Posta Imre weboldala

Háború!!!
Irta: Olvaso - Datum: 2011. February 03. 10:45:38

Teljes hir

A háború elõsegíti a gazdasági növekedést. Ezért a hadiipar összeolvad az állammal. Piac pedig nincs itt sem.
Érdekes évforduló ment el mellettünk nem régen szinte szó nélkül. Ötven év telt el azóta, hogy az 1960-as elnökválasztáson gyõztes John F. Kennedy megkezdte mandátumát. Az esemény azonban elsõsorban nem Kennedy, hanem a távozó elnök, Dwight D. Eisenhower 1961. január 17-én elmondott búcsúbeszéde kapcsán emlékezetes. Eisenhower elõször szólt nagy nyilvánosság elõtt egy olyan jelenségrõl, amely társadalomtudósokat évek óta foglalkoztatott, a köztudatba azonban ennek a beszédnek köszönhetõen került be.

A több szakértõ bevonásával egy évnél is hosszabban fogalmazott beszédében hadi-ipari komplexumként (military-industrial complex) hivatkozik politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportok együttmûködésének arra a II. világháborút követõen intézményesült rendszerére, amely a termelési folyamatokat úgy vonja egyre erõsebben befolyása alá, hogy közben a társadalom képtelen ellenõrzést gyakorolni felette. A második világháborúban a gazdaság szereplõinek egy része kötelezve lett arra, hogy katonai termelésre álljon át. Ez ellen kezdetben berzenkedtek, majd késõbb rádöbbentek, hogy nem is annyira rossz az nekik, ha egy stabil, garantált állami megrendelésbázisra számíthatnak, és csak az ezen felüli bevételeiket kell a polgári életben bebiztosítaniuk. A háború után egyesek a hadsereg leépítése mellett érveltek, a megrendelésekhez hozzászokott cégek azonban felhívták a figyelmet a szovjet fenyegetésre, majd annak elmúltával a kínaira, még késõbb pedig az iszlamista terrorizmuséra.
Annak ellenére, hogy a fogalom közéletben gyakran felbukkan, a hadi-ipari komplexum tényleges jelentését máig homály övezi. A hivatkozások jellemzõen a nagyhatalmú lobbik kormányzati befolyásának veszélyeire korlátozódnak, és figyelmen kívül hagyják a lényeget: a gazdasági növekedés uralkodó téziseinek kritikáját. A katonai-ipari komplexum ugyanis nem csupán a demokratikus ellenõrzés alól magukat kivonó elitek geopolitikai kockázatokat hordozó érdekérvényesítésének rendszerét jelenti. Ennél sokkal többrõl van szó: annak a kérdésnek az elsõ koherens, empirikusan alátámasztott magyarázatáról, hogy mi képezi a gazdasági növekedés alapját? Ehhez a levezetéshez persze a politikai retorikánál mélyebbre kell ásni.
Az institucionalista közgazdaságtan, elsõsorban Thorstein Veblen és John Kenneth Galbraith nyomán régóta cáfoltnak tekinti a racionális fogyasztó és a fogyasztói igények vezérelte termelési ciklus téziseit. Az 1990-es éveket követõen a branding politökonómiai elemzése további empirikus támpontokkal szolgált a fogyasztói viselkedés irracionális befolyásolhatósága, a nagyvállalatok tudatos versenykorlátozó és minõségellenes magatartása bizonyítékaként.
