Az írás címének olvastán valószínûleg sokan meghökkenve kapják majd fel a fejüket, de szent meggyõzõdésem, hogy egy nagyon is valós, a nemzeti radikális oldal egészére kiható társadalmi problémáról lévén szó, a struccpolitika továbbfolytatása ez esetben életveszélyes, ezért e krízisrõl az elvárható és köteles õszinteséggel még kellõ idõben írnunk, illetve vitáznunk kell. Amíg nem lesz már visszahozhatatlanul késõn. Egy metaforikus példázattal élve: a Jobbik helyzete hasonlatos azon páréhoz, akik egy ideje már megromlott házasságban élnek, ám errõl nem akarnak vagy nem mernek tudomást venni, s a külvilág, a család, a baráti kör felé a harmonikus, idillikus család csalfa és önáltató szerepét játsszák el. S amit õszinte dialógussal megfelelõ idõben és körülmények között még rendezni lehetett volna, az idõ múlásával végérvényesen és helyrehozhatatlanul elrontják, újabb konfliktusokat gerjesztve, s végül már csak a válás marad mint egyetlen lehetséges gyógyír.
Természetesen dolgozatomban nem törekszem arra, hogy teljes, a válság minden egyes részmozzanatát feltáró elemzést adjak, csupán a legnyilvánvalóbb, s általam a legaggasztóbbaknak tartott negatív jelenségekre kívánom a figyelmet – ismét hangsúlyozottan – még kellõ idõben felhívni.
A bajok voltaképpen már a 2009-es EP-választások, de különösen a következõ évi hazai, országgyûlési voksolások idõszakában artikulálódtak, s jól érzékelhetõek voltak, ám ekkoriban a rajongótábor euforikus lelkesedése, s a várakozáson felüli választási végeredmények még ideig-óráig álcázták a bajt. S legalábbis Illyés Bartókja óta tudjuk, hogy “növeli, ki elfödi a bajt”. Az említett idõszakban – miként a jéghegy csúcsa – csupán a párt katasztrofális személyi politikája volt egyértelmûen érzékelhetõ a beavatottak számára. Mindenféle személyeskedés nélkül, arról van szó, hogy – akár a többi, a Jobbik által teljes joggal kritizált párt esetében – a nemzeti radikálisoknál is a belsõ baráti-ismeretségi kör primátusa alapján történt az országos és megyei listák összeállítása, ennek pedig katasztrofális következménye – teljesen nyilvánvalóan látszik azóta a parlamenti munka minõségében is – az lett, hogy egyrészt semmiféle gyakorlati-szakmai élettapasztalattal sem rendelkezõ ifjoncok, másrészt kivénhedt kommunisták kerültek nagy számban az országos lista biztos befutó helyeire. S ezt a tényt nem feledteti, hogy szakmailag és morális értelemben egyaránt kiváló és rátermett politikusok a leggyakoribb felszólalók a Jobbik-frakcióban. Egyszóval, nagyarányú kontraszelekció ment végbe a párt soraiban. A legszerényebb számításaink szerint is legalább tucatnyi olyan képviselõ ül ma a parlamentben, akiknek egy komoly, nemzeti radikális párt országos vezetõ grémiumaiban semmiféle keresnivalója nincs, illetve nem kellene lennie.
A káderpolitikához járult a teljesen elhibázott kampányfilozófia és-stratégia, melyrõl már sokan és sok alkalommal írtak, ezért itt, ezen írás keretében most erre nem térnék ki.Csupán annyit, hogy 2010 áprilisában, az akkori belpolitikai viszonyok között a 20 százalék teljesen reális lehetõség volt, nem véletlenül volt meglehetõs csalódás a második fordulót követõen a Villányi úti pártközpontban.
