Posta Imre weboldala

Cionista háború/2
Irta: Olvaso - Datum: 2011. February 24. 10:58:40

Teljes hir

Az elsö rész itt olvasható

(A Zionist War)
Írta: Kristoffer Larson (kristoffer.larsson@sobernet.nu)

folytatás:

5- Zárt Utópia?
Amíg ezek a belátások szélesebb körben ismertek lesznek, a zsidó ideológián alapuló izraeli politikából kiinduló veszély nagyobb, mint annak a politikának a veszélye, amely stratégiai meggondolásokon alapul. A kétfajta politika közti különbséget jól fejezte ki Hugh Trevor-Roper "Sir Thomas More and Utopia" címû elbeszélésében, amelyben azt plátói-macchiavelliinek nevezte. Macchiavelli legalább igazolta azokat a módszereket, melyeket a politikában elkerülhetetlennek látott. Sajnálta, hogy erõszak és csalás szükségesek és nem nevezte õket másként. Plátó és More ezzel szemben jóváhagyták azokat azzal a föltétellel, hogy azokat saját utópikus köztársaságaik életben tartásához fogják használni. Ehhez hasonlóan a zsidó államnak nevezett utópia valódi hívõi, akik bibliai határokat akarnak, sokkal veszélyesebbek, mint a nagyszerû Gazit típusú stratégák, mert az õ politikájukat vagy vallással vagy, ami még rosszabb, szekularizált és abszolútságra igényt támasztó vallási elvekkel igazolják.

Gazit legalább úgy látja, hogy érveket kell hoznia arra, hogy az izraeli parancsuralom az arab rendszereknek elõnyöket hoz, Ben Gurion nem csinált titkot abból, hogy Dávid és királyságának újrafölállítása csak a zsidó államnak hoz elõnyöket. A platonizmus elvének felhasználása a zsidó ideológiára alapuló izraeli politika vizsgálatához valószínûleg nem szokatlan. Több tudós, köztük Mózes Hadas mint a legjelentõsebb állapították meg, hogy a klasszikus júdaizmus alapjai, azaz a talmudi bölcsek által alapított júdaizmus Plátó befolyásán, különösen az õ Spártáról festett képén alapul. Hadas szerint Plátó politikai rendszerének, melyet a júdaizmustól vett át, meghatározó jellegzetessége volt már a makkabeusi idõben (142-63 Kr.elõtt), hogy: 'az emberi viselkedés minden fázisa vallási eljárásokon nyugszik, amelyeket valójában az uralkodó manipulál'. A klasszikus júdaizmusra, és arra a módra, ahogy a rabbik manipulálnak, nincsen jobb meghatározás, mint hogy ez a plátói módszer. Hadas különösen azt állítja, hogy a júdaizmus azt vette át, amit 'Plátó maga, mint programja célját' a következõ ismert szakaszban összefoglalt: "A legfontosabb az, hogy senki, se férfi se nõ ne legyen vezetõ nélkül, hogy senki lelke ne szokjon ahhoz, hogy akár a harcban, akár a gyakorlatok során, valamit saját elhatározásból tehet. Hanem minden háborúban és békében tekintsen föl a felettesére.. egyszóval, lelke szokjon hozzá ahhoz, hogy mások nélkül ne tegyen semmit, sõt ne is vegyen észre dolgokat vagy tanuljon dolgokról, hanem mindenki élete lehetõleg egy egyesült, egymáshoz kötött módon együtt folyjon le." (törvények, a 942. tõl). Ha a fölöttes szót a rabbi szóval helyettesítjük, akkor tökéletes képet kapunk a klasszikus júdaizmusról. az utóbbinak még nagy hatása van az izraeli-zsidó társadalomra és nagy részben meghatározza az izraeli politikát. Éppen a fönt idézett szakaszt választotta Karl Popper mûvében: 'A nyílt társadalom és ellenségei'-ben arra ki, hogy egy zárt társadalom lényeges ismertetõjegyeit leírja. A történelmi júdaizmus és két utódja, a zsidó ortodoxia és a cionizmus, mindketten egy nyitott társadalom esküdt ellenségei, ha õket Izraelre alkalmazzuk. Egy zsidó állam sohasem lehet nyílt társadalom, függetlenül attól, hogy a mai zsidó ideológián alapul-e, vagy ha jellege alapján zsidóbb lesz, mint amilyen ma, ha a zsidó ortodoxia alapjain áll. Az izraeli zsidó társadalomnak két választási lehetõsége van: átváltozhat egy teljesen zárt és harci gettóvá, egy zsidó Spártává, amely az arab helóták munkájára támaszkodik és az USA politikai irányítására kifejtett befolyása valamint atomerejére való hivatkozásai tartják életben, vagy megpróbálhat nyílt társadalommá válni. A második választási lehetõség a zsidó múlt becsületes földolgozásától függ, attól a belátástól, hogy a zsidó sovinizmus és a zsidó kirekesztés léteznek, valamint a júdaizmus nemzsidókkal szemben tartásának becsületes vizsgálata.

