Õsi alkotmányunk érvénye most is él?
Irta: Olvaso - Datum: 2010. August 23. 10:01:50
(Ne ez már döfi! Megy a zsidó-kavarás rendesen! Orbán, mint pszicho-retard király, de szép is lenne! No majd kezdik a vitát, hogy most tan, vagy értékrend?)
Magyarországnak volt (és sokak szerint a mai napig van) egy alkotmánya: a Szent Korona-tan. E szerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítõje. Nemcsak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A történeti alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlõ logikai elveket, amelyek korlátként állnak a jövendõ jogszabályalkotás fölött, amely semmilyen körülmények között nem írhatja ezeket felül. Ezért is történelmi jelentõségû Schmitt Pál államfõ azon kezdeményezése, amelyben visszautalást szeretne az új alkotmányban a Szent Korona-tanra.
Teljes hir
(Ne ez már döfi! Megy a zsidó-kavarás rendesen! Orbán, mint pszicho-retard király, de szép is lenne! No majd kezdik a vitát, hogy most tan, vagy értékrend?)
Magyarországnak volt (és sokak szerint a mai napig van) egy alkotmánya: a Szent Korona-tan. E szerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítõje. Nemcsak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A történeti alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlõ logikai elveket, amelyek korlátként állnak a jövendõ jogszabályalkotás fölött, amely semmilyen körülmények között nem írhatja ezeket felül. Ezért is történelmi jelentõségû Schmitt Pál államfõ azon kezdeményezése, amelyben visszautalást szeretne az új alkotmányban a Szent Korona-tanra.
A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje. Jelesül: a hatályos törvényeket csak a már meglévõ szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani. A korona a király személyétõl elkülönítetten fejezi ki az államhatalmat, ennélfogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben saját tulajdonának az országot. Ez a 11–14. századi Európában uralkodó, az államot lényegében a fejedelem magánbirtokának tekintõ patrimoniális-feudális gondolkodás közepette egyedülállóan fejlett államjogi gondolkodásra vall. Akár a népszuverenitás elvének csíráját is láthatjuk abban, hogy ebben a konstrukcióban a király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat.
Zétényi Zsolt igen találóan állapítja meg: „Egy ország alkotmánya is kifejezi a létrehozó közösség sajátosságait. Különösen így van ez a történeti alkotmányok esetében, mert ezek egy közösség több évszázados jogi-politikai alkotómunkájának szerves együttesét fejezik ki, így nagyobb mértékben mutatkozik meg bennük az adott nemzet sajátos sorsa, kultúrája, értékválasztásai, törekvései.”
A történeti alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetõségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlõdést tesz lehetõvé. A feudális korszakig, sõt a vérszerzõdésig visszavezethetõ történeti alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesi szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkriminációmentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem kiterjesztették. Az elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlõdésen keresztülment polgárságot ugyanis mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részesítettek kvázi minden állampolgárt. De az õsi alkotmány magja, logikai-erkölcsi belsõ alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sõt büszkén hivatkoztak idõtálló, szinte örök jellegére.
Terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhetõ-e az 1949. évi XX. törvény. A Szent Korona-tan és a jogfolytonosság hitvallói (különösképp Zétényi Zsolt) rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya, és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhetõ. Az azonban mindkét esetben egyértelmû, hogy létezik a „legfelsõ írott jogszabály” fölött egy olyan norma, amelyet egy parlamenti tollvonással nem lehet egyszerûen félretenni. A túlnyomó többségi álláspont szerint a rendszerváltás a legalitás és legitimitás talaján ment végbe, azaz a meglévõ jogszabályok hatályban maradtak; azokat – alkotmányellenesség gyanúja esetén – egyenként kell(ett) az állampolgá¬roknak és az arra jogosult szerveknek az Alkotmánybíróság elé utalniuk.
Mindazonáltal fogalmilag kizárt, hogy a szerves fejlõdésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg. Hasonlóan jött létre azon országgyûlés, amely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.
A magyar közjogi hagyományok egyik talpköve a kétkamarás országgyûlés volt. A történeti alkotmány megújulásra való képességét mutatja, hogy az 1918–19-ben uralkodó illegitim kormányzatok bukása után a jogfolytonosság visszaállításának keretében sikerült a kor követelményeinek megfelelõen újraalkotni a felsõházat. Az addigra már elavult, jórészt születési elõjogok alapján összeálló fõrendiház a hagyományos értékeket és tekintélyeket a modern szakmai érdekképviselet elvével összehangoló második kamara formájában éledt újjá (lásd keretes írásunkat).
A Szent Korona-tan magába foglalja az önkény tilalmát és a hatalommegosztás eszméjét, így a kormányzat törvényes mandátumának ideje alatt sem valósíthat meg tökéletes kontrollt a társadalom felett. A történeti alkotmány szerint az államfõ (akár király vagy kormányzó) nem csupán protokolláris szerep letéteményese volt. Az uralkodó a végrehajtó hatalmat ugyan fokozatosan kiengedte kezébõl, ám a parlamentáris monarchia keretei között továbbra is a törvényesség legfõbb oltalmazójaként mûködött. S ha alkalomadtán éppen a király feszegette az alkotmányosság határait (miként az 1905–06-os válság idején, amikor Ferenc József egy ideig nem volt hajlandó kormányalakítással megbízni a megválasztott országgyûlési többséget), a társadalomnak volt hozzá elég ereje (és nem utolsósorban jogszabályok garantálta lehetõsége), hogy „visszaterelje” a királyt a törvényesség korlátai közé. (Az ominózus esetben például hónapokon át tartó országos tömegdemonstrá¬ciókkal, amelyeket a karhatalom nem oszlatott fel erõszakkal – nem úgy, mint egy évszázaddal késõbb.)
Az államformának igen nagy volt a jelentõsége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsõsorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság idõszakában Horthy Miklóst a monarchia visszaállításával, de a „királykérdést” mintegy ad acta téve választották kormányzóvá. Az új államfõ jogait az alkotmányos/parlamentáris monarchia és az elnöki köztársasági rendszer vonásait vegyítõ jogszabályokban rögzítették. Ezáltal lényegében az Országgyûlés új államformát alkotott, amely azonban minden tekintetben a történeti alkotmány jogfolytonosságán nyugodott. Történeti alkotmányunk sarkalatos pontja volt a helyi szintû autonómia, amely a vármegyei gyûlésekben, illetve az általuk választott alispánok viszonylag széles hatáskörében testesült meg. Ez a hagyomány – egyetlen jogfolytonos intézményünkben – a megyei közgyûlésekben máig tovább él, bár jelentõsen megcsonkított formában, hiszen a megyék saját adóbevételek híján szinte teljes mértékben a központi kormányzat akaratának vannak alávetve.
A magyar történeti alkotmányt – a „nemzetbõl kirekesztett nép” ultrabaloldali és marxista történetírás által teremtett mítoszával ellentétben – az állampolgár egy ezredéven át sajátjának érezte és tisztelet fûzte hozzá. Az alkotmány eleve nem csupán jogi norma, hanem egy állam erkölcsi, etikai és kulturális alapvetése. A Szent Korona-tan (azaz a történeti alkotmány) tehát egy értékrendszer is egyben. Egy stabil pontja a nemzeti szuverenitásnak, mert, miként a huszadik század egyik legjelesebb jogbölcselõje, Szabó József megállapította: „A történeti alkotmány nem csupán egy charta, amelynek sorsa ki van szolgáltatva a véletleneknek, hanem egy nemzet valódi bibliája, amely történelmének alapelveit rögzíti. És semmi köze nincs a napi kormányzási problémák részleteihez.”
Írott alaptörvényünk újragondolásakor megkerülhetetlen feladat, hogy a nemzet tudatába, lelkébe ivódott alapelveket ismét kodifikáljuk az alkotmányba.
________________________________________
A történeti alkotmány forrásai
A magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvénye az Aranybulla (1222), amit II. Andrástól kényszerítettek ki azok a nemesi érdekcsoportok, amelyek kifogásolták mások mellett a király személyi és gazdaságpolitikáját, a zsidók és a szaracénok pénzügyi hegemóniáját. A dokumentum rögzíti a király jogait és kötelességeit, utóbbi megszegésére meghirdette az úgynevezett ellenállási jogot. További kulcsfontosságú forrásoknak tekinthetjük Werbõczy István törvénygyûjteményét, a Hármaskönyvet (1514), a Diploma Leopoldiumot (1690), amely meghatározta Erdély helyét a Habsburg-birodalomban, valamint az 1848-as áprilisi törvényeket.
________________________________________
Az ellenállási jog az Aranybullában
„Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendõ királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendõbelieknek és az õ megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendõ királyoknak minden hûtlenség szégyenvallása nélkül ellenállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.”
Balogh Gábor, Szakács Árpád
Forrás: Link