A mai bejegyzés kicsit más lesz, mint az utóbbi idõben megszokottak. Személyes, családi vonatkozású, de csak annyira, amennyire szükséges, nem jobban. Az apropót az adja, hogy hozzám is eljutott a „pletyka”, amit a jobbikos vezérkar irányából terjed, arra vonatkozóan, hogy a családom is kihátrált már mögülem és teljesen „szét vagyok esve”. Ha így lenne, ez akkor sem segítene már rajtuk, mint ahogyan az sem, hogy azt terjesztik ugyanezek a körök, hogy a verseimet sem én írom, s – gondolom – ennek folyományaként talán a naplómat is más irkálja helyettem. Fel kell tennem tehát a kérdést magamnak, ha rájuk hallgatok, hogy én, én vagyok-e még, vagy esetleg aki vagyok, az nem tud arról, aki vagyok? A múltkoriban egy tipikus jelenséggel szembesültem megint. Sokan bujkálnak hamis identitással és több néven is szerepelve a honlapon, de korábbi tapasztalatból az is kiderült, hogy olyan honlapíró is van, aki több éven is szerepel a saját „felületén” és magának tesz fel kérdéseke és meg is válaszolja azokat.

A múltkor a TMRSZ honlapján keveredtem olyan szóváltásba, amirõl kiderült, hogy a „vitapartnereimet” nagyon is jól ismerem, s szemembe még mukkanni sem mernének, de így elbújva az álarcuk mögé, azt hiszik, nem derül ki, kicsodák is voltak. Nos, kiderült. Mert mindig kiderül aminek ki kell! Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy sehol nem írok hozzászólást, de ha megteszem, mert szükségét érzem, akkor azt a saját nevem alatt teszem. A családom és benne én is, remekül megvagyunk, amennyire ebben a helyzetben ez csak lehetséges. Amit teszek, azt annak tudatában cselekszem, hogy a számomra fontos személyek tudják ennek okát és várható következményeivel is tisztában vannak. Feleségem a másik felem, talán sokszor a szebbik énem is és nem kockáztatom, hogy ez a viszony, valódi szeretetbe és megértésben való létünkre akár az ilyen hatások is befolyással legyenek. Mikor megemlítem neki, hogy mit is mondanak mások, csak felcsattan, vagy mosolyog, s a vége az, hogy hangosan kikéri magának és javasolja, hogy csinálják utánunk, ha tudják. Mivel jobbára a három gyermek napi programjának intézése és a háztartás és általános munkálatok, egyebek a jelenlegi feladatköröm, s mellékállásban teszem, amit itt „nemzet és hazamentésnek” nevezhetünk, akinek fantáziája van, elképzelheti, hogy mit jelent, s akinek meg nincs, az meg így járt. Stabil érzelmi alapok nélkül nem lehet elindulni azon az úton, amelyrõl a legtöbben azért kénytelenek letérni, mert észlelik, hogy a család nem érti, nem támogatja õket, így végül valóban dühösek, haragosak és gyûlölködõk lesznek, megsavanyodnak, elkeserednek és letérnek az útról, vagy megrekednek, esetleg visszafordulnak. Úgy akarnak meggyõzni másokat, hogy a saját közvetlen hozzátartozóikat nem képesek elérni? A sikertelenség érzése garantált! Aki a szeretetében az egész emberiségre koncentrál és mélyen átérez, de akik körülötte vannak, bosszantják, idegesítik és képtelen velük zöldágra vergõdni, annak is dolgoznia kell még magán. A múltkor már idéztem, de ide citálom egyik kedvenc példázatomat:

„Egy aszkéta meditál barlangjában. Egyszerre csak besurran egy egér,
és rágcsálni kezdi az aszkéta szandálját.
Az aszkéta dühösen felnyitja a szemét: – Miért zavarsz meg ájtatosságomban?
– Éhes vagyok – cincogja az egér.
– Távozz, ostoba egér – prédikál az aszkéta –, mit oktalankodsz itt,
mikor éppen az Istennel való egységet keresem!?
– Hogyan akarsz Istennel egyesülni – kérdezi ekkor az egér –, ha
még velem sem vagy erre képes?”
Kahlil Gibran

De míg a pontos idézetet kerestem, ráleltem egy elég pontos kifejezésére mindannak, amit körülöttem „zajlónak” érzek.

„Senki nem képes elõttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever.
A tanító, aki követõi között a templom árnyékában jár, nem bölcsességébõl ad át nékik, hanem hitébõl és szeretetébõl.
Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az õ bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.”

