Bejelentkezés
Cezaroképmás - Orbán Viktor - kivonatok
Az Orbán Viktorról eddig készült könyvek ( fõleg Debreczeni József és Kende Péter írásai ) nem fordítottak elég figyelmet a gyermek Orbán Viktor pszichofiziológiai fejlõdésére, holott ennek részletesebb elemzése magyarázhatja meg azt, hogy miért válhatott a 21. század sajátos cézárjává. Debreczeni egy politikus arcmását készítette el a legutóbbi könyvében ( Arcmás, Noran-Libro kiadó, Budapest, 2009. ). De Orbánnál nem errõl van szó, hanem egy cézárarcmásról, akibõl, amikor választani kellett, nem futballista, hanem politikus lett.
De bármilyen pályát is választott volna, éppen a pszichofiziológiai determináltsága folyományaként, megmaradt volna cézárnak, igaz, nem lett volna akkora befolyása a környezetére, mint most politikusként. Tehát ha meg akarjuk érteni Orbán személyiségét, akkor a gyermekkor elemzésével kell kezdenünk.
Cézárarcmás 2.
Gyermek- és ifjúkor 1.
A szülõi gyökerekrõl Dr. Kende Péter ad részletes tájékoztatást az A Viktor címû könyvében ( KendeArt kft, Budapest, 2002, a 8. és az azt követõ oldalak. )
...---...---...---...---...---...---...
...A családtól való elszakadást azonban maga az élet oldotta meg azzal, hogy Viktornak gimnáziumba kellett mennie. Székesfehérvárra került a Teleki Blanka gimnáziumba, amelyik erõs középiskolának számított. Itt mutatkozott meg az igazi személyiségének fõbb sajátossága. Kende így jellemezte a helyzetet: A középiskolában is rendetlen, neveletlen volt, különösebben a társai sem szerették, állandó hepciáskodása alapján az lett a gúnyneve: Kecó, ami a kekec kevéssé leplezett változata. Osztálytársai egyszer pulóverénél fogva fölakasztották a folyosón a kabát-akasztóra, és otthagyták lógni, kalimpálni, amíg Rimele tanár úr, aki éppen kilépett a fizikaszertárból, le nem akasztotta a fogasról. Ennek ellenére vezérkedési hajlama eredményesen mûködött, KISZ-titkár lett.
Egy bimbózó cezaromániás ember számára a katonaság felér egy pokollal, hiszen itt parancsra kell mindent tenni, engedélyt kell kérni az elöljárójától szinte mindenre, személyes szabadságában korlátozhatják, és így tovább a szörnyûségekkel, amit át kell élnie egy újoncnak. Az átlag ember mindezeket fogcsikorgatva tudomásul veszi, szükséges rossznak tekinti, amit túl kell élnie. Egy normális embernek esze ágában sincs megkérdõjelezni azt, hogy szükség van-e erre, hiszen tudja, tudnia kell azt, hogy a katonaság már csak ilyen, és minden demokratikus ország hadseregében szigorú fegyelem van. Még az Egyesült Államokéban is, amelyik pedig igazán a demokrácia mintaországa volt már akkor is.
De egy önjáró üzemmódban mûködõ cezaromániás személynek ezt nem lehetett megmagyarázni sem észérvekkel, sem pedig erõszakkal, tehát egy Orbán típusú személy számára a 10 hónapos katonaság valóban egyenlõ volt a pokollal. Kende ezt írja errõl az idõszakról: Orbán semmit nem volt hajlandó vagy képes elfogadni az egészbõl. Nem értette meg, miért kell fölállnia, ha bejön az elöljárója, miért kell pont reggel hatkor kelnie, mire valók a regulák, nem fogadta el, hogy létezik aláfölérendeltség. Ellenszegült mindennek, aztán eljutott ahhoz a kimondatlan kompromisszumhoz, hogy õ ugyan nem végez el semmit, amit elvárnak tõle, de ezért nem fenyítik meg, viszont kizárják minden kedvezménybõl. Eltelt négy hónap is, hogy a lábát sem tehette ki a laktanyából, nemhogy haza nem mehetett, de a városba, pár órás eltávozásra sem.
A katonai rend mellett azonban volt még egy másik tényezõ, ami ellenállást válthatott ki az elõfelvételisek között. Ebben a hadseregben ugyanis felerõsített módon jelentkezett az a politikai megdolgozás, ami a kaszárnya kapuján kívül egyre ernyedtebben jelentkezett. A politikai foglalkozások kötelezõek voltak, ahol a hivatalos marxista ideológiát nyomták teljes gõzzel, mit sem véve tudomásul abból, hogy maga a puha diktatúra rendszere recseg – ropog, és napjai meg vannak számlálva. Ez joggal válthatott ki ellenérzést olyan szabad gondolkodású személyekben, mint Orbán, Fodor, vagy Kövér László esetében. De a politikai szembenállást összekeverni a katonai renddel és az utóbbi negligálását úgy beállítani, mint a rendszer elleni fellépés, ahogyan többen értelmezték, alapvetõ elvi tévedés, a dolgok helytelen értékelése. Olyan személyek esetén, mint az elõbb említettek, azonban ez a két gyökeresen eltérõ aspektus egybemosódott, ami mutatta azt, hogy csak a saját értékrendjüket hajlandóak elfogadni. Ezért nem lehet akceptálni például Fodor azon gyakorlatát, miszerint az elöljáróit nem volt hajlandó „elvtárs”-ként szólítani. Ha egy hadseregben ez az elõírt rend, akkor ezt kell követni. Az USA hadseregében az „Uram” megszólítás a kötelezõ, ezért mindenkinek így kell szólítania a felettesét, még ha az illetõ alárendelt nem is tekinti annak.
Mindezt azért volt fontos hangsúlyozni, mert a Fidesz késõbbi gyakorlatában is megfigyelhetünk olyan tevékenységeket, amelyek rokoníthatóak a katonaságnál mutatott példákkal, és amelyek egy cezaromániás ember sajátos szemléletébõl, személyiségébõl vezethetõk le.
...---...---...---...---...---...---...
...A katonaságnál eltöltött 10 hónap után az elõfelvételisek kötelezõ almaszedésen vettek részt, ahol a munka elvégzése után féktelen ivászat, hajnalig tartó dajdajozás, nõk hajkurászása következett. Ezek során Simicska rendszeresen hülyére itta magát. Ezt hajlamosak lehetnénk úgy beállítani, hogy a fiatalok szokásos tombolása, de náluk egészen másról van szó! Olyan látszat alakult ki a környezetük szemében, hogy ez az új értelmiség-jelölt társaság minden eddiginél erõszakosabb és féktelenebb lesz a saját céljainak megvalósítása érdekében. Kende így ír errõl: Valami olyan erõ, olyan energia sütött belõlük, amely megkérdõjelezhetetlenné tette elviselhetetlen viselkedésüket. Egész környezetük úgy érezte: ezek most lenyelik a világot, hamm, bekapnak mindent. Ez a mindenkin átgázoló, az egész világot lenyelni akaró magatartás a Fidesznél a késõbbiek során általános magatartási formává alakult, és az erõszakosság, a féktelenség a hatalom iránti vágyban csapódott le. Talán most már mondanom sem kell, hogy ebben Orbán cezaromániájának óriási szerepe volt.
De térjünk vissza Orbán életének alakulására. Tehát 1982 õszén az egyetem diákja lett, ahol állam- és jogtudományt tanult. Ott különösebben nem érdekelte a tanulás, elegendõnek tartotta azt, ha bemagolta a tananyagot a vizsgákra és abszolválja azokat. Annál többet foglalkozott mással, például a focival. Ugyanakkor megmutatkozott benne a cézár mivolta, hiszen aktív részese volt annak a társaságnak, amelyik hírhedtté tette azt az évfolyamot. Kende így ír róluk: Elképesztõen elvadult társaság, törnek- zúznak, állandóan részegek, partiba vágják a csajokat. Múlt héten orvoshoz kellett vinni egy lányt, valahogy visszanyerni a tamponját, mert nem tudták megvárni, amíg kiveszi. ( im.: 15. lap ). Ez a korábbi személyiség elemzés után „érthetõ”, hiszen ebben az idõszakban Orbánban már kialakultak azok az alapvetõ személyiség struktúrák, amelyek rá jellemzõek.
Abban az idõben az egyetemeken divat volt ún. szakkollégiumokat szervezni. Ezeket elsõsorban azért szervezték, hogy kivonják a hallgatókat a mértéktelen ivászat, a kollégiumi szobákba zárkózás, vagy a folytonos hazajárás monotóniájából, és helyette olyan szakmai programokat szervezzenek, amivel kiegészíthetik az egyetemi oktatást. Az elsõ ilyen programot 1977-ben Kéri László indította el még a Budaörsi úton lévõ óriás kollégiumban mintegy 20-40 fõ részvételével. Ezek közé került Orbán is.
Húsz év mulva újra a bölcsõnél.
1983 tavaszán aztán a Ménesi út 12. szám alá költözött a szakkollégium, amelyik korábban apácazárda volt. Nekik sikerült belõle kuplerájt csinálni. Ez a villa sokkal nagyobb kényelmet biztosított a lakóinak. Ennek a kollégiumnak Stumpf István MSZMP-s tag volt az elsõ igazgatója. ( apósa az a Horváth István MSZMP vezér volt, aki abban az idõben belügyminiszter volt, tehát a fiúk balhéit sikerült mindig helyrehoznia. ) A Jogász Szakkollégium alakuló ülésére meghívta Kéri Lászlót is, aki azonban kezdetben szabadkozott, de végül mégis elment oda. Az ott történteket Kende az alábbiak szerint írta le:
…..az ülés vége felé az elnöklõ Stumpf hátraszólt az utolsó sorba:
– Kéri Laci még nem szólt hozzá! – Mert nem is akarok! – húzta el a száját Kéri.
– Ugyan már, Laci, micsoda dolog ez, miért nem akarsz? – erõsködött Stumpf.
– Mert ha én itt hozzászólok, akkor életem eddigi legnépszerûtlenebb beszédét fogom elõadni!
– Mondjad csak! Rajta! Tessék! Halljuk! – kiabáltak be többen.
– Az a helyzet, hogy nekem ebben a szakkollégiumban, abban, hogy ebbõl egyáltalán lett valami, az életembõl benne van jó három- négy év. De ebbõl a szakkollégiumból – ha itt laknék – én holnap kiköltöznék. Ez szörnyû, ami itt folyik, tiszta hülyék vagytok! – Dermedt csönd ülte meg a termet. Mindenki elhallgatott.
– Miért? – kérdezte Orbán.
– Hát, elnéztem itt ezt a három fiatalembert – felelt Kéri, Orbánra, Simicskára és Vargára mutatva –, és mindegyiküket kizárólag felszólító módban hallottam megszólalni. Ilyennek meg olyannak kell lenni! – szólnak –, demokratának kell lenni, mûveltnek kell lenni, toleránsnak kell lenni! Nem veszitek észre, hogy ezek csak parancsolni tudnak? Agresszívak, kirekesztõk és ellenségkeresõk! Azért költöznék ki innen holnap, mert nekem ne írja elõ senki, milyen legyek.
Ez nemigen illett bele a már- már pátoszos hangulatba, többeknek nagyon rosszul esett, s csak annyit értettek meg belõle, hogy Kéri most bántja õket. Olyan rumli lett, hogy majdnem fölbomlott az egész alakuló ülés. Többen arról suttogtak: Kéri már korábban is összeütközött az Orbán–Simicska kettõssel, s Orbán közölte vele: nem bízik meg benne, mert a hatalmat képviseli. Nos, Orbán most odapattant Kéri elé, és tizenkilenc éve minden lendületével üvöltve nekirontott: – Öreg, most boldog vagy, hogy öt perc alatt tönkre kúrtad három hónap összes munkáját, az egész megalakulást? – Ha három hónap munkája annyit ér, hogy öt perc alatt tönkre lehet tenni, akkor az olyan is! – válaszolt a szakkollégium-alapító. – De mondok én neked valamit, Viktor. Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla- féle Lenin- fiúknál. És tudod, mit? Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot, meg engem akasztass föl elsõként, mert mi még tudjuk, te ki voltál egykoron! – azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta nemcsak az együtt álldogáló kis csoportot, Orbánt, Stumpfot, Fodort, Kövért, Schmidt Pétert, de az egész szakkollégiumot is.( im.: 17-18. lap, kiemelések tõlem – Aristotle. )
Kéri László zsenialitását mutatta, hogy már akkor világosan látta, hogy Orbánban és társaiban milyen cezaromániás hajlam van és elõre vetítette az ország várható sorsát. Ma már tudjuk, hogy ennek 1998 és 2002 között alaposan megitta a levét az ország.
