Posta Imre weboldala

Fekete István "ZSELLÉREK"
Irta: Olvaso - Datum: 2011. January 26. 12:00:59

Teljes hir

Fekete István "ZSELLÉREK" CÍMÛ REGÉNYE TÖRTÉNELMI TRAGÉDIÁINK HAJSZÁLPONTOS DIAGNÓZISA ÉS EGYBEN RÁJUK ADOTT TERÁPIA IS.

A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda regénypályázatának 1940-ben Fekete István lett a nyertese Zsellérek címû, Zsellér Péter és Pál élettörténetét ábrázoló, 1946-ban a Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzékére felkerült, történelmi tragédiáinkról hajszálpontos diagnózist és rájuk adott terápiát adó regényével.

Kiderül belõle, milyen aknamunka folyt az elsõ világháborús frontszakaszokon a lövészárkokban, mennyire hatottak az ízig-vérig ateista, marxista, szabadkõmûves-szociáldemokrata röpiratok: hasábjain "Tamás bácsi", Potvocsek Tamás kõmûvesmester 1915-ben így számol be például arról, hogy mit is hallott a szakszervezeti titkártól:

>>- Az angol is békét akar, a francia is, Károly is, csak az a kutya Vilmos nem akarja. A mieinknek legjobb lenne letenni a fegyvert. Béke kell! Béke mindenáron, mert elveszünk. Amazok tele vannak menázsival, mieink meg éhen halnak...
- Ki mondta ezt?
- Csikár úr, a titkár. Ismered.
- Hogyne. Sohse volt a fronton...
- Azért tudja. Õ mindent tud. A központ mindent megír neki. Csuda dolgokat mesélnek Oroszországról. Az igen...
- Ölik egymást rakásra.
- Mit értesz te ahhoz? Oroszország lesz a világ legboldogabb állama. Felosztanak mindent és úgy élnek, mint egy nagy család... Csikár úr mondta... Aki útba áll, persze fellökik. Nekik szent a cél... magyarok is dolgoznak ott. A magyar hadifoglyok mind bolsevikok...
- Ezt is megírták Csikár úrnak?
- De meg ám! Tudod, te gyerek, hogy ez a kis púpos ember valódi lángész? Ez mindent tud. Azt mondta, itt is csak úgy lesz. Csak a katonaság ne okvetetlenkedjék... meg a tisztekkel kell megértetni, hogy most már elég a vérbõl. Internacionalizmus! Ez a nagy szó! Boldog Európa! Nincs német, nincs magyar, szerb, orosz, meg a többi. Nincs határ. Jöhet, mehet mindenki, ahogy akar. Minden a népeké, minden ország. Nincs gróf, nincs báró... egyforma mindenki! Nagy fizetés, munkamegosztás!<<

A mindentudó malterkanalas vitézektõl bemagolt maszlagot hangoztatja úton-útfélen, gúnyosan megvetve az "internacionalizmus"-tól ösztönösen idegenkedõket:

>>-Tudják ezek, hogy mi az internacionalizmus? Nem tudják. Az orosz tudja, a cseh is, a francia is, mind tudja. Csak ez a buta magyar nem. Szabadság, egyenlõség, testvériség - kiabálta -, minden rongy náció megértette az idõk szavát, csak a magyar nem. Különösen a falusi. Pedig ennek lenne a legnagyobb haszna. Felosztják a földeket, annyit kap mindenki, amennyit akar...<< Szerinte "minden nép elõrébb van, mint mi. De majd összefogunk! Nem kell katona! A kaszárnyákból kórház lesz, meg iskola. Az erdõkben parkok, üdülõk a munkásságnak. Nagy dolgok vannak készülõben. A párt készen áll a harcra. Csikár úr mondta, hogy a hadsereg már a miénk. Budapest már nem tûri sokáig. A munkásságnak elég volt. Nemsokára üt az óra. Átvesszük a hatalmat. Mi fogunk diktálni! A paraszt földet kap, a munkás magas fizetést. És békét kötünk mindenkivel. A fegyvereket beolvasszuk, a katonaposztót kiosztjuk a népnek.<<

"NEM LESZ KÜLÖNBSÉG EMBER ÉS EMBER KÖZÖTT!"

