Joggal tehetjük fel a kérdést, ugyan mi értelme van meghamisítani a magyar történelmet.?. Számunkra semmi. De vannak, akiknek fontos volt, s egy napon talán még jól is jöhet. Így soha nem fogjuk megkérdõjelezni a nyugat-európai felsõbbrendûséget, a szláv elsõbbséget a Kárpát-medencében, vagy akár Trianon jogosságát. Vedd el egy nép múltját, és elveszed a jövõjét is, mert, amely népnek nincs múltja, annak jövõje sem lehet. Nagy igazság.!

A magyar szellemiség megnyilvánulásának a legtávolabbi idõkre visszanyúló és létezõ emlékei a mondák és regék, melyek visszavezetnek a bibliai Nimród királyig, s még azon túl Ur várósáig, mint például a világ teremtésének mondája. A szellemi és kulturális örökségünk olyannyira réges-régre nyúlik vissza, hogy szinte az idõk homályába vész. A magyar geszták, kódexek és krónikák mind a hun-szkíta-avar-magyar nép folytonosságot õrizték meg. A régészeti leletek és zenei kutatások is ezt támasztják alá, és mai Ázsia területén szétszóródott népek is ezt az emléket õrzik. De akkor most a hunok vagy szkíták, mely nép leszármazottai, örökösei vagyunk.?. Sokan teszik fel a kérdést mostanság, sokakban felmerül manapság ez a kérdés.. A mai álláspont a bizonyítékok tükrében, azok szerint az egész Eurázsiai térségben a szkíta és hun népek éltek. Most már a legmodernebb eszközökkel végrehajtott kutatások is segítségére vannak a kutatóknak. A kínai, mongol, orosz régészek is felvetik és megerõsítik azt, hogy egyáltalán nem kéne a szkítákat és a hunokat olyan élesen elkülöníteni, szétválasztani. Hiszen az anyagi kultúrájuk és a régészeti leleteik nagyon hasonlóak, szinte megegyezõek, azonosak egymással. Tehát akár egy néprõl is beszélhetünk a leletek alapján. A kínai történeti forrásokra is ugyanez vonatkozik. A kínaiak nem különböztetnek meg szkítákat és hunokat, hanem nagyon következetesen csak hunokról beszélnek. Mi is maradjunk ennél a nagyon egyértelmû hun-szkíta axiománál, sarkigazságnál, mert ez azért egy nagyon biztosnak mondható pont. Hiszen egykor természetesen a magyarok is a hun birodalom részei voltak, hiszen e kettõ egy. A történeti emlékek mind egyértelmûen bizonyítják a hun-szkíta-avar-magyar nép folytonosságot.

Amikor az õsi magyar társadalmi rendszert a nyugati típusú keresztény-katolikus kultúrával járó feudalista rendszer váltotta föl, az egyházi hatalmasságok túlbuzgóságai folytán szinte minden õsi magyar emlékünket megsemmisítettek. Az egyházai hatalmak vallásuk jogán a rovásírásos kõtáblákat széttörték, a rovásírásos botokat elégették, a rituális szokásokat betiltották, hogy még csak nyoma se maradjon az õsi magyar "pogány" hitünknek, az új keresztény-katolikus vallási világban. A nyugati keresztény kultúrához való alkalmazkodásunk sajnos a latin nyelv használatán alapult, és emiatt õskultúránk kíméletlen elpusztítása és kiirtása révén keletkezet ûr betöltésére csak nagyon lassan került sor, sõt valójában ezután igazán teljesen már ez az ûr betöltése sohasem sikerülhetett. Ezután pedig figyelembe kell venni azt is, hogy a tatár majd a török dúlás végigpusztította az országot, lerombolta és felégette a magyar városok egy jelentõs részét, és így valószínû az is, hogy ezzel egy idõben nagyon sok írott és más egyéb emlékünk is megsemmisült. A Magyar Apostoli Királyságot 1001-ben alapította meg Szent István. A "judeó" keresztény, római katolikus feudalista rendszer erõszakos bevezetésével Magyarország csatlakozott a nyugati keresztény kultúrához. Tulajdonképpen a római birodalom bukása