Kaméleon, honnan tudtad, hogy éppen ilyen csiga van az íjamon is, csak azokon nincsen szám. Egyébként egy hosszra hullámrezgünk. Egy ideje erõs kísértésem van, hogy ne álljak ellen az "egyhelyben" maradásnak. Lehet, hogy nem véletlen, de pár napja itt van az asztalomon Uesiba Az Út könyve és hat a gondolataimra és ez így már szinte HÉT:
"Elmédnek a világegyetem mûködésével, testednek pedig a mozgásával kell összhangban lennie. Kösd össze a tested és elmédet, és egyesítsd as mindenség tevékenységével."

Boros, tudod, hogy bármely téma ugyanoda mutat, csak kérdés az, hogy hogyan tekintünk RÁ!

Kincses a Newton-tételek alapvetõen hibásak, ezt már Maxwelék is feszegették majd 200 éve. Most javítanak a túlélési esélyeinken.

Emellett van egyéb hírem is, ha már a húroknál-huroknál tartunk. Úgy hírlik, hogy döntési helyzet van. Kutatóktól jött:
[color=#cc0000]1 hónapon belül 2 ember dönt a Jövõt illetõen. Mindkettõ magyar.
1. lehetõség: háború + új világ
2. a jelenlegiekkel keserves irányváltás - 2300. Aki útban áll, "istenével, igéjével" elsöprik. A döntés egyszeri és végleges és ez a mostani realitás. Döntsön az ember. Tisztelt Commosok, további jó ezoterikus "marháskodást"![/color]

Na végre egy konkrétuum! Az erõsebb HANG is megérintette a lelkemet de ez a mostani üzenet egyenesen fantasztikus! Köszönöm!

kincses,
"Lehet, hogy mégsem mechanikus a világegyetem?"
Ezt most komolyan kérdezed?! MINDEN organikus - a gépeken kívül persze, amik tényleg mechanikusak.

Nem egészen értem a T. Kutatók üzijét:

1, MELYIK TÍPUSÚ új világ?
2, Kik azok a "jelenlegiek"? Ki söpör el kit?

Imi, a kutatók nem írták meg a nicknevét annak a 2 magyarnak?

Balu, mindent a maga idejében. Én is kíváncsi-fáncsi vagyok, bár most kaptam meg, hogy lustálkodom, ami igaz is, meg nem is.

Ahogy "ismerem" azt a szellemi kört, nem az Újvilág szimfóniájára gondoltak és nem a karvalyorrúak mega-giga-rezsimjére. Még szerencse, hogy nagy az öböl-beli mocorgás is. Talán addig kiveri õket is a frász. Ma belenéztem a Szarvasvadászba. Kis lélekerõsítõ.

Na visszajöttem!Éljen az elekromágneses összefogás és világegyetemes megnemtámadási szerzõdés.Ebben a Newton dologban is köszönöm a megerõsítést! Sokba lesz nekünk ez az önállóság, de én 2 személyiszámú lányként a 2. döntést pártolom. Az 1-es biztosan pasié lesz...egyelõre az 1-es áll nyerõre, a próféciák szerint! Balu, csak szomorú voltam és kissé cinikus...sok évem ment a fizika tanulásra, megboldogult lánykoromban, és nagyon rosszul esett csalódni abban, amit igaznak tudtam, hittem. Igaz, a késõbbi dolgaimmal éppen így jártam. Nem egyszerû az a keskeny ösvény, meg az a nagy tülekedés sincs...de ide szeretek járniotthonos.

Kedves Boros! (remélem nem aranykéz?!) Csak vicceltem...

Idéztem,eszméltem,tapasztaltam..eredmény amire érkeztek is!

Imre, hisz EGYkÖRben állunk És nem én tudtam hanem ÕK, hogy kik? akik most bizonyították hogy EGY és IGAZ ami vésve TERMETT!

"Uesiba Az Út könyve" Nagyon jó, teli igazsággal!!!

[color=#cc3300]Tisztelt Commosok, további jó ezoterikus "marháskodást"![/color] Tisztelt kutakodók, további jó degRAdÁLÁST!

