Kuthy Lajos (1813–1864) nevét ma már az iskolákban sem tanítják, pedig a 19. század negyvenes éveiben a legsikeresebb, legkeresettebb íróink közé tartozott, akinek stílusa nagy hatással volt kortársaira, köztük a fiatal Jókaira is. Elfelejtették munkáit, híres novelláit, regényeit, és õt magát is.

Utolérte a magyar tehetségek sorsa, s szegényen, mindenkitõl elhagyatva halt meg. Diószegi szõlõjében lévõ sírján már csak gaz és dudva terem, és intelmei olyanok voltak, mint a vízre írott betû. Az irodalmi lexikonok – ha egyáltalán megemlítik – egyformán azt tanítják a balliberális szalmán kérõdzõknek, hogy unalmas, zavaros könyveket írt, munkái tele vannak szertelenségekkel, s gyenge jellemû ember volt, mert állást vállalt a Bach-korszak alatt.
Talán jobban megértjük, hogy miért volt szükség erre az irodalmi fémjelzésre, ha röviden ide írjuk, hogy Kuthy Lajos volt az a magyar író, aki már 1846-ban megjelent, prófétai látással írott regényében, a Hazai rejtelmekben megjósolta, miként fogja Magyarországot száz év alatt meghódítani a zsidóság.
Ezért és csakis ezért kellett eltûnnie nyomtalanul a magyar irodalomból, hogy helyet adjon a Molnár Ferencek, Hunyady Sándorok, Szép Ernõk, Biró Lajosok nevével fémjelzett ország-hódító hadnak, akik a magyar tehetségek helyett arathatták le az irodalmi babérokat. Ezért kellett meghalnia még Kuthy
emlékének is.
Utoljára 1906-ban adta ki a Franklin Társulat Hazai rejtelmek címû, elsõ megjelenésének idején óriási sikert aratott regényét, melyhez az elõszót nem kisebb személyiség, mint Mikszáth Kálmán írta. Azóta nem akadt kiadó, aki vállalta volna, hogy újra nyilvánosságot adjon ennek a nagy magyar Kasszandrának. Mintha állami segédlettel irtanák tehetségeinket, és mintha bûn volna hazánkban a magyar élet égetõ problémáival foglalkozni...
Operett, szerelmi háromszöget tárgyaló színdarab, hejehujás cigánytörténet: ez, ami manapság a honkebleket deríti. Nemzeti kérdés, társadalmi korrajz – szélsõséges fölöslegek.
Ebben a könyvben Kuthy Lajos elõre megmondott mindent, ami azóta száz százalékban beteljesedett. Olyan tisztán, olyan világos bizonyossággal látta meg a mai Magyarország sorsát, hogy õt olvasva kétségbeesetten kell megállapítanunk: Kuthy próféciája napjainkra az utolsó betûig beteljesedett.
A Hazai rejtelmek második kötetében (XXIV. fejezet) Löbl Simon uzsorás ajkaira adja Kuthy ezt a jóslatot. Löbl heves beszélgetést folytat Szalárdy György gróf fõispánnal, a tönkrejutott, karmai között vergõdõ magyar úrral, akinek nyíltan, leplezetlenül elmondja a zsidóság céljait, terveit, feltárja azokat az eszközöket, melyekkel a zsidóság meg fogja hódítani Magyarországot.
Ma szinte hátborzongató olvasni ezt a több mint százhatvan évvel (!) ezelõtti próféciát:

Ez a mi zsebünknek való "hizoda"
– A kevés részvény – mondja Löbl – mi magyar köröm között van, apránként idegen kézbe vándorol. Itt siettetve lesz a jövendõ, hogy a magyar föld idegen országok technika-provinciájává váljék. Nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink, bõvebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellenciátok megtört és megfogyott fajában nemzetietlen pénzarisztokráciát alapítani... Különösen mi, zsidó magyarok, vagy magyar zsidók, kik jövõ uraságunkat akarjuk megépíteni, nem rakhatjuk az alap közé az idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midõn a ház felépül, szalonjainkat elfoglalja és minket kiszorítson.
Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni és betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit a nemességhez szivárogtatná, s új uralgást adna kezébe.

Magyarországról szólva ekként folytatja elmélkedését Löbl Simon:

– Ez a mi bõrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnõ és felmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bõ és könnyû nyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot ne szerezne. A helybeli és jellemviszonyok egészen a malmunkra dolgoznak. Akármilyen politikai színû egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, mely mielõtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerûségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja, s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tõle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Azért sok jellem, sok tehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit se használjon, aminek itt a legnagyobb mûvész is ki van téve. Látja excellenciád, hogyne
örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik.

