Súlyos veszély fenyegeti Orbánt
Irta: Olvaso - Datum: 2011. January 17. 10:50:46
Mire számít az unió?
Január elsejétõl a Magyar Köztársaság tölti be az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztét. Hogyan tekint társadalmunk és a kormány a feladat elé? És mit vár tõlünk az unió? A kérdésekre KASZA LÁSZLÓ keresi a választ.
Végre ott vagyunk, amirõl mindig azt gondoltuk, hogy ez a mi helyünk: Európa élén. Fél évig. A pozíciót nem az európai építkezés ügyében végzett kitûnõ munkával érdemeltük ki. A sorsolás hozta így. Minden fél évben másik tagállam tölti be a tanács elnöki tisztét.
Teljes hir
Mire számít az unió?
Január elsejétõl a Magyar Köztársaság tölti be az Európai Unió Tanácsának elnöki tisztét. Hogyan tekint társadalmunk és a kormány a feladat elé? És mit vár tõlünk az unió? A kérdésekre KASZA LÁSZLÓ keresi a választ.
Végre ott vagyunk, amirõl mindig azt gondoltuk, hogy ez a mi helyünk: Európa élén. Fél évig. A pozíciót nem az európai építkezés ügyében végzett kitûnõ munkával érdemeltük ki. A sorsolás hozta így. Minden fél évben másik tagállam tölti be a tanács elnöki tisztét.
Az elnöklõ országnak mindenekelõtt technikai, adminisztratív feladatai vannak. Ezek nem jelentéktelenek. Az elnök hívja össze az EU legmagasabb szervének, a tanácsnak az üléseit. Napirendi javaslatokat tesz, elnököl a tárgyalásokon. Az, hogy ezekbõl a javaslatokból mi valósul meg, a tanács és az Európai Parlament döntéseitõl függ.
Ám ennél az adminisztratív funkciónál sokkal fontosabb, hogy fél évig a nemzetközi érdeklõdés homlokterében állunk. Figyelnek ránk. Bemutathatjuk, hogy egy a kommunista diktatúra alól húsz évvel ezelõtt szabadult, kis közép-európai ország meddig jutott a demokratikus fejlõdésben.
Elõttünk a szlovénok jól használták a lehetõséget. Nemzetközi tekintélyt szereztek maguknak. Bizonyították, hogy értik és beszélik a modern Európa, a közösség nyelvét. Viszont a csehek rossz emléket hagytak maguk után. Elnökségük egybeesett az éppen soros kormányválsággal és a lisszaboni szerzõdés körüli vitával. Elnökük, az EU-ellenességérõl ismert Václav Klaus kijelentéseivel („Csehország szuverenitása nem eladó”) és magatartásával (utolsónak írta alá – nagy nemzetközi nyomásra – a lisszaboni szerzõdést) sokat ártott országa tekintélyének.
Tartoznak nekünk?
Most tehát rajtunk a sor. A startunk nem optimális. Figyelmeztetõ az a közvélemény-kutatási eredmény, hogy csak a megkérdezettek negyven százalékához jutott el elnökségünk híre. Ez az érdektelenség, tájékozatlanság kifejezi társadalmunk ambivalens magatartását az EU iránt. Az anyagi támogatás reményében nagy többséggel megszavaztuk ugyan a csatlakozást, de sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem tettük magunkévá az európai eszmét. Szuverenitásunkat féltjük.
Ez részben érthetõ, hiszen sokáig éltünk elnyomás alatt. De úgy tûnik, hogy húsz év alatt nem tudatosodott bennünk: történelmünk során saját akaratból most csatlakoztunk elõször egy olyan közösséghez, amelynek egyenrangú tagja vagyunk. Ezt a közösséget az a tudat vezérli, hogy csak az integrált Európa tudja megállni a helyét a huszonegyedik században.
Az integráció velejárója a szuverenitás egyes szegmenseinek átruházása a közösségre. A mi társadalmunk jelentõs része viszont úgy képzeli el az EU-tagságot, hogy tartjuk a markunkat, bezsebeljük a támogatást, amellyel a fejlett országok úgyis „tartoznak nekünk” értük való szenvedésünkért. Aztán a pénzt ellenõrzés nélkül arra fordítjuk, amire akarjuk, és éljük tovább korrupt életünket abban a tudatban, hogy mi vagyunk a világ legcsodálatosabb nemzete. Nem tudatosítjuk, hogy emiatt az életfelfogás miatt mára EU-támogatás nélkül lassan egy iskola betört ablakát sem tudjuk kijavítani. Használna hírnevünknek a világban, ha most, az EU-elnökség idején több közösségi szellemet, szerénységet, önkritikai képességet mutatnánk fel magyar tulajdonságként.
Orbán eddig nem gyakorolta ezeket az erényeket. Ellenkezõleg. Még mindig érvényesnek tekinti tíz év elõtti hírhedt mondását, hogy „van élet az EU-n kívül is”. Van alternatíva, nem vagyunk rászorulva a közösségre. Úgy tesz, mintha nem mi csatlakoztunk volna az EU-hoz, hanem a közösség hozzánk. Ezt a távolságtartó magatartást fejezi ki azzal is, hogy a kormánytagok, szóvivõk sajtókonferenciáján a magyar zászlótenger egyhangúságát egyetlen EU-lobogó sem töri meg. Hasonlóval csak a cseh elnök sajtókonferenciáin találkozunk.
Hárommilliárd
Felelõs politikusaink ostoba kijelentései is hozzájárulnak ahhoz, hogy társadalmunk rosszul értelmezi viszonyunkat a közösséghez. Deutsch Tamás mondta: „Többet fizetünk be az EU-kasszába, mint amennyit kapunk onnan.”
A tényt, hogy két évvel ezelõtt kevesebb támogatást kaptunk Brüsszeltõl, mint kértünk, Varga Mihály így kommentálta: „Az EU kivett a zsebünkbõl hárommilliárdot.”
Ellenzék nélkül
De Orbánnak azért is nehéz dolga lesz a következõ fél évben, mert számára szokatlan a demokratikus környezet. Neki, aki egykor azt találta mondani, hogy „a parlament ellenzék nélkül is mûködik”, olyan vitákban kell helytállnia, ahol van ellenvélemény. Ettõl õ elszokott. Pártján belül nincs, a kívülrõl jövõt pedig nem hallgatja meg. A Gyurcsánnyal folytatott emlékezetes tévévitája óta, ahol súlyos vereséget szenvedett, nem ütköztette véleményét a nyilvánosság elõtt senkivel. Itthoni táborában mûködött ez a „nekem nincs egyenrangú partnerem, a napi politika felett állok” magatartás. Brüsszelben ez nem fog menni. Ott ütköztetni kell a véleményét másokéval. Ha nem teszi, hitelvesztett lesz. Nemcsak õ, hanem Magyarország is.
Harmadik szempont: miként ítélik meg a mai magyar kormány politikáját Brüsszelben? EU-elv, hogy a tagállamok belpolitikájába nem szólnak bele, amíg meg nem sértik az emberi jogokat és a demokratikus alapelveket. Így természetesen a magyar választók szuverén döntésének tekintik, hogy gyakorlatilag felszámoltuk a többpártrendszert. Ebbe Brüsszelnek akkor sincs beleszólása, ha furcsállja – és ez a legenyhébb kifejezés –, hogy a huszonhét tagállam között van egy olyan, amelyben egyetlen párt uralkodik kétharmados többséggel.
Viszont az Orbán-kormány számos olyan intézkedést hozott, amely részben súrolja, esetenként túl is lépi az emberi jogok és a demokratikus alapelvek tiszteletben tartásának határát. A nyugdíjpénztárak államosítása, tõkéjüknek az elkobzása csak egy példa ezen a téren. Ennél is fontosabb az a leplezetlen törekvés, hogy beszûkítik, máskor teljesen megszüntetik a végrehajtó szerv, a kormány és szervei ellenõrzésének lehetõségét. Kezdõdött ez a megokolás nélküli felmondások lehetõségének törvénybe iktatásával. Az a tény, hogy az így megüresedett állásokat párthû személyekkel töltik be, minden szinten megszünteti a kormány intézkedéseinek ellenõrizhetõségét.
Ennek a törekvésnek felsõfoka eddig az Alkotmánybíróság hatáskörének szûkítése az intézmény jelentéktelenné tételének határáig. Ugyanez a helyzet a sajtószabadság közvetlen és közvetett megnyirbálásával. Közvetlen módszer a közszolgálati médiumok gleichschaltolása, amely a náci és a kommunista gyakorlatra emlékeztet. Közvetett pedig az ellenzéki hírközlõ szervek elsorvasztása a potenciális hirdetõk megfélemlítésével. A képet kiegészíti a sztrájkjog szûk keretek közé szorítása.
Kétes dicsõség
Kérdés, hogyan reagál minderre az EU. Olyan elvek megsértésérõl van szó, amelyekre az unió a létét alapozza: a magántulajdon szentsége, sajtószabadság, sztrájkjog, független bíróság. Nem tudom a választ. Az unió fél évszázados fennállása óta sok nehézséggel szembesült már. Gyakran volt válsághelyzetben. De arra nem emlékszem, hogy egy tagállam egyszerre sértette volna meg szinte valamennyi alapelvét. Kétes dicsõség Orbán Viktornak, hogy neki sikerült. És az is, hogy lesznek nálunk olyanok, akik büszkén tûzik hajtókájukra ezt a szégyent: „Mi, magyarok megmutattuk nekik!”
Forrás: Link