A parlamentbe jutással, ami egyet jelentett a korábban – teljes joggal – kritizált politikai elit soraiba való betagozódással is, a Jobbik feldolgozhatatlan dilemma elé került: 2010 elõtt a párt – többek között és fõként – annak köszönhette rohamos népszerûség- és szavazótábor-növekedését, hogy reális, és mind jogi, mind morális értelemben helytálló, éles elitellenes kritikát fogalmazott meg (“húsz évet a húsz évért”). A hatalom berkein belülre kerülve igazából e tekintetben nem tudott használható stratégiát, s pragmatikus, napi cselekvési metódust kialakítani. A “kinn is vagyok, benn is vagyok” koncepció alkalmazása ez esetben teljesen kontraproduktív és önveszélyes. Ezzel szoros összefüggésben a Jobbik – saját öndefiníciójaként és a parlamenti matematika, illetve logika szabályai szerint is – valójában ellenzéki pártként is afféle virtuális senki földjére került. Az MSZP-vel (de az LMP-vel szintúgy) szemben még a látszatát is el kell kerülnie annak, hogy közös platformra kerüljenek, mert ez a biztos politikai halált jelentené számára, továbbá az elkerülhetetlen 2014-es parlamenti kiesést. A Fidesszel szembeni oppozíció pedig azért problematikus, mert a kormánypárt számos olyan javaslattal, intézkedéscsomaggal állott elõ – most ne menjünk bele a “tyúk, avagy a tojás volt-e elõbb” terméketlen, sehová sem vezetõ vitájába, hiszen vannak olyan programpontok, amelyeket a Jobbik, s vannak olyanok, melyeket a Fidesz fogalmazott meg és vetett fel hamarabb -, amelyet a Jobbik maga is helyeselt, mi több a törvényhozásban meg is szavazott. Az eddigiekben a kormánypárti törvényjavaslatok mintegy kétharmadát. Márpedig teljes joggal vetõdik fel az egyszerû, politológiával és egyéb, ez irányú szaktudományokkal, illetve ideológiai kérdésekkel nem foglalkozó választópolgárban, hogy miféle létjogosultsága van annak az ellenzéki politikai erõnek, amely a kormánypárti törvényjavaslatok minõsített többségét megszavazza?
Szintén további súlyos probléma, hogy immár parlamenti pártként a Jobbik saját korábbi ultraradikálisaival – a Ház és a hivatalos politika írott és íratlan játékszabályaihoz szükségképpen kisebb-nagyobb mértékben idomulva – egyszerûen nem tud mit kezdeni. Jelesül a Magyar Gárda és holdudvarába tartozó nemzeti csoportok és szervezõdések egyszerûen “eltûntek” az utóbbi idõben a hazai közéletbõl és a Jobbik közelébõl, noha a választásokon voksok tízezreit hozták Vona Gábor pártjának.Diplomatikusan – bár egyre ritkuló idõközönként – ugyan elhangzanak a Jobbik-vezetés részérõl hangzatos, ám semmitmondó nyilatkozatok a két szervezet közötti változatlan jó viszonyról, valójában a kendõzetlen valóság az, hogy a Jobbik rég “leírta” a gárdát. Gesztusértékû, egyben szavazatszám-növelõ lépés lett volna továbbá Budaházy György országos listára történõ felhelyezése (például valamelyik ex-kommunistát elejtve) is ahelyett, hogy egyéniben próbálták elindítani, egyébként teljesen komolytalanul, hiszen a központi vezetés is tisztában volt vele, hogy országos szinten egyéni választókerületbõl a Jobbik senkit sem fog tudni bejuttatni az országgyûlésbe. Másképpen ezt csak a begõzölt fanatikus rajongók (Kemény Zsigmond óta tudjuk, milyen veszedelmes társadalmi jelenség a “rajongás”) vagy a politikai analfabéták gondolhatták csupán.