után a római katolikus vallás jött utódként, és a katonai-politikai hatalmat vallási-politikai hatalomként próbálta átmenteni. Magyarország több mint 900 esztendõn keresztül buzgó fejlesztõje és hûséges védelmezõje volt a római nyugati keresztény kultúrának. Ez a dicsõséges szerep végül is Magyarország földarabolásához és a magyar nemzet eltiprásához vezetett. Évszázados véres harcok során Magyarország a "nyugat bástyája", a "kereszténység pajzsa" volt, ahogy ezt a pápák elnevezték. Az ország többször megállította a tatárokat, törököket, és így többször megmentette a nyugati szomszédait azoktól a feldúlásoktól, amelyek újra meg újra pusztává tették a magyarok földjét. Az elsõ magyar nyomda 1472-ben kezdte meg mûködését, és ennélfogva az elsõ magyar nyelvû nyomtatott könyv két évvel elõbb látott napvilágot, mint az elsõ angol nyelvû könyv.!. Még mindig elég kevesen tudják, de a finnugor elmélet alapjai az 1948-as szabadságharc után látták meg a napvilágot. A Habsburg császár hû egyetemi professzorai hosszas kutatás eredményeképp kiderítették, hogy a magyarok a finnek és osztjákok rokonai. Tehát semmi közünk nincs Attilához, s népéhez a hunokhoz, vagy épp a székelyekhez. Ezt dogmaként kezdték tanítani akkor, s elérték vele, hogy késõbb az elvtársak a XX. század második felében bele verjék tudósaink fejébe. Minden krónika és minden XV. század elõtti európai úgy emlegeti a magyarokat, mint hunokat, vagy legalábbis azok leszármazottait. Õseink pedig úgy tisztelték Árpádot, mint Attila egyenes ági leszármazottját. Erre a finnugor elmélet jeles képviselõi rájönnek, hogy ha nincs semmi közünk a hunokhoz, úgy Attilához sincs. A krónikák és regék amúgy is csak a gyerekeknek valók, nem de? Igaz, végül is egy 20. századi csak jobban tudja, mint egy kortárs ember.!. Õszintén szólva, hogy a vérszerzõdés megtörténtét milyen észérvekkel lehet letagadni nem tudom. Pedig ma már állítják, hogy sohasem történt meg!. Egy több törzsbõl álló csoport, egy olyan nagy vállalkozásra, mint a honfoglalás, csak is komoly eskü, vérségi szerzõdés után gondolhat. A kedvencem: itt egy erõs szláv birodalom volt, melyet leromboltunk. Ha ilyen erõs volt, hogyan tudtuk elpusztítani, hiszen a besenyõk elõl menekültünk? A régészek pedig csak avarkori leleteket találnak a Dunántúlon, Erdélyben ebbõl a korból pedig csak székely eredetûek kerülnek elõ.
Bulcsúról így is keveset tanítanak az iskolákban, s újabban már vérengzõ szörnyetegnek festik le abban a pár mondatban is. Pedig, oly ésszerû. Nyugaton Nagy Károly Frank Birodalma már egyszer elpusztította az Avar Birodalmat, Bulcsú nem akart, hogy az egyesülõ német fejedelemségek esetleg ezt tegyék a magyarokkal. Így folyamatosan hadjáratokat vezetett azok ellen, akik csatlakoztak Nagy Ottóhoz, a német-római császárhoz. Ottó álma ugyanis a Kárpát-medence megszerzése volt. Ám vágyait beárnyékolta egy erõs nép jelenléte, ráadásul Bulcsú hadjárataival elrettentette a német hercegeket. Különös egy horda az, mely templomot nem foszt ki, s egy földet kirabol, de a következõn békésen elvonul. Miért? Mert ezek tervszerû hadjáratok voltak, kitûzött célpontok ellen irányultak!. A végére hagytam a legnevetségesebb tant. Õseink bugyuta barbárok. Ha az elõbbi feltevésemhez csatlakoznak az olvasók, és elfogadjuk, hogy rokonnépek vagyunk a hunokkal, miképpen õk a szkíták leszármazottai, úgy elmondhatjuk, hogy mi már akkor egy kifejlett kultúra és civilizáció tagjai voltunk, mikor még az európaiak barlangokban bujkáltak a fény elõl.