Egyenesen Tormay Cécile Bujdosó könyve tollára illõ pillanatképek sorozatával döbbenti rá olvasóit arra, hogy a Hinterlandban, a hátországban mennyire hatott a bolsevizmus démonikus demagógiája:

>>A váróteremben narancshéj, pipafüst és lárma volt. A kijárat elõtt katonák, kosaras asszonyok. Amikor csengettek, mindenki megrohanta az ajtót és káromkodva szoroskodott át a tömeg a nyíláson.
- Majd másképpen lesz minden - hallottam Tamás bácsi hangját - mert a mi népünk tanulatlan és fegyelmezetlen. Ingyen iskola, ingyen mozi, ingyen kórház...
Igen, a mi népünk fegyelmezetlen. A vonatra alig hogy felfértem. Hely már nem jutott, kint álltam egy cigány kofa piszkos kosara és egy ronda zsák mellett, melyet átütött valami folyadék. A megállásoknál ijedten kapaszkodtam, hogy ruhám piszkos ne legyen.
- De kényes a fiatal úr - vihogott a kofa -, miért nem megy elsõ osztályon...
- Vagy repülõgépen - röhögött egy baka.
- Nem lesz különbség ember és ember között! - mondta Tamás bácsi és ezt jó volt hallani. Ughy László is csak olyan lesz, mint én... Itt utazunk majd mind a ketten a röhögõ baka és a kofa ronda batyuja mellett. Egyformák vagyunk... Én, Zsellér Péter parasztgyerek, Ughy László, a tiszttartó fia és ez a cigányasszony?...
Ezen kicsit gondolkodtam. Azt hiszem, Tamás bácsi a cigányokról nem szólt.<<

A mindezt döbbenten látó-halló gyermek erre megjegyzi magában: "Megmondom Tamás bácsinak, hogy én szívesen leszek egyforma minden emberrel, aki magyar, de nekem a cigány nem kell", miként azok sem, akik "magyarul beszélnek, furcsa, idegen szavakat keverve, de - a lelkem legmélyén tisztán éreztem - nem magyarok".

"VIGYÁZZ, ZSÍROS PARASZT, MERT ÚGY LÓGSZ, MINT A VÉRES HURKA, VÉGE A RÉGI VILÁGNAK!"

A patkánylázadás mindennapos regénybeli jelenetei közül álljon itt a legjellemzõbb.

>>A vásártéren a forradalom kitörése után akadt, aki "zúgolódott":
- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...
- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.
- Ha magának jó, hát tartsa meg!
A kupec lármázni kezdett.
- Mi van itt? - kérdezte egy katona.
- A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt.
A katona megrántotta az ember kabátját. - Maga merte?
Az öreg paraszt végigmérte a katonát.
- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...
A katona ordított?:
- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...
- Elég baj az...
A katona mellbe bökte az öregembert.
- Még járatod a szád?...
Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán.
Ekkor már tömeg nõtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.
- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.
Közrefogták az öreget: -Elõre!
- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Biró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, amíg visszajön az asszony...
Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.
- Elõre!
- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre! - kiáltotta valakinek -, amíg az asszony visszajön!
A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.
Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.
Itt ült össze a vésztörvényszék.
- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...
- Csend! Mit mondott maga a kormányról?
- Semmit. A pénz felõl szóltam, de azt sem úgy...
- Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejérõl a sapkáját.
- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...
- A törvényszék itt van.
- Itt?...
- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...
Felállt egy ember a tábori székrõl.
- Bevallotta! A tanácskormány élete a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol, az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
- Kötelet!
- Még egyszer kérdem: mit érdemel?
- Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevõ. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgõre fogta a dolgot: - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
- A kezét hátra kell kötni!
Engedelmesen elõre tartotta a kezét.
- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik...
Hátracsavarták kezét és megkötötték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemû ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.
- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
- Uram!
A patakparton már sûrûn álltak az emberek.
- Csak nem akasztják fel?
- Fenét! - mondta valaki. Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nõtt. A hurok már ott lógott az egyik fûzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltûzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
- Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz... hát hogy lehetne igaz?...
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erõsen fogta. - Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: - Emberek, emberek! -Ne hagyjatok!...
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett.
- Isten!
A fûz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
- Rendben van!
Az fel se nézett.
- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Késõbb felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Biró Jánost Antalosról.
Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt.<<

"NEM VETTÜK ÉSZRE, HOGY A FEGYVEREKET KIVETTE KEZÜNKBÕL A - BETÛ", ÉS AZT SEM, HOGY AMIÉRT MEGDOLGOZTUNK, ANNAK HASZNA MÁSÉ LETT."

Koltóy tanár úr a patkánylázadás leverése után újra átveszi osztályát, és az "õszirózsás" forradalom s a patkánylázadás tanulságaiból felállítja a diagnózist és megadja a terápiát:

>>-Nekünk azt tanították, hogy a háborút karddal, puskával, ágyúval kell megvíni, és nem vettük észre, hogy a fegyvereket kivette kezünkbõl a - betû. Az a sok kis ólombetû. A könyv. Az újság. A plakát. A röpcédulák. Késõn vettük észre. De tanultunk, és amit tanultunk, azt átadjuk nektek. Az ország ma rom. Építeni kell, dolgozni kell, de mindig és mindenek elõtt hinni kell. Akarni kell! Tudjátok, hogy mibõl lett a Nemzeti Hadsereg? Semmibõl. Csak vágy volt és álom. De volt egy ember, akinek a hite szétáradt a Tisza mellett, mint reggel a világosság, és akinek az akarata összefogta az utakat, az álmokat, a vágyakat s az embereket. És világosság lett, és hadsereg lett. De ehhez hit kellett és - Horthy Miklós! A fõvezér.<<