Miközben szellemi felemelkedésrõl beszélnek, valójában az ember egyre inkább elhagyja a szellemet.

A Sötét Középkor Fényes volt, a mostani fénybe emelkedés a legmélyebb sötétség, amit az emberiség megélt..

Kicsit hosszú de érdemes elolvasni:

A szellemi tradíciók szerint a világban - az ember világában és a természet világában egyaránt - egy sötét korszak bontakozik ki, és ez a sötét korszak egy még hatalmasabb éra lezáródása felé halad. Az az elsötétedés, amely a jelenkort jellemzi és áthatja - nem pusztán süllyedés. Egyfelõl süllyedés, elhomályosodás, csökkenés, a szellemi éberség intenzitásának a lezuhanása, de ennél valójában jóval több. A sötétség nem pusztán a fény hiánya. A sötétség egy aktív erõ, amely áthatja és mérgezi ezt a korszakot, és oly módon mérgezi, hogy bármerre is tekintsen az ember - akár önnön lelkisége felé, akár a világ felé - mindig és mindenütt ezzel az aktív sötétséggel találkozzék. Ez az aktív sötétség elsõsorban az ember lelki, szellemi struktúráját érinti, elsõsorban az embert mintegy belülrõl támadja meg. Ehhez a támadáshoz és megtámadottsághoz ugyanakkor a külvilág támasztékot nyújt, biztosítva a sötét erõk számára szükséges feltételeket. Egy valóságos offenzíva indul meg az ember lelki, szellemi élete ellen, amely offenzívát mind a test világa, mind a külvilág alátámasztó módon támogatják.

A sötétség korszaka egyaránt érinti az emberi individuumot és az emberi kollektívumot. A tradicionalitás feltételei voltaképpen már a sötét korszak - a Kali-Yuga - végsõ fázisának a kezdetén felbomlásnak indultak. A Kali-Yuga lezáró , lezáródó fázisának a kezdetét egyfelõl Kr. e. 4182 (= -4181), másfelõl Kr. e. 3102 (= -3101), ismét másfelõl Kr. e. 2022 (= -2021) évekre tehetjük, és ezeket az idõpontokat - a legszorosabb értelemben vett -történetiség- kezdeteiként kell felfognunk.
Abban a folyamatban, amely ettõl a kezdettõl a jelenig tart, a Krisztus elõtti VIII., VII., VI., V. században egy különösen nagyfokú és egyre rohamosabbá váló elsötétedés indult meg. Ez utóbbi idõszak elõtt a világ még tradicionálisan uralt világ volt, ettõl kezdve azonban - egy hosszú fokozatiságon keresztül - még ez a tradicionális uraltság is eltûnt.

A világ tradicionális regulációja a történeti középkorban még mindig fennállt, noha már erõsen lecsökkent a korábbi idõszakokhoz képest. Valójában csak a legújabb korban tudták a tradicionális világgal szemben álló sötét, antitradicionális erõk átvenni a hatalmat.

Látnunk kell, hogy amikor a sötétség erõi átveszik a hatalmat a világban, akkor az emberi lélekben már ezt megelõzõen uralkodó helyzetbe jutottak. Ha ennek a hatalomátvételnek a lelki, szellemi feltételei nem lennének meg az emberben, akkor a külvilág - hatásain keresztül - nem tudná végrehajtani a világ és az ember teljes elsötétítését.


A sötétnek nevezett középkor egy mérhetetlenül fény-teljes korszak volt, az újkorhoz képest. És még az újkor is eléggé fény-teljes korszak volt a legújabb korhoz képest. Ha ma valakinek feudalitásról beszélnek, akkor más nem jut az eszébe, csak egy deresre húzott jobbágy, amint két hajdú veri. Hát nem ez volt ennek a lényege, egyáltalán nem ez volt. Innen nem lehet kezelni, és nem lehet rátekinteni dolgokra úgy, hogy ebbõl komolyan vehetõ álláspontok legyenek kialakíthatók.