B/ 6- Elõítéletek és hamisítások
A téma kezelésének elsõ nehézsége abban rejlik, hogy a 'zsidó' fogalomnak az utóbbi 150 évben két különbözõ jelentése van. Hogy ezt megértsük, elképzeljük, hogy 1780-ban élünk. Akkor zsidó alatt ugyanazt értették, amit a zsidók tekintettek saját azonosságuknak. Ez az azonosság elsõsorban vallásos volt. A vallási elõírások szabályozták a napi élet minden vetületét, társadalmi és magántéren, a zsidók között és a nemzsidókkal való kapcsolataikban. Szószerint igaz az, hogy akkor egy zsidó még egy pohár vizet sem ihatott egy nemzsidó házában. Ugyanazok az alaptörvények szabályozták a zsidók viselkedését nemzsidókkal szemben Jementõl New Yorkig. Mindegy, hogy melyik kifejezés írta le 1780-ban a zsidókat, (Itt nem szeretnék metafizikai vitába belemenni a nemzet és nép fogalmakról)- nem vitatott, hogy abban az idõben a zsidó közösségek különváltak az õket környezõ nemzsidó közösségektõl. Mindezt két egymással párhuzamosan futó folyamat megváltoztatta, amelyek Hollandiában és Angliában kezdõdtek el és a forradalmi Franciaországban és a 19. század modern királyságaiban folytatódtak: a zsidók megkapták az egyéni polgárjogokat (sok esetben a teljes egyenlõséget), és a zsidó közösségek elvesztették törvényes hatalmukat tagjaik fölött. Említésre érdemes még, hogy a két fejlõdés egyidejûleg futott és a másodiknak, pedig sokkal kevésbé ismert, mint az elsõ, nagyobb jelentõsége volt. A késõi Római Birodalom ideje óta volt a zsidó közösségeknek jelentõs hatalma tagjai fölött, éspedig nemcsak olyan hatalmuk, amely a társadalmi nyomás önkéntes nyomásából következik (pl. a tilalom, egy kitért zsidóval kapcsolatot tartani vagy hulláját elföldelni), hanem a meztelen kényszer hatalma, mint a büntetés veréssel, a bezárás és az elûzés. Egy rabbinikus törvényszéknek joga volt ezeket a büntetéseket kiszabni. Sok országban, pl. Spanyol- vagy Lengyelországban, a halálbüntetés kimondása is jogos volt, még olyan kegyetlen módon is, mint a halálra korbácsolás. Ezt nemcsak megengedték, hanem keresztény és moszlém országok még támogatták is. A támogatás oka a rend és fegyelem közérdek követelte fönntartása mellett közvetlen anyagi elõnyök is voltak. Így találhatók 13. és 14. századbeli spanyol iratokban a legjámborabb katolikus spanyol királyoktól kiadott parancsok, amelyekben kevéssé vallásos tisztviselõiket arra utasítják, hogy a rabbikkal együtt kényszerítsék ki a szabbat betartását. Miért? Ha egy rabbinisztikus törvényszék zsidókat pénzbüntetéssel sújtotta a szabbat megsértése miatt, a rabbik a büntetés kilenc tizedét a királynak kellett hogy kifizessék, ami nagyon nyereséges és hatásos intézkedés volt. Idézni lehet az 1832-ben ismert pozsonyi rabbi, Mose Szófer jegyzeteit, amelyeket az Bécsbe küldött. Pozsonyban (azaz Magyarországon) a zsidóknak akkor már sok egyéni joga volt. A rabbi arról panaszkodik, hogy a zsidók a vallási törvényeket már nem tartják be olyan pontosan, és hogy a bécsi zsidó közösségnek már nincs joga tagjait megbüntetni. Hozzáfûzte: 'Ha itt Pozsonyban azt mondta valaki, hogy egy zsidó üzletember üzletét egy zsidó ünnep idején nyitva tartja, rögtön a rendõrséget küldtem ki, hogy bezárják az illetõt.' Ez volt a zsidó lét legfontosabb szociális ténye a modern állam kialakulása elõtt: a zsidók a júdaizmus vallási törvények betartását fizikai kényszerrel kényszerítették ki, amely ellen csak a többség vallására való áttéréssel lehetett védekezni, ami azonban teljes társadalmi törést is eredményezhetett és így egy vallási krízis kivételével gyakorlatilag lehetetlen volt. A modern államban a zsidó közösség elvesztette azt a jogát, hogy zsidókat büntessen vagy fenyegessen. A legzártabb zárt társadalom, a történelem egyik legtotálisabb társadalma széttört. A felszabadítás kívülrõl jött akkor is, ha egy-két zsidó ehhez belülrõl is hozzájárult. A felszabadításnak ez a formája jelentõsen kihatott a jövõre. Németország esetén (A. J. P. Taylor mesteri analízise szerint) egyszerû volt a reakció ügyét a patriótizmussal összekötni, mert valóban a francia forradalom és Napóleon hozták az törvény elõtti egyenlõséget és az egyén jogait Németországba. Így aztán a szabadságot 'nem németnek' lehetett nevezni. Éppen ennyire könnyû a zsidóknak (különösen Izraelben) az emberiesség és a jogállam eszméit 'nem zsidónak' vagy 'zsidóellenesnek' nevezni - amik azok valóban egy bizonyos történelmi értelemben - és mint olyan elveket támadni, amelyek akkor érvényesek ugyan, ha zsidó érdekeknek hasznosak, de érvénytelenek, ha károsak a zsidó érdekeknek, tehát ha pl. arabok hivatkoznak ezekre az elvekre. Ez vezetett pl. Németországban és más középeurópai államokban egy hamisított, érzelmes és ultraromantikus zsidó történetíráshoz, amelybõl minden kellemetlen tényt kicenzúráztak. Hannah Arendt terjedelmes írásaiban a totalitarizmusról vagy a zsidókról vagy mindkettõrõl a legcsekélyebb utalást sem lehet találni a 18. század zsidó közösségeinek tényleges valóságára: könyvégetés, írók üldözése, ellentétek amulettek földöntúli erejérõl, a legelemibb nemzsidó oktatás tilalma (pl. német nyelvi oktatás a nyelv korrekt használatáról vagy a latin betûkkel való írás megtanulása). A számos angol nyelven írt zsidó történelmi mûvekben nem lehet alapvetõ tényeket megtalálni a zsidó misztika (amely ma bizonyos körökben olyan divatos) álláspontjáról a nemzsidókkal szemben: ezeket - így szószerint - mint a sátán testrészeit tekintik, és a köztük található kevés nem sátáni személy (azaz akik a júdaizmusra tértek át) valójában zsidó lelkek, akik elvesztek, amikor a sátán a szent asszonyt (Sehínát vagy Matronitot), az Istenség egyik nõi részét, és a Kabala szerint a fiatalabb férfi Isten nõvérét és feleségét megerõszakolta (mennyei lakhelyén). Elismert források, mint Gerzson Sólem hírnevükkel támogattak egy csalási rendszert, amennyiben annak érzékeny részeit támogatták, és a legismertebbek köztük voltak a legbecstelenebbek és legdemagógabbak. Ennek a libaralizálódási folyamatnak a következményeként egy zsidó kb. Kr.után 200 óta elõször lehetett tevékeny egy országban a polgári jog keretein belül, anélkül, hogy elõbb megfizesse ennek árát vallási áttérés formájában. A modern, sõt az abszolút európai államok adták meg elõször a zsidóknak a szabadságot, modern nyelveken írt könyveket megismerésére és elolvasására, a rabbik által nem engedélyezett héber könyveket olvasni (minden héber vagy jiddis könyvet azelõtt a rabbi kellett hogy engedélyezzen), nem kóser élelmet enni, a számos abszurd tabut a társadalmi életben nem venni figyelembe, sõt a gondolkodás szabadságát (a tiltott gondolatok a legveszélyesebb bûnökhöz tartoznak), noha ezek az országok ezzel egyidõben esetleg antiszemiták és elnyomóak voltak. Az orosz cár, I. Miklós antiszemita volt, és sok zsidóellenes törvényt hozott országában. De a jog és rend erõit erõsítette Oroszországban, éspedig nemcsak a titkosrendõrséget, hanem a normális rendõrséget és a csendõrséget is, úgy hogy nehéz lett zsidókat a rabbi parancsára megölni, ami Lengyelországban 1795 elõtt igen egyszerû volt. A hivatalos zsidó történetírás elítéli I. Miklóst mindkét vádpontban. Így például röviddel 1840 elõtt egy szent rabbi (zaddik) megparancsolta egy szabadgondolkodó kivégzését egy kis Ukrajnai zsidó városban, akit a városi fürdõ forró vizébe kellett volna vetni. Korabeli zsidó források meglepve és szörnyülködve számolnak be arról, hogy a vesztegetésnek már nem volt hatása, és nemcsak a tetteseket, de a szent embert is szigorúan megbüntették. Metternich kormánya Ausztriában 1848 elõtt reakciós volt és nagyon nem szerette a zsidókat, de nem engedte meg, hogy liberális rabbikat megmérgezzenek. 1848-ban, ahogy az államhatalom ideiglenesen legyengült, az elsõ az volt, hogy Lemberg város (ma: Lviv vagy Lvov) zsidó közösségei az új szabadság hatása alatt a város liberális rabbiját megmérgezték, aki a pici, nem ortodox zsidó csoportot Németországból odahozta. Mellékesen az egyik legveszélyesebb szabadgondolkodás volt akkor a Bár Micva ünnep tényleges megtartásának javasolása.