...---...---...---...---...---...---...
Cézárarcmás 7.
Egyetemi évek 3.
Azért volt pozitívuma is ennek az idõszaknak Orbán szellemi fejlõdésében. Debreczeni kis Athénként jellemezte ezt a szakkollégiumi rendszert ( im.: 29. és az azt követõ lapok ). Ennek mûködési feltételeit a kollégisták által elfogadott Szervezeti és Mûködési Szabályzat ( szmsz ) határozta meg. E szerint a legmagasabb döntéshozó szerv a közgyûlés, amelynek minden kollégista alanyi jogú tagja volt. A közgyûlés hozta létre a hattagú választmányt, amelynek a kollégium igazgatója is tagja volt. Az utóbbit természetesen az egyetem rektora mozdíthatta el a helyérõl és választhatott helyette mást, de ehhez a közgyûlés jóváhagyására volt szüksége. Az igazgató keze is meg volt kötve, hiszen minden döntését a választmánynak kellett jóváhagynia. Ennek ülésein pedig bárki részt vehetett. De ha bárkinek volt külön véleménye, akkor azt a faliújságon, illetve a Kollégiumi Értesítõ címû újságban közzétehette.
Debreczeni kitûnõen jellemezte ezt a szakkollégiumot: A szakkollégium tehát afféle inkubátorház volt, ahol a diktatúra közegébõl elszakítva és elkülönítve kicsiben, mintegy kísérleti jelleggel lehetett gyakorolni a demokratikus politikai tevékenység szinte valamennyi formáját. Az alkotmányozást, a törvényhozást, a végrehajtást, illetve mindezek alapját képezõ szabadságjogokat: az érdek-képviseleti, szervezkedési, a szólás- és a sajtószabadságot..... Állandó viták zajlottak, amelyekben érvelni kellett, bizonyítani és cáfolni, meggyõzni és kételyeket ébreszteni, hatni értelemre és érzelemre.
Debreczeni szerint a kollégiumban az alapítók öt csoportja volt elkülöníthetõ ( im.: 30-31. lap )
1. a két szervezõ tanár, Stumpf István és az egyik volt csoporttársa. Az igazgató Stumpfnak un. „primus inter pares” státusza volt, aki a kezdetektõl együttmûködött az Orbán vezette „kemény maggal”.
2. A „kemény mag”, amelyik 1983-ban kezdte a második évfolyamot az egyetemen, alapvetõen a Székesfehérvárról érkezõk voltak benne, és az Orbán – Simicska duó vitte a fõszerepet. Orbánra legfõképpen Simicska volt a legnagyobb hatással, aki három évvel volt idõsebb nála és csodálattal emlegette a „fantasztikus agyú” Lajost. ( látni fogjuk, hogy ez a „fantasztikus agy” volt annak a rengeteg lenyúlásnak a kitalálója, amelyeket még a Fidesz vezetõségi tagjai sem ismerhettek meg idõben. )
3. az un. „kísérleti csoport”, amelyiket alapvetõen három lány tartott össze, akik közösen jártak szórakozni és minden szabadidejüket együtt töltötték.. Ezek közül megemlítendõ Lévai Anikó, aki késõbb Orbán felesége, Pusztai Zsuzsa, aki Simicska felesége, és Handó Tünde, aki Szájer József felesége lett.
4. A negyed- és ötödéves „mohikánok”, akik már kevéssé kötõdtek a szakkollégiumhoz. Ide sorolható Kövér László, és Áder János.
5. Az elsõsök csoportja, akik között található volt Stumpf János, aki Stumpf István öccse és Kövér Szilárd, aki pedig Kövér László öccse volt. ( Kövér Szilárdot az APEH máig is keresi, mert hatalmas adótartozást halmozott fel. Nem kétséges, hogy csak a kormányváltásig fogja kutatni, mert utána, mint régi harcostársnak, elsimítják az ügyét. ) Ez a csoport szintén a „kemény mag” befolyása alatt volt.
A fenti strukturálódás több szempontból érdekes. Az egyik az, hogy addigra már Orbán sikeresen tudta mûködtetni a cezaromániás személyiségét, ami feltétlenül pozitív visszacsatolást jelentett számára. Ez pedig nyilván további erõt adott ahhoz, hogy tovább építse a személyiségét, hiszen azt a szûkebb környezete elfogadta, sõt támogatta. Ehhez persze olyan személyekre volt szüksége, mint például Simicska és Kövér, akik hasonlóképpen gondolkodtak, mint õ. Ma már hiába tennénk fel azt a kérdést, hogy mi lett volna ha....stb. Ennek ma már semmi jelentõsége sincs, de a személyiség fejlõdése szempontjából nélkülözhetetlenek a véletlenek szerepe.
A másik dolog pedig az, hogy ebben az idõszakban összejött az a „brancs”, amelyik késõbb a Fidesz gerincét fogja alkotni, akik késõbb a Parlament egyik legerõsebb frakciójává növik ki magukat. Ekkor jött létre olyan megbonthatatlan „szervezett felvilági” szövetség Orbán-Simicska-Kövér között, amelyiket semmilyen késõbbi ballépésük sem kezdhetett ki.
Most pedig idézzük ismét Kende interjúját Kéri Lászlóval, amelyben az utóbbi kitûnõen jellemzi ezt a szövetséget. ( im.: 3-4-5. lap. )
A Fideszben összesen három ember van, aki a mai napig nem lecserélhetõ: Orbán, Kövér és Simicska. Kövér és Simicska azok, akik tehetnek bármit, akikkel történhet bármi – Orbán soha nem fog leszakadni róluk. Mert nem tud. Azt ne higgye valaki is, Orbán Viktor nem volt és nincs tisztában azokkal a dolgokkal, amiket Simicska Lajos mûvelt, ne lenne tisztában azzal, milyenné vált Kövér László természete ! De ezek nem számítanak nála és neki. Ezek olyan régi, bejáratott barátságok, amelyekben már nincs helye semmiféle mérlegelésnek. Ha nem tudjuk elképzelni azokat az erõket, amelyek összehozták a nyolcvanas évek elején-közepén ezeket a fiúkat, s teremtettek köztük el nem múló lojalitást – soha nem fogjuk ezt megérteni. Abban a korban, amelyben sok-sok – ha nem is szó szerinti – üldöztetés, rugdosás érte õket, sokszorosan megélték: számíthatnak egymásra. És ebbõl azt a téves következtetést vonták le: csak egymásra számíthatnak. Semmi mást nem tudnak ennyire biztosan, mint ezt. Azzal a tíz- húsz emberrel, aki körülveszi õket – mint Gyõri Tibor, Kövér Szilárd, Stumpf János és még páran – minden létezõ emberi helyzetben kipróbálták egymást.
– Igen – vetem közbe –, azt hiszem, sokan elképzelni sem tudjuk, mekkora ereje van annak, amit közös gyökérnek hívunk. Együtt laktak, ismerték egymás mosdatlan szagát is; egymásnak adtak pénzt, ételt, kéglit; együtt buliztak, rúgtak be és józanodtak ki; együtt csajoztak és ugyanebbõl a körbõl nõsültek. S hogy a feleségek ugyanebbõl a körbõl valók, az még inkább megerõsíti az összetartozást.
– Igen, így van. Olyan erõs kötelék, akkora tõke ez, hogy kívülrõl alig megérthetõ. Nyolc-kilenc év volt mögöttük, mire csoporttá formálták magukat – nos, ez a csoport többé nem bomolhat föl. Fodor Gábor nem azért kerülhetett ki ebbõl a csoportból, mert akkor még csak zajlott a csoporttá válás folyamata, hanem azért, mert õ ki akart válni. A többiek nem akarnak. Nem is érné meg nekik.
S ez olyan mértékben és módon zárt, belsõ csoport-kultúra és csoport-norma, hogy mindent, ami ezen kívül van, mutációnak, elfajulásnak tart. Az õ összes erejük és tudásuk egymásban van. Következésképpen minden, ami ezen kívüli, az nem csak, hogy nem számít, de szinte nincs is. Amikor tehát oly sokan azt kérdezzük: de hát hogy létezik, hogy ezt és amazt, mondjuk, Simicska megteheti? – akkor nem értjük a dolog lényegét. Simicska ugyanis bármit megtehet, hiszen minden, amit nem õ tesz, nem számít és nincs. Magyar Bálint hiába szedi össze 11 pontban, mitõl és miként gengszter-kultúra a Fidesz mai értékrendje, milyen ez a politikai felvilág – ennek semmi, de semmi jelentõsége nincs, elvégre azt a Magyar Bálint mondta. Vagyis bármit ír, mond a külföldi sajtó, vagy itthoni újság, például Simicska valamely legújabb húzásáról – az bennük és számukra, elsõsorban pedig Orbán Viktor számára elõször nem tartalmilag megközelítendõ kérdés. Hanem az az elsõ lényegi elem: – Ez valami külsõ brancs háborúskodása, ha a Lajos így gondolta, akkor az így van jól! – Nem mérlegel tehát, mert attól kezdve, hogy Simicska tettérõl esik szó, a döntés – az, ami mérlegelés végeredménye kellene, hogy legyen – már elõre készen van: – Ha a Lajos így döntött, akkor az biztos így jó. – És kész.
– Ez tragikus! – jegyzem meg halkan.
– Hogy tragikus vagy természetes: ez egyéni megítélés dolga – folytatja Kéri. – Kun Béláék a tomszki táborban ugyanígy voltak együtt heten-nyolcan, abból lett a népbiztosok tanácsa. Igaz, az õ összeforrottságuknak volt külpolitikai támasza, a nagy Szovjetunió, valamint hatalmuk csak 133 napig tartott. Orbánék összeforrásának nem volt szüksége ekkora külsõ összetartó erõre, és a hatalmuk is ki tudja, mennyi ideig él, négy évig-e, vagy nyolcig-tizenkettõig. Orbánék ebbõl a csoport-normából ki tudtak hozni, és föl tudnak mutatni néhány olyan mintát, amelyben több százezer ember magára ismerhet. A politikai gengszter-miliõt eltakarja a politikai giccs: – Mi vagyunk a vidékiek! Mi vagyunk az elsõ generációs értelmiség! Mi vagyunk a romlatlanság! Mi már tudunk angolul! Mi vagyunk az új, a szaktudáson alapuló jövõ! – És így tovább. Ezek a szlogenek képesek eltakarni sok mindent. Fõképpen a tényleges cselekvéseket, az elkövetett disznóságokat. Hiszen mi tartotta össze a Kádár-éra politikai vezetõit? A kölcsönös bizalmatlanság és félelem. Mi tartotta össze az Antall-kormányt? Semmi, szét is esett folyton. Antall József szûk körben néhányszor bevallotta: saját kormánya tagjait nem is ismerte, kormányzás közben döbbent rá, kikkel dolgozik együtt. Mi tartotta össze a Horn-kormányt? Pláne semmi. Horn az emlékirataiban részletesen szól róla: úgy utálta saját kormányának vagy a felét, mint a fene, mélyen megvetette õket, egyetlen pillanatig sem bízott meg bennük. Ezeket a fiúkat viszont van, ami összetartja: az 1981 és -89 között megélt közös múlt hihetetlenül erõs csoport-kultúrája és csoport-nyomása. Õk ebben az idõszakban legalább egyszer már lejátszottak minden lehetséges konfliktus- helyzetet. Hallgatóként, katonaként, ellenzékiként, frissen végzett diplomásként, profi politikusként egyaránt. Megismerték egymást minden létezõ helyzetben. Tulajdonképpen az utolsó komoly szétválasztó élményük az volt, hogy a Fidesz alapítása után ki hogy viselkedett, amikor behívták az ügyészségre. Csaba Iván ezen elbukott, ki is került egy életre a Fidesz vonzáskörébõl. Aki viszont bent maradt, az örök idõkre tuti megbízható, jól döntõ, helyesen cselekvõ ember – az õ számukra. Vagyis – és ezért mondom, Péter, ha azt akarod, az olvasóid megértsék Orbán Viktort, sokkal többet foglalkozz a korai idõszakkal, az utolsó pár évet úgyis mindenki ismeri az újságokból, híradókból – a mai Orbán Viktor és környezete számára sokkal kevésbé meghatározó mind az 1990, mind az 1998 óta eltelt idõszak, mint a ’90 elõtti. Aki érteni akarja a 2001-es és 2002-es Orbánt, Kövért és a többieket, annak elsõsorban a ’90 elõtti Orbánt, Kövért kell megismernie, megértenie.. E csoportban ugyanis akkor, ’81 és ’90 között jött létre mindaz az érték, norma, érzés, szabály, amely ma is egyaránt mûködteti a csoportot mint egészet és egyes tagjait.