A közgazdaságtani fõáram ellen intézett egyik legfontosabb kihívás, a gazdasági növekedés technológiai alapjainak kritikai vizsgálata azonban kevésbé ismert. Ez meglepõ, hiszen a kritikai irányzatok klasszikusai közül nem egy foglalkozott a hadiipari szükségletek által vezérelt technológiai innováció tágabb összefüggéseivel. Galbraith például a katonai alkalmazások és a lakossági fogyasztásra termelt cikkek piacának kapcsolatairól, a szociológus C. Wright Mills a katonai establishment demokratikus kontroll nélküli gazdasági-politikai befolyásáról írt hosszasan ― mindketten már 1960 elõtt. A legizgalmasabb tétel azonban viszonylag új keletû, és nem kevesebbet állít, mint hogy annak, amit gazdasági növekedésként ismerünk, alapfeltétele a háború ― pontosabban a háborús készültség és a pusztítás technológiáinak szüntelen fejlesztése. A tézis egy fejlõdésközgazdásztól, az egyelõre méltatlanul szûk körben ismert Vernon Ruttan-tõl (1924-2006) származik.
Ruttan Galbraith nyomdokában járva nem axiómaként, hanem tesztelendõ állításként tekint a technológiai innovációk piac-, azaz fogyasztói szükséglet-vezéreltségére. Életmûve összegzéseként is felfogható vizsgálódásának (Is War Necessary for Economic Growth? = Szükséges-e a háború a gazdasági növekedéshez?) eredménye ennek az állításnak empirikus cáfolata, egyben alternatív tézis kidolgozása, melynek fõ állításai a következõk:
1. A XIX. és a XX. században a gazdasági növekedést generáló technológiai invenciók szinte kivétel nélkül hadiipari alkalmazásokból származnak.
2. A katonai megrendelésre fejlesztett technológiák az eredeti felhasználástól gyakran lényegesen eltérõ alkalmazásokként jelennek meg polgári alkalmazásokban.
3. Az állami finanszírozású hadiipari fejlesztések nélkül az elmúlt kétszáz év társadalomfejlõdését alapvetõen meghatározó technológiák többsége nem jelent volna meg.
- Az árucikkek szabványosított tömegtermelése a kézifegyverek iránt a XIX. század elején megnövekedett igényre vezethetõ vissza. Ennek hiányában pl. az autó-, de még a kerékpár ipar is egyedi árucikkek szûk piacra termelõ ágazata maradt volna.
- A polgári repülés globális elterjedését lehetõvé tevõ technológiák, elsõsorban a sugárhajtómûvek az amerikai, német és szovjet haderõ II. világháború alatti versenyfutásának köszönhetõk.
- A nukleáris technológiák fejlesztésére nem került volna sor a tömegpusztítás fenyegetésére építõ kölcsönös elrettentés stratégiája nélkül.
- A számítástechnikai ipar a II. világháborút követõ fegyverkezés növekvõ technológiaigényére vezethetõ vissza. A mérföldkõnek számító ENIAC számítógépet pl. a hidrogénbomba begyújtásának szimulációjára használták. Az IBM csak azt követõen mert számítógépet kereskedelmi forgalomba bocsátani, hogy a koreai háború idején kormányzati megrendelések garantálták a fejlesztéshez nélkülözhetetlen bevételeket.
- Az internetet megalapozó fejlesztéseket (ARPANET) azért finanszírozták, mert a katonai adminisztrációnak szüksége volt egy olyan, decentralizált kommunikációs rendszerre, amelyik egy, a rendszer egyes elemeit kiiktató támadást követõen is mûködõképes marad.
- A szintén katonai megfontolások alapján kiépített ûrkutatási infrastruktúra vívmányait pedig a háztartási eszközöktõl a távközlésen keresztül a közlekedésig mindenhol megtaláljuk.

