Posta Imre weboldala

"A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra - a kormány maga a probléma"
Irta: Olvaso - Datum: 2011. February 07. 12:19:54

Teljes hir

(A cím a beszédes, a cikk maga éppen megüti az ökörség szintjét.)
A Szovjet Hadsereg 1979 végén bevonult Afganisztánba. 1980-ban Moszkvában rendezték meg a nyári olimpiát, 1981-ben pedig – a kommunista hatalmat megmentendõ – Jaruzelski tábornok bevezette Lengyelországban a hadiállapotot. Ez idõ tájt Havannától Addisz-Abebáig, Luandától Vlagyivosztokig, Berlintõl (Hauptstadt der DDR) Saigonig ért Moszkva keze. Harminc évvel ezelõtt még sokan azt hitték, nem is lesz másképp, de szerencsére tévedtek. Tévedésük jelentõs részben az Egyesült Államok elnöki székébe ekkor, 1981. január 20-án beülõ Ronald Wilson Reagannek köszönhetõ. Mikor nyolc évvel késõbb átadta helyét George Bushnak, a szovjet blokk már sokkal gyengébb volt, mint 1981-ben és további egy-két éven belül szét is hullott. Reagan február 6-án lenne száz éves. Rá emlékezünk.

A szabad világnak azonban nemcsak az akkor legyõzhetetlennek tûnt szovjet blokkal kellett szembenéznie a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Tetézte a bajt, hogy 1979 elején Iránban a nyugatbarát és szekuláris Mohammad Reza Pahlavi diktatórikus rendszerét elsöpörte az iszlám forradalom és Khomeini ajatollah szélsõségesen nyugatellenes teokráciája került hatalomra. Ez sem volt elég: 1980 áprilisában, alig hét hónappal az elnökválasztás elõtt az Egyesült Államok kevéssé potens elnökének, Jimmy Carternek – aki utóbb a Demokrata Párt elnökjelöltje lett – az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén túszul ejtett ötvenkét amerikai állampolgár kiszabadítására irányuló katonai akciója teljes kudarcba fulladt. Az Egyesült Államok megalázva és megsebezve érezte magát.
Ronald Reagan 1911. február 6-án született az Illionis állambeli Tampicóban. Apja ír, anyja angol és skót származású volt. A szintén Illionis állambeli Eurekában közgazdaságtanból és szociológiából diplomázott, majd rádióbemondóként és sportriporterként dolgozott. 1937-ben debütált filmszínészként. 1964-ig több mint ötven kisebb-nagyobb filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet. Egy volt a sok jó „B” kategóriás színész közül, de az „A” osztályba sohase jutott fel. Állítólag felmerült, hogy õ lesz a Casablancában Rick Blaine, de a szerepet végül Humphrey Bogart kapta meg. Közéleti tevékenységét színészként kezdte: 1947 és 1952, majd 1959 és 1960 között az SAG, a színészszakszervezet elnöke volt.
A második világháború idején Reagan a légierõnél szolgált, ahol a századosi rendfokozatig vitte. Háborús bevetésen nem vett részt.
Bár fiatal korában Reagan demokrata volt, Franklin Delano Roosevelt és a New Deal lelkes híve, 1952-ben, 1956-ban és 1960-ban már a republikánus elnökjelöltet – 1952-ben és 1956-ban a gyõztes Dwight David Eisenhowert, 1960-ban a minimális különbséggel vesztes Richard Nixont – támogatta. 1962-ben átlépett a Republikánus Pártba. Ekkor így nyilatkozott: „Nem én hagytam el a Demokrata Pártot, hanem a Demokrata Párt engem.” Ismert színészként 1964. október 27-én Reagan nagy beszédet mondott a republikánus elnökjelölt Barry Goldwater mellett. Bár az 1964 novemberi elnökválasztáson a Republikánus Párton belül is konzervatívnak és antikommunistának számító Goldwater borzalmas vereséget szenvedett a hivatalban lévõ Lyndon B. Johnsontól – sokak szerint, ha gyõzött volna, a hidegháborút húsz évvel korábban nyerte volna meg az Egyesült Államok –, Reagant e beszéde elindította a politikai karrier útján.