– Kéri Laci! Te milyennek látod az egykori tanítványt, a mai Orbán Viktort?
– Engem Orbán Viktor önmagában egyáltalán nem érdekel – ábrándított ki Kéri. – Õ legfeljebb csak kitûnõ amatõr színész, tehetséges ripacs, aki a legjobban tudja hozni azt a szerepet, amit a többiek megértettek vele. Nem az Orbán az érdekes, nem a Kövér, nem a Wermer, senki nem érdekes – csak a csoport együtt! Az a maximum tizenöt ember, és még a körülöttük lévõ másik tizenöt, akik velük együtt élték meg azt az évtizedet, és akik együtt elszánták magukat: márpedig mi vagyunk a jövõ! Itt nincsenek egyéni tulajdonságok. Csak fölhalmozott csoport-adottságok, -ismeretek, -képességek vannak, és csak ezek számítanak. Ha valaki kikerül ebbõl a csoportból, légüres térben marad. Fodor Gábor azóta a mai napig nem találja magát. Szerintem Orbánból is elõször Anikót, Gyõri Tibit, Kövér Szilárdot és különösen a focicsapatot kéne megérteni. A focicsapatot, Szabó László Tamást, Halasi Tibit, a Dénes fivéreket kell látni. Nagy Andort, Anikó barátját, aki a focisták közül az egyik legjobb játékos volt, s ma Orbán kabinetfõnökeként õ dönti el, Viktor kivel találkozik, mit olvas el, hová megy és hová nem; Stumpfot, aki ma az ország egyik elsõ embere. Ha ez a csoport fölbomlanék, tagjainak döntõ többsége pár hónapon belül alkoholista, pszichopata lenne – mert elfogyna körülötte a levegõ. Nincs is más választásuk egyénenként, mint együtt hatalmon maradni.
– Mihez van ennek a csapatnak együtt elhivatottság-érzete? – kérdem Kérit.
– A fekete lyuknak mihez van elhivatottság-érzete? – kérdez vissza. – Az is befelé sûríti az anyagot, a kozmoszt. Ez a garnitúra jóvátehetetlenül magányra, csalódásra, paranoiára van ítélve. Írva vagyon a jövõje. Minél tovább marad hatalmon, annál paranoiásabb, annál gonoszabb lesz. Annál bosszúállóbb lesz a tízmillióval szemben, aki nem érti õket. Ez a tizenöt ember, ha most megnyeri a választást, meg aztán megint – akkor egyre inkább büntetni fogja a magyar társadalmat saját mássága, jóvátehetetlen magánya miatt. ( Kiemelések tõlem – Tarski.. )
Tény, hogy Orbán valóban hihetetlen munkabírású politikus, aki mindenre képes, hogy sikerre vigye az elképzelését. Ezt persze lehet úgy magyarázni, hogy Orbán egy nemzeti hõs, egy elkötelezett demokrata, aki él-hal a munkájáért, és képes az életét feláldozni a demokráciáért, a nemzet haladásáért. Ez azonban már a személyi kultusz kialakulásához, illetve szándékos kialakításához vezet, ami a Fidesz kommunikációjának, valamint a Fidesz érdekkörébe tartozó médiáknak a legfontosabb célja és feladata. A politika alatti tömeg pedig beveszi, mert naponta ezt sulykolják belé, és egyébként is hajlamos a hatalomvágytól megvadult cézárokat vezérként maga fölé emelni. Ezekkel szemben nekem az a véleményem, hogy az Orbánban meglévõ kétségtelenül hatalmas munkabírás elsõsorban a temperamentumának tudható be, aminek a kialakulása viszont a korábbi elõéletének az egyenes folyománya.
De térjünk vissza 1987-hez, amikor Orbán már végzett az egyetemen, és átmenetileg munka nélkül maradt, majd késõbb a Soros alapítvány ösztöndíjasa volt. Ekkor két út állt elõtte. Vagy megmarad sima jogásznak és elvész a sok ezer ügyvéd, ügyész, vagy bíró között, vagy pedig a szakkollégiumban kialakult brancs segítségével valami újat hoz össze, ami kiemelheti a középszerbõl. Ha most visszatekintünk az eddigi fejtegetéseinkre, akkor egyértelmû, hogy melyiket választotta. Tehát az eddigi hõbörgésbõl, a totális szembenállás mindenkivel és mindennel szemben pozíciójából egyenes út vezetett a Fideszhez. Álljon itt befejezésül Pünkösti Árpád véleménye: Nemcsak Orbán Viktor érezte úgy, hogy emberileg kevesebb lesz, ha megszûnik az a közösség, amelyben olyan könnyû volt azonos célokat találni. Az a törekvés, hogy együtt maradjanak, fontos szerepet játszott a Fidesz létrehozásában is. ( Pünkösti Árpád: Szeplõtelen fogantatás 2. Népszabadság, 1999. 03. 13. )
...---...---...---...---...---...---...
1988. március 30-ra Diczházi és Kövér szervezett egy összejövetelt a Ménesi úti szakkollégium alagsorában lévõ helyiségbe, ahol kezdetben több név merült fel az új szervezet megnevezésére, míg végül a latin fides = hit, hûség, megbízhatóság, becsületesség, szavahihetõség jelentés után a Fidesz nevet jelölték meg. Némi nyelvészkedés után pedig a Fiatal Demokraták Szövetsége nevet vették fel.
Két nappal késõbb már sajtótájékoztatót szerveztek, ahogy megjelent a Szabad Európa Rádió, a Reuters, a BBC és egyéb más európai média képviselõi. Az európai ismeretség tehát adott volt. A hazai sajtó azonban még mélyen hallgatott a Fideszrõl. Késõbb tettek róla, hogy ez ne így legyen.
Ha ma 2010-ben visszatekintünk erre a naiv kezdeményezésre, miszerint a Fidesz megbízható, becsületes, szavahihetõ szervezetként definiálja magát, nos, akkor minimum mosolyognunk kell, bár én inkább sírni tudnék. Hol van már a tavalyi hó? - kérdezhetnénk most, hiszen már tudjuk azt, hogy a Lenin – fiúk szervezésében a legsumákabb, a legagyafúrtabb és minden hájjal megkent „szervezett felvilág” jött létre, amelyikben nyoma sincs az elõbbi polgári értékeknek. De ezt még tetézi a politika alatti tömegnek az a meggyõzõdése is, amit a Fidesz alakított ki magáról, amely szerint a Fidesz, és maga Orbán Viktor színtiszta tökély, és akikrõl a becsületesség, a hazafiasság, a demokratizmus, és ehhez hasonló tulajdonságok mintaképeit lehetne megalkotni.
Ha pedig Kéri László hasonlatát kölcsönvesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy 1988. március 30-án a politika egyetemes történetében új idõszámítás kezdõdött a Fidesz megalakításával, és éppúgy, mint Jézus Krisztus születésének idejét minden embernek kutya kötelessége ismerni itt a Földön. Nem csodálkoznék azon, hogy a 2010-es kormányváltás után a Fidesz történetét kötelezõ tananyagként oktatnák az egyetemeken, de legalábbis a szakkollégiumokban. Hogy stílszerûek legyenek.
Cézárarcmás 11.
Mártír alkotás és önfényezés 1.
Tehát 1988. március 30-a világtörténelmi esemény, amit maguk a Fideszesek is azzá akartak tenni. Erre azért is szükség volt, mivel a Fidesz megalapítása során a hazai médiában nem kaptak számukra megfelelõ hírverést. Most jött el annak az ideje, hogy Orbán és társai elkezdjék a politikai kekeckedést ( emlékszünk rá, hogy Orbánt a gimnáziumban Kecó gúnynévvel illették ). Ehhez jókora szerencsére volt szükségük. Az agonizáló hatalom elkövette azt a végzetes hibát, hogy komolyan vette a Fideszt, és törvénytelennek tekintette az ifjúsági szervezet megalakítását, amire semmilyen jogi okot sem tudott felsorakoztatni. Valószínûleg arra számított, hogy a tettetett kemény fellépéssel gátat szab a további ellenzéki szervezetek létrejöttének.
Cézárarcmás 12.
Mártír alkotás és önfényezés 2.
Egy új párt alapvetõ célja a tagság toborzása és a párt infrastruktúrájának kialakítása lehet. A tagság toborzásával nem lehetett probléma, hiszen akkor egy euforikus állapotban volt az ország és a fiatalok nyilván egy ifjúsági szervezetben érezhették jól magukat. A részleteket mellõzöm, azt Kende könyvében elolvashatja mindenki.
Csupán egy momentumra hívom fel a figyelmet. Természetesen adódott az, hogy sokan bizonyos részlet kérdésekben nem értettek egyet az akkor még informális vezetõkkel, a Lenin-fiúkkal. Az ilyen gondokat azzal intézték el, fõként Kövér, hogy ha valami nem tetszik, akkor ki lehet lépni, vagy nem kell belépni a pártba. Tehát már itt jelentkezik náluk a kompromisszum készség hiánya, ami a késõbbi politikai tevékenységük során is jelentkezik. Nem véletlen tehát, hogy nagyon sokan kiléptek, illetve be sem léptek a Fideszbe. De ugyanennek a problémának a másik vetülete az, hogy már akkor a Lenin-fiúk a Fideszt a saját vállalkozásuknak tekintették, ahol õk a fõvállalkozók, és akik hozzájuk csatlakoznak, azokból csak alvállalkozó lehet. Nincs Európában olyan párt, ahol 20 éven keresztül ugyanazon csoport tartja a kezében a hatalmat, csak a Fidesznél, ahol ezt ma már természetesnek tartják és a kívülrõl jövõk tudomásul veszik.
Cézárarcmás 15.
Cezaromániás személyiség 1.
Most érkeztünk el ahhoz, hogy a cezaromániás személyiség fõbb ismérveit megjelöljük.
1. gátlástalan hatalomvágy. Általában véve a hatalom megszerzése két okból történhet. Az egyik ok az, amikor a politikusok a politikai programjukat kívánják megvalósítani, amihez maga a hatalom csupán eszközként szolgál. Ilyen esetekben azonban a hatalomtól való megválás minden zökkenõ nélkül megtörténhet, tehát nincs személyiségzavar akkor, amikor a hatalomtól, vagy a vágyott hatalomtól el kell búcsúzni. A másik eset az, ha a hatalmat annak velejárói miatt kívánják megszerezni, és a politikai program megvalósítása csak másodlagos szerepet játszik. Ebben az esetben a hatalom megszerzésében a fõ motívum a hatalom, mint cél elérése. Hiszen ebben a helyzetben lehetséges azokat a járulékos elõnyöket bezsebelni, amivel maga a hatalom birtoklása jár. Ilyen járulékos elõny lehet a megfelelõ informáltság, vagy bizonyos pénzügyi források elérése. De ide sorolhatók például a szabadságjogok is, amiért tudjuk nagyon jól, sok forradalmi megmozdulás történt nemzetünk történetében.
Orbán esetében egyértelmûen kimutatható az, hogy a hatalom mint cél jelentkezett. Ennek illusztrálására Debreczenitõl hozok példát ( im.: 53. lap. ) 1990 áprilisában a megnyert választás után a Fidesz vezérkara Orbán szüleinek velencei-tavi nyaralójában gyûltek össze. Ekkor Lovas Zoltán sajtófõnök Orbánnak szegezte a kérdését: - Igaz-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság? Orbán pedig így felelt: - Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk. Magyarán Orbán az elsõ perctõl kezdve a megszerzett hatalmat a saját céljaira kívánta felhasználni, azaz a saját szabadságjogait kiterjeszteni olyan cselekményekre, dolgokra, amelyek a törvényesség határain kívül estek.
Orbán esetében azonban az elvesztett hatalom súlyos személyiségzavarhoz vezetett 2002-ben. Ebben az idõben néhány hétig semmit sem lehetett róla hallani, és a pesti pletyka arról szólt, hogy a sógorokhoz kellett mennie némi idegrendszeri karbantartásra. Ez joggal feltételezhetõ, hiszen a vereségük idején láthatóan összetört volt, de a jelzett idõszak után lelkileg megújulva láthattuk viszont. Mindez azért fontos momentum számunkra, mert ez is alátámasztja azt, hogy a hatalom számára különleges jelentõséggel bír. Ugyanis, ha nem lenne az, akkor súlyos pszichés zavarokat sem okozott volna számára.