A közgazdasági ortodoxia a katonai fejlesztések technológiai innovációkban játszott szerepét nem tagadva azt állítja, hogy ezeket a technológiákat elõbb-utóbb hadiipari megrendelések nélkül is kifejlesztették volna. Ez nem igaz. Méghozzá azért nem, mert par excellence kutatás-fejlesztési tevékenységet kizárólag olyan intézményes kontextusban lehet végezni, amely mentes a profitmotívumtól, pontosabban nem korlátozza a profitkényszer szûk (idõ)horizontja. Fontos, hogy a megállapítás nem általában „a” fejlesztésekre, hanem a fejlesztéseknek csak egy bizonyos típusára, a paradigmaváltást eredményezõ alapkutatásokra vonatkozik. Például a számítógépek közötti adatátvitelt hálózati szinten integráló technológiákat, az internetet megalapozó program ilyen, paradigmaváltást eredményezõ innováció ― a „webkettes” alkalmazások kidolgozása azonban nem, hiszen ez utóbbiak „csupán” az évtizedek óta létezõ technológiai paradigma lehetõségeinek (amúgy kétségtelenül kreatív) kiaknázásai.
A legtöbb vállalat „fejleszt” valamit (pl. szoftvereket, szállítási infrastruktúrát, ügyfélszolgálati kommunikációt, anyagfeldolgozási eljárásokat, stb.), de alapkutatásokra a vállalati környezet önmagában nem alkalmas. A hangsúly az „önmagában”-on, vagyis a vállalat profitmotívumtól vezérelt piaci entitás minõségén van. Sok alapkutatásban vállalatok is részt vesznek ― pl. magántulajdonú kutatóintézetek egész hálózata fejlõdött ki a NASA körül ―, de ezeket a programokat állami forrásokból finanszírozzák, és eredményeik viszonylag hosszú ideig nem alkalmasak kereskedelmi forgalmazásra. A mérföldkõnek számító új technológiákat a profitkényszertõl elzárva, jelentõs anyagi, emberi és idõbeli ráfordítással fejlesztik. Az új eljárásokat, eszközöket sokáig kizárólag az állam (elsõsorban a védelmi szektor) használja, illetve tökéletesíti ― polgári alkalmazásokba csak kiforrott állapotban kerülnek ki. A vállalatoknak viszont nincsenek saját forrásaik olyan kutatás-fejlesztési programokra, amelyek eredményeibõl a fogyasztói piacon hosszú ideig nem látnak pénzt.
Ha számba vesszük, milyen termelési eljárások és ezekkel összefüggõ gazdasági folyamatok következménye a gazdasági növekedés, akkor kifejezetten nehéz olyan technológiai paradigmát találnunk, amely nem hadiipari fejlesztésekre vezethetõ vissza. A termelõágazatok nagyvállalatainak jelentõs része egyenesen létét köszönheti a folyamatos katonai megrendeléseknek. Olyan konglomerátumok, mint pl. a Lockheed Martin több szövetségi minisztérium egész éves költségvetésére rugó összegre szerzõdnek. A Boeing (Bill Clinton ex-elnök szemében az amerikai kapitalizmus emblémája) polgári repülési ágazata létre sem jött volna hadiipari megrendelések nélkül ― utasszállítói egytõl egyig katonai szállítógépek módosított változatai. A vállalkozószellem melegágyaként csodált kaliforniai Szilícium-völgy csúcstechnológiai iparát szinte teljes egészében állami katonai forrásokból, tudatos fejlesztési stratégiával hozták létre. (A hadiipar-alapú technológiai innovációnak az Egyesült Államok domináns, de korántsem egyedüli szereplõje: Franciaországtól Dél-Koreáig ugyanezek a mechanizmusok érvényesülnek.) A katonai-ipari komplexum tehát nem egyszerûen a katonai elit befolyásának példátlan megerõsödését takarja ― mint azt Eisenhower 1961-es beszédének redukcionista értelmezése sugallja ―, hanem a modern gazdaságok hadiipar-függõségét jelenti.
Mi következik ebbõl? Elõször is szkeptikus állítások a gazdaságfejlõdés kilátásait illetõen. A koncentrált politikai hatalom számára a pusztítás tökéletesítése mindig, súlyos társadalmi problémák orvoslása viszont még válsághelyzetben sem feltétlenül prioritás. Az Egyesült Államok hadiipari költségvetése 2010-ben, az 1930-as éveket követõ legsúlyosabb gazdasági válság közepette újabb rekordot ért el (több mint 700 milliárd dollárral), miközben az univerzális egészségbiztosításnak a politikai lobbik továbbra is keresztbe tesznek. A demokratikus ellensúly hiányában egyre inkább önjáró „védelmi” ipar saját expanzióját mind kifinomultabb módszerekkel ― nem utolsósorban intenzív médiapropagandával ― biztosítja. Az elmúlt évtizedek leghosszabb katonai konfliktusának, az afganisztáni háborúnak pl. legitim politikai célok, illetve világos katonai stratégia híján egyedüli funkciója a hadiipari megrendelések biztosítása, illetve a terror elleni háború propagandája.
Másodszor, a technikai fejlõdés hadiipari alapjainak felismerése tovább rombolja a gondosan ápolt szabadpiaci mítoszokat. Ellentétben ez utóbbiakkal, az állami szerepvállalás nemhogy nem akadálya, hanem a hosszútávú és nagy technológiai ugrást jelentõ innovációk szinte egyedüli forrásaként az alapja a gazdasági fejlõdésnek.
Nehéz nem észrevenni a katonai-ipari komplexum rejtett iróniáját. A gazdasági válsághoz vezetõ folyamatok (jogszabályok manipulálása, törvényalkotás nyilvánosságának korlátozása, fogyasztóvédelem leépítése, stb.) rámutatattak a hatalmas veszteségeket felhalmozó, és a „piactól” állami mentõövvel megmentett pénzügyi szektor államfüggésére. A termelõ ágazatok kapcsolata a hadiipar-alapú technológiai innovációval egy másfajta államfüggést bizonyít. A két szektor azonban megegyezik abban, hogy a priváthaszon költségeit a társadalom viseli. Kérdés, elképzelhetõ-e, hogy a közpénzek elsõsorban ne a pusztítás iránti igényt kiszolgáló technológiák fejlesztésén keresztül katalizálják a gazdasági fejlõdést.