A király birtokot adományozhatott, és a birtok nem csupán földet és gazdaságokat jelentett, hanem nemességet és földmûveseket is. A föld ilyen módon magántulajdonba került, feudalisztikus magántulajdonba, vagyis földet nem lehetett sem venni, sem eladni. Magyarországon 1838 és 1842 között fokozatosan indult meg a szabad földszerzés, ez elõtt azonban nem lehetett földet vásárolni - földet csak kapni lehetett. Az adományozott magántulajdon nem kapitalisztikus magántulajdon lett, amivel akármit lehetett csinálni. Egy vagy több fokozatban ez a feudalicitás aztán lefelé tovább érvényesült, egészen a jobbágyig aki szintén kapott földet. Annak ellenére, hogy a -jobbágy- szónak szörnyû jelentése van a mai degenerált társadalmi tudatban, eredeti jelentése korántsem vészterhes: kimondták, hogy mindenki - akár egy herceg is - a király jobbágya, - és ebben semmiféle negativisztikus vonás nem volt felfedezhetõ.

Kasztrendszer mûködött (mint Indiában ismert és ez volt a sötétnek nevezett középkorig Magyarországon is) melynek érvénye - annak bensõ értelmében - máig nem változott meg és nem szûnt meg. Külsõleg a kasztrendszer azért szûnt meg, mert megszûnt a szellemi rendhez való kapcsolódás és az ebbõl következõ bensõ szellemi rendezettség. Mindez azt jelenti, hogy valamikor egy emberi lény csakis abban a generatív - örökletességeken alapuló - körben inkarnálódott, amely testi, társadalmi és egyéb tekintetben biztosította azokat a feltételeket, amelyek ennek az embernek a szellemi kibontakozásához szükségesek voltak. Azaz magyarán, nem lehet mindenki vezetõ és beosztott, és mindenkinek egyéni adottságai és korlátai vannak, amibe felsõ Isteni döntés alapján született, és ami ebben a fizikai formában is törvény volt.

Az akkori kaszt-rendszer az Isteni hiearchiát tükrözte a Földön. A vezetõ pl. vezetõnek született.
És mûködött.

Minden idõben történtek kísérletek, hogy valamilyen módon ezt a kaszt szisztémát restaurálják - újból, szinte mesterséges módon megteremtsék - vagy legalább konzerválják reziduumait. Ennek a restaurációnak a feltételei azonban az idõk folyamán fokozatosan alászálltak - és végül eltûntek. Mindez persze nem azt jelenti, hogy akár a nyugati nemességnek vagy arisztokráciának ne lett volna valamilyen tényleges jelentõsége. Bár nem volt olyan jelentõsége, mint keleten a varnáknak, de feltétlenül tényleges jelentõsége és érvénye volt - mondhatjuk, hogy egészen a legutóbbi idõkig.

Manapság sötét erõk - hivatkozzanak akár a nép akaratára, akár a néptõl független igazságaikra mindig valami alsóbbra, mindig valami alacsonyabbrendûre apellálnak.

Ezeknek a törekvéseknek az egyik legdémonibb megnyilvánulása az úgynevezett népfelség elve/demokrácia/, amelynek érvényében soha senki nem hitt még igazán, soha senki nem hitte, hogy az valóban valamit is jelenthet, valami tényleges értéket. Sajátos módon létezhetnek emberek, akik életüket áldoznák fel a népfelség eszméjéért, és még õk sem hisznek benne, - mert abban nem hihet senki.

Nem lehet hinni abban, hogy valóságos fensõbbséget jelent egy olyan tömeg, amely szinte korlátlanul manipulálható; - a tömegek ugyanis szinte korlátlanul manipulálhatók (azt, hogy -szinte-, méltányosságból mondtuk, mert korlátlanul manipulálhatók). Nyilvánvalóan kell egy bizonyos idõ ahhoz, hogy ez a manipulálhatóság beérjen, mégis, kellõ elõkészítés után a világon mindent el lehet fogadtatni tömegekkel. A népfelség markánsan antitradicionális elv. A szakrális uralkodó a néppel kapcsolatban egyetlenegy szabályt tartott be, azt, hogy nem gyakorolta a hatalmát a nép ellenében. A néppel kapcsolatos eljárási módoknak csak ez az egyetlen szabálya van: nem gyakorolni a hatalmat a nép ellenében. Ezen túlmenõen azonban a démos-nak - amely rendesen mint tömeg nyilvánul meg - semmiféle érvényes meghatározó szerepe nem lehet. Az emberekben a totalitással szembeni általános elutasítás részben jogosultan - egy jogos érzelemként - alakult ki, ugyanis napjainkig egy olyan totalitást tapasztalt, amely maradéktalanul anorganikus volt, messzemenõen anagogikus meghatározottságú és katagogikus irányultságú, teljes mértékben az ember ellen mûködõ, emellett terrorisztikus, és olyan erõk közremûködésével mûködõ, amely erõknek semmiféle vonatkozása nem volt a tényleges társadalmi rétegekhez.