2. fejlett küldetéstudat. Ez az ismertetõjegy az elõzõ ismertetõjegybõl következik, hiszen valamivel meg kell magyarázni azt, hogy miért van szükség a hatalom megszerzésére. Azért, mert nekik olyan történelmi küldetésük van, hogy kivívjanak többlet szabadságjogokat és Magyarországon egy demokratikusabb rendszert hozzanak létre. Figyeljük meg, hogy ezt is lehet pozitív alapállásból hirdetni, tehát valóban egy új és fejlettebb rendszer létrehozása érdekében vállalhatnak történelmi szerepet. De ezt csak általában utólag lehet megítélni, hiszen a hatalmi harc eldõltéig bárki mondhat bármit. Csak a tényleges intézkedések mondhatják meg azt, hogy valóban a történelmi küldetésük szerint cselekedtek, vagy pedig nem.
Orbán esetében elég késõn derülhetett ki az, hogy mirõl is van szó. Tudjuk, hogy 8 éven keresztül ellenzékben volt a rendszerváltozás után, és csak 1998-ban jutott olyan helyzetbe, hogy a „megnövekedett szabadságjogaival” éljen. Ez akkor történhetett meg, amikor a székházukat eladták és az így szerzett pénzt a fantasztikus agyú Simicska megfialtatta a saját zsebükre. De ehhez hasonlókra még tömegével lehetne példákat hozni, ami bizonyítja azt, hogy a hatalom Orbán számára valóban cél volt és a fejlett küldetéstudat pedig ezt támasztotta alá, magyarázta meg.
3. féktelen agresszivitás, ami az elõzõ kettõbõl egyenesen következik. Hiszen a hatalomvágy kielégítése érdekében, illetve a küldetéstudatuknak megfelelõen a nagyon akarni kell magát a hatalmat annak érdekében, hogy kellõ súlyt adjanak a követelésüknek. A hatalom korábbi birtokosainak nyilvánvalóan az a céljuk, hogy megtartsák a hatalmukat, ezért minden lehetséges eszközzel fellépnek az új trónkövetelõkkel szemben.
Ez a két ellentétes cél aztán nyílt konfliktushoz szokott vezetni, amelyeknek azonban a történelem során rendkívül sok változata alakult ki. A legvéresebb változat az volt, hogy egy forradalom során a hatalom korábbi birtokosait egyszerûen lemészárolják. Volt azonban vértelen forradalom is, de ebben világosan külön volt választható a régi hatalom és az új trónkövetelõk hada. Orbánék színre lépésekor már nem volt jellemzõ a véres leszámolás, ezért a békés átmenet útját lehetett választani. De az agresszivitás abban azért megmutatkozott, hogy a tüntetések, a nagygyûlések során legalábbis virtuálisan a korábbi rendszer híveinek a likvidálását helyezték kilátásba. Erre bizonyíték Németh Zsoltnak az a kijelentése, hogy a földbe kell döngölni a korábbi hatalom képviselõit. Ez az agresszív jelleg azonban mind a mai napig megtalálható némelyik Fideszes képviselõ retorikájában. Közülük elsõ helyen említendõ Kövér László, aki az akasztós kijelentéseivel szerzett „elévülhetetlen érdemeket”.
A Fidesz agresszivitása mind a mai napig, tehát 2010-ig kimutatható a retorikájukban, ami nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy megkülönböztessék magukat az MSZP-tõl, mint a korábbi hatalom utódpártjától. Ez a módszer azonban az elmúlt 20 év alatt oda vezetett, hogy az ország úgymond ketté szakadt. Ennek az lett a következménye, hogy az alapvetõ reformokat, a nagy elosztó rendszerek átalakítását nem tudták megvalósítani. Most ne részletezzük az okokat, itt csupán az a lényeg, hogy egy cezaromániás személy és egy saját képére átalakított párt is hibáztatható azzal, hogy ide jutottunk. Vagyis a cezarománia káros hatása nyilvánvalóan jelentkezett.
4. A hatalom expanziója. Ez a sajátosság is levezethetõ az elõzõ három sajátosságból. Ugyanis akiben a hatalomvágy különösen erõsen jelentkezik, annak nincs olyan nagy hatalom, amit ne szeretne birtokolni. A minél nagyobb hatalom megszerzésének vágya már-már olyan lelki kényszerré válhat, hogy az már a személyiség nyilvánvaló torzulásához vezethet. Ez többek között abban is megnyilvánulhat, hogy céltudatosan rombol. Orbán esetében ilyenre már a gyermekkorban is láttunk példát a mákos bejgli ügy kapcsán. De késõbb is volt sok ilyen eset, amikor a hatalom iránti vágy miatt inkább rombolt.
A Fidesz történetébõl ismerjük, hogy elnököt csak viszonylag késõn választottak a párt élére. Ekkor két személy jöhetett számításba: Fodor és Orbán. Az elõbbi a gentelemen's agreement nevében lemondott az elnöki posztról Orbán javára. Ez volt Fodor második súlyos hibája! Orbán ugyanis késõbb nem támogatta Fodort abban, hogy a „szõke herceg” legyen a választmány elnöke. Tudjuk, hogy ezt követõen sok régi Fideszes hagyta el a pártot, ami nyilván veszteséget jelentett számukra. Itt azonban az a lényeges, hogy Orbán vállalta azt a kockázatot, hogy a párton belül szakadás lesz, csakhogy a párt vezérévé válhasson. Tehát a hatalomvágy fölébe kerekedett a józan észnek, a rombolás nyilvánvaló.
Cézárarcmás 16.
...---...---...---...---...---...---...
A személyiség mûködési terének második dimenziója a konkrét társadalmi, gazdasági környezet. Egy személyiség mindig egy konkrét idõben, egy konkrét társadalomban él, ami természetszerûen határozza meg a lehetõségeit. Ha pedig a hatalom birtoklásának vonatkozásában vizsgáljuk a társadalmak változását, akkor azt láthatjuk, hogy a demokratizálódás folyamata töretlenül halad elõre, azaz az egyes szabadságjogok egyre több személy számára lesznek elérhetõk, egyre általánosabbá, és teljesebbé válik. Ez azzal jár, hogy minél fejlettebb társadalmi, gazdasági alakulatban él az egyén, annál kevesebb lehetõsége van a totális hatalom megszerzésére, birtoklására és a cezaromániás személyiségének a kiélésére. Ilyen szempontból minden korábbi történelmi idõszak úgymond „jobb” volt a cezaromániás személyeknek, hiszen nagyobb lehetõség volt a személyiségüknek megfelelõ viselkedés forma mûködtetésére. Magyarán: amit például Hitlernek és Mussolininek meg lehetett tenni a maga korában, az ma már teljességgel lehetetlen Orbán számára. Tehát itt már egyáltalán nincs és nem is lehet párhuzam közöttük.
A személyiség mûködési terének harmadik dimenziója a szûkebb értelemben vett környezete. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek sikerül-e olyan konkrét társadalmi helyzetet kialakítani önmaga számára, hogy a szûkebb értelemben vett környezete úgymond engedi mûködni a cezaromániás személyiségét. Ez a környezet azonban sokféle formáció lehet, kezdve például a családnál, egy cezaromániás apával, vagy egy munkahely esetén, egy türannosz fõnök személyében. Általában véve: minél magasabb társadalmi, ezáltal pedig hierachikus szintre kerül egy cezaromániás személy, annál nagyobb hatalomra tehet szert, annál nagyobb lehet a kisugárzása és annál nagyobb kárt okozhat a környezetének. Ha ezt a dimenziót tekintjük az összehasonlítás alapjául, akkor sincs, és nem lehet párhuzam a három vizsgált személy esetében. Amíg ugyanis a két diktátor erõszak útján tartotta fenn ( átmenetileg ) a hatalmát, addig ma Orbán esetében ilyen nem lehetséges az európai demokratikus normák miatt. Tehát minden párhuzamosságra vonatkozó állítás téves, vagy eleve rosszindulatú.
Cezaromániás önelégültség.
Összegezve az eddigi elemzésünket azt állapíthatjuk meg, hogy egy konkrét egyén személyisége mindig ennek a három dimenziónak a találkozási pontjában tárgyiasul. Tehát eleve rossz az a kiindulópont, hogy különbözõ korokban élõ személyiségeket hasonlítsunk össze, még ha azok egyébként valóban cezaromániás személyiségek is.
Ki kell azonban térnünk még egy fontos problémára. Láttuk azt, hogy a demokratizálódás folyamata és a cezaromániás személyiség mûködtetésének lehetõsége szembe megy egymással. Minél totálisabb a demokratizálódás, annál kevésbé van lehetõség a cezaromániás személyiség mûködtetésére. Ilyen esetekben két lehetõség van. Az egyik az, hogy az egyén tudomásul veszi ezt az önmaga által megváltoztathatatlan helyzetet és a cezaromániáját elfojtja, gátlás alá veszi. Ez mindenképpen belsõ feszültségeket generálhat, ami esetenként a személyiség összeomlásához vezethet. A másik lehetõség pedig az, hogy tudomásul véve a demokratizálódás tényét, az adott jogi, morális kereteket nem, vagy csak kevéssé lépi át és a környezetében ( amelyiket már korábban alkalmassá tett a cezaromániás személyiségének mûködtetésére ) éli ki a hatalmi vágyait. Valahogy így néz ki Orbán Viktor cezaromániája. Létezik egy párt, a Fidesz, amelyiket már korábban úgy alakított ki, hogy abban minden kétséget kizáróan, megkérdõjelezhetetlenül õ az egyszemélyi vezetõ, a vezér és ebben a kvázi-társadalomban, ebben a virtuális hatalmi térben él és mûködteti a cezaromániáját.
Közben pedig a reális társadalomban tudomásul veszi, mert kénytelen tudomásul venni, hogy a teljes társadalmi folyamatot nem egyedül õ irányítja, és idõnként nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan õ azt elképzelte, vagy szerette volna. Ebben az esetben a cezaromániás személyisége összeroppan és súlyos depressziós állapot áll elõ. Erre kiváló példa a 2002-es választási vereséget követõ depressziója. Csak a kiváló orvosainak köszönhette azt, hogy ismét talpra tudott állni. De nem nehéz elõre vetíteni a jövõt, amikor hasonló eset fog elõállni, és akkor ismét, de lényegesen súlyosabb személyiség zavara lehet, amit az orvosok csak még nagyobb nehézségek leküzdésével fognak majd meggyógyítani. Egy erõsen cezaromániás személyiségbe eleve bele van kódolva az, hogy a személyisége összeroppan. Az meg már csak idõ kérdése, hogy mikor.
Természetszerûen adódik az a kérdés, hogy ilyen cezaromániás személy miniszterelnökként mit fog tenni, egy esetleges Fideszes választási gyõzelem esetén. Azt kell mondanom, hogy meglehetõsen behatároltak lesznek a lehetõségei. Ennek okait a következõkben látom. Az elsõ és legfontosabb az, hogy a demokratizálódás folyamata az elmúlt 20 év alatt is töretlenül haladt elõre, tehát ez tovább szûkítette a mozgásterét. A másik az, hogy az európai jogi, morális normák eleve meghatározzák azt, hogy mit tehet, mivel ezeknek feltétlenül meg kell felelnie. Egyébként ugyanis nem maradhatna szalonképes az Európai Unióban és az Európai Néppártban sem. A harmadik az, hogy a magyar Alkotmány szintén kijelöli azt a mozgásteret, amelyen belül gondolkodhat. Egy alkotmány módosítás pedig, akár lesz rá lehetõsége, akár nem, meglehetõsen nagy kockázatot jelent, hiszen az bármikor visszaüthet reája is. A negyedik, de szintén fontos tényezõ pedig az, hogy a jelenlegi gazdasági, szociális válság az eddigi lehetõségeket is még inkább beszûkítette.
Tehát Orbán nem lesz irigylésre méltó helyzetben. Mindezek ellenére már most megjósolható az, hogy a Debreczeni József által vizionált autokratikus populizmust mindenképpen mûködtetni fogja a saját elhívatottságának bizonyítására. Az is biztosnak tekinthetõ, hogy a korábbi szervezett felvilágot szintén beindítja és a különbözõ manipulációknak bõ teret fog adni. Ezekért a továbbiak során mindig támadható lesz, hiszen végül is a törvényességet, a moralitást ássa alá. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy ilyen piszkos ügyek miatt megbukik, és a politika porondjáról ideje korán távoznia kell.
Mindezek a dolgok azt a látszatot fogják kelteni, hogy a demokráciát, mint totalitást veszélyeztetik. De ez valóban csak látszat, ami a modern demokrácia lényegének nem kellõ ismerete, vagy félremagyarázása okán állhat elõ, de ez alkalmas lehet arra, hogy Orbánt diktátorként jellemezzék. Orbán nem diktátor, mert nem is válhat azzá, mivel a demokrácia alapvetõ pilléreit ab ovo nem tudja aláásni. Magyarán: minden korábbi minõsítésem, és kritikám ellenére azt kell mondanom, és ez a sorozatom végkövetkeztetése, hogy a Fidesz demokratikus párt és annak vezére Orbán Viktor demokrata.
