Minden dologban, amiket az emberek velem közölnek, háromféle álláspontra helyezkedhetek:
1. Elhiszem minden kritika nélkül.
2. Kételkedem benne.
3. Nem hiszem el.
Miért van ez így? Azért, mert minden közleményt saját értelmünkön, mint egy szûrõn eresztünk át, és tesszük mérlegre a velünk közöltek helyességét. Ennek eredménye lesz tehát a három állásfoglalás egyike. Ez olyan természetes, hogy nem is vitatkozunk felõle.

És mégis, vallási téren, bármely vallás, felekezet vagy egyház hittételeirõl van szó, az átlagember elfogadja, fõleg akkor, ha nevelésénél fogva abban a hitfelfogásban nõtt fel. Itt ugyanis az elõbb említett értelem — mint szûrõ — már nem játszik olyan fontos szerepet, mint a hétköznapi dolgoknál. Újra kérdezhetjük, hogy miért nem?
Azért, mert itt az értelmet a megszokás és a tömegösztön helyettesíti be: amit gyermekkorunktól vallásilag nekünk tanítottak, azokat szüléinktõl, tanítóinktól, papjainktól kaptuk készen. Ezeket pedig gyermekkorunkban nagy tiszteletben tartjuk és mivel õk is ugyanazt a hitet vallják, elfogadjuk tanításaikat anélkül, hogy eszünkbe jutna elmélyedni ezekben a hittanításokban, és a józan ész világánál dönteni el, hogy valóban hihetõek-e vagy sem?
A legtöbb vallásban, fõleg az ú.n. „történelmi" vagy világvallásokban rengeteg olyan hittétel van, amiket tüzetesebb vizsgálat után nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk józan ésszel elhinni. Vagy azért, mert ismereteink alapján tudjuk, hogy az valamely természeti törvénnyel ellenkezik, vagy több ezer éves ósdisága miatt modern felfogásunk kételkedik benne. A vallási kérdések ugyanis túlnyomóan a túlvilággal foglalkoznak. De éppen itt van a baj, mert ebben a kérdésben uralkodik a legnagyobb sötétség és bizonytalanság. Ugyanis még soha senki nem tért vissza halála után az élõk világába, hogy elmondja, hogy ott a túlvilágon úgy vannak a dolgok, ahogy itt a földi életben velünk tanították és hittük. Még senki emberfia nem jött vissza megmondani nekünk a színigazságot. Ez a tény, a valóság. így tehát ezzel a túlvilággal úgy vagyunk, hogy sok ezer év gondolkodóinak elképzeléseire vagyunk utalva, tehát tisztán az emberi fantáziára, de nem tényekre. Mert ha tudnánk a tényeket a túlvilágról, akkor azokat már nem hinnénk, hanem tudnánk. Ezért aztán nem is lenne annyi hitfelfogás, vallás, egyház, felekezet a földön, mint amennyi van, mert az igazság csak egy lehet, a többi mind csak emberi kitalálás.
Magyar vallásunk viszolyog feleletet adni a túlvilági dolgokra, mert errõl egyetlen ember sem tudhat bizonyosat. Például a bennünket körülvevõ kereszténység tanításaiban nagy súlyt helyeznek a túlvilági „mennyországra", „pokolra" és „tisztítótûzre", mint valami valóban létezõ bizonyosságra, holott ezek sem bizonyosságok, hanem csak emberek által kitalált hittételek, legyen ezek hirdetõje maga Jézus Krisztus, Mohamed, vagy bárki más. Mi magyar hitûek azt tartjuk, hogy mivel a túlvilági dolgok ismeretlenek az emberiség elõtt, ezért ezeket isteni titkoknak fogadjuk el, amikbe halandó ember nem láthat bele. Ebbe mi magyar hitûek megnyugszunk és becsületesen meg is mondjuk, hogy nem tudjuk, mi következik halálunk után. Mi Is csak reméljük, hogy lelkünk, mint olyan, túléli a halált, de ezt is csak reméljük, errõl sem tudunk semmi bizonyosat. Ne is beszéljünk a legtöbb hitfelfogásban található és néha már nevetségesnek ható hittételekrõl.
Nekünk, magyar hitûeknek a szeme elsõsorban erre a földi életre van szegezve. Ebben a földi életben élünk fizikailag úgy mint egyének, és úgy is, mint a magyarság tagjai. Hisszük, hogy a Magyarok Istene erre a világra valamiféle rendeltetéssel teremtett bennünket magyarokat, de azt már nem tudjuk szilárd bizonyossággal állítani, hogy mi is ez a rendeltetésünk.
Õsi bölcseink, táltosaink, akik ezekrõl gondolkodtak, azt tanítják nekünk, hogy egyetlen földi hivatásunk lehet, ez pedig az, hogy teremtsük meg magunknak a lehetõ legjobb körülményeket földi életünk jobbá, kellemesebbé tételére, és kerüljünk el mindent, ami az örök Isteni természeti törvényekkel összeütközésbe hozna bennünket. Legyünk egymásnak valóban testvérei, segítsük egymást minden Idegen elõtt, még a legelesettebb magyart is, mert õ a mi valódi nemzettestvérünk. Segítsük magunkat egyéni és nemzeti életünkben, hogy ebben a földi életben ne szenvedés, megaláztatás, üldözés, megvetés és elnyomás legyen osztályrészünk, hanem egy boldog és szebb Jövõ, amire közös erõvel kell törekednünk. Ebben a földi életben lehet nekünk a „mennyországunk", mint ahogy már ezer év óta csak a „pokol" volt az osztályrészünk, ami még most Is tart. Ezért mi magyar hitûek azt hirdetjük, hogy ne törõdjünk más népek hitéletével, kultúrájával, hanem egyedül a magunkét mûveljük az emberileg elérhetõ legmagasabb fokig. Azt is hirdetjük, hogy térjünk vissza õseink sok ezer éves õsi hitére, melyet európai létünk kezdetén hagytunk el i.u. 1000 körül, és amiért büntet bennünket a Magyarok Istene.
Dolgozzunk tehát saját fajtánk érdekeiért, megmaradásáért, érvényesüléséért a világ népei között, és ne maradjunk mai elesett helyzetünkben megnyugodva. Mi magyarok sokkal nagyobb és szebb õsi kultúrával, mûveltséggel rendelkezünk, minthogy ezt elfeledve, magunkat önként mûveletlen, durva, primitív népek akaratának engedjük át, amikor megvan bennünk minden adottság a fölemelkedésre, egy szebb és boldogabb ezer évre. Csak akarnunk kell és emellett meg kell fognunk egymás kezét, kivetve szívünkbõl a testvérgyûlöletet, és behelyettesítve a „Magyar a magyarért" nagycsaládi szeretet érzésével. Ekkor fogunk elõre jutni és lépésrõl lépésre megvalósítani földi „mennyországunkat", melyet méltán kiérdemeltünk, ha visszatértünk az idegen istenek tiszteletérõl a Magyarok Istenéhez. — Úgy legyen!

NAPKELET - (archívum)
Az õsi magyar kultúra és vallás folyóirata
I. Évfolyam, 2. szám Budapest, 1990. december

Forrás: Link