Vannak erõk, melyek azon munkálkodnak, hogy kibillentsenek (ezek egyre nyomatékosabbak és személyeskedõbbek) az egyensúlyomból, amit 2006 óta magamban érzek, õrzök, s vannak erõk, amelyek megtartani, támogatni igyekszenek. Nos, az eltelt évek bizonyították, hogy mondandóm nem csak aktuális, hanem megkerülhetetlen irányvonalat képvisel. Az is teljesen bizonyos, hogy a feladat, amit magamnak szabtam és amelyhez szellemi, lelki segítséget, s a körülöttem lévõk számára fizikai támogatást kapok elég kell legyen a cél eléréséhez, amelyet már – érzéseim szerint- elértem, s ami most zajlik, az már egy másik fejezet, amelyben a többes szám elsõ személye kap nagyobb hangsúlyt, a „mi” képében. Kialakult egy szellemi közösség, egy igen szûk mag és azon keresztül a terebélyesebb burok és mindenféle kapcsolatrendszer, amely az utat, melyet végig fogunk járni segíteni, de néhol gátolni is képesek. Sokan vannak velünk úgy, hogy ellenünkre vannak, de ellenségei így önmaguknak is, így nem lehet mindegyiket menteni, mert önmagát nem képes menteni. József Attilától olvassátok el figyelmesen az alábbi sorokat!

(Hová forduljon az ember...)
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?
Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerõs.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erõs!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.
Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgõ tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messzirõl szemlélni jó.
Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva õszi esõben lebontott hajjal bolyong
hûvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség õ, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kívül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.


Sokan feladták, sokan türelmetlenek és sokaknak egyszerûen elfogyott az életmelege ahhoz, hogy a megmutatott ajtón belépve az értelmüket használva kövessék a belsõ parancsnokuk hangját. Nem akarják látni, ami a szemük elõtt van, s nem akarják érteni, amit már százszor megrágtak, azt sem. „Kevés volt az, amit megtudtál, mert alig hitted, amit értettél!” Ákos

Ahogy közeledünk az eseményhorizonthoz (vagy az hozzánk), úgy lesz egyre több megzavarodottabb, csököttebb ember az egyik részrõl, a másikról viszont esélyes, hogy határozottan elkülönüljön az a kis, de határozott és magabiztos réteg, aki nem bizonytalan. Az alapot a család adja ehhez, s az a közösségi mag, amelyhez családtagként tartozónak érzi magát az illetõ. Azt hiszitek, hogy ettõl több kell? Többre van szükség? Nem is lehet többet elérni, hiába akarnál, s ha ezt elérted, akkor készen állsz arra, hogy a mintát átadhasd! A társadalom így szervezõdhet, ha nem így szervezõdött, akkor nem társadalom, „csak” csürhe lesz. Könnyû elvéteni az arányokat, de a célon túllõni nem lehet. A szeretet, mint szervezõ erõ nem eshet túlzásokba, mint ahogyan az igazság sem. Nem lehet sem túlszeretni, sem túl igazságosnak lenni, mert a kettõ egy és ugyanaz, s olyan sincs, hogy valami túl egész! Mert ami egész, az nem lehet sem túl kicsi, sem nagy, sem csúnya, sem szép. A család is ilyen szervezõdés, s mi eddig a nehézségek dacára, vagy éppen azért de együtt tudtunk haladni ezen az úton, bár még messze nem ért véget a próba, de az alapjaink stabilok. Ami a versírást illeti, hogy esetleg kétségei vannak valakinek a szerzõt illetõen, eleve nonszensz felvetés, de engedek a nárcisztikus kísértésnek és itt és most írok egyet, csak a fûzfa és a poéta kedvéért.

Süveget emeltem, s önmagamra leltem
mert a csúcsos födém, úgy borula fölém
mint az égi adó-vevõ, csillagjósló föveg
agyvelõ vevõje és adója, értelem szava-tolója.
Süvegem nem kalap!
A fejfedõ, hegytetõ, nem alap, mi lapos pala
hanem égbetörõ kupola, mi felhõk fölé lát
hol történnek csudák, és kobakomba hozza
mi képzelet volt, látomás, múlik minden nyomás
mert fedetlen föveggel
feddhetetlen söveggel váltok szót az Öreggel
aki koronás!
Korokon át tesz tüneményt
ad nekünk tudatos reményt,
hogy életünk egyszerre csak egy lehet,
de vége nincs, csak kegyelet,
ha kegyetlen is a nyelet,
mellyel keserû pilulád nyeled.
Süvegem bölcs, ami én nem vagyok,
de együtt Istennel lehetünk nagyok!
Megértettem: Te és Én, Mi, vagyok.

No ennyit a rigmusról, s itt talán be is kellene fejeznem, de van még valami, amit gondolatébresztõnek, rejtvénynek feladatként adok a számotokra! Ha megy, akkor rendben, ha nem, akkor sem csodálkozom rajta. Történt ugyanis, hogy Moszkvában bezártak egy iskolát a diákok csapnivaló „eredményei” miatt! Gondolom, liberális szellemû volt a képzés, vagy ott is a Lungodromároknak ment a szakképzésnek álcázott pénzlenyúlásos kartell. De nem az e kérdés., hanem az, hogy az orosz hadügyér a Dumában felvetette, hogy le kellene cseréltetni modern külhoni fegyverekre az orosz kézifegyvereket, a nemzetközi tekintélynek örvendõ Kalast is. Volt ám felzúdulás és skandalum, miközben én jót mosolyogtam a felvetésen, mert zseniális „ötletnek” tartom. Miért? Nos legyen ez a feladvány helye. Annyit elárulhatok, hogy amerikai, brit, német és izraeli összehasonlító példákkal, fegyvertípusokkal került összevetésre a Kalas. No ennyit mára!