A magyar irodalom két utolsó nagy alakja, két utolsó nagy mohikánja Amerikában élt: Wass Albert és Márai Sándor. A két nagy magyar humanista életük második felét az Amerikai emigrációban voltak kénytelenek leélni, és végül ott is fejezték be földi útjukat, küldetésüket. Mindketten tapasztalták azt kint, és világszerte mindenhol, hogy mennyire félrevezetik az embereket a magyarsággal kapcsolatban. Wass Albert, az erdélyi magyar író, Erdély egyik legfényesebb csillaga, a transzszilvanizmus egyik legjelesebb képviselõjének az egykori visszaemlékezésébõl:. "Szemnyitogatásom azzal kezdõdött, mikor az Amerikai egyetemen tanártársaim megkérdezték azt, honnan jöttem, és én mikor megmondtam nekik, hogy Erdélybõl, úgy bámultak rám, mintha Bergengóciából jöttem volna. Míg aztán az irodalom tudós professzora azt mondotta: "Drakula országából.!." Attól kezdve "Count Drakula - Drakula Gróf" voltam nekik. Hiába bizonygattam, hogy ez a Drakula mese csak egy részeg angol újságíró fejében született meg, és azt, hogy Erdély már évszázadokkal ezelõtt is egy civilizált és fejlett országrész volt, senki se hitte el".. "Mivel akkor már egyetemi állásban voltam, rájöttem arra is, hogy a Trianoni szerencsétlenségünknek mi volt a valódi oka: az elemi iskolától föl az egyetemig, minden tankönyv amibõl Amerika népe a történelmünket és a földrajzunkat tanulta, csehszlovák, román, francia, német, osztrák szerzõk munkája volt. Hamis adatokat tartalmazott valamennyi, és határozottan magyar ellenes volt. Nem csoda, hogy mindazok, akik ezekbõl a tankönyvekbõl ismerték meg nemzetünket, ellenséges érzülettel voltak velünk szemben, és országunk feldarabolását, nemzetünk megbüntetését igazságos megoldásnak tekintették"..
Nézzük meg a könyvtárak és a könyvek régebbi tartalmait és összeállításait a magyarokról. A középkora visszamenõ régebbi munkák a magyarokról szinte mind német nyelvû szerzõk tollából született. A magyarokat úgy emlegették bennük mint ázsiai hordát, akik fél Európát végigdúlták, míg végül Lech mezején leverték õket a németek. Majd ezután királyukat rákényszerítették a keresztény hitre, hadat adtak neki, és kiirtották a pogányokat.
A példa okáért, egy amerikai óriási egyetemi könyvtárban, alig lehetett valamit találni Magyarországról és Erdélyrõl. Magyarországról annyit, a magyar egy barbár nép, amely nem illeszkedik és nem rokon egyetlen Európai néppel sem. Ázsiából jöttek és törtek be 896-ban a Kárpát-medencébe, ez volt a honfoglalásuk. Erdélyrõl pedig azt, Románia nyugati tartománya, amely annak idején Dacia néven a Római birodalomhoz tartozott, az õslakói ma is a latin nyelvet beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda is végigpusztította: hunok, avarok, magyarok, tatárok, és törökök. Minden könyv, tanulmány, melyben a magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni idõbõl eredt, és a szerzõk jobbára: német, osztrák, csehszlovák, román írók. A szerzõk legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkezõ egyetemi tanár volt, aki egy Masaryk által alapított kiadóvállalaton keresztül beépítették magukat a francia, angol, amerikai teljes könyvkiadásba, és terjeszteni kezdték azt a jól megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül Trianonhoz vezetett.