7-Fölszabadítás kívülrõl
Az utóbbi 150 évben a zsidó fogalomnak kettõs jelentése lett, amely különösen az angolnyelvû országokban néhány jószándékú embert nagyon összezavart. úgy gondolták, hogy az általuk ismert zsidók szociális szempontok szerint a zsidók reprezentánsai. Keleteurópában és az arab világban a zsidókat saját vallásuk és saját közösségük elnyomása alól külsõ erõk szabadítják föl, de túl késõn és olyan körülmények között, amelyek nem elõnyösek egy igazi belsõ szociális változásra. A legtöbb esetben (különösen Izraelben ) a társadalomról alkotott kép a régi és a - különösen a nemzsidókkal szemben - teljesen hamis régi történelmi kép fönnmaradt. Ez azokra a zsidókra is áll, akik a 'haladó' baloldali mozgalmakba beléptek. A radikális szocialista és kommunista pártok vizsgálata a zsidó sovinizmus és rasszizmus rejtett példáit mutatja, azokét, akik a pártba a zsidó érdek képviseletében léptek be és ma Izraelben a nemzsidók diszkriminációját követelik. Csak meg kell nézni, hogy hány zsidó szocialista írt a kibucról anélkül, hogy egy gondolatot is áldozott volna arra, hogy a kibuc egy rasszista szervezet, amely Izrael nemzsidó polgárait szigorúan kizárja, és hogy ez a jelenség egyáltalán nem szokatlan. Anélkül hogy álszentségre vagy figyelmen kívül hagyásra alapuló kliséket használnánk, látjuk, hogy a zsidóság szó (és hasonló eredetû szavak) két különbözõ sõt ellentétes társadalmi csoportot ír le. A mai izraeli politika miatt nagyon gyorsan tûnik el a folytatólagosság a kettõ között. Egyrészt létezik a tradícionális és fönt leírt totális jelentés, másrészt, de származási zsidók is vannak, akik a Karl Popper által leírt nyitott társadalom eszmerendszerét belülre átültették. (Különösen az USA-ban vannak olyanok is, akik ezeket az elképzelésekkel ugyan belülrõl nem azonosulnak, de megpróbálnak ezekkel házalni.) Tudnunk kell, hogy minden állítólagos zsidó tulajdonság (nyugati tudatlan intellektuellek ezeket a zsidókkal azonosítják) új ismertetõjel, amelyek a zsidó történelem nagy része folyamán ismeretlenek voltak és csak akkor léptek elõtérbe, amikor a totális zsidó közösség hatalma tûnni kezdett. Vegyük például az ismert zsidó humort. A múltban csak rövid ideig volt olyan országokban látható, amelyekben a zsidó felsõbb réteg nem szenvedett erõsen a zsidó elnyomás alatt, mint a 14.-17. század Olaszországában, vagy a moszlém Spanyolországban. A 19 század elõtt ez a humor a héber irodalomban nemcsak ritkán található, hanem humor és viccek a zsidó vallás értelmében szigorúan tilosak, a jellemzõ kivétellel: más vallásokról alkotott viccek. A rabbi vagy a zsidó közösség vezetõi ellen irányuló viccek nem léteztek a júdaizmusban, még olyan csekély mértékben sem, mint a latin kereszténységben. Nem léteztek zsidó vígjátékok, mint ahogy a régi Spártaiak sem írtak vígjátékokat, ugyanabból az okból. Vagy vegyük a tanulás iránti szeretetet. A vallási indíttatású tanuláson kívül, amely akkor kisebbrendû és degenerált állapotban volt, az európai (és kisebb mértékben az arab országokban élõ) zsidók kb. 1780 elõtt mélyen megvetettek és szívbõl gyûlöltek minden tanulást (a Talmud és a zsidó misztika kivételével), Az Ótestament jelentõs részét, az egész nem egyházi héber költészetet és a legtöbb könyvet a zsidó filozófiáról nem olvasták, sõt megtiltották olvasását. Nyelvek, a matematika és a természettudományok tanulása szigorúan meg volt tiltva. Teljesen ismeretlen volt a földrajz, a történelem, különösen a zsidó történelem. A kritikus értelem, ez a zsidók egyik állítólagos erõssége nem létezett és semmi nem volt annyira, tilos, semmitõl nem féltek annyira és üldözték ezért, mint a legkisebb újítást vagy a legártatlanabb kritikát. Ez a legmegvetendõbb babonákba, fanatizmusba és tudatlanságba lecsúszott világ volt, egy olyan világ, amelyben az elsõ héberül írt földrajzkönyv elõszava (amelyet 1803-ban adtak ki Oroszországban) arról panaszkodott, hogy sok jelentõs rabbi azért tagadta az amerikai világrész létezését, mert az lehetetlen volt. E között a zsidó környezet között és aközött, amit nyugaton gyakran tipikus zsidónak tartanak, a hibás tulajdonságjelzõn kívül semmiféle hasonlóság nincs. A mai zsidók közül sokan éreznek nosztalgiát eziránt a környezet iránt, az elveszett paradicsom és a kényelmes zárt társadalom, amelybõl nem fölszabadultak, hanem ahonnan elûzték õket. A cionista mozgalom egy nagy része ezt akarta visszaállítani - és éppen ez a rész került fölülre. Sok az izraeli politika mögött álló hajtóerõ, amelyek Izrael szegény összezavart nyugati barátait gyakran úgy meglepik, elmagyarázhatók, ha azt egyszerûen reakciónak tekintjük a szó politikai jelentésében, egy kényszerre alapuló és sok értelemben ötletes és ezért illuzórikus visszatérésre a zsidó múltba.