A legtragikusabb, s 2014-ben nagyon válságos politikai szituációt eredményezhetõ problémája azonban a Jobbiknak az, hogy katasztrofális szürkeállomány-deficittel küzd. A Fidesszel, illetve még az MSZP-vel összevetve is – amely pártok óriási értelmiségi és szakértõi háttérbázissal rendelkeznek – a Jobbiknak gyakorlatilag nincsen ilyen intellektuális holdudvara, amely már a közeljövõben, de különösen a soron következõ választásokon alaposan visszaüthet, illetve megbosszulhatja magát. Kifejezetten “profik” voltak a párt országos és megyei szintû vezetõi abban, hogy azokat, a szabadidejüket és energiáikat önzetlenül a nemzeti radikalizmus ügyének szentelõ régi harcosaikat holmi homo novus karrieristák kedvéért eltávolítsák a párt közelébõl, akik sokat lendíthettek volna tudásukkal és tehetségükkel a Jobbik választási szavazat-maximálásának ügyén. Ehelyett ezek vagy elmentek maguktól, vagy kirúgták õket. Országosan, sajnos számtalan példa említhetõ erre. No persze a már nem is olyan messze lévõ új választási kampányban nem lehet majd szakmailag, politikailag és retorikailag képzetlen jelöltekkel, véleményformálókkal és frontemberekkel a széles választóközönség elé kiállni katasztrofális választási következmények nélkül. 2010 szerencsés politikai konstellációja aligha ismétlõdik meg mégegyszer
A parlamentbe jutás következményeként, valamint az értelmiségi támogatók hiányának köszönhetõen a Jobbik gyakorlatilag elveszítette kapcsolatát a tömegekkel, a támogatói körrel, a “talpasokkal”. Ebbõl a szempontból igen tanulságos volt – bár sajnos, miként az várható volt, visszhangtalanul és következmények nélkül maradt – a Kuruc.infón néhány hónapja, a Hitler Mein Kampfja alapján közölt jobbikos eszmefuttatás, amely nagyon helyesen arra figyelmeztette – történelmi tapasztalatok alapján – a párt vezetõit, hogy amennyiben elhanyagolják az utcát, a tömegdemonstrációkat, s kizárólag a parlamenti munkára koncentrálnak, úgy tömegbázisuk vészesen csökkenni fog, végsõ soron kieshetnek négy év után a parlamentbõl. A helyzet valóban nem túl reménykeltõ. Egyetlen konkrét példát említve. A néhány évvel ezelõtt a Jobbik országos vezérkara részérõl modellértékûként emlegetett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezet, s azon belül a 120 ezres megyeszékhely, Nyíregyháza jobbikos sejtje afféle tetszhalotti állapotban létezik. Formailag és látszatra ugyan él és mûködik, valójában a dezorientáltság, alkalmatlan vezetõk által hozott döntések, koncepciótlanság jellemzi a Jobbik itteni csoportjának tevékenységét. Sajnálatosan jellemzõ, hogy a párt megyei terjesztésû lapja – a legszervesebb összefüggésben a fentebb már említett krónikus szürkeállomány-hiánnyal -, a Szebb Jövõ ma már csupán tipográfiai és nyomdatechnikai értelemben tekinthetõ hírlapnak. Szakmai, publicisztikai szempontból egyáltalán nem az, valójában egyszerû politikai szórólap, brossúra. Nincsenek benne állandó rovatok, nincs egyetlen vezérpublicistája, nincsenek vezércikkek és elemzõ, tényfeltáró írások, ehelyett kap a mélyen tisztelt olvasó jobbikos közleményeket és a Barikádról, illetve a Jobbik országos honlapjáról átvett rövidebb írásokat. Nyilvánvaló, hogy ily módon nem lehet a potenciális és reménybeli voksolókra hatni, õket meggyõzni, sõt még azon szavazótábor jelentõs részét is elveszíti a nemzeti radikális oldal, amely korábban lelkes jobbikos támogató volt.
A negatív jelenségek, sajnos még hosszasan sorolhatók lennének, úgy vélem azonban, hogy írásomban a legégetõbb, s a majdan legsúlyosabb gondokat okozó kardinális gondokat vázlatosan sikerült csokorba gyûjtenem. Szent meggyõzõdésem, hogy e problémákat szõnyeg alá söpörni, s létezésükrõl nem venni tudomást – Talleyrand szavaival – nem csupán bûn, több annál: hiba. Amennyiben a Jobbik el akarja kerülni a MIÉP végzetesnek bizonyult hajótörését, úgy a huszonnegyedik órában van ahhoz, hogy tisztázó, õszinte dialógusokat és vitákat lebonyolítva – még ha ezek olykor fájdalmasak is az érintettek számára – megerõsödve, valamint megújulva kerüljön ki e csapdahelyzetbõl, mert egy tiszta, nemzeti radikális erõre talán nagyobb szüksége van ma hazánknak és nemzetközösségünknek, mint valaha. Roppant tragikus és az összmagyarság számára végzetes lenne, ha a tradicionális értékelveket valló jobboldali radikalizmus zászlóshajói egy évtizeden belül immár másodszor futnának zátonyra.

Lipusz Zsolt
történelemtanár
Link