Vége.
Debrecen, 2010. március - április.
Forrás: Tarski blogja
De bármilyen pályát is választott volna, éppen a pszichofiziológiai determináltsága folyományaként, megmaradt volna cézárnak, igaz, nem lett volna akkora befolyása a környezetére, mint most politikusként. Tehát ha meg akarjuk érteni Orbán személyiségét, akkor a gyermekkor elemzésével kell kezdenünk.
Cézárarcmás 2.
Gyermek- és ifjúkor 1.
A szülõi gyökerekrõl Dr. Kende Péter ad részletes tájékoztatást az A Viktor címû könyvében ( KendeArt kft, Budapest, 2002, a 8. és az azt követõ oldalak. )
...A családtól való elszakadást azonban maga az élet oldotta meg azzal, hogy Viktornak gimnáziumba kellett mennie. Székesfehérvárra került a Teleki Blanka gimnáziumba, amelyik erõs középiskolának számított. Itt mutatkozott meg az igazi személyiségének fõbb sajátossága. Kende így jellemezte a helyzetet: A középiskolában is rendetlen, neveletlen volt, különösebben a társai sem szerették, állandó hepciáskodása alapján az lett a gúnyneve: Kecó, ami a kekec kevéssé leplezett változata. Osztálytársai egyszer pulóverénél fogva fölakasztották a folyosón a kabát-akasztóra, és otthagyták lógni, kalimpálni, amíg Rimele tanár úr, aki éppen kilépett a fizikaszertárból, le nem akasztotta a fogasról. Ennek ellenére vezérkedési hajlama eredményesen mûködött, KISZ-titkár lett.
Egy bimbózó cezaromániás ember számára a katonaság felér egy pokollal, hiszen itt parancsra kell mindent tenni, engedélyt kell kérni az elöljárójától szinte mindenre, személyes szabadságában korlátozhatják, és így tovább a szörnyûségekkel, amit át kell élnie egy újoncnak. Az átlag ember mindezeket fogcsikorgatva tudomásul veszi, szükséges rossznak tekinti, amit túl kell élnie. Egy normális embernek esze ágában sincs megkérdõjelezni azt, hogy szükség van-e erre, hiszen tudja, tudnia kell azt, hogy a katonaság már csak ilyen, és minden demokratikus ország hadseregében szigorú fegyelem van. Még az Egyesült Államokéban is, amelyik pedig igazán a demokrácia mintaországa volt már akkor is.
De egy önjáró üzemmódban mûködõ cezaromániás személynek ezt nem lehetett megmagyarázni sem észérvekkel, sem pedig erõszakkal, tehát egy Orbán típusú személy számára a 10 hónapos katonaság valóban egyenlõ volt a pokollal. Kende ezt írja errõl az idõszakról: Orbán semmit nem volt hajlandó vagy képes elfogadni az egészbõl. Nem értette meg, miért kell fölállnia, ha bejön az elöljárója, miért kell pont reggel hatkor kelnie, mire valók a regulák, nem fogadta el, hogy létezik aláfölérendeltség. Ellenszegült mindennek, aztán eljutott ahhoz a kimondatlan kompromisszumhoz, hogy õ ugyan nem végez el semmit, amit elvárnak tõle, de ezért nem fenyítik meg, viszont kizárják minden kedvezménybõl. Eltelt négy hónap is, hogy a lábát sem tehette ki a laktanyából, nemhogy haza nem mehetett, de a városba, pár órás eltávozásra sem.
A katonai rend mellett azonban volt még egy másik tényezõ, ami ellenállást válthatott ki az elõfelvételisek között. Ebben a hadseregben ugyanis felerõsített módon jelentkezett az a politikai megdolgozás, ami a kaszárnya kapuján kívül egyre ernyedtebben jelentkezett. A politikai foglalkozások kötelezõek voltak, ahol a hivatalos marxista ideológiát nyomták teljes gõzzel, mit sem véve tudomásul abból, hogy maga a puha diktatúra rendszere recseg – ropog, és napjai meg vannak számlálva. Ez joggal válthatott ki ellenérzést olyan szabad gondolkodású személyekben, mint Orbán, Fodor, vagy Kövér László esetében. De a politikai szembenállást összekeverni a katonai renddel és az utóbbi negligálását úgy beállítani, mint a rendszer elleni fellépés, ahogyan többen értelmezték, alapvetõ elvi tévedés, a dolgok helytelen értékelése. Olyan személyek esetén, mint az elõbb említettek, azonban ez a két gyökeresen eltérõ aspektus egybemosódott, ami mutatta azt, hogy csak a saját értékrendjüket hajlandóak elfogadni. Ezért nem lehet akceptálni például Fodor azon gyakorlatát, miszerint az elöljáróit nem volt hajlandó „elvtárs”-ként szólítani. Ha egy hadseregben ez az elõírt rend, akkor ezt kell követni. Az USA hadseregében az „Uram” megszólítás a kötelezõ, ezért mindenkinek így kell szólítania a felettesét, még ha az illetõ alárendelt nem is tekinti annak.
Mindezt azért volt fontos hangsúlyozni, mert a Fidesz késõbbi gyakorlatában is megfigyelhetünk olyan tevékenységeket, amelyek rokoníthatóak a katonaságnál mutatott példákkal, és amelyek egy cezaromániás ember sajátos szemléletébõl, személyiségébõl vezethetõk le.
...A katonaságnál eltöltött 10 hónap után az elõfelvételisek kötelezõ almaszedésen vettek részt, ahol a munka elvégzése után féktelen ivászat, hajnalig tartó dajdajozás, nõk hajkurászása következett. Ezek során Simicska rendszeresen hülyére itta magát. Ezt hajlamosak lehetnénk úgy beállítani, hogy a fiatalok szokásos tombolása, de náluk egészen másról van szó! Olyan látszat alakult ki a környezetük szemében, hogy ez az új értelmiség-jelölt társaság minden eddiginél erõszakosabb és féktelenebb lesz a saját céljainak megvalósítása érdekében. Kende így ír errõl: Valami olyan erõ, olyan energia sütött belõlük, amely megkérdõjelezhetetlenné tette elviselhetetlen viselkedésüket. Egész környezetük úgy érezte: ezek most lenyelik a világot, hamm, bekapnak mindent. Ez a mindenkin átgázoló, az egész világot lenyelni akaró magatartás a Fidesznél a késõbbiek során általános magatartási formává alakult, és az erõszakosság, a féktelenség a hatalom iránti vágyban csapódott le. Talán most már mondanom sem kell, hogy ebben Orbán cezaromániájának óriási szerepe volt.
De térjünk vissza Orbán életének alakulására. Tehát 1982 õszén az egyetem diákja lett, ahol állam- és jogtudományt tanult. Ott különösebben nem érdekelte a tanulás, elegendõnek tartotta azt, ha bemagolta a tananyagot a vizsgákra és abszolválja azokat. Annál többet foglalkozott mással, például a focival. Ugyanakkor megmutatkozott benne a cézár mivolta, hiszen aktív részese volt annak a társaságnak, amelyik hírhedtté tette azt az évfolyamot. Kende így ír róluk: Elképesztõen elvadult társaság, törnek- zúznak, állandóan részegek, partiba vágják a csajokat. Múlt héten orvoshoz kellett vinni egy lányt, valahogy visszanyerni a tamponját, mert nem tudták megvárni, amíg kiveszi. ( im.: 15. lap ). Ez a korábbi személyiség elemzés után „érthetõ”, hiszen ebben az idõszakban Orbánban már kialakultak azok az alapvetõ személyiség struktúrák, amelyek rá jellemzõek.
Abban az idõben az egyetemeken divat volt ún. szakkollégiumokat szervezni. Ezeket elsõsorban azért szervezték, hogy kivonják a hallgatókat a mértéktelen ivászat, a kollégiumi szobákba zárkózás, vagy a folytonos hazajárás monotóniájából, és helyette olyan szakmai programokat szervezzenek, amivel kiegészíthetik az egyetemi oktatást. Az elsõ ilyen programot 1977-ben Kéri László indította el még a Budaörsi úton lévõ óriás kollégiumban mintegy 20-40 fõ részvételével. Ezek közé került Orbán is.
Húsz év mulva újra a bölcsõnél.
1983 tavaszán aztán a Ménesi út 12. szám alá költözött a szakkollégium, amelyik korábban apácazárda volt. Nekik sikerült belõle kuplerájt csinálni. Ez a villa sokkal nagyobb kényelmet biztosított a lakóinak. Ennek a kollégiumnak Stumpf István MSZMP-s tag volt az elsõ igazgatója. ( apósa az a Horváth István MSZMP vezér volt, aki abban az idõben belügyminiszter volt, tehát a fiúk balhéit sikerült mindig helyrehoznia. ) A Jogász Szakkollégium alakuló ülésére meghívta Kéri Lászlót is, aki azonban kezdetben szabadkozott, de végül mégis elment oda. Az ott történteket Kende az alábbiak szerint írta le:
…..az ülés vége felé az elnöklõ Stumpf hátraszólt az utolsó sorba:
– Kéri Laci még nem szólt hozzá! – Mert nem is akarok! – húzta el a száját Kéri.
– Ugyan már, Laci, micsoda dolog ez, miért nem akarsz? – erõsködött Stumpf.
– Mert ha én itt hozzászólok, akkor életem eddigi legnépszerûtlenebb beszédét fogom elõadni!
– Mondjad csak! Rajta! Tessék! Halljuk! – kiabáltak be többen.
– Az a helyzet, hogy nekem ebben a szakkollégiumban, abban, hogy ebbõl egyáltalán lett valami, az életembõl benne van jó három- négy év. De ebbõl a szakkollégiumból – ha itt laknék – én holnap kiköltöznék. Ez szörnyû, ami itt folyik, tiszta hülyék vagytok! – Dermedt csönd ülte meg a termet. Mindenki elhallgatott.
– Miért? – kérdezte Orbán.
– Hát, elnéztem itt ezt a három fiatalembert – felelt Kéri, Orbánra, Simicskára és Vargára mutatva –, és mindegyiküket kizárólag felszólító módban hallottam megszólalni. Ilyennek meg olyannak kell lenni! – szólnak –, demokratának kell lenni, mûveltnek kell lenni, toleránsnak kell lenni! Nem veszitek észre, hogy ezek csak parancsolni tudnak? Agresszívak, kirekesztõk és ellenségkeresõk! Azért költöznék ki innen holnap, mert nekem ne írja elõ senki, milyen legyek.
Ez nemigen illett bele a már- már pátoszos hangulatba, többeknek nagyon rosszul esett, s csak annyit értettek meg belõle, hogy Kéri most bántja õket. Olyan rumli lett, hogy majdnem fölbomlott az egész alakuló ülés. Többen arról suttogtak: Kéri már korábban is összeütközött az Orbán–Simicska kettõssel, s Orbán közölte vele: nem bízik meg benne, mert a hatalmat képviseli. Nos, Orbán most odapattant Kéri elé, és tizenkilenc éve minden lendületével üvöltve nekirontott: – Öreg, most boldog vagy, hogy öt perc alatt tönkre kúrtad három hónap összes munkáját, az egész megalakulást? – Ha három hónap munkája annyit ér, hogy öt perc alatt tönkre lehet tenni, akkor az olyan is! – válaszolt a szakkollégium-alapító. – De mondok én neked valamit, Viktor. Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok ti a Kun Béla- féle Lenin- fiúknál. És tudod, mit? Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot, meg engem akasztass föl elsõként, mert mi még tudjuk, te ki voltál egykoron! – azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta nemcsak az együtt álldogáló kis csoportot, Orbánt, Stumpfot, Fodort, Kövért, Schmidt Pétert, de az egész szakkollégiumot is.( im.: 17-18. lap, kiemelések tõlem – Aristotle. )
Kéri László zsenialitását mutatta, hogy már akkor világosan látta, hogy Orbánban és társaiban milyen cezaromániás hajlam van és elõre vetítette az ország várható sorsát. Ma már tudjuk, hogy ennek 1998 és 2002 között alaposan megitta a levét az ország.
Cézárarcmás 7.
Egyetemi évek 3.