8- Akadályok a megértés útjában
Mint a történelembõl ismert, egy zárt társadalom nem érdekelt önmaga leírásában, mivel egy ilyen leírás kétségtelenül egy kritikus vizsgálat formáját ölti magára és sok kritikus, tiltott gondolat kimondására bátorít föl. Minél nyíltabb egy társadalom, annál kevéssé zárkózik el attól, hogy jelenlegi mûködését és múltját leírják vagy kritizálják. Mi történik akkor, ha intellektuelek egy klikkje azt kívánja, hogy egy már nagy részben nyílt társadalom visszatérjen korábbi zárt állapotába? Ez esetben a korábbi haladás eszközei, mint a filozófia, a természettudományok, a történelemírás és különösen a szociológia az intellektuelek elárulásának eszközeivé válnak. Pervertálják õket, hogy a csalás eszközeként szolgáljanak és ennek a folyamatnak során degenerálódnak. A klasszikus júdaizmus kevéssé volt érdekelve abban, hogy önmaga le legyen írva a közösség számára, attól függetlenül, hogy azok a Talmud tanulmányozásában képzettek voltak-e vagy nem. Jellemzõ módon nincs zsidó történetírás (még a legszárazabb krónikás stílusában sem) Flavius Josephus korától (az 1. század vége) és a reneszánsz között. A reneszánsz idején rövid ideig kivirágzott Olaszországban és más olyan országokban, ahol a zsidók erõs olasz befolyás alatt állottak. Jellemzõ a rabbikra, hogy a zsidó történelemtõl még jobban féltek, mint az általános történelemtõl. Így volt az elsõ modern a 16. században kiadott történelemkönyv címe a francia királyok története és az oszmán királyoké. Ezt követte néhány történelmi mû, amely csak zsidóüldözéseket írt le. Az elsõ a tulajdonképpeni zsidó történelemmel foglalkozó mûvet, amely az antik korral foglalkozott, a rabbinikai hatóságok betiltották és elnyomták. A 19-ik században jelent meg újra. A rabbinikus hatóságok Keleteurópában minden nem talmudi vizsgálatot megtiltottak, akkor is, ha abban semmi olyasmi nem volt, ami a tilalmat indokolta volna, Az azzal eltöltött idõ helyett keressenek inkább pénzt vagy tanulmányozzák a Talmudot, és a pénzt fordítsák a talmudtudósok támogatására. Egy kibúvó maradt, az az idõ, amelyet egy hívõ zsidó a WC-n kényszerül eltölteni. Mivel ezen a tisztátlan helyen a szent írások tanulmányozása tilos, ott szabad volt történelemkönyveket olvasni, föltéve, ha héberül voltak írva és teljesen valláson kívüli dolgokkal foglalkoztak, tehát csak nemzsidó témákról szólhattak.( Elképzelhetjük, hogy ebben az idõben néhány zsidó - kétségkívül a sátán kísértésére - erõsen érdeklõdött a francia királyok története iránt, és állandóan székrekedésrõl panaszkodtak szomszédaiknál...). Így kétszáz évvel ezelõtt a zsidók túlnyomó része szellemi sötétéségben élt, nem csak Amerika létezését illetõen, de a zsidó történelem és a zsidóság akkori állását illetõen. És õk azzal teljesen egyetértettek, hogy ez így is fog maradni.

9- Totalitárius történelem
Egy dolog esetén nem maradhattak önelégültségi állapotukban, mégpedig a keresztények támadásai esetén a Talmud azon részei ellen, amelyek általában nemzsidó és különösen keresztényellenesek voltak. Tudnivaló, hogy az ilyen támadások a történelemben és a keresztény-zsidó kapcsolatokban viszonylag késõn léptek föl, éspedig a 13. század után. (Ettõl az idõtõl fogva léptek föl a keresztény hatóságok a júdaizmus ellen vagy a Bibliával vagy általános érvekkel. A Talmud úgy tûnik, hogy meglehetõsen ismeretlen volt nekik.) A Talmud elleni keresztény támadásokat nyilvánvalóan a kereszténységre áttért zsidók vezették be, akik Talmudot nagyon jól ismerték és akiket sok esetben a keresztény filozófia erõs arisztotelészi (es ezzel általános) jellege vonzott. Elsõnek azt kell megemlíteni, hogy a Talmud és a talmudi irodalom - teljesen eltekintve az általános nemzsidó ellenes megnyilvánulásoktól, amelyek keresztülhatják és amelyeket az V. fejezetben (E33- Törvények nemzsidók ellen) fogunk megbeszélni - néhol nagyon sértõ, különösen a keresztények elleni mondásokat és elõírásokat tartalmaz. Egy sor hihetetlen, nem bebizonyított állítás mellett Jézus nemi életérõl pl. azt írja a Talmud, hogy büntetése a pokolban abból áll, hogy fõtt ürülékbe mártják. Ez az állítás nem éppen azt célozza, hogy a Talmudot megszerettesse hívõ keresztényekkel. De idézhetjük azokat az elõírásokat is, amelyekben a zsidókat arra utasítja, hogy az Újtestamentum minden kezükbe kapott példányát lehetõleg nyilvánosan égessék el. Ezt az elõírás ugyan már nincs érvényben, de még ma is gyakorolják, például 1980 március 23-án, amikor Újtestamentumok százait égették el nyilvánosan és ünnepélyesen Jeruzsálemben a 'Jad Le Ahim' szervezet rendezésében, amely az izraeli vallási minisztérium által támogatott egyesület. Minden esetre a 13. századbeli Európában sok pontban jól megalapozott támadások indultak meg a tamudi júdaizmus ellen. Nem a tudatlanságon alapuló rágalmazásokról beszélünk, a szellemileg visszamaradt barátok vérvádjairól kis városokban, hanem az akkor Európa legjobb egyetemein tartott és pártatlanul vezetett vitákról amelyek a középkor folyamán lehetségesek voltak. Mi volt a zsidó - vagy helyesebben: a rabbinikus reakció? A legegyszerûbb válasz abban állt, hogy elõvették a vesztegetés fegyverét és kapcsolataikat. A legtöbb európai országban szinte mindent el lehetett intézni vesztegetéssel. Sehol sem állt ez jobban, mint a reneszánsz pápák Rómájában. A