Magyarország, amelynek természetes határait 1920-ig, szinte teljes körívben a Kárpátok hegygerincei alkották, mint egy természetes védõsáncot állva és megvédve bennünket mindentõl, így az ország egész belsõ területét méltán nevezték Kárpát-medencének. Az egykori Magyarország így stabilitásánál fogva Európa legmegállapodottabb, legcélszerûbb, és a maga kiegyensúlyozottságában legbeváltabb országának volt tekinthetõ. A tizenegyedik és tizenhetedik század között a Magyar Királyság Európa egyik leghaladóbb szellemû nagyhatalma volt, amelynek alkotmánya egyforma jogot biztosított nemzetnek és királynak a Szent korona országaiban. Úgy az emberi szabadságjogok alkotmányos biztosítása, mint az országban uralkodó gazdasági jólét mágnesként vonzotta a különbözõ szomszédos országok elnyomott népeit. A nyugati irányból a németeket, osztrákokat, zsidókat, északról a szlovákokat, délrõl a szerbeket és horvátokat, keletrõl az oláhokat és cigányokat. Ezek a kisebb-nagyobb csoportokban érkezõ nemzetiségek Magyarország védelmét keresték, és meg is kapták, engedélyt kaptak az együttes letelepedésre, megtelepedésre. A vezetõik, törzsfõnökeik, vajdáik magyar nemesi rangot kaptak a királyoktól, az ezzel járó kiváltságokkal együtt. Ezeknek az idegen településeknek a népe nem csupán békében megõrizhette évszázadokon keresztül a maga nyelvét és sajátos kultúráját anélkül, hogy az ország nyelvét valaha is megtanulta volna, de a magyar királyok és nemes urak még segítették is õket abban, hogy kultúrájukat tovább fejleszthessék. Ennek folytán minden bevándorló nemzetiségi csoport megõrizte a maga nemzeti azonosságát, és rendre elszaporodva a befogadó ország pusztulását okozta végül.. Minden türelmesség, szabadelvûség, és hõsiesség ellenére Magyarország sorsa így már rég meg volt pecsételve. Az elsõ világháború után a gyõztes hatalmak Magyarországra mérték ki a legsúlyosabb csapást, büntetést. Bekövetkezett az õsi föld, a történelmi egységben lévõ ország feldarabolása, szétszabdalása. A békediktátum eredményeképp a 325 411 km² összterületû Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-rõl 92 963 km²-re csökkent, lakosságának elvesztette több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fõs ország lakossága 7 615 117 fõre esett vissza.. A minden természeti és gazdasági kincsétõl megfosztott Csonka-Magyarország életképtelenné vált önmagában nézve, és innentõl kezdve már a késõbbiek folyamán mindig ki volt szolgáltatva a különbözõ hatalmaknak, azok összeesküvéseinek: kényének, kedvének, önzésének, és önös érdekeinek..

Sokféle "izmus" volt már Magyarországon az utóbbi két évszázadban:. feudalizmus, fasizmus, kommunizmus, liberalizmus. Az embereket mindig különféle "izmusokkal" próbálták megvezetni, megfertõzni, megmételyezni. Ennek eredményeként nagy részben a nemzetbõl buta és vezethetõ népet, tömeget gyúrtak. A különféle izmusok, ideológiák, politikai rendszerek mentén kifosztották a népet, elvették sokaktól az õsi birtokokat, jussokat, hagyatékokat, emlékeket eltüntetve. A mai magyar emberek többsége még élt az elõzõ rendszerben, az egypártrendszerben, az egypárti diktatúrában, életüknek egy meghatározó idõszaka volt az 1990 elõtti. Aztán 1990-ben sokan úgy gondolták, hogy ennek már nem kell így lennie, sokaknak végtelenül boldogító, euforikus pillanat volt ez. Aztán bejött a többpártrendszer, a többpárti diktatúra, de nem változott meg semmi, és gyorsan oda lett a nagy örömködés. Lassan rájöttek az emberek, attól, hogy a pártok látszólag hadakoznak egymással, valójában egy meglehetõsen egységes hatalmi osztály üzleti terveinek vannak kiszolgáltatva. Attól, hogy létezik a szabad választásos struktúra, a helyzet nem változik, mert mindig csak ugyanabból a körbõl választhatunk, õk pedig egymásnak adják a kilincset. A hatalomipar látszólag összeméri az erõket, látszólag megküzdenek egymással, de valójában nincs küzdelem. A hatalmi elit, a politikai elit a legkevésbé sem gondolja úgy, hogy a saját hatalmán kívül bármi egyebet is kellene szolgálnia. A mai diktatúránk csak annyiban különbözik a régitõl, hogy közben most nyíltan bánthatjuk, szidhatjuk, megalázhatjuk, de ettõl persze nem változik semmi. "A kutya ugat, a karaván halad"..
