Még a végén kiderül, hogy Kiss Imrének is igaza van?

Még napjainkban is folyamatosan nõ azoknak a teóriáknak a száma, amelyek az egyiptomi piramisok építési technológiáját firtatják. Az elképzelések többsége nélkülözi a mindenre kiterjedõ tudományos igényességet, egy évtizedekkel ezelõtt napvilágot látott elmélet módosított változata azonban racionális választ adhat néhány régen megfogalmazott kérdésre.
Az ember retteg az idõtõl, az idõ retteg a piramisoktól, mondják az egyiptomiak. Oly régóta állnak ezek az építmények, hogy már a Római Birodalom idején is irodalmi közhelynek számított, ha valaki a halhatatlanság és az idõtlenség szimbólumaként utalt rájuk. Jelenlegi ismereteink szerint az elsõ piramisokat több mint 4500 évvel ezelõtt, az Óbirodalom (i.e. 2635 – 2155 ) idején kezdték el építeni, közülük a legmonumentálisabb Hufu (görögül Kheopsz) nevéhez fûzõdik.

Lenyûgözõ teljesítmény
Az ókori világ hét csodája közé sorolt gízai piramisok legnagyobbika rengeteg régésznek, mérnöknek és építésznek okozott már komoly fejtörést. A kérdés az, hogyan építették? A szakértõk úgy becsülik, hogy az eredetileg 147 méter magas Nagy Piramis mintegy 2,5 millió kõtömbbõl áll, melyek súlya átlagosan 2,5 - 3 tonna, de találhatunk köztük akár 40 tonnás darabokat is. A feltételezések szerint az építkezés nem sokkal Hufu trónra kerülése után (i.e. 2551) kezdõdött, és mintegy 20 évig tartott. Ebbõl következõen az építõknek évente kb. 125 000 kifaragott és lecsiszolt mészkõtömböt kellett Gízába szállítani, illetve ott a megfelelõ helyre bedolgozni. A feladat nem triviális, hiszen napi átlagban mintegy 350 darabról beszélünk, ami azt jelenti, hogy kb. három-négy percenként került a helyére egy kõmonstrum (feltéve persze, hogy a munkások éjjel-nappal dolgoztak). Rejtélyes technológia, lenyûgözõ teljesítmény.

Piramidológia
A piramidológia „tudománya”, melynek eredete egészen Hérodotosz koráig nyúlik vissza, pont az efféle rejtélyek magyarázatával foglalkozik. Az ókori görög történetíró az elsõ, akitõl írásos beszámoló maradt ránk a Nagy Piramis építésérõl, jóllehet, már õ is kétezer éves távolságból tekintett vissza az eseményekre. Elmondása alapján az építmény lépcsõzetesen készült, és a kõtömböket rövid fagerendákból szerkesztett gépezetek segítségével húzták fel fokról fokra. A siker érdekében – Hérodotosz szerint – Hufu szinte minden egyiptomit munkára kényszerített. Diodórosz, egy másik ókori történetíró elõdjétõl eltérõen azt sem tartotta kizártnak, hogy a fáraók monumentális emlékmûveit nem is emberek, hanem egyenesen az istenek építették. Innen már csak egy lépés választ el attól, hogy azokról a teóriákról is beszéljünk, amelyek földönkívüli beavatkozást valószínûsítenek, de az úgynevezett piramidióták felségterületére ezúttal nem merészkedünk be.

A legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint a köveket – fából készült csúszkák vagy görgõk segítségével – rámpákon juttatták fel a megfelelõ magasságba. Ezek formájáról sokféle elképzelés létezik (egyenes, a piramis testét spirálisan körülölelõ vagy belsõ rámpa [1]), és használatukra több lelõhelyen, így Gízában is találtak bizonyítékokat. Anyaguk valószínûleg mészkõtörmelék, tafla (helyi sivatagi agyag) és gipsz keveréke lehetett. Sokan vélekednek azonban úgy, hogy ez a megoldás Hufu emlékmûve esetében nem ad megnyugtató választ minden kérdésre. A megfelelõ magasságú és dõlésszögû rámpa elkészítése, illetve folyamatos karbantartása ugyanis majdnem akkora feladatot jelentett volna, mint maga a piramis megalkotása. Hosszát és magasságát az építkezés során folyamatosan az építmény aktuális magasságához kellett volna igazítani, arról nem is beszélve, hogy egy, a piramis tetejéig vezetõ egyenes rámpának a számítások alapján legalább 2 km hosszúnak kellett lennie. A rámpaproblémán kívül az is élénken foglalkoztatja a szakembereket, hogy az egyiptomiak miként tudták milliméteres pontossággal egymás mellé helyezni a masszív kõtömböket. Bárhogy is oldották meg, a kivitelezés irdatlan erõfeszítést, precíz mérnöki munkát és magas fokú szervezést követelt.