Azért volt pozitívuma is ennek az idõszaknak Orbán szellemi fejlõdésében. Debreczeni kis Athénként jellemezte ezt a szakkollégiumi rendszert ( im.: 29. és az azt követõ lapok ). Ennek mûködési feltételeit a kollégisták által elfogadott Szervezeti és Mûködési Szabályzat ( szmsz ) határozta meg. E szerint a legmagasabb döntéshozó szerv a közgyûlés, amelynek minden kollégista alanyi jogú tagja volt. A közgyûlés hozta létre a hattagú választmányt, amelynek a kollégium igazgatója is tagja volt. Az utóbbit természetesen az egyetem rektora mozdíthatta el a helyérõl és választhatott helyette mást, de ehhez a közgyûlés jóváhagyására volt szüksége. Az igazgató keze is meg volt kötve, hiszen minden döntését a választmánynak kellett jóváhagynia. Ennek ülésein pedig bárki részt vehetett. De ha bárkinek volt külön véleménye, akkor azt a faliújságon, illetve a Kollégiumi Értesítõ címû újságban közzétehette.
Debreczeni kitûnõen jellemezte ezt a szakkollégiumot: A szakkollégium tehát afféle inkubátorház volt, ahol a diktatúra közegébõl elszakítva és elkülönítve kicsiben, mintegy kísérleti jelleggel lehetett gyakorolni a demokratikus politikai tevékenység szinte valamennyi formáját. Az alkotmányozást, a törvényhozást, a végrehajtást, illetve mindezek alapját képezõ szabadságjogokat: az érdek-képviseleti, szervezkedési, a szólás- és a sajtószabadságot..... Állandó viták zajlottak, amelyekben érvelni kellett, bizonyítani és cáfolni, meggyõzni és kételyeket ébreszteni, hatni értelemre és érzelemre.
Debreczeni szerint a kollégiumban az alapítók öt csoportja volt elkülöníthetõ ( im.: 30-31. lap )
1. a két szervezõ tanár, Stumpf István és az egyik volt csoporttársa. Az igazgató Stumpfnak un. „primus inter pares” státusza volt, aki a kezdetektõl együttmûködött az Orbán vezette „kemény maggal”.
2. A „kemény mag”, amelyik 1983-ban kezdte a második évfolyamot az egyetemen, alapvetõen a Székesfehérvárról érkezõk voltak benne, és az Orbán – Simicska duó vitte a fõszerepet. Orbánra legfõképpen Simicska volt a legnagyobb hatással, aki három évvel volt idõsebb nála és csodálattal emlegette a „fantasztikus agyú” Lajost. ( látni fogjuk, hogy ez a „fantasztikus agy” volt annak a rengeteg lenyúlásnak a kitalálója, amelyeket még a Fidesz vezetõségi tagjai sem ismerhettek meg idõben. )
3. az un. „kísérleti csoport”, amelyiket alapvetõen három lány tartott össze, akik közösen jártak szórakozni és minden szabadidejüket együtt töltötték.. Ezek közül megemlítendõ Lévai Anikó, aki késõbb Orbán felesége, Pusztai Zsuzsa, aki Simicska felesége, és Handó Tünde, aki Szájer József felesége lett.
4. A negyed- és ötödéves „mohikánok”, akik már kevéssé kötõdtek a szakkollégiumhoz. Ide sorolható Kövér László, és Áder János.
5. Az elsõsök csoportja, akik között található volt Stumpf János, aki Stumpf István öccse és Kövér Szilárd, aki pedig Kövér László öccse volt. ( Kövér Szilárdot az APEH máig is keresi, mert hatalmas adótartozást halmozott fel. Nem kétséges, hogy csak a kormányváltásig fogja kutatni, mert utána, mint régi harcostársnak, elsimítják az ügyét. ) Ez a csoport szintén a „kemény mag” befolyása alatt volt.
A fenti strukturálódás több szempontból érdekes. Az egyik az, hogy addigra már Orbán sikeresen tudta mûködtetni a cezaromániás személyiségét, ami feltétlenül pozitív visszacsatolást jelentett számára. Ez pedig nyilván további erõt adott ahhoz, hogy tovább építse a személyiségét, hiszen azt a szûkebb környezete elfogadta, sõt támogatta. Ehhez persze olyan személyekre volt szüksége, mint például Simicska és Kövér, akik hasonlóképpen gondolkodtak, mint õ. Ma már hiába tennénk fel azt a kérdést, hogy mi lett volna ha....stb. Ennek ma már semmi jelentõsége sincs, de a személyiség fejlõdése szempontjából nélkülözhetetlenek a véletlenek szerepe.
A másik dolog pedig az, hogy ebben az idõszakban összejött az a „brancs”, amelyik késõbb a Fidesz gerincét fogja alkotni, akik késõbb a Parlament egyik legerõsebb frakciójává növik ki magukat. Ekkor jött létre olyan megbonthatatlan „szervezett felvilági” szövetség Orbán-Simicska-Kövér között, amelyiket semmilyen késõbbi ballépésük sem kezdhetett ki.
Most pedig idézzük ismét Kende interjúját Kéri Lászlóval, amelyben az utóbbi kitûnõen jellemzi ezt a szövetséget. ( im.: 3-4-5. lap. )
A Fideszben összesen három ember van, aki a mai napig nem lecserélhetõ: Orbán, Kövér és Simicska. Kövér és Simicska azok, akik tehetnek bármit, akikkel történhet bármi – Orbán soha nem fog leszakadni róluk. Mert nem tud. Azt ne higgye valaki is, Orbán Viktor nem volt és nincs tisztában azokkal a dolgokkal, amiket Simicska Lajos mûvelt, ne lenne tisztában azzal, milyenné vált Kövér László természete ! De ezek nem számítanak nála és neki. Ezek olyan régi, bejáratott barátságok, amelyekben már nincs helye semmiféle mérlegelésnek. Ha nem tudjuk elképzelni azokat az erõket, amelyek összehozták a nyolcvanas évek elején-közepén ezeket a fiúkat, s teremtettek köztük el nem múló lojalitást – soha nem fogjuk ezt megérteni. Abban a korban, amelyben sok-sok – ha nem is szó szerinti – üldöztetés, rugdosás érte õket, sokszorosan megélték: számíthatnak egymásra. És ebbõl azt a téves következtetést vonták le: csak egymásra számíthatnak. Semmi mást nem tudnak ennyire biztosan, mint ezt. Azzal a tíz- húsz emberrel, aki körülveszi õket – mint Gyõri Tibor, Kövér Szilárd, Stumpf János és még páran – minden létezõ emberi helyzetben kipróbálták egymást.
– Igen – vetem közbe –, azt hiszem, sokan elképzelni sem tudjuk, mekkora ereje van annak, amit közös gyökérnek hívunk. Együtt laktak, ismerték egymás mosdatlan szagát is; egymásnak adtak pénzt, ételt, kéglit; együtt buliztak, rúgtak be és józanodtak ki; együtt csajoztak és ugyanebbõl a körbõl nõsültek. S hogy a feleségek ugyanebbõl a körbõl valók, az még inkább megerõsíti az összetartozást.
– Igen, így van. Olyan erõs kötelék, akkora tõke ez, hogy kívülrõl alig megérthetõ. Nyolc-kilenc év volt mögöttük, mire csoporttá formálták magukat – nos, ez a csoport többé nem bomolhat föl. Fodor Gábor nem azért kerülhetett ki ebbõl a csoportból, mert akkor még csak zajlott a csoporttá válás folyamata, hanem azért, mert õ ki akart válni. A többiek nem akarnak. Nem is érné meg nekik.
S ez olyan mértékben és módon zárt, belsõ csoport-kultúra és csoport-norma, hogy mindent, ami ezen kívül van, mutációnak, elfajulásnak tart. Az õ összes erejük és tudásuk egymásban van. Következésképpen minden, ami ezen kívüli, az nem csak, hogy nem számít, de szinte nincs is. Amikor tehát oly sokan azt kérdezzük: de hát hogy létezik, hogy ezt és amazt, mondjuk, Simicska megteheti? – akkor nem értjük a dolog lényegét. Simicska ugyanis bármit megtehet, hiszen minden, amit nem õ tesz, nem számít és nincs. Magyar Bálint hiába szedi össze 11 pontban, mitõl és miként gengszter-kultúra a Fidesz mai értékrendje, milyen ez a politikai felvilág – ennek semmi, de semmi jelentõsége nincs, elvégre azt a Magyar Bálint mondta. Vagyis bármit ír, mond a külföldi sajtó, vagy itthoni újság, például Simicska valamely legújabb húzásáról – az bennük és számukra, elsõsorban pedig Orbán Viktor számára elõször nem tartalmilag megközelítendõ kérdés. Hanem az az elsõ lényegi elem: – Ez valami külsõ brancs háborúskodása, ha a Lajos így gondolta, akkor az így van jól! – Nem mérlegel tehát, mert attól kezdve, hogy Simicska tettérõl esik szó, a döntés – az, ami mérlegelés végeredménye kellene, hogy legyen – már elõre készen van: – Ha a Lajos így döntött, akkor az biztos így jó. – És kész.
– Ez tragikus! – jegyzem meg halkan.
– Hogy tragikus vagy természetes: ez egyéni megítélés dolga – folytatja Kéri. – Kun Béláék a tomszki táborban ugyanígy voltak együtt heten-nyolcan, abból lett a népbiztosok tanácsa. Igaz, az õ összeforrottságuknak volt külpolitikai támasza, a nagy Szovjetunió, valamint hatalmuk csak 133 napig tartott. Orbánék összeforrásának nem volt szüksége ekkora külsõ összetartó erõre, és a hatalmuk is ki tudja, mennyi ideig él, négy évig-e, vagy nyolcig-tizenkettõig. Orbánék ebbõl a csoport-normából ki tudtak hozni, és föl tudnak mutatni néhány olyan mintát, amelyben több százezer ember magára ismerhet. A politikai gengszter-miliõt eltakarja a politikai giccs: – Mi vagyunk a vidékiek! Mi vagyunk az elsõ generációs értelmiség! Mi vagyunk a romlatlanság! Mi már tudunk angolul! Mi vagyunk az új, a szaktudáson alapuló jövõ! – És így tovább. Ezek a szlogenek képesek eltakarni sok mindent. Fõképpen a tényleges cselekvéseket, az elkövetett disznóságokat. Hiszen mi tartotta össze a Kádár-éra politikai vezetõit? A kölcsönös bizalmatlanság és félelem. Mi tartotta össze az Antall-kormányt? Semmi, szét is esett folyton. Antall József szûk körben néhányszor bevallotta: saját kormánya tagjait nem is ismerte, kormányzás közben döbbent rá, kikkel dolgozik együtt. Mi tartotta össze a Horn-kormányt? Pláne semmi. Horn az emlékirataiban részletesen szól róla: úgy utálta saját kormányának vagy a felét, mint a fene, mélyen megvetette õket, egyetlen pillanatig sem bízott meg bennük. Ezeket a fiúkat viszont van, ami összetartja: az 1981 és -89 között megélt közös múlt hihetetlenül erõs csoport-kultúrája és csoport-nyomása. Õk ebben az idõszakban legalább egyszer már lejátszottak minden lehetséges konfliktus- helyzetet. Hallgatóként, katonaként, ellenzékiként, frissen végzett diplomásként, profi politikusként egyaránt. Megismerték egymást minden létezõ helyzetben. Tulajdonképpen az utolsó komoly szétválasztó élményük az volt, hogy a Fidesz alapítása után ki hogy viselkedett, amikor behívták az ügyészségre. Csaba Iván ezen elbukott, ki is került egy életre a Fidesz vonzáskörébõl. Aki viszont bent maradt, az örök idõkre tuti megbízható, jól döntõ, helyesen cselekvõ ember – az õ számukra. Vagyis – és ezért mondom, Péter, ha azt akarod, az olvasóid megértsék Orbán Viktort, sokkal többet foglalkozz a korai idõszakkal, az utolsó pár évet úgyis mindenki ismeri az újságokból, híradókból – a mai Orbán Viktor és környezete számára sokkal kevésbé meghatározó mind az 1990, mind az 1998 óta eltelt idõszak, mint a ’90 elõtti. Aki érteni akarja a 2001-es és 2002-es Orbánt, Kövért és a többieket, annak elsõsorban a ’90 elõtti Orbánt, Kövért kell megismernie, megértenie.. E csoportban ugyanis akkor, ’81 és ’90 között jött létre mindaz az érték, norma, érzés, szabály, amely ma is egyaránt mûködteti a csoportot mint egészet és egyes tagjait.
– Kéri Laci! Te milyennek látod az egykori tanítványt, a mai Orbán Viktort?