A következõ évben a kaliforniai republikánusok fölkérték Reagant: legyen a párt kormányzójelöltje. Az 1966-os választást megnyerve 1967. január 3-án az állam kormányzója lett. 1970-ben újrázott, így összesen két ciklust, nyolc évet töltött az Egyesült Államok legnépesebb államának élén. Elsõ ciklusában egyensúlyba hozta a költségvetést, a másodikban azonban súlyos politikai vereséget szenvedett az alkotmánybírósági funkciót ellátó Kaliforniai Legfelsõbb Bíróságtól: a magas testület ugyanis 1972-ben kimondta a Reagan által támogatott halálbüntetés alkotmányellenességét, majd a szövetségi Legfelsõbb Bíróság megerõsítette a döntést. Az 1974-es kormányzóválasztáson Reagan nem indult: ekkor már messzebbre tekintett.
1975-ben Reagan bejelentkezett republikánus elnökjelöltjelöltnek. A Szovjetunióval szemben sokkal keményebb politikát hirdetett meg, mint a hivatalban lévõ Gerald Ford. Élesen ellenezte a helsinki záróokmány aláírását, mert úgy látta, hogy ezzel az Egyesült Államok elfogadja a Kelet-Közép-Európában fönnálló hatalmi helyzetet. Azt is ellenfele szemére vetette, hogy a vietnami háború végén hagyta Saigont elesni.
Az 1976. augusztus 19-i kansasi elnökjelölt-választó, úgynevezett Republikánus Nemzeti Konvención nem sokon múlott Reagan gyõzelme: Gerald Ford 1187, míg kihívója 1070 szavazatot kapott. Három hónappal késõbb Ford az elnökválasztáson szoros vereséget szenvedett Jimmy Cartertõl.
A négy évvel késõbbi elõválasztásokon már nem volt kérdés, hogy ki lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje: az 1980 júliusában Detroitban rendezett Republikánus Nemzeti Konvención a négy jelölt versenyében a küldöttek több mint kilencvenhét százaléka szavazott az egykori kaliforniai kormányzóra. Alelnökjelöltje egyik ellenfele, a CIA volt igazgatója, George Herbert Walker Bush lett, aki korábban Texas egyik képviselõje volt a washingtoni Képviselõházban.
Bár az elnökválasztáson Jimmy Carteren kívül a független John Anderson is ringbe szállt, Reagan abszolút többséget szerzett: 43 903 230 szavazattal 50,7 százalékot kapott. Ennél is látványosabb volt a gyõzelem az elektori szavazatokat és a hozott államok számát tekintve: Reagan 489, Carter 49 elektori szavazatot kapott, elõbbi negyvennégy állam elektorait tudhatta magáénak, míg a hivatalban lévõ elnök csak hatéit és a fõvároséit. Az ekkor három hónap híján hetvenéves politikus minden idõk legidõsebben hivatalba lépett elnöke lett – ezt a csúcsot önmaga döntötte meg négy év múlva. Nemcsak három közvetlen elõdjénél, Richard Nixonnál (1913-1994), Gerald Fordnál (1913-2006) és Carternél (1924-) volt idõsebb, de az ekkor már tizenhét éve halott John Kennedynél (1917-1963) is.
Az Egyesült Államok negyvenedik elnöke 1981. január 20-án lépett hivatalba. Politikai krédóját jól jellemzi az alábbi, a beiktatási beszédében elhangzott mondat: „A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra – a kormány maga a probléma.”
Alig két hónappal késõbb Reagant egy merénylõ, John Hinckley – aki, nyilván nem tudván róla, hogy leszbikus, Jodie Fosternél akart e sajátos módszerrel bevágódni – súlyosan megsebesítette Washingtonban. A frissen hivatalba lépett Reagan népszerûségét nagyban növelte az a derû és életkedv, amely – hetvenéves kora és súlyos tüdõsérülése ellenére – a merénylet után sugárzott belõle.

Fotó: AP/ Charles Tasnadi
A kiadások radikális mérséklésével és a jóléti kiadások lefaragásával Reagan elérte, hogy az infláció az 1980-as tizenkét és félrõl 1988-ra 4,4 százalékra, a munkanélküliség 7,1-rõl öt és fél százalékra csökkenjen – úgy, hogy 1982-ben 9,7 százalék volt.