Még szelleminek is lehet valamit tévesen hinni. Hiheti azt az ember, hogy tényleges szellemi céljai vannak; az ember önmegtévesztésre igen nagymértékben hajlik. Ha például úgy vélekedik, hogy intelligens dolog, ha szellemi céljai vannak esetleg meg is fogalmazza önmaga számára ezeket a célokat, ugyanakkor ezek nem tényleges céljai, mert ezek nem mûködnek, mert valójában nem is ezek felé halad. Kijelentheti, hogy ezek felé akar haladni, mégsem ezek felé halad, mert nem tesz annak érdekében, hogy a szellem felé mozduljon el.
A jóhiszemûség sem mentség, ha azt hiszi valaki, hogy elegendõ fennkölt célokat megfogalmaznia. Azt sokan tudják, hogy intelligensebbnek, szebbnek, fennköltebbnek hat, ha szellemi célokat jelölnek ki maguk számára, de ettõl önmagában még nem fognak szellemi irányban transzmutálni.
Annak, hogy a feudalizmus számos negatívummal töltõdött fel, sajátos oka volt: a pénzgazdálkodás elhatalmasodása. Pénzgazdálkodás igen régóta van, ennek ellenére a pénzgazdálkodásnak nem volt domináns szerepe Európában, például Magyarországon sem. Minél jobban elhatalmasodott a pénzgazdálkodás, annál inkább kiterjedtebbé vált a munkának az a formája, amit robotnak neveztek. Egyébként a robotban sem volt semmi szörnyûséges, mert ez csak munkát jelent. A robot valójában azt jelentette, hogy a hûbérúr nem-telkesített földjét is megmûvelték a telkes jobbágyok. Késõbb megjelentek a telek nélküli jobbágyok - a zsellérek - és fõképp ezek mûvelték a nem-telkesített földeket. Valójában a zsellér megjelenése már az antitradicionalitás jegyében áll, mert a zsellérre alapozott munka szemben áll az eredeti feudalicitással.

A földnélküli zsellérség megjelenése volt a kezdet, mely a jelen kiszolgáltatott korunkhoz vezetett.

---

A magyar történelemben, sajnálatos módon ismétlem, még a jobboldal is, gloriózus alakokat lát, olyanokban mint Bocskai, Bethlen, a Zrínyi Frangepán Wesselényi, összeesküvõk, Thököly majd Rákóczy. Sõt -- magyar jakobinusok. Ezek dicsõségesnek mondott alakok. A késõbbiek, --Batthyányi, Kossuth; ellenméltatása további fejezet tárgya lesz. Ha a tetteiket valaki megvizsgálja -miként a felvilágosultság is szabadkõmûves kibontakozás és váltás (van, aki ezzel foglalkozik, sõt, egész életében ezt kutatja), de ha 5 percre megtenné, hogy tulajdonképpen elgondolkozna arról, hogy õk mit tettek, milyen mozgásokat kavartak fel, akkor lehetetlen nem belátni, hogy ezek romboló (destructrix) erõkkel álltak kapcsolatban. Ugyanis Magyarország nem volt rab. Azért nem volt Bocskai, meg Thököly, meg Rákóczy féle szabadságharc, errõl nem lehet beszéli, mert Magyarország nem volt rab. Magyarországon rabság ott volt, ahol török hódoltság volt. Ott se teljesen úgy, ahogy ezt késõbb beállították, de kétségtelen, hogy a magyar államiság ott, a nullpontra volt alászállítva körülbelül. Egyébként azonban nem.