– Engem Orbán Viktor önmagában egyáltalán nem érdekel – ábrándított ki Kéri. – Õ legfeljebb csak kitûnõ amatõr színész, tehetséges ripacs, aki a legjobban tudja hozni azt a szerepet, amit a többiek megértettek vele. Nem az Orbán az érdekes, nem a Kövér, nem a Wermer, senki nem érdekes – csak a csoport együtt! Az a maximum tizenöt ember, és még a körülöttük lévõ másik tizenöt, akik velük együtt élték meg azt az évtizedet, és akik együtt elszánták magukat: márpedig mi vagyunk a jövõ! Itt nincsenek egyéni tulajdonságok. Csak fölhalmozott csoport-adottságok, -ismeretek, -képességek vannak, és csak ezek számítanak. Ha valaki kikerül ebbõl a csoportból, légüres térben marad. Fodor Gábor azóta a mai napig nem találja magát. Szerintem Orbánból is elõször Anikót, Gyõri Tibit, Kövér Szilárdot és különösen a focicsapatot kéne megérteni. A focicsapatot, Szabó László Tamást, Halasi Tibit, a Dénes fivéreket kell látni. Nagy Andort, Anikó barátját, aki a focisták közül az egyik legjobb játékos volt, s ma Orbán kabinetfõnökeként õ dönti el, Viktor kivel találkozik, mit olvas el, hová megy és hová nem; Stumpfot, aki ma az ország egyik elsõ embere. Ha ez a csoport fölbomlanék, tagjainak döntõ többsége pár hónapon belül alkoholista, pszichopata lenne – mert elfogyna körülötte a levegõ. Nincs is más választásuk egyénenként, mint együtt hatalmon maradni.
– Mihez van ennek a csapatnak együtt elhivatottság-érzete? – kérdem Kérit.
– A fekete lyuknak mihez van elhivatottság-érzete? – kérdez vissza. – Az is befelé sûríti az anyagot, a kozmoszt. Ez a garnitúra jóvátehetetlenül magányra, csalódásra, paranoiára van ítélve. Írva vagyon a jövõje. Minél tovább marad hatalmon, annál paranoiásabb, annál gonoszabb lesz. Annál bosszúállóbb lesz a tízmillióval szemben, aki nem érti õket. Ez a tizenöt ember, ha most megnyeri a választást, meg aztán megint – akkor egyre inkább büntetni fogja a magyar társadalmat saját mássága, jóvátehetetlen magánya miatt. ( Kiemelések tõlem – Tarski.. )
Tény, hogy Orbán valóban hihetetlen munkabírású politikus, aki mindenre képes, hogy sikerre vigye az elképzelését. Ezt persze lehet úgy magyarázni, hogy Orbán egy nemzeti hõs, egy elkötelezett demokrata, aki él-hal a munkájáért, és képes az életét feláldozni a demokráciáért, a nemzet haladásáért. Ez azonban már a személyi kultusz kialakulásához, illetve szándékos kialakításához vezet, ami a Fidesz kommunikációjának, valamint a Fidesz érdekkörébe tartozó médiáknak a legfontosabb célja és feladata. A politika alatti tömeg pedig beveszi, mert naponta ezt sulykolják belé, és egyébként is hajlamos a hatalomvágytól megvadult cézárokat vezérként maga fölé emelni. Ezekkel szemben nekem az a véleményem, hogy az Orbánban meglévõ kétségtelenül hatalmas munkabírás elsõsorban a temperamentumának tudható be, aminek a kialakulása viszont a korábbi elõéletének az egyenes folyománya.
De térjünk vissza 1987-hez, amikor Orbán már végzett az egyetemen, és átmenetileg munka nélkül maradt, majd késõbb a Soros alapítvány ösztöndíjasa volt. Ekkor két út állt elõtte. Vagy megmarad sima jogásznak és elvész a sok ezer ügyvéd, ügyész, vagy bíró között, vagy pedig a szakkollégiumban kialakult brancs segítségével valami újat hoz össze, ami kiemelheti a középszerbõl. Ha most visszatekintünk az eddigi fejtegetéseinkre, akkor egyértelmû, hogy melyiket választotta. Tehát az eddigi hõbörgésbõl, a totális szembenállás mindenkivel és mindennel szemben pozíciójából egyenes út vezetett a Fideszhez. Álljon itt befejezésül Pünkösti Árpád véleménye: Nemcsak Orbán Viktor érezte úgy, hogy emberileg kevesebb lesz, ha megszûnik az a közösség, amelyben olyan könnyû volt azonos célokat találni. Az a törekvés, hogy együtt maradjanak, fontos szerepet játszott a Fidesz létrehozásában is. ( Pünkösti Árpád: Szeplõtelen fogantatás 2. Népszabadság, 1999. 03. 13. )
1988. március 30-ra Diczházi és Kövér szervezett egy összejövetelt a Ménesi úti szakkollégium alagsorában lévõ helyiségbe, ahol kezdetben több név merült fel az új szervezet megnevezésére, míg végül a latin fides = hit, hûség, megbízhatóság, becsületesség, szavahihetõség jelentés után a Fidesz nevet jelölték meg. Némi nyelvészkedés után pedig a Fiatal Demokraták Szövetsége nevet vették fel.
Két nappal késõbb már sajtótájékoztatót szerveztek, ahogy megjelent a Szabad Európa Rádió, a Reuters, a BBC és egyéb más európai média képviselõi. Az európai ismeretség tehát adott volt. A hazai sajtó azonban még mélyen hallgatott a Fideszrõl. Késõbb tettek róla, hogy ez ne így legyen.
Ha ma 2010-ben visszatekintünk erre a naiv kezdeményezésre, miszerint a Fidesz megbízható, becsületes, szavahihetõ szervezetként definiálja magát, nos, akkor minimum mosolyognunk kell, bár én inkább sírni tudnék. Hol van már a tavalyi hó? - kérdezhetnénk most, hiszen már tudjuk azt, hogy a Lenin – fiúk szervezésében a legsumákabb, a legagyafúrtabb és minden hájjal megkent „szervezett felvilág” jött létre, amelyikben nyoma sincs az elõbbi polgári értékeknek. De ezt még tetézi a politika alatti tömegnek az a meggyõzõdése is, amit a Fidesz alakított ki magáról, amely szerint a Fidesz, és maga Orbán Viktor színtiszta tökély, és akikrõl a becsületesség, a hazafiasság, a demokratizmus, és ehhez hasonló tulajdonságok mintaképeit lehetne megalkotni.
Ha pedig Kéri László hasonlatát kölcsönvesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy 1988. március 30-án a politika egyetemes történetében új idõszámítás kezdõdött a Fidesz megalakításával, és éppúgy, mint Jézus Krisztus születésének idejét minden embernek kutya kötelessége ismerni itt a Földön. Nem csodálkoznék azon, hogy a 2010-es kormányváltás után a Fidesz történetét kötelezõ tananyagként oktatnák az egyetemeken, de legalábbis a szakkollégiumokban. Hogy stílszerûek legyenek.
Cézárarcmás 11.
Mártír alkotás és önfényezés 1.
Tehát 1988. március 30-a világtörténelmi esemény, amit maguk a Fideszesek is azzá akartak tenni. Erre azért is szükség volt, mivel a Fidesz megalapítása során a hazai médiában nem kaptak számukra megfelelõ hírverést. Most jött el annak az ideje, hogy Orbán és társai elkezdjék a politikai kekeckedést ( emlékszünk rá, hogy Orbánt a gimnáziumban Kecó gúnynévvel illették ). Ehhez jókora szerencsére volt szükségük. Az agonizáló hatalom elkövette azt a végzetes hibát, hogy komolyan vette a Fideszt, és törvénytelennek tekintette az ifjúsági szervezet megalakítását, amire semmilyen jogi okot sem tudott felsorakoztatni. Valószínûleg arra számított, hogy a tettetett kemény fellépéssel gátat szab a további ellenzéki szervezetek létrejöttének.
Cézárarcmás 12.
Mártír alkotás és önfényezés 2.
Egy új párt alapvetõ célja a tagság toborzása és a párt infrastruktúrájának kialakítása lehet. A tagság toborzásával nem lehetett probléma, hiszen akkor egy euforikus állapotban volt az ország és a fiatalok nyilván egy ifjúsági szervezetben érezhették jól magukat. A részleteket mellõzöm, azt Kende könyvében elolvashatja mindenki.
Csupán egy momentumra hívom fel a figyelmet. Természetesen adódott az, hogy sokan bizonyos részlet kérdésekben nem értettek egyet az akkor még informális vezetõkkel, a Lenin-fiúkkal. Az ilyen gondokat azzal intézték el, fõként Kövér, hogy ha valami nem tetszik, akkor ki lehet lépni, vagy nem kell belépni a pártba. Tehát már itt jelentkezik náluk a kompromisszum készség hiánya, ami a késõbbi politikai tevékenységük során is jelentkezik. Nem véletlen tehát, hogy nagyon sokan kiléptek, illetve be sem léptek a Fideszbe. De ugyanennek a problémának a másik vetülete az, hogy már akkor a Lenin-fiúk a Fideszt a saját vállalkozásuknak tekintették, ahol õk a fõvállalkozók, és akik hozzájuk csatlakoznak, azokból csak alvállalkozó lehet. Nincs Európában olyan párt, ahol 20 éven keresztül ugyanazon csoport tartja a kezében a hatalmat, csak a Fidesznél, ahol ezt ma már természetesnek tartják és a kívülrõl jövõk tudomásul veszik.
Cézárarcmás 15.
Cezaromániás személyiség 1.
Most érkeztünk el ahhoz, hogy a cezaromániás személyiség fõbb ismérveit megjelöljük.
1. gátlástalan hatalomvágy. Általában véve a hatalom megszerzése két okból történhet. Az egyik ok az, amikor a politikusok a politikai programjukat kívánják megvalósítani, amihez maga a hatalom csupán eszközként szolgál. Ilyen esetekben azonban a hatalomtól való megválás minden zökkenõ nélkül megtörténhet, tehát nincs személyiségzavar akkor, amikor a hatalomtól, vagy a vágyott hatalomtól el kell búcsúzni. A másik eset az, ha a hatalmat annak velejárói miatt kívánják megszerezni, és a politikai program megvalósítása csak másodlagos szerepet játszik. Ebben az esetben a hatalom megszerzésében a fõ motívum a hatalom, mint cél elérése. Hiszen ebben a helyzetben lehetséges azokat a járulékos elõnyöket bezsebelni, amivel maga a hatalom birtoklása jár. Ilyen járulékos elõny lehet a megfelelõ informáltság, vagy bizonyos pénzügyi források elérése. De ide sorolhatók például a szabadságjogok is, amiért tudjuk nagyon jól, sok forradalmi megmozdulás történt nemzetünk történetében.
Orbán esetében egyértelmûen kimutatható az, hogy a hatalom mint cél jelentkezett. Ennek illusztrálására Debreczenitõl hozok példát ( im.: 53. lap. ) 1990 áprilisában a megnyert választás után a Fidesz vezérkara Orbán szüleinek velencei-tavi nyaralójában gyûltek össze. Ekkor Lovas Zoltán sajtófõnök Orbánnak szegezte a kérdését: - Igaz-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság? Orbán pedig így felelt: - Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk. Magyarán Orbán az elsõ perctõl kezdve a megszerzett hatalmat a saját céljaira kívánta felhasználni, azaz a saját szabadságjogait kiterjeszteni olyan cselekményekre, dolgokra, amelyek a törvényesség határain kívül estek.
Orbán esetében azonban az elvesztett hatalom súlyos személyiségzavarhoz vezetett 2002-ben. Ebben az idõben néhány hétig semmit sem lehetett róla hallani, és a pesti pletyka arról szólt, hogy a sógorokhoz kellett mennie némi idegrendszeri karbantartásra. Ez joggal feltételezhetõ, hiszen a vereségük idején láthatóan összetört volt, de a jelzett idõszak után lelkileg megújulva láthattuk viszont. Mindez azért fontos momentum számunkra, mert ez is alátámasztja azt, hogy a hatalom számára különleges jelentõséggel bír. Ugyanis, ha nem lenne az, akkor súlyos pszichés zavarokat sem okozott volna számára.
2. fejlett küldetéstudat. Ez az ismertetõjegy az elõzõ ismertetõjegybõl következik, hiszen valamivel meg kell magyarázni azt, hogy miért van szükség a hatalom megszerzésére. Azért, mert nekik olyan történelmi küldetésük van, hogy kivívjanak többlet szabadságjogokat és Magyarországon egy demokratikusabb rendszert hozzanak létre. Figyeljük meg, hogy ezt is lehet pozitív alapállásból hirdetni, tehát valóban egy új és fejlettebb rendszer létrehozása érdekében vállalhatnak történelmi szerepet. De ezt csak általában utólag lehet megítélni, hiszen a hatalmi harc eldõltéig bárki mondhat bármit. Csak a tényleges intézkedések mondhatják meg azt, hogy valóban a történelmi küldetésük szerint cselekedtek, vagy pedig nem.