Jóslás a numerus clausus eltörlésérõl
Mikor a könyv íródott, persze még sehol sem volt numerus clausus, de Löbl Simon még azt is megjósolta, hogy a magyar törvényhozás miként fogja derekát beadni az idegen fajta érdekeinek.

– Mi és feleink – mondja az uzsorás – ezer és ezer úton körmeinkbe tartjuk a pénzpiacot, az ipart idegen gyülevész nép ûzendi, s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földjén. Õ vezeti a címet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz majd az, ha a magyar urak, hideg kõszobákba gyülöngve vagy elszigetelve, értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, hogy mi és miként történjék. Ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát, s mondva rendeljük, hogy töröljenek el cikkeket a mi érdekeink szerint. Miénk lesz a fény, divat, kitüntetés. Elfoglaljuk a köztereket, színházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közcélból mit sem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe.

Ötszáz család zsarolja a magyar hont
Megdöbbentõen beteljesedett Kuthy jóslata a magyarság szellemi és gazdasági leigázásáról ötszáz családnak mindenekfölött való hatalmáról, melyrõl ekképpen jövendöl a továbbiakban Löbl Simon:

– Csak nézzen szét excellenciád, hová vittük pár év alatt a közerkölcsöt. Író és mûvész fut, fárad, éjjelez, s Szilveszter estéjén nem marad fillérje, mit újév napon koldusnak adjon. A közhivatalnok teng, nyomorog, nélkülöz, özvegye mégis kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes családját ellátni, s az igavonó nép éjt napot eggyé tesz, mégsem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szûkét, és csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hatezer forint kamatjából a fõvárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen s négy év alatt mégis tizenkétezer pengõ tõkét tegyen félre. II. Endre korában nem sanyargatták jobban excellenciátok õseit õseink. Pedig, ha az üzéreket kútfejökre visszavisszük, s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve 14 millió ember sorsa, jövõje, erkölcse. Ennek adózik az ország hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarolóbb hódítónak... Mindez tagadhatatlan tény, s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia.

A zsidóság adósai ülnek a képviselõházban

Jósol ezután Löbl Simon az idegen érdekek szolgálatába szegõdõ képviselõházról is, ekképpen:

– Magok a sivalkodó honfiak, kik mint sirály minden vészt megkiáltanak, mellõzik szerepünket törvényhozás útján megtámadni. Egy-egy bûntettnél, mely ezrek közül napfényre vonaték, elszörnyednek, aztán a phrasisnak vége, s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek arra nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket veszélyezzék a t. c. hazáért, s romlását gátolnák, ha fejük forogna is szóban. Sõt eszélyesen óvakodnak érdekeinkkel köztárgyalás útján súrlódásba jönni, úgyhogy hatalmunkról alig vétetik más tudomás, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei... No már, ha most, midõn még kevesen valánk, befolyásunk a kezdet nehézségei között oly hirtelenül el tudott hatalmasulni, ha minden elemet érdekébe tudott hálózni, s a köz értelmét és érzését hallgató rendszerbe nyûgözé, hiheti-e excellenciád, hogy rabjaink és eszközünk szaporodtával az ország emancipálni tudja magát a pénzszolgaságból, mely csak egy vonallal jobb az ököljognál.

A bennszülött õsi vér minden érdemlési módból ki van zárva

És ezután következik a jóslat legmegrázóbban bekövetkezett, legteljesebben valóra vált része.
Így mondja Löbl Simon:

– A népet félig már kivettük excellenciátok kezébõl, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szûrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit, s végre elsõszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fõvárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Elõször láz és undor kapja
meg, s bõszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött õsvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek, s emberi jogaimat erõszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az elsõ kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor, s az uralgó erõ igájába térnek, azaz érdekeink alá.
Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek, s nõiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákon hunyászkodott vagy üdvözlõ arcok fogadnak, a középosztály iránt gõgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyûlöleteinket. Kitárhatjuk titkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit: feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erõszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek.

Ennyi talán elég az idézetekbõl. Utoljára még csak azt hangsúlyozzuk, hogy mindezt 1846-ban írta szegény Kuthy Lajos. Vajon mit írna ma, midõn a jóslat beteljesedvén, a saját bõrén és lelkén érzi egy pusztuló nemzet, hogy utolsó betûig valóra vált nagy írójának próféciája, amelyet Löblék rabszolga magyarságának már olvasni sem szabad.

Vagy talán már nem is akarja olvasni!

Dobszay Károly
Megjelent a KAPU legfrissebb számában

Forrás: Nemzeti Hírháló

Emlékeztetõ: „Most telik be, vagy soha, ez átok./ A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!/ Ha
minket elfú az idõk zivatarja:/ Nem lesz az istennek soha több magyarja.” (Arany János: Az
örökség)