Az Egyesült Államok katonai kiadásai a NATO-ban Törökország után a legmagasabbak, a költségvetés körülbelül 5%-át teszik ki. Ez a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet szerint hatszor akkora összeg, mint a következõ országé, Kínáé. Ez tartja el a hatalmas hadi-ipari komplexumot, melynek egyre inkább részét képezik a zsoldos hadseregek is. Naomi Klein adatai szerint például az Irakban szolgáló amerikai katonák egyharmada már nem is az amerikai állami hadsereg kötelékében szolgál, hanem az állammal szerzõdött magáncégekében (Hallyburton, Blackwater, stb.). Az iraki foglyokkal kapcsolatos ismert túlkapások, kínzások nagy részét is ilyen szerzõdéses harcosok követték el. Az amerikai katonai vezetés és a katonai cégek között ’forgóajtó’ van: a szövetségi kormányzatba átlépõ, majd oda visszalépõ vállalatvezetõk sokszor annak ellenére nem válnak meg részesedéseiktõl a katonai cégekben, hogy erre kötelezõ jogi elõírások vannak az Egyesült Államokban. Bryan Bender Boston Globe-beli cikke szerint 39 nyugdíjba vonuló tábornokból 34 az állammal szerzõdéses viszonyban álló hadiipari cégekhez ment tovább.
Kifejezetten érdekes William Hartung új könyve, melynek címe: Prophets of War: Lockheed Martin and the Making of the Military-Industrial Complex. (=A háború prófétái: A Lockheed Martin és a hadi-ipari komplexum létrejötte). A cég manapság évi körülbelül 29 milliárd USA dollárnyi megrendelést kap az amerikai kormányzattól, azaz minden tizedik dollárt, amit védelmi beszerzésekre költenek az amerikai adófizetõk pénzébõl. A Bush kormányzatban a cégcsoport adta a légierõ néhány legbefolyásosabb pozícióját, nemzetbiztonsági fõtanácsadó helyettest, a nukleáris fegyverek irányítóját, valamint a belbiztonsági minisztérium közbeszerzési vezetõjét. Õk mind a Lockheed Martintól jöttek. A cég tizenkétmillió dollárt költött a választásokon politikusok támogatására. Hartung adatai szerint õk a legnagyobb támogatói Buck McKeonnak, a Kongresszus Fegyveres Erõk Bizottság elnökének, illetve Daniel Inouye-nak, aki az Elosztási Bizottságot vezeti a Szenátusban. Tehát az amerikai adófizetõk pénzébõl kapott szerzõdéseikbõl amerikai politikusok lobbi-erejét biztosítják be maguknak.
A hadiipari komplexum ismét kitûnõ példa arra, hogy a tankönyvi versenypiac elméleti logikája a gyakorlatban egészen másképp fest.
(Ezt a blogbejegyzést Lakatos Zoltán szociológussal közösen írtam.)

Forrás: Link