Orbán esetében elég késõn derülhetett ki az, hogy mirõl is van szó. Tudjuk, hogy 8 éven keresztül ellenzékben volt a rendszerváltozás után, és csak 1998-ban jutott olyan helyzetbe, hogy a „megnövekedett szabadságjogaival” éljen. Ez akkor történhetett meg, amikor a székházukat eladták és az így szerzett pénzt a fantasztikus agyú Simicska megfialtatta a saját zsebükre. De ehhez hasonlókra még tömegével lehetne példákat hozni, ami bizonyítja azt, hogy a hatalom Orbán számára valóban cél volt és a fejlett küldetéstudat pedig ezt támasztotta alá, magyarázta meg.
3. féktelen agresszivitás, ami az elõzõ kettõbõl egyenesen következik. Hiszen a hatalomvágy kielégítése érdekében, illetve a küldetéstudatuknak megfelelõen a nagyon akarni kell magát a hatalmat annak érdekében, hogy kellõ súlyt adjanak a követelésüknek. A hatalom korábbi birtokosainak nyilvánvalóan az a céljuk, hogy megtartsák a hatalmukat, ezért minden lehetséges eszközzel fellépnek az új trónkövetelõkkel szemben.
Ez a két ellentétes cél aztán nyílt konfliktushoz szokott vezetni, amelyeknek azonban a történelem során rendkívül sok változata alakult ki. A legvéresebb változat az volt, hogy egy forradalom során a hatalom korábbi birtokosait egyszerûen lemészárolják. Volt azonban vértelen forradalom is, de ebben világosan külön volt választható a régi hatalom és az új trónkövetelõk hada. Orbánék színre lépésekor már nem volt jellemzõ a véres leszámolás, ezért a békés átmenet útját lehetett választani. De az agresszivitás abban azért megmutatkozott, hogy a tüntetések, a nagygyûlések során legalábbis virtuálisan a korábbi rendszer híveinek a likvidálását helyezték kilátásba. Erre bizonyíték Németh Zsoltnak az a kijelentése, hogy a földbe kell döngölni a korábbi hatalom képviselõit. Ez az agresszív jelleg azonban mind a mai napig megtalálható némelyik Fideszes képviselõ retorikájában. Közülük elsõ helyen említendõ Kövér László, aki az akasztós kijelentéseivel szerzett „elévülhetetlen érdemeket”.
A Fidesz agresszivitása mind a mai napig, tehát 2010-ig kimutatható a retorikájukban, ami nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy megkülönböztessék magukat az MSZP-tõl, mint a korábbi hatalom utódpártjától. Ez a módszer azonban az elmúlt 20 év alatt oda vezetett, hogy az ország úgymond ketté szakadt. Ennek az lett a következménye, hogy az alapvetõ reformokat, a nagy elosztó rendszerek átalakítását nem tudták megvalósítani. Most ne részletezzük az okokat, itt csupán az a lényeg, hogy egy cezaromániás személy és egy saját képére átalakított párt is hibáztatható azzal, hogy ide jutottunk. Vagyis a cezarománia káros hatása nyilvánvalóan jelentkezett.
4. A hatalom expanziója. Ez a sajátosság is levezethetõ az elõzõ három sajátosságból. Ugyanis akiben a hatalomvágy különösen erõsen jelentkezik, annak nincs olyan nagy hatalom, amit ne szeretne birtokolni. A minél nagyobb hatalom megszerzésének vágya már-már olyan lelki kényszerré válhat, hogy az már a személyiség nyilvánvaló torzulásához vezethet. Ez többek között abban is megnyilvánulhat, hogy céltudatosan rombol. Orbán esetében ilyenre már a gyermekkorban is láttunk példát a mákos bejgli ügy kapcsán. De késõbb is volt sok ilyen eset, amikor a hatalom iránti vágy miatt inkább rombolt.
A Fidesz történetébõl ismerjük, hogy elnököt csak viszonylag késõn választottak a párt élére. Ekkor két személy jöhetett számításba: Fodor és Orbán. Az elõbbi a gentelemen's agreement nevében lemondott az elnöki posztról Orbán javára. Ez volt Fodor második súlyos hibája! Orbán ugyanis késõbb nem támogatta Fodort abban, hogy a „szõke herceg” legyen a választmány elnöke. Tudjuk, hogy ezt követõen sok régi Fideszes hagyta el a pártot, ami nyilván veszteséget jelentett számukra. Itt azonban az a lényeges, hogy Orbán vállalta azt a kockázatot, hogy a párton belül szakadás lesz, csakhogy a párt vezérévé válhasson. Tehát a hatalomvágy fölébe kerekedett a józan észnek, a rombolás nyilvánvaló.
Cézárarcmás 16.
A személyiség mûködési terének második dimenziója a konkrét társadalmi, gazdasági környezet. Egy személyiség mindig egy konkrét idõben, egy konkrét társadalomban él, ami természetszerûen határozza meg a lehetõségeit. Ha pedig a hatalom birtoklásának vonatkozásában vizsgáljuk a társadalmak változását, akkor azt láthatjuk, hogy a demokratizálódás folyamata töretlenül halad elõre, azaz az egyes szabadságjogok egyre több személy számára lesznek elérhetõk, egyre általánosabbá, és teljesebbé válik. Ez azzal jár, hogy minél fejlettebb társadalmi, gazdasági alakulatban él az egyén, annál kevesebb lehetõsége van a totális hatalom megszerzésére, birtoklására és a cezaromániás személyiségének a kiélésére. Ilyen szempontból minden korábbi történelmi idõszak úgymond „jobb” volt a cezaromániás személyeknek, hiszen nagyobb lehetõség volt a személyiségüknek megfelelõ viselkedés forma mûködtetésére. Magyarán: amit például Hitlernek és Mussolininek meg lehetett tenni a maga korában, az ma már teljességgel lehetetlen Orbán számára. Tehát itt már egyáltalán nincs és nem is lehet párhuzam közöttük.
A személyiség mûködési terének harmadik dimenziója a szûkebb értelemben vett környezete. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek sikerül-e olyan konkrét társadalmi helyzetet kialakítani önmaga számára, hogy a szûkebb értelemben vett környezete úgymond engedi mûködni a cezaromániás személyiségét. Ez a környezet azonban sokféle formáció lehet, kezdve például a családnál, egy cezaromániás apával, vagy egy munkahely esetén, egy türannosz fõnök személyében. Általában véve: minél magasabb társadalmi, ezáltal pedig hierachikus szintre kerül egy cezaromániás személy, annál nagyobb hatalomra tehet szert, annál nagyobb lehet a kisugárzása és annál nagyobb kárt okozhat a környezetének. Ha ezt a dimenziót tekintjük az összehasonlítás alapjául, akkor sincs, és nem lehet párhuzam a három vizsgált személy esetében. Amíg ugyanis a két diktátor erõszak útján tartotta fenn ( átmenetileg ) a hatalmát, addig ma Orbán esetében ilyen nem lehetséges az európai demokratikus normák miatt. Tehát minden párhuzamosságra vonatkozó állítás téves, vagy eleve rosszindulatú.
Cezaromániás önelégültség.
Összegezve az eddigi elemzésünket azt állapíthatjuk meg, hogy egy konkrét egyén személyisége mindig ennek a három dimenziónak a találkozási pontjában tárgyiasul. Tehát eleve rossz az a kiindulópont, hogy különbözõ korokban élõ személyiségeket hasonlítsunk össze, még ha azok egyébként valóban cezaromániás személyiségek is.
Ki kell azonban térnünk még egy fontos problémára. Láttuk azt, hogy a demokratizálódás folyamata és a cezaromániás személyiség mûködtetésének lehetõsége szembe megy egymással. Minél totálisabb a demokratizálódás, annál kevésbé van lehetõség a cezaromániás személyiség mûködtetésére. Ilyen esetekben két lehetõség van. Az egyik az, hogy az egyén tudomásul veszi ezt az önmaga által megváltoztathatatlan helyzetet és a cezaromániáját elfojtja, gátlás alá veszi. Ez mindenképpen belsõ feszültségeket generálhat, ami esetenként a személyiség összeomlásához vezethet. A másik lehetõség pedig az, hogy tudomásul véve a demokratizálódás tényét, az adott jogi, morális kereteket nem, vagy csak kevéssé lépi át és a környezetében ( amelyiket már korábban alkalmassá tett a cezaromániás személyiségének mûködtetésére ) éli ki a hatalmi vágyait. Valahogy így néz ki Orbán Viktor cezaromániája. Létezik egy párt, a Fidesz, amelyiket már korábban úgy alakított ki, hogy abban minden kétséget kizáróan, megkérdõjelezhetetlenül õ az egyszemélyi vezetõ, a vezér és ebben a kvázi-társadalomban, ebben a virtuális hatalmi térben él és mûködteti a cezaromániáját.
Közben pedig a reális társadalomban tudomásul veszi, mert kénytelen tudomásul venni, hogy a teljes társadalmi folyamatot nem egyedül õ irányítja, és idõnként nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan õ azt elképzelte, vagy szerette volna. Ebben az esetben a cezaromániás személyisége összeroppan és súlyos depressziós állapot áll elõ. Erre kiváló példa a 2002-es választási vereséget követõ depressziója. Csak a kiváló orvosainak köszönhette azt, hogy ismét talpra tudott állni. De nem nehéz elõre vetíteni a jövõt, amikor hasonló eset fog elõállni, és akkor ismét, de lényegesen súlyosabb személyiség zavara lehet, amit az orvosok csak még nagyobb nehézségek leküzdésével fognak majd meggyógyítani. Egy erõsen cezaromániás személyiségbe eleve bele van kódolva az, hogy a személyisége összeroppan. Az meg már csak idõ kérdése, hogy mikor.
Természetszerûen adódik az a kérdés, hogy ilyen cezaromániás személy miniszterelnökként mit fog tenni, egy esetleges Fideszes választási gyõzelem esetén. Azt kell mondanom, hogy meglehetõsen behatároltak lesznek a lehetõségei. Ennek okait a következõkben látom. Az elsõ és legfontosabb az, hogy a demokratizálódás folyamata az elmúlt 20 év alatt is töretlenül haladt elõre, tehát ez tovább szûkítette a mozgásterét. A másik az, hogy az európai jogi, morális normák eleve meghatározzák azt, hogy mit tehet, mivel ezeknek feltétlenül meg kell felelnie. Egyébként ugyanis nem maradhatna szalonképes az Európai Unióban és az Európai Néppártban sem. A harmadik az, hogy a magyar Alkotmány szintén kijelöli azt a mozgásteret, amelyen belül gondolkodhat. Egy alkotmány módosítás pedig, akár lesz rá lehetõsége, akár nem, meglehetõsen nagy kockázatot jelent, hiszen az bármikor visszaüthet reája is. A negyedik, de szintén fontos tényezõ pedig az, hogy a jelenlegi gazdasági, szociális válság az eddigi lehetõségeket is még inkább beszûkítette.
Tehát Orbán nem lesz irigylésre méltó helyzetben. Mindezek ellenére már most megjósolható az, hogy a Debreczeni József által vizionált autokratikus populizmust mindenképpen mûködtetni fogja a saját elhívatottságának bizonyítására. Az is biztosnak tekinthetõ, hogy a korábbi szervezett felvilágot szintén beindítja és a különbözõ manipulációknak bõ teret fog adni. Ezekért a továbbiak során mindig támadható lesz, hiszen végül is a törvényességet, a moralitást ássa alá. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy ilyen piszkos ügyek miatt megbukik, és a politika porondjáról ideje korán távoznia kell.
Mindezek a dolgok azt a látszatot fogják kelteni, hogy a demokráciát, mint totalitást veszélyeztetik. De ez valóban csak látszat, ami a modern demokrácia lényegének nem kellõ ismerete, vagy félremagyarázása okán állhat elõ, de ez alkalmas lehet arra, hogy Orbánt diktátorként jellemezzék. Orbán nem diktátor, mert nem is válhat azzá, mivel a demokrácia alapvetõ pilléreit ab ovo nem tudja aláásni. Magyarán: minden korábbi minõsítésem, és kritikám ellenére azt kell mondanom, és ez a sorozatom végkövetkeztetése, hogy a Fidesz demokratikus párt és annak vezére Orbán Viktor demokrata.
Vége.
Debrecen, 2010. március - április.
Forrás: Tarski blogja
Hozzaszolasok
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.
- 2012. March 03. 09:43:48
- 2012. March 03. 09:46:33
- 2012. March 03. 10:04:43
- 2012. March 03. 10:12:16
- 2012. March 03. 10:21:53
- 2012. March 03. 10:40:13
- 2012. March 03. 13:55:50
- 2012. March 03. 14:18:00
- 2012. March 03. 15:29:47
- 2012. March 03. 18:11:37