Hajszál egy kõben
A 80-as évek elején egy francia kémikus-professzor, Joseph Davidovits igen eredeti elmélettel állt elõ. A piramisból és annak környékérõl vett anyagminták elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy az építmény tömbjeit nem a környezõ bányákban faragták ki, majd vonszolták helyükre, hanem egyszerûen a helyszínen öntötték formába. Az eljárás hasonlatos lehetett ahhoz, ahogyan ma az úgynevezett portlandbetont [2] keverik az építkezéseken (ennek technológiáját egyébként a rómaiak dolgozták ki 2000 évvel ezelõtt). Davidovits szerint az egyiptomi munkásoknak lényegében csak mészkõtörmelékre, agyagra, mészre illetve vízre volt szükségük, majd ezek összekeverése után olyan betonszerû építõelemeket kaptak, amelyek megszilárdulva a természetes mészkõhöz hasonlítanak. Az anyagminták mikroszkopikus vizsgálata közben a francia kémikus egy másik meglepõ felfedezést is tett: az egyik kõmintában olyan szerves rostanyagra bukkant, ami eredetileg emberi hajszál lehetett. De miként kerülne hajszál egy olyan kõtömbbe, amit kõbányában faragtak ki? Sehogy, hangzik Davidovits válasza. A francia professzornak egyébként a piramisokból vett anyagmintákból kiindulva sikerült egy olyan, mészkõalapú receptet is kikísérleteznie, amelynek alapján megfelelõ szilárdságú betontömbök, úgynevezett geopolimerek készíthetõk. Mindezek ellenére elméletét az egyiptológusok többsége nem fogadta kitörõ örömmel, és elsõsorban arra hivatkozva utasították el, hogy annak bizonyítékai tudományosan nem elég megalapozottak.

Hibrid piramis
Több mint két évtizeddel késõbb Gilles Hug professzor, a francia ûrkutatási hivatal (ONERA) szakértõje és Michel Barsoum, a Philadelphiai Drexel Egyetem professzora olyan kõzetmintákhoz jutott, melyek Hufu piramisának külsõ borításából és az építmény belsejében található folyosók faláról származtak. A két kutató három éven keresztül a legmodernebb eszközökkel (röntgensugár, elektronmikroszkóp, mikroszonda, plazmaégõ) tanulmányozta a kapott anyagminták szerkezetét, és azokban olyan vegyi reakciók nyomaira bukkantak, amelyek természetes körülmények között nem fordulnak elõ, tehát csak mesterséges eredetûek lehetnek. Úgy találták, hogy a minták mikrostrukturális felépítése olyan újraalkotott mészkõnek felel meg, ahol a ragasztóanyagot (cementet) szilícium-dioxid vagy kálcium-magnézium-szilikát helyettesíti. A két professzor a kutatás eredményeire támaszkodva azt feltételezi, hogy a Nagy Piramis mintegy 20 százaléka, tehát külsõ és belsõ borítása, valamint felsõ egy harmada mesterségesen elõállított, helyben öntött kövekbõl készült.

A kékkel jelölt kövek Barsoum és Hug anyagvizsgálatai alapján bizonyosan betonból készültek. A pirossal jelölt tömböket feltételezésük szerint szintén betonból öntötték.
Elméletük szerint az ókori egyiptomiak úgy gondolták, hogy elég a külsõ, nagy kõtömböket precízen, „betonból öntve” elkészíteni, mert így a beljebb elhelyezett és valóban kõbányákból származó mészkõtömböket nem kell alaposabban megmunkálni. Hufu óriási piramisa tehát tulajdonképpen egy hibrid gúla (szemben Davidovits elméletével, miszerint az egész mesterséges kövekbõl áll), melynek elkészítéséhez szükség volt ugyan rámpára is, de azt csak az építmény magasságának feléig kellett felhúzni. Nem nehéz belátni, hogy ez mennyivel könnyebb feladatot jelenthetett a munkásoknak.