talmudi törvények elsõ kiadása, a Misna Tóra Majmonidésztõl nemcsak tele van a legundorítóbb elõírásokkal minden nemzsidó ellen, de közvetlen támadásokkal is a kereszténység és Jézus ellen (akinek nevét az író a jámbor 'legyen átkozott a neve' toldalékkal látja el), 1480-ban a támadó részekkel együtt kiadták Rómában IV. Sixtus alatt, aki politikailag nagyon aktív volt és állandóan pénzhiányban szenvedett. VI. Sándor a Borgia családból szintén nagyon liberális volt ebbõl a szempontból. Mint azelõtt, ebben az idõben is voltak országok, ahol idõlegesen egy talmudellenes üldözés hulláma tört ki. De a reformációval és ellenreformációval, amikor a keresztény tudósok között szellemi becsületesség és jobb hébertudás elterjedtebb lett, egy messzemenõbb és logikusabb támadási hullám vette kezdetét. A 16. századtól kezdve az egész talmudi irodalom a Talmudot beleértve a különbözõ országokban cenzúrázva lett, Oroszországban 1917-ig. Míg néhány cenzor pl. Hollandiában lazábban fogta föl feladatát, mások sokkal szigorúbbak voltak és kivették vagy megváltoztatták a nekik nem tetszõ részeket. Minden modern történelmi kutatás a júdaizmusról, különösen azok, amelyek zsidóktól származnak, ebbõl az ellentétbõl kiindulóan fejlõdtek ki. Máig viselik eredetük félreismerhetetlen jegyeit: Csalás, védekezés vagy ellenséges vitatkozás, közöny vagy aktív ellenségeskedés az igazság keresése iránt. Akkortól máig az ún. zsidó tanulmányok a júdaizmusról egy külsõ ellenség ellen folytatott vita és nem egy belsõ vita formáját veszik föl. Tudnunk kell, hogy ez eredetileg minden ismert kultúrkör teljes történetírására jellemzõ volt (az antik Görögország kivételével, ahol a korai liberális történészeket a szofisták hiányos hazafiságuk miatt támadták). Ez igaz az elsõ katolikus és protestáns történészekre is, akik egymással vitatkoztak. Ugyanígy az elsõ európai nemzeti történelmi mûvek a legdurvább nacionalizmussal és más nemzetek alábecsülésével vannak átitatva. Korábban vagy késõbb elérkezik az az idõ, amikor megkísérlik a nemzeti vagy vallási ellenséget is megérteni és ezzel egy idõben a nemzeti történelem fontos és mélyen fekvõ szempontjait kritikusan átvilágítani. Ez a két folyamat egy idõben zajlik le. Csak akkor, ha, ahogy azt Pieter Geyl olyan jól fejezte ki, a történetírás vég nélküli vitává alakul és nem a háború továbbvitele marad történelmi módszerekkel, lesz lehetõ egy emberi, pontosságra és mértékletességre törekvõ történetírás. Ez akkor a humanizmus és önnevelés egyik leghatásosabb eszköze lesz. Éppen ebbõl az okból írják a modern totális rendszerek a történelmet át vagy büntetik meg a történészeket. Ha egy egész társadalom megkísérel visszatérni a totalitarizmushoz, akkor totális történelmet írnak, éspedig nem azért, mert fölülrõl kényszerítik õket erre, hanem az alulról jövõ sokkal hatásosabb nyomás miatt. Éppen ez történt a zsidó történetírással és ez az elsõ akadály, amelyet le kell gyõznünk.

10- Védekezési mechanizmusok
Milyen módszereket vetnek be a zsidó közösségek a fent említett vesztegetés mellett, amelyet együttesen és teljes erõvel tesznek, hogy a Talmudra és más vallási irodalomra irányuló támadásokat kivédjék? Különféle eszközöket láthatunk, melyek mindegyikének fontos politikai következményei vannak, amelyek a mai izraeli politikában láthatóak. Fárasztó lenne minden esetben a Begin vagy Ben Gurionra mutató párhuzamokra hivatkozni. Biztos vagyok abban, hogy a közelkeleti politikát kicsit is ismerõ olvasó észre fogja venni a hasonlóságot. Az elsõ eszköz, amelyet itt megbeszélünk, a külsõ alázattal összekötött titkos ellenállás. Mint fönt említettük, el kellett a kereszténység es nemzsidók ellen szóló talmudi részeket távolítani vagy meg kellett azokat változtatni - túl nagy volt a nyomás. A következõt tették: a legbántóbb részeket kivették minden Európában a 16. század közepe után nyomott kiadásból. Más részekben a pogány, nemzsidó, idegen (Gój, Eino Jehudi, Nochri) kifejezéseket a bálványimádó, nem hívõ vagy akár kánaáni, szamaritániai kifejezésekkel helyettesítették, amelyeket könnyen el lehet magyarázni, és amelyeket a zsidó olvasó mint a régi kifejezések szépítését föl tudja ismerni. A fokozódó támadások miatt a védekezés mind ravaszabb lett, szomorú eredménnyel. Idõnként a cári Oroszországban a cenzúra szigorúbb lett, és ahogy a fent említett szépítések ismertek lettek, megtiltották azokat. A rabbi hatóságok erre az arab, moszlém, (héberül: izmaelita, amely mindkettõt jelenti) vagy néha az egyiptomi szót használták, helyesen arra számítva, hogy a hatóságok ezt a szóhasználatot nem fogják megtiltani. Ezzel egy idõben a talmudi kihagyások listája kézirat formájában került közkézre, amelyek minden új fogalmat elmagyaráztak és fölsorolták a kihagyásokat. Néha a talmudi irodalom minden kötetének címoldalán egy nyilatkozatot nyomtak ki, amely néha eskü alatt állította, hogy az adott kötetben elõforduló összes ellenséges kifejezés kizárólag az antik kor bálványimádói vagy a régen kihalt kánaániakra vonatkozik, és 'nem olyan emberek ellen van, akiknek az országában élünk'. Amikor a britek elfoglalták Indiát, néhány rabbi azt állította, hogy az általuk használt különösen csúnya kifejezések csak indiaikra vonatkoznak. Néha Ausztrália õslakóit használták ugyanerre a célra. Ez természetesen elejétõl