Ughy tiszttartó rádöbbenti Zsellér Pétert õsei paraszti hivatásának nemzetmegmentõ mivoltára: "Az emberi boldogságot nem a kultúra mutatja, fiam, és ne feledd el, egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten." Péter édesapjával való beszélgetése szintén egyszerre diagnózis és terápia:

>>- Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam?
- Ez a tõzsde dolga, édesapám. Ott irányítják...
- Tudom, fiam. Irányítják... Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk...
- Szervezetlenség, édesapám...
- És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy ezen az állapoton segíteni kellene?
Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselõk...
- És kereskedõ, tõzsdés, szövetkezeti vezetõ nem lesz belõlük egy se?
- Nemigen, édesapám.
- Ez a baj, fiam. Ki értse meg a mi bajainkat, ha nem ti? Ki szervezzen, ki vezessen, ki tanácsoljon? Ha beteg vagyok, azt én is tudom, hogy orvoshoz kell menjek, ha pereskedni akarok, ügyvédhez,. De azt nem tudom, kihez menjek, ha a búzámat akarom eladni, hogy várjak-e még vele, vagy lemegy az ára. A marhámat se tudom, hizlaljam-e, a disznómat se. Jön valaki, neki adom. Vigye. Egy hét múlva aztán megtudom, hogy keresett rajta szépen. Én dolgozom érte, másé a haszon.
- Ez a kereskedelem, édesapám...
- És kereskedõ nem lesz belõlük, ezt nem tanítják?
- Dehogynem, de oda nem igen megy senki...
- Hát fiam, nem tudom, mit szólsz hozzá, de akkor meg is eszi a fene egyhamar az országot.<<

"AZT HISZED, TRIANONT TRIANONBAN CSINÁLTÁK? NE HIDD. A KIEGYEZÉSTÕL CSINÁLTÁK A FORRADALOMIG."

Baksay fõhadnagy így magyarázza Zsellér Péternek Trianon igazi okait:

>>-Azt hiszed, ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstõl csinálták a forradalomig. Kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekbõl kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az elsõ alkalommal belemart az országba. És most mi történik: Zsellér Péter és Pál otthagyják a falut. Urak lesznek, és önmagukat adminisztrálják, ahelyett, hogy lekaparnák a kérget a magyar parasztról, akik nélkül ez az ország már régen az ördögé lenne! Egyáltalán ez a szó, hogy ’úr’, maga is csalás. Valamikor úr volt az, aki vezetett és meghalt az országért. Úr volt, aki hazát szerzett és megtartotta. Nem törte a kapa a tenyerét, mert a kard soha ki nem szakadt a markából. Nem dolgozott, mert nem ért rá dolgozni. Az országvédõ kardot aztán letették, a harcok elmúltak és az uraságból nem maradt meg más, mint a dologtalanság... Elõször csak a fizikai, aztán a szellemi tétlenség... Nézz rám! Tizennyolc éves koromban eltörtem a szálvasat és úgy beszéltem latinul, mint Tacitus, ma pedig annyi erõm sincs, hogy tisztességgel megvárjam, amíg megássák a gödröt, ahová bedugnak... Éltem, semmit nem tettem, a harctéren virtusból érmeket szereztem, de erre a földre soha nem gondoltam. Nem éreztem, hogy van, és hogy el is veszthetem.<<

Zsellér Péterbõl végül is gazda lesz, aki - a regénynek a szentek megdicsõülésére emlékeztetõ befejezésében - Szent István napján a templomban a "Hol vagy István király?" refrénû õsi éneket hallgatva arra gondol, hogy Õt, szent királyunkat keressük "úttalan utakon, sóvárgásunkban, elesettségünkben, örömünkben, bánatunkban", az Õ országát keressük "a kenyérben, melynek bölcsõje a föld, imádságunkban, melynek szülõje a tiszta gondolat", és amikor elhalkult az ének, "a lelkek ablakát megkopogtatta a csengõk nyelve és a suttogó csendben megpattant a titkok burka. Homlokát a tenyerébe hajtotta és tudta már, hogy a magyar föld, a virágos rét, a csobogó patak, az apja süppedõ sírja, eljövendõ bölcsõk virágos fája, a templom öreg kövei, házuk melegsége, boruk édessége, kenyerük lágysága a szívében van, de ezeken túl a hit, az akarat, a fajtája öröklõ élete lelkében borong érinthetetlen tisztaságában, mint a felmutatott áldozat."
( Hunhír )