Valójában a manapság folyó modern kori háború és harc a különbözõ népek ellen már egyáltalán nem olyan mint a régen, és nem is úgy zajlik. A régebbi idõkben az ellenség az ellenséggel szemben állt, szembenéztek és látták egymást, tudták mire számíthattak, és ezután úgy küzdöttek meg egymással szabályos keretek között. Ma már az ellenség nem is látható, és tulajdonképpen úgy semmisít meg, hogy nem is látod, nem is hallod, és nem is tudsz ellene tenni semmit, mert a törvény és a jog az õ oldalukon áll. A mai háborút már nem fegyverekkel és tankokkal vívják, hanem a pénzintézetekkel és a bankokkal, azok hiteleivel, eladósításával, és uzsorakamataival. A következmény, eladósodás, kilakoltatás, munkanélküliség, fokozott elszegényedés, végül pedig ezekbõl adódóan szociális katasztrófa. Ezekkel az eszközökkel pedig manapság mindent és mindenkit le lehet gyõzni, tönkre lehet tenni:. országokat, népeket, népcsoportokat, családokat, embereket.. Ezután végül felmerül a jogos kérdés, akkor egyáltalán ez ellen mit lehet tenni, mit tehetünk.?. A válasz az, lehet tenni természetesen, mindenkinek a maga módján és lehetõségeihez mérten. Itt és most a jelen helyzetben egyett tehet az ember, megpróbál nem eladósodni, és így talpon maradni. Vissza kell fognia mindenkinek magát a felesleges költekezésektõl, a kacatok halmozásától, amit az elmúlt évtizedekben az emberekre erõltettek a fogyasztói társadalom által. Vissza kell térni egyre jobban a gyökerekhez, a földmûves és kézmûves hagyományainkhoz, a legalább részbeni önellátásunkhoz, és az idõ elõre haladtával és a rendszer bomlásával egyre jobban rá kell majd állnunk mindezekre, az önerõnkre építeni.

Azok az eszmék és a gondolatok azonban, amiket sok-sok idõn keresztül itt hagytak a lelkek a földön, élnek az emberekben tovább. A gondolatok, amelyek az egymás nyomában születõ embereket évezredek távolán keresztül összekötnek. Egyszerre csak mintha világosság gyúlna valahol, felvillan a felismerés.. Csaba-legenda, Hadak-útja, mind, mind ezt jelenti. Hogy a nemzet fölött, amely másfél évezred óta egymagában küzd, egy gondolat lebeg. Magasan az emberek feje felett él ez a gondolat, olyan magosan, hogy alig akad néha valaki, aki megláthatja. Mindenkinek a szívében és az agyában ott van ez, aki fia e nemzetnek, valahol egy félreesõ sejtben van egy lezárt, kicsike ajtó. Három súlyos pecsét õrzi a zárat: békétlenség, elfogultság, könnyelmûség. Nagy és titkos öröksége ennek a nemzetnek az eldugott ajtó és a három pecsét.. Aztán amikor nagy-nagy veszedelem kerekedik, a gondolat leszáll és megmutatja magát a nemzetnek és az emberek meglátják benne az õsi törvényt, amit Csaba tett:. összetartással, békességgel, munkával és igazsággal meggyõzni minden veszedelmet..
Magyar testvérem, a Te számodra készült ez az írás. Egyáltalán nem egy nagy szólamú irománynak szántam neked, hanem csak szerényen: hitnek, reménynek, bizonyságtevésnek akartam. Hidd a regét Csaba királyfiról és tejúton való visszatérésérõl, aki a bajban mindig megsegít majd téged. Mint ahogy én is hiszem, és e kis versel megidézem:. "Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen, földet mûvelünk, fát ültetünk, állatot nevelünk, sót párolunk és vásznakat szövünk, közben egyre jobban felnövünk, végül megerõsödünk és csak nemesedünk".. De kérlek nézd el a gyenge külsõt, s csak önmagadat keresd benne, a csillagfényes úton mindig visszatérõ örök feltámadást, Csabát.. Magyar testvérem, a Kárpát-medence szép földjén, higgyél Csabában, higgyél önmagadban.!

Bíró Csaba