A remek szónoki képességekkel megáldott elnök 1983. március 8-án mondta el egyik leghíresebb beszédét, melyben a Szovjetuniót „a Gonosz birodalmának” nevezte – bár a kifejezést már korábban, a londoni Alsóházban is használta. Ezzel összhangban a fegyverkezési verseny Ronald Reagan elnöksége alatt minden addiginál nagyobb méreteket öltött: tizenöt nappal késõbb, 1983. március 23-i beszédében meghirdette a szovjet ballisztikus atomrakéták elleni úgynevezett – George Lucas filmje után csillagháborúnak becézett – Hadászati Védelmi Kezdeményezést, az SDI-t. Ennek egyik fõ apostola, szakmai támogatója a keményen antikommunista, világhírû atomfizikus, Teller Ede, a hidrogénbomba atyja volt. Szintén 1983-ban – miután Grenadában baloldali puccs döntötte meg az addigi kormányt – amerikai csapatok vonultak be a karibi országba, helyreállítandó a status quót.
Ha az 1980-as gyõzelem nagy volt, akkor a négy évvel késõbbi földcsuszamlásszerû. A Carter idején az alelnöki posztot betöltõ demokrata kihívó, Walter Mondale szûkebb hazáján, Minnesotán kívül kizárólag a fõvárosban, az egyetlen államhoz sem tartozó Washington DC-ben tudott gyõzni. Ez azt jelentette, hogy Reagan 525, Mondale 13 elektori szavazatot szerzett meg. Egyébként ez volt az elsõ olyan elnökválasztás, ahol az egyik alelnökjelölt – a vesztes demokratáké, Geraldine Ferraro személyében – nõ volt.
Két hónappal második ciklusának 1985. január 20-i kezdete után a gerontokrácia két nobilitásának, Jurij Andropovnak, majd annak halála után az õt követõ Konsztantyin Csernyenkónak a halála után – jellemzõ a Szovjetunió és az Egyesült Államok egészségügyi viszonyai közti különbségre, hogy Reagan mindkettõjüknél idõsebb volt – az ötvennégy éves Mihail Gorbacsov lett a Szovjet Kommunista Párt fõtitkára. Még ebben az évben, hat és fél év óta elõször amerikai-szovjet csúcstalálkozóra került sor. A november 19-20-i genfi csúcson nem történt áttörés – hacsak magát a csúcstalálkozót nem tekintjük annak –, azonban ettõl kezdve az elnök és a pártfõtitkár minden évben találkozott egymással: 1986-ban Reykjavíkban, 1987-ben Washingtonban, végül 1988-ban Moszkvában. Az 1987. december 8-i washingtoni csúcson a felek megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió ezerötszáz, az Egyesült Államok ötszáz fegyverrendszert bont le és a leszerelést a felek kölcsönösen ellenõrzik. A megegyezés valamennyi ötszáz és ötezer kilométer közötti hatótávolságú fegyverre kiterjedt. Az 1988. június 1-én Moszkvában aláírt szerzõdés pedig a közép-hatótávolságú rakéták leszerelését írta elõ. Reagan számos dologban nem volt hajlandó engedni: az SDI-t továbbra is fönntartotta és rendszeresen számon kérte szovjet partnerétõl az emberi jogok helyzetét.
Ronald Reagannek az emberi jogok melletti kiállásának talán legismertebb beszéde Nyugat-Berlinben hangzott el, pár méterre a Brandenburgi kaputól, illetve a várost kettéosztó faltól. „Gorbacsov pártfõtitkár úr, ha ön arra törekszik, hogy béke és prosperitás legyen a Szovjetunióban és Kelet-Európában, ha ön a szabadságra törekszik, jöjjön ide és nyissa ki ezt a kaput. […] Gorbacsov úr, rombolja le ezt a falat!”
A nagy államférfi nagy hibákat is követett el. Egyrészt – az ellenségem ellensége a szövetségesem (gyakran hibás) elve alapján – támogatta a szovjet beavatkozás ellen harcoló afganisztáni mohamedán fundamentalistákat, másrészt 1986-ban hatalmas botrány lett abból, hogy kiderült: az Egyesült Államok titokban fegyvereket adott el Iránnak, hogy az így befolyt pénzbõl a szovjetbarát kormány ellen harcoló nicaraguai kontrákat támogassa. Reagan tagadta, hogy tudott volna az iráni szálról.
Amikor 1989. január 20-án az addigi alelnök, George Bush váltotta az elnöki székben Reagant, neki már csak le kellett aratni az elõdje által elvetett magot: még ebben az évben ledõlt a berlini fal, 1989-ben és 1990-ben megszûnt a kelet-közép-európai szovjet fennhatóság, 1991-ban pedig felbomlott maga a Szovjetunió is, a történelemnek pedig vége lett – hittük akkor boldogan. Az elnöki székbõl való távozása után Reagan már csak öt évig szerepelt a nyilvánosság elõtt: 1992-ben megalapította a Ronald Reagan Szabadság Díjat. Ugyanebben az évben az addigra már egységes Berlin díszpolgárává választották. Utolsó nyilvános szereplésére 1994. április 27-én, Richard Nixon temetésén került sor.
1994 augusztusában Alzheimer-kórt állapítottak meg nála. Szellemi állapota fokozatosan romlott: egy idõ után csak legközelebbi hozzátartozóit ismerte fel, majd õket sem. Ronald Reagan kilencvenhárom évesen, 2004. június 5-én hunyt el tüdõgyulladásban, Bel Air-i, Los Angeles melletti otthonában. Temetésén – többek közt – Károly walesi herceg, brit trónörökös, Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök Gerhard Schröder német kancellár, Lech Wa³êsa volt lengyel államfõ, továbbá az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush és összes élõ volt elnöke, Gerald Ford, Jimmy Carter, George Bush és Bill Clinton tiszteletét tette. Magyarországot Lomnici Zoltán, a Legfelsõbb Bíróság elnöke képviselte.
Reagannek a többségükben konzervatív amerikaiak még válását is megbocsátották: õ volt az Egyesült Államok történetének eddigi egyetlen, élete során elvált elnöke. 1940-ben vette nõül Sarah Jane Mayfield színésznõt (1917-2007), akitõl kilenc évvel késõbb elvált. A házaspárnak két lánya született: a koraszülött Christine egynapos korában meghalt. Reagan a másik lányát, Maureen Elizabethet is túlélte, de ekkor, 2001-ben valószínûleg már nem volt abban a szellemi állapotban, hogy fölfogja lánya halálát. A harmadik gyerek egy örökbefogadott fiú, Michael Reagan, ismert rádiós mûsorvezetõ.
Reagan 1952-ben vette el az idén kilencvenéves színésznõt, az utóbb Nancy Davis néven híressé lett Anne Frances Robbinst. Ebbõl a házasságból szintén két gyerek született: Patti és Ron. Mindketten szembemennek az apjuk által vallott elvekkel: Patti – egyebek mellett – az atomfegyver-leszerelés ügyének aktivistája, Ron pedig vállaltan ateista: három héttel apja halála után Larry King – körülbelül a helyi Friderikusz – mûsorában arra a kérdésre, hogy miért nem lép politikai pályára, úgy felelt: a közvélemény-kutatók szerint egy ateistának nincs reális esélye arra, hogy politikai posztra megválasszák.
Ronald Reagan adócsökkentõ gazdaságpolitikája ismét versenyképessé tette az Egyesült Államok gazdaságát, hazája nagyszerûségébe és a szabadság erkölcsi felsõbbrendûségébe vetett rendíthetetlen hitébõl fakadó határozott antibolsevizmusa pedig korábban sosem látott fegyverkezési versenyhez, ez pedig Szovjetunió szuperhatalmi státusának és birodalmi rendszerének megroppanásához vezetett. Andrej Szaharov, Lech Wa³êsa, Václav Havel, Duray Miklós és Kis János minden, a szabadság érdekében kifejtett erõfeszítése aligha lett volna eredményes, ha Reagan elnök nem nyeri meg a hidegháborút a Nyugatnak.
Link