Az Egyiptomi Régészeti Hivatal közbeszól
Barsoum és Hug elméletének természetesen ellenzõi is akadnak, akik azt állítják, hogy a betonkészítéshez az ókori egyiptomiaknak hatalmas mennyiségû krétára és szénre lett volna szükségük, ami aligha állt rendelkezésükre. A kritikusok másik ellenérve, hogy eddig semmilyen bizonyíték nem került elõ arra vonatkozóan, hogy az építõmunkások öntõformákat használtak volna a mesterséges kõtömbök elkészítéséhez. Azt egyébként maguk a kutatók is elismerik, hogy hipotézisük minden kétséget kizáró bizonyításához további kõzetmintákra lenne szükség, ezek beszerzésére azonban jelen pillanatban nincs lehetõségük. Ennek oka, hogy dr. Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal fõtitkára és egyben a gízai piramisok ásatási területének igazgatója egyszerûen nem ad rá engedélyt. Hawass nem csupán valószínûtlennek tartja Barsoum és Hug feltételezéseit, hanem az általuk felhozott bizonyítékok hitelességét is megkérdõjelezi. Az egyiptomi fõrégész azzal érvel, hogy a Nagy Piramist a történelem folyamán már jó néhány alkalommal restaurálták, és ehhez az esetek jelentõs részében betont használtak. Hawass szerint a két kutató által vizsgált minták minden bizonnyal az építmény azon részeibõl származnak, amelyek korábban felújításon estek át. Persze, ez nyilván csak akkor derülne ki teljes bizonyossággal, ha Barsoumék engedélyt kapnának a további vizsgálódásra, de ez valamiért nem áll érdekében az egyiptomi régészeknek. Szakmai féltékenységrõl van szó? Vagy csak azt szeretnék elkerülni, hogy fény derüljön egy több ezer éves titokra, mert akkor a piramisok veszítenének vonzerejükbõl? Nem tudni. Bár valószínûleg semmilyen befolyással nincs az elmélet körüli vitákra, mindenesetre érdekes egybeesés, hogy Zahi Hawass éppen Philadelphiában szerezte régészeti diplomáját, pont abban a városban, ahol Michel Barsoum, aki egyébként egyiptomi származású, jelenleg tanít.

Egy hazai szakvélemény
Dr. Harangi Szabolcs, az ELTE TTK Kõzettan-Geokémia Tanszékének vezetõje szerint Barsoum és Hug elmélete mellett nem lehet egyszerûen elmenni, és azt nem lehet egyszerûen elutasítani, hiszen annak állításait tudományos adatokra támaszkodva fogalmazták meg. A két kutató által publikált kísérleti eredmények egyértelmûen azt igazolják, hogy a kérdéses kõminták mesterséges eredetûek, vélekedik a magyar szakember. „A vizsgált kõanyagokban olyan fázisok jelennek meg, amelyek a természetben nem fordulnak elõ, és a bennük található kalcit és dolomit hidratált változata sem ismert természetes képzõdmény. Ezen felül a szilícium viszonylag nagy mennyisége szintén a minták mesterséges eredetét támasztja alá.” Harangi ugyanakkor arra is rámutat, hogy mint minden tudományos vizsgálat esetében, itt is lényeges tisztázni, hogy valójában honnan származnak a minták, és azok vajon tényleg jól reprezentálják a piramis teljes kõanyagát.

Marad még rejtély elég
Akik esetleg attól tartanak, hogy a betonból öntött piramis elmélete végül tényleg igaznak bizonyul, és a titok megfejtése után unalmasabbá válik a világ, ne aggódjanak, akad még elég rejtély a fáraók síremlékei körül. Gondoljunk csak a Nagy Piramis Királyi Kamrájának mennyezetét alkotó hetven tonnás gránittömbökre. Azon túl, hogy a mai napig nem tudjuk, miként voltak képesek az építõk a helyszínre szállítani és precízen egymás mellé helyezni õket, megmunkálásuk módja is magyarázatra szorul. A gránit ugyanis az egyik legkeményebb kõzet, az egyiptomiak viszont csak rézbõl készült szerszámokkal rendelkeztek, amik aligha voltak alkalmasak a rendkívül ellenálló tömbök megmunkálására. A Gízai Piramisok legkisebb tagjának, Menkauré fáraó emlékmûvének borítása szintén precízen faragott gránittömbökbõl áll. Készítésük módja egyelõre ismeretlen.

Forrás: Link