Ritkán beszélnek arról, hogy Rákóczy felajánlotta a magyar koronát, ami nem volt az övé, még csak birtokában sem volt, Nagy Péter orosz cárnak. Errõl miért nem beszélnek például, mert nem beszélnek, de tény. Thököly, teljes mértékben vazallusi relációban állt a Szultántól, és úgy harcolt a Magyar Király ellen, hogy a török kötelékek voltak alárendelve. És akkor pennát ragadott, és írt Bécsbe egy levelet, hogy a vele egy kötelékben harcoló török egységeket hajlandó lemészárolni, ha tábornagyi rangot kap, ha német-római birodalmi hercegi rangot kap, ha visszakapja elkobzott földbirtokait, sõt ezt kiegészítik még. Amikor ezt Bécsben kézhez vették, rögtön elküldték Konstantinápolyba/Istanbulba a Szultán udvarába, és akkor Thököly csodálkozott azon, hogy a törökök nem viseltetnek bizalommal iránta. Ezt különben Angyal Dávid kutatta ki. A levél megvan.
Ezeket a személyiségeket, valamilyen rejtélyes oknál fogva, Magyarországon igen dicsõségteljes embereknek tartják. A helyes szemlélet az lenne, hogyha Magyarország a Királyait tartaná dicsõségteljes személyeknek, mert néhány kivételtõl eltekintve azok is voltak. És azok nem voltak idegen királyok, ezt fel kéne már egyszer fogni. Egy dinasztia, az olyan, mintha maga egy nemzet lenne. A magyarok elsõ dinasztiája, amit Árpádháznak szoktak nevezni, hivatalos nevén Turul dinasztiának. A királyokat úgy nevezték: Stephanus I d.. genere Turul. Õk nem magyarok voltak, hanem Turulok. A Hohenstaufen dinasztia sem német dinasztia volt, hanem Hohenstaufen. A Habsburg is, az Anjou is, Capet-Anjou dinasztia, aztán Capet-Valois dinasztia, Capet-Bourbon dinasztia. Ezek olyanok voltak, mintegy nemzetek lennének. Nem franciák voltak vagy németek, hanem dinasztiák. Ezek ugyanolyan nagyságrendek, ezek fölött olyan szellem uralkodik, mintha egy népszellem lenne.

Az Istenkirályság azt jelentette, hogy nem a népbõl volt a király, hanem az istenek közül. A dinasztikus királyság is azt jelenti, hogy nem abból a népbõl, nemzetbõl, hanem egy dinasztiából van királya. Ha a népbõl-nemzetbõl lenne a király, annak a legitimitása esetleges. Miért ez? Miért nem az? Ez esetleges.

Ezt valamikor, már akkor is, amikor az igazi principiumokat már nem látták, ott derengett még mindenki elõtt. Annyira ott derengett, hogy még a múlt században a románok sem gondoltak arra, hogy valamelyik bojárból királyt csinálnak. Hanem arra gondoltak, hogy a Hohenzollern Sigmaringen dinasztiából hívjanak be egy királyt. Szóval minden vad nacionalizmusukat legyõzve, leküzdve, ez merült fel. Mi merült volna ugyanis fel.

Tehát Magyarországon nem idegen királyok voltak. Királyok voltak. Magyar Királyok.

Egy király ellen nem lehet szabadságharcot vívni. Nem lehet legitim módon fellázadni a Törvényes Király ellen. És faktuálisan pedig Magyarországon -- semmiféle elnyomásról nem volt szó. Aki azt mondja, hogy volt, az rosszul lát rá a tényekre. Ezért kell tulajdonképpen a szemléletet alapjaiban átfordítani, ami meglehetõsen összefügg azzal, hogy az ember jelenlegi szemléletét a szanszkrit nyelvben viparyayának nevezik. Viparyaya pedig megfordítottságot, kifordítottságot jelent. Éppen ezért az egyik elsõ szellemi feladat egy önmagára eszmélõ szellemi ember számára, a vipari viparyaya, vagyis a megfordítás megfordítása. Tehát a kifordítottságot visszafordítani, a megfordítottságot megfordítani, vagyis visszafordítani. Ennek nagyon messzemenõ szellemi funkcionális vonatkozásai vannak, tehát elsõ lépésben mindig tartalmilag kell a megfordítást csinálni, vagyis úgy, hogyha errõl ezt gondoltam eddig, akkor megnézem, hogy ez egészen másképpen, esetleg ellentétesen is lehetséges-e. És kiderül, hogy alig van olyan terület a világon, a biologiában , a történelemben, bármit veszünk is alapul, ahol nem egy torz kifordítottság érvényesül a jelenkori szemléletben. Tehát a kifordítások, a megfordítások megfordítása, nagyon sokrétû, és igen nagy kiterjedésû feladat. De ez a legelemibb elsõ lépés. Aki ezt elmulasztja, az tulajdonképpen mindent elmulaszt.

----

NEMCSAK AZ ÁLLAM TÛNT EL, DE maga az ember is eltûnõfélben van. Ha embernek azokat nevezzük, akik két lábon, felegyenesedve tudnak járni - vagy csecsemõkorukban nagyon valószínûsíthetõ, hogy késõbb majd két lábon fognak járni - akkor természetesen vannak emberek, és eltûnõben sincsenek, hanem hihetetlen módon elszaporodóban vannak. Az, hogy kit nevezhetünk embernek, a kritika szigorúságától függ. Ha nagyon engedékenyek vagyunk, azt mondhatjuk, hogy ember az, aki két lábon, felegyenesedve jár, ha valamivel szigorúbbak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy az az ember, aki beszélni tud. Spirituális szempontból azonban indokolt, hogy ennél is sokkal szigorúbbak legyünk: valójában csak az tekinthetõ embernek, aki valamilyen mértékben önmagára reflektál és transzszcendál, vagyis aki túllép és túlemelkedik természeti kontingenciáin. Az, aki soha lényeges kérdést önmaga felé nem tesz fel, akit nem foglalkoztat a lét, az élet, a halál, a halál-utáni, a tudat, a tudatfolyamatok, aki nem gondolkozik magán a gondolkozáson, az tulajdonképpen - és itt szigorúnak kell lennünk - nem is ember. Messzirõl és kívülrõl úgy tûnik, mintha az lenne, de valójában nem az.

Ebben az elõrehaladott fázisában már nem lehet a társadalmat visszavezetni önmagához - vagyis a saját organicitásához. De az emberekben még fel lehet ébreszteni olyan illuminatív lehetõségeket, amelyek kijelölik, hogy merre kellene vezetni a világot és az embert. A megfelelõ cél elérésének nincs sok praktikus reménye, de még feltétlenül vannak bizonyos lehetõségek.

Mint több ízben mondottuk, akkor is meg kell tenni minden szükséges lépést egy bizonyos irányban, hogyha ennek a sikere egyáltalán nem látszik biztosítottnak. Egy bensõ és személyes - de személyfeletti célt hordozó - törekvés szempontjából ugyanis ezek a lépések értékesek lehetnek. Valószínûbb, hogy nem hoznak eredményt a külsõ világban, de ha valaki egy bensõ utat követ, és külsõ útként - mintegy rituálisan - azt választja, hogy a világon valamit változtat, akkor erõfeszítései - a külsõ sikertelenség ellenére - valamilyen bensõ elõbbrejutást eredményezhetnek. Többrõl nincs szó, és ez - úgy tûnik - kevés. A kijelölhetõ legmagasabbrendû célokhoz viszonyítva természetesen nagyon kevés. De ahhoz viszonyítva, amit a Kali-Yugában egyáltalán tenni lehet, mégsem kevés.

Meg kell tenni mindent, akár van a megvalósulásra remény, akár nincs, és ha egy bensõ szellemi út követése mellett tesz valaki, akkor - legalábbis ezen a bensõ úton - elõbbre tud jutni.

Forrás: aki rákeres megtalálja

Kaméleon-san, mit keres rajtad a más inge?