náluk jobb életet élnek, és ez a felismerés a gyûlölet, a kétségbeesés és a remény végletes érzéseivel tölti el õket. El lehet-e ezt viselni egészséges elmével?A valójában nem is létezõ cigány politikai elit silány karikatúrája egy elképzelhetõ valódi politikai erõnek, érdekvédelemnek. A valódi mandátum és tényleges legitimitás nélküli, megalkuvó vagy épp megalomán cigány vezetõk a cigányok megítélését ássák alá. A társadalomban kialakult az a meggyõzõdés, hogy nincs "hiteles" cigány ember, aki valamennyi testvére vagy legalább a többség nevében beszélni tudna. Csakhogy ezt a torz politikai és érdek-képviseleti rendszert is az a társadalom hozta létre, amelyik a cigányok százezreit elnyomja: a hatalomnak az a logikája, hogy méltatlan színvonalú, ámde engedelmes cigányokat bíz meg a "cigányság" képviseletével. Gyarmatosító felfogását nem is takargatva illegitim, ún. vajdákkal tárgyal miniszter, polgármester és cigányozó rendõrfõnök. A nem cigányok ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a cigányok nem képesek a saját fejükkel gondolkodni, és hajlandók bármelyik cigány potentátot követni, akit csak egyszer is lefényképeztek a hatalom urainak egyikével. (Milyen megalázó lenne bárki nem cigány számára, ha mondjuk a Magyarok Világszövetségének vezetõje vagy akár egy parlamenti politikus alapján ítélnék meg!) Nem dolgom bizonygatni, hogy a cigányok is egyéniségek. Nem dolgom bizonygatni, hogy vannak nézeteltéréseik egymással épp úgy, ahogy a nem cigányok is vitatkoznak az életüket érintõ dolgokról vagy állítólagos vezetõikrõl. Azt a néhány cigány vezetõt pedig, aki méltóságát és józan eszét megõrizve fontos intézkedéseket sürget, aki a kitaszítottak nyomorát felemlegeti a hatalom elõtt, azzal vádolják, hogy bajkeverõ, "radikális", korrupt, elfogadhatatlan. Netán "áruló". De semmi esetre sem lehet normális!Még az elõítéletektõl kevéssé megérintetett, hovatovább együttérzõ honfitársaink is rendre elfelejtik: a cigányoknak is joguk van arra, hogy ne csupán a bõrük színérõl, sanyarú helyzetükrõl vagy "genetikailag kódolt zenei érzékükrõl" (sic!) essék szó. A cigánynak joga van arra, hogy egyedi emberpéldányként is tekintetbe vétessék, ne csak cigány minõségében. Az egész cigányügynek az (lenne) a lényege, hogy neki is szabadságában álljon nagyszerûnek, közepesnek vagy silánynak lenni. De hát olyan betegség ez, amely gyakran a cigányokat is - tartozzanak bármely társadalmi csoportba - hatalmába keríti: kóros önkép, elmebaj. A nem cigány társadalom elhárítja magától a gondolatot, hogy igazságtalanságokban lenne bûnrészes. Épp ezért számûzi gettókba a nem kívánatosakat, vagy hagyja azt jóvá: ne is lássa bûnének következményeit. Valójában azt a belsõ vágyat takargatja, hogy szemet hunyhasson a cigányokkal szemben elkövetett brutalitások felett - nemcsak a konkrét fizikai támadások, de a kirekesztettség számtalan formája felett. Így védekezik a lelkifurdalás és a morális konfliktusok, az õszinte és kíváncsi szembenézés kényszere ellen. De ez a faji alacsonyabbrendûség hirdetõivel való szégyenlõs összekacsintás is. Ez a fajta önáltató védekezés és szégyenlõs alakoskodás a középosztály alkalmazkodási normája ma Magyarországon; ezért veszi magától értetõdõen tudomásul az igazságtalanságokat az egész társadalom. Mindez mélységes szorongást okoz, és tovább szítja a feszültséget. A szorongás végsõ oka tehát a cigány létezése. A nem cigányok zöme, ha cigányt lát, nem az jut eszébe, hogy az mitõl éppen olyan, amilyen, hogy rendelkezhet valami egyéni adottsággal, hogy adni tud valamit. Hanem a problémát látja. Még akkor sem ismerné fel a cigányban az embert, ha a Holdon találkozna vele. A sikeres cigány (orvos, ügyvéd, fõosztályvezetõ, színész, rendõrfõkapitány, igazgató stb.) csak ritka kivétel lehet, olyannyira, hogy már nem is tekinthetõ cigánynak - jó, ha maga le nem tagadja. Gyakran letagadja. Téboly.A kezeletlen lelkifurdalástól szenvedõ nem cigány társadalom, hogy megnyugtassa magát, intézkedéseket hoz "a cigány társadalom helyzetének javítására", majd összeszámolja, hogy mennyi pénzt költött erre. De az alapvetõ méltóságot, azt az alapvetõ jogot, hogy feljusson arra a szintre, ahová magától büszkén feljuthatna, eltagadja a cigánytól. Az egyenlõ bánásmódot, az ezért felelõs különbözõ hatóságokat és a többi látszólagos jogvédelmet a hatalom hívta életre azzal a céllal, hogy a többség társadalmában a kisebbségek igazságosabb elbánásban részesüljenek. Ám a vak is látja, hogy minden jogi és érdekvédelmi eszköznek korlátokat szab, hogy semmi olyan változtatás nem képzelhetõ el, ami a többségnek esetleg nem tetszik. Szeretheti vagy utálhatja a cigányokat, aki csak akarja. De a jogegyenlõség nem szívjóság kérdése. Az egyenlõ jog nem szereti a nem cigány bûnözõket sem, de a gyakorlati alkalmazás nagyon is gondosan ügyel arra, hogy ne fossza meg õket törvény adta, alapvetõ emberi jogaiktól. Még szabadon is engedi õket, beismerõ vallomásuk ellenére is, ha bebizonyítják, hogy - véletlenül vagy szándékosan - megfosztották õket az említett jogaiktól. A cigánnyal szemben viszont kevés bizonyíték is elég, sõt, gyakran még a kevés sem kell; személyiségi jogainak tiszteletét pedig jól jellemzi, hogy ha ártatlanul is ül évekig, a bíróság "primitív személyiségjegyeire" hivatkozva még a kártérítés méltóságától is megfosztja. Ez a társadalom alaposan meg fog lepõdni, ha létrejön és megerõsödik a cigány érdekvédelem, ha büszke cigányok tömegeivel találja szembe magát a kirekesztettek megszokott artikulálatlan és könynyen manipulálható önvédelmi reflexei helyett. Ha majd nem érik be könyörgéssel, szelíd tiltakozással, hanem követelni fogják az igazságot, ha visszaütnek, ahelyett, hogy odatartanák a másik arcukat is, mint ahogy a polgárjogi mozgalom maroknyi képviselõje tette az elmúlt húsz évben. Ha az önsorsrontó szégyenérzetet, amit e társadalom évszázadokon át a cigányokba plántált, felváltja majd a büszkeség, az a békemenetek, charták, petíciók és jogot követelõ transzparensek mellett elõre nem látható és nem kontrollálható tetteket is jelent majd. Nekem súlyos fenntartásaim vannak a nem békés megoldásokkal szemben, mert az az elsõ lépést jelentené azon az úton, amelyen a cigányok abban válnának hasonlóvá az elnyomóikhoz, amit gyûlölnek bennük. Kár lenne, ha a polgárjogi eszközök helyét az erõszak venné át. De a kérlelhetetlen hangok nem csak azért erõsödhetnek, mert rosszak az iskolák, nincs rendes munka, és elviselhetetlen életet kínáló nyomornegyedek jönnek létre. A cigányok kénytelenek voltak megszokni a nehézségeket. De az ember nem képes hosszú távon remény nélkül elviselni mindezt - és a cigányok döntõ többsége ma nem is remélheti, hogy valaha lehetõsége lesz arra, hogy jobb iskolába járjon, jobb munkát kapjon vagy megfelelõ lakásban élhessen. A képzettségért, a munkahelyért, az emberhez méltó lakhatásért, a normális életviszonyokért a cigányok hajlandók bárkivel felvenni a versenyt ebben az országban, ha a maguk erejébõl és egyenlõ esélyekkel indulhatnak. Mindennek eléréséhez az iskolai, foglalkoztatási, lakhatási szegregáció elleni könyörtelen és következetes fellépés szükséges, amit azonban csak egy hatékony és önszervezõdõ cigány érdekvédelem és politikai képviselet kényszeríthet ki: az egyenlõ jogokat sehol sem adták önként. Az elmebaj csak akkor szûnik meg, ha kiderül, hogy van igazság és van remény.

Sárközi Gábor (Magyar Narancs) Link