végéig csalás, mert ahogy Izrael alapítása után a rabbik magukat biztonságban érezték, minden kifogásolt részt és kifejezést rögtön fölvettek minden új kiadásba. (a hatalmas költségek miatt, amellyel minden új kiadásra vonatkozik, a talmudi irodalom a Talmudot beleértve még mindig a régebbi kiadások újranyomása. Ezért jelentek meg a fentemlített kihagyások Izraelben egy olcsó kötetben Hezronot Sasz cím alatt.) Ma tehát újra szabadon lehet a kifogásolható részeket olvasni (és a zsidó gyerekeknek meg is tanítják õket), mint például azt, hogy minden zsidó, aki egy zsidó temetõ mellett megy el, áldást kell hogy mondjon, míg a nemzsidó temetõ mellett a halottak anyját kell hogy megátkozza. A régebbi kiadásokban elhagyták az átkot vagy a nemzsidóra egy fedõnevet használtak. Az új izraeli kiadásban amelyet Adin Steinsalz rabbi állított össze (héber magyarázatokkal és a szöveg arameus részéhez szószedettel, hogy az iskolás gyerekeknek ne legyen kétsége afelõl, hogy mit mondjanak), újra bevették a nemzsidó és idegen kifejezéseket. Külsõ nyomás alatt a rabbik csaló szándékkal megváltoztattak bizonyos részeket, de az általuk elõírt gyakorlatot nem. Tény marad, hogy totális társadalmunk századokon át barbár és embertelen szokásokat alkalmazott tagjai lelkének megmérgezésére. Ez még ma is folyik. (ezeket az embertelen szokásokat nem lehet az antiszemitizmus vagy zsidóüldözésre adott reakciónak tekinteni. Ezek ok nélküli barbár szokások amelyek minden emberi lény ellen irányulnak. Egy hívõ zsidó, aki elõször Ausztráliába kerül és véletlenül az õslakók egy temetõje mellett megy el, vallási cselekedetként el kell hogy átkozza az ott eltemetettek édesanyját). Ha nem nézünk ezeknek a kemény tényeknek a szemébe, akkor részei leszünk egy csalásnak, és cinkosai a mai és jövõ nemzedékek megmérgezésének annak minden következményével.

11- A csalás folytatódik
A júdaizmus modern tudósai nemcsak hogy folytatják a csalást, hanem túl is lépnek a régi rabbinikus módszereken pimaszságban és becstelenségben. Mivel az antiszemitizmus különbözõ történelmi ábrázolásai egy komoly gondolatra sem érdemesek, nem akarok velük itt foglalkozni. Ehelyett három különbözõ és egy általános példáját mutatom be a modern tudományos csalásoknak. 1962-ben Jeruzsálemben megjelent a fentemlített Majmonidészi Kódex, az ún parancsolatok és tiltások könyve a zsidó hit és vallásgyakorlás alapszabályaival mint kétnyelvû kiadás, amelyben az angol fordítás és a héber szöveg egymás mellett olvasható. A héber szöveg eredeti formájában van visszaadva, amely a parancsot a zsidó hitetlenek kivégzésére teljes hosszában visszaadja: 'Kötelességünk ezeket saját kezünkkel kiirtani'. Az angol fordítás már kicsit enyhébb: 'Kötelességünk aktívan tevékenykedni megsemmisítésükön'. A héber szöveg ezután konkrét példákat hoz a hitetlenekre, akiket ki kell végezni: 'Az olyanok mint a názáreti Jézus, tanítványai, valamint Sadok és Baitos és az õ tanítványaik. Az átkozottak neve is rohadjon meg.' Az angol szövegben a mellette levõ oldalon ebbõl egy szó sem látható (78 a. oldal). Ebben jellemzõ, hogy annak ellenére, hogy ez a könyv az angolnyelvû országok vallástudósai között meglehetõsen el van terjedve, tudomásom szerint egyik sem tiltakozott emiatt a jelentõs hamisítás miatt. A második példa az USA-ból származik, itt szintén Majmonidész egy könyvének angol nyelvû fordításáról van szó. Majmonidész nemcsak a Talmudot rendszerezte hanem nagy filozófus is volt. Az eltévelyedettek vezetõje c. mûvét joggal tekintik a zsidó vallási filozófia egyik legnagyobb mûvének, sok ember olvassa és ma is használják. A nemzsidókkal és különösen a keresztényekkel szemben Majmonidész sajnos szintén feketeellenes rasszista volt. A könyv végén egy fejezetben (II. Könyv, 51. fejezet) azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan képesek a különbözõ embercsoportok a legmagasabb vallási értéket, azaz Isten imádását elérni. Azok közé, akik ezt a célt nem képesek elérni, a következõk tartoznak: "A törökök némelyike [azaz a mongol faj] és az északi nomádok, a feketék és a déli nomádok, és mindazok, akik területeinken hozzájuk hasonlatosak. Természetük a néma állatokéhoz hasonló, és véleményem szerint nem az emberek szintjén állnak, és minden ismert dologban az emberek alatt és a majmok fölött állnak, akkor is, ha külsejük hasonlóbb az emberekéhez mint a majmokéhoz." Mi tegyünk egy ilyen résszel a júdaizmus legfontosabb és alapvetõen könyvében? A valóság és annak következményeinek az arcába nézni? Isten õrizz! Beismerni (mint sok keresztény tudós hasonló helyzetben tette), hogy egy magasan elismert zsidó tudós fanatikusan feketeellenes nézeteket vall és ez által a vallomás által megkísérelni, sajátmagunkat igazi emberré nevelni? Felejtse el ezt a gondolatot. El tudom az USA-ban élõ zsidó tudósokat képzelni, akik tanácskozásra vonulnak vissza és megkérdezik, hogy mit tegyenek, mert a könyvet az amerikai zsidók csökkenõ hébertudása miatt le kell fordítani. Hogy a tanácskozás eredménye vagy egy személy ötlete, egy szerencsés megoldást találtak: Az elterjedt amerikai fordításban, amelyet egy bizonyos Friedlander készített, és elõször 1923-ban jelent meg, és aztán sok új kiadást ért meg, sok kiadást ért meg zsebkönyv formában is, a héber kusim szó, amely feketét jelent, egyszerûen a kusiták szóvá írták át, amelynek, ha valaki nem tud héberül vagy egy jóságos rabbi nem világosítja föl, nincs jelentése. Ennyi év alatt egy szó sem esett, hogy ezt a csalást, vagy azokat a szociális tényeket, amelyeken a csalás folytatása alapul, napfényre hozzák. És ez akkor történt, amikor Martin Luther King kampánya folyt, amelyet olyan sok rabbi támogatott, nem is említve más zsidó személyiségeket, akik feketeellenes rasszista alapállása ismert kell hogy legyen, mert ez zsidó örökségük része. Martin Luther King sok zsidó segítõje biztosan feketeellenes rasszista volt, akik õt zsidó érdek miatt taktikai okokból támogatták (azért, hogy a feketék az amerikai zsidóságot és Izrael politikáját támogassák). Vagy pedig minden hájjal megkent, szinte skizofrén álszentek voltak, akik nagyon gyorsan át tudnak állni a fanatikus rasszizmus rejtett barátaiból a rasszizmus elleni harc nyílt támogatóivá, majd újra visszaállítják régi énjüket. A harmadik példa egy olyan könyvbõl származik, amely tudományosan nem olyan igényes, de éppen ezért igen elterjedt: A Jiddis örömei, írója Leó Rosten. Ez a vidám könyv, amely elõször az Egyesült Államokban 1968-ban és utána sok új kiadást ért meg többek között a Penguin Paperback kiadásában. Ez jiddis szavak jegyzéke, amelyet zsidók de nemzsidók is gyakran használnak az angol nyelvû országokban. Minden szóhoz tartozik annak definíciója és többé-kevésbé vidám anekdóták használatának magyarázatára, a szó eredetének többé-kevésbé helyes adatai abban a nyelvben, ahonnan a jiddis a szót átvette, és jelentését az eredeti nyelvben. Ez alól kivételt képez a sajgec szó, melynek elsõ jelentése nemzsidó fiú vagy nemzsidó fiatal férfi. A származását hébernek mondja anélkül, hogy az eredeti héber szó jelentését vagy formáját leírná. A siksza szónál, amely a sajgec nõi formája az író a sekec (vagy sekez) szót adja meg, és ennek héber jelentését tisztátlannak mondja. Ez hazugság, mint azt minden héberül tudó tudja. Az Izraelben kiadott Megiddo Modern Héber-Angol szótár a sekecet helyesen:' tisztátlan állat, mocskos lény, szörny, rongy, ellenkezõ fickó, nemzsidó fickó'-ként adja meg.("unclean animal; loathsome creature, abomination, wretch, unruly youngster; Gentile youngster" ). Az utolsó és általánosabb példa, ha ez lehetséges, még megdöbbentõbb mint az elõzõek, és a haszid mozgalom tartását adja vissza nemzsidókkal szemben. A haszidizmus, a zsidó misztika folytatása (és meghamisítása) ma is élõ mozgalom aktív támogatók százezreivel, akik fanatikusan esküsznek szent rabbijaikra. Néhányuknak jelentõs befolyása van Izraelben , a legtöbb párt vezetõje és a hadsereg magasabb vezetõi között. Mi tehát ennek a mozgalomnak az álláspontja nemzsidókkal szemben? Példaként említsük itt meg a Hatanya der habad-mozgalom alapkönyvét, a haszidizmus egyik legfontosabb mûve. E szerint a könyv szerint minden nemzsidó kivétel nélkül sátáni lény, amelyben abszolút semmi jó sincs. Még egy nemzsidó embrió is minõségileg különbözik egy zsidótól. Egy nemzsidó teljes léte elkerülhetõ, ezzel szemben az egész Teremtés csak a zsidók érdekében történt. Ez a könyv számos kiadást ért meg, elképzeléseit számos vitában terjeszti mostani vezetõje, az ún. Ljubavicsi Rabbi, M. M. Schneuerssohn, aki ezt a hatalmas világmozgalmat annak New Yorki fõhadiszállásából vezeti. Izraelben ezeket az eszméket nyilvánosan terjesztik az iskolákban és a hadseregben. (Schulamit Aloni kneszettag tanúsága szerint a habad propaganda növekedett Izrael 1978-as libanoni inváziója után, hogy katonai orvosokat és nõvéreket arra vegyen rá, hogy sebesült nemzsidóknak ne adjanak orvosi segítséget. Ez a náciszerû utasítás nem arabokra vagy palesztinokra állt, hanem egyszerûen nemzsidókra, gójókra). A korábbi izraeli elnök, Sazar a habad lelkes híve volt, és sok magas izraeli és amerikai politikus, mindenek elõtt Begin körüludvarolta ezt a mozgalmat és nyilvánosan támogatta azt. Annak ellenére, hogy a Ljubavicsi rabbi népszerûtlen: Izraelben azért kritizálják, mert még látogatóba sem hajlandó Izraelbe jönni. Érthetetlen messiási okokból New York-ban marad, pedig ott ismerik feketeellenes alapállását. Az a tény, hogy a habadot a gyakorlati nehézéségek ellenére a politikai élet olyan sok személyisége támogatja, arra vezethetõ vissza, hogy a legtöbb tudós becstelen és félrevezetõ módon ír a haszidi mozgalomról és annak habad szárnyáról. Ez különösen áll azokra, akik a mozgalomról angolul írtak. Elrejtik a régi haszidi szövegek nyilvánvaló elvét és az abból folyó politikai következményeket. Ezek még a héber sajtó alkalmi olvasóinak is föltûnnek, mert a Ljubavicsi rabbi és más haszidi vezetõk folyamatosan jelentetnek meg vérszomjas kirohanásokat minden arab ellen. A csalás hatalmára jó példa ebben az esetben a fõcsaló, Martin Buber. Számtalan mûvében az egész haszid mozgalmat (a habaddal együtt) az égig dícséri és nem mutatja meg a haszidizmus tanításait a nemzsidókról. A hamisítás bûnét megnagyobbítja az a tény, hogy Buber a haszidizmust elõször német nyelven dícsérte a német nacionalizmus és a nemzeti szocialisták hatalomátvétele idején. Állítólag a nemzeti szocializmus ellensége volt, de egy olyan mozgalmat dícsért, amely olyan véleményének ad hangot nemzsidókkal szemben, amely a nemzeti szocialisták véleményétõl a zsidókról nem tér el. Lehetne természetesen azt is mondani, hogy a haszidi zsidók 70 vagy 50 éve az áldozatok voltak és egy kegyes csalás az áldozat javára megbocsájtható. De egy ilyen csalás következményei mérhetetlenek. Buber mûveit lefordították héberre és a héber nevelés jelentõs elemévé lettek. Erõsen megnövelték a vérszomjas haszidi vezetõk hatalmát és ezzel nagyrészben felelõsek az izraeli sovinizmus és a nemzsidók iránti gyûlölet megnövekedéséért. Ha azokra az emberekre gondolunk, akik amiatt haltak meg, mert az izraeli hadsereg hasszidi propaganda által fölheccelt orvosi személyzete nem segített neki, akkor haláluk miatt Martin Bubert tekinthetjük felelõsnek. Itt meg kell említenem, hogy Buber sokkal erõsebben dicsõítette a haszidizmust mint más zsidó tudósok, éspedig elsõsorban azokat, akik héberül (régebben jiddisül) vagy európai nyelveken írtak zsidó olvasóknak. A zsidó belsõ érdekek kérdésében egyszer erõs kritika érte a haszidi mozgalmat. Nõgyûlölete, (amely sokkal erõsebb, mint az a zsidó ortodoxiában szokásos), alkoholfogyasztásra való fölhívása és fanatikus kultusza a szent rabbikkal, amely cím öröklõdik, és akik a mozgalomtól sok pénzt zsarolnak ki és számos babonás elképzelésük - ezek és más negatív vonásait kritizálták. De Buber szentimentális és csaló romantikussá tétele különösen Izraelben és az USA-ban fölülkerekedett, mert ez a minden igazán zsidó teljes csodálatával összhangban állt és bizonyos baloldali zsidó körök, akikre Bubernek különösen nagy hatása volt, átvették ezeket a nézeteket. Buber nem állt egyedül ezekkel a nézeteivel, pedig véleményem szerint az a romlottság, amit terjesztett és nagy hatása miatt õ volt messze a legrosszabb. Sokan mások, mint a szociológus és Bibliakutató Jeheszkel Kaufmann, aki Józsua könyve alapján a népgyilkosságot propagálta, valamint az idealista filozófus Hugó Smul Bergman, aki már 1914 és 1915-ben minden palesztín elûzését Irakba és más országokba javasolta. Kifelé ezek ugyan mind galambok voltak, gondolataikat azonban úgy fejezték ki, hogy azok a legszélsõségesebb arabellenes üldözésre uszítottak. Mindegyikük hajlott a vallási miszticizmus felé, amely a csalás elterjedését elõsegítette, és valamennyien lágy léleknek tûntek, akik egy légynek sem tudtak volna ártani, akkor sem, ha elûzést, népgyilkosságot és rasszizmust hirdettek. Éppen ezért volt csalásuk hatása annál nagyobb. Harcunk az embertelenség dicsõítése ellen kell hogy irányuljon, az olyan ellen, amelyet nemcsak rabbik propagálnak, hanem olyanok is, akiket a júdaizmus legnagyobb és legbefolyásosabb tudósainak tartanak. A hamis próféták modern követõi és a becstelen papok ellen is harcolnunk kell. Mivel Izraelben és a más országokban, mint az USA-ban élõ zsidók véleménye szinte teljesen egységes, ismételnünk kell Lucretius intését, hogy ne mondjunk le a saját ítéletünkrõl a papok tirádái fejében: Tantum religio potuit suadere malorum (ennyi rosszra vitte az embereket a vallás). Nem mindig a vallás a nép ópiuma, ahogy Marx mondta, de gyakran lehet az. Hogyha valódi lényét hibásan mutatják be, azok a tudósok és intellektuelek, akik ezt a feladatot végrehajtják, ópiumcsempészek lesznek. Ebbõl az vizsgálatból még egy következtetést vonhatunk le azokról a hatásos és rémítõ eszközökrõl, amelyek arra jók, hogy rosszat tegyenek, becsapjanak és csaljanak, egész népeket megrontsanak, és õket elnyomásra és gyilkosságra használják, egyidõben pedig magukat bûntelennek ábrázolják. Nyugatjordániában a legborzalmasabb elnyomás kétségtelenül a zsidó vallási fanatizmusból ered. A legtöbb ember látszólag abból indul ki, hogy a legborzalmasabb totalitarizmus testi kényszert alkalmaz. Orwell 1984-ére utalnak, amely egy ilyen hatalmi modellt mutat be. Nekem azonban úgy tûnik, hogy ez az általános vélemény durva félreértés. Isaac Asimov fölismerése, akinek a tudományos-fantasztikus elbeszélései a legborzalmasabb elnyomást mint belsõ elnyomást ábrázolták, jobban beletalál az emberi természetbe. Sztálin szelíd tudósait halál vagy koncentrációstábor fenyegette. A rabbiknak és még inkább az itt megtámadott tudósoknak, beleértve az éppúgy hallgató szellemi tucatárut, mint írókat, újságírókat, és híres embereket, akik még azoknál is többet hazudnak és csalnak, csak társadalmi nyomástól kell tartaniuk. Hazafiságból hazudnak, mert kötelességüknek tartják, állítólagos zsidó érdekek miatt hazudni. Õk a hazafias hazugok, akiket hazafiasságuk ítél hallgatásra, amikor a palesztínok elnyomásáról van szó. Ebben az esetben egy másfajta csoportos összetartásról van szó, amely kívülrõl jön és néha nagyobb károkat okoz. Sok nemzsidónak (beleértve a keresztény papságot és vallásos embereket, továbbá néhány teszõleges irányzatú marxistát) az a csodálatraméltó véleménye, hogy a zsidóüldözés bûnbánatának egyik eszköze az, hogy a zsidó gonosztettekrõl hallgatnak és résztvesznek azok kényszerû hazugságainak terjesztésében. Az antiszemitizmus vádját (vagy zsidók esetében az öngyûlöletét) mindenki ellen, aki a palesztínok kirekesztése ellen van, vagy a megengedett változattól eltérõ tényekre utal a zsidó vallásról vagy a zsidó múltból hozzák föl ellenségesen a zsidók nemzsidó barátai vagy maguk a zsidók. Ennek a csoportnak a nagy befolyása minden nyugati országban, különösen az USA-ban (és más angolnyelvû országokban) lehetõvé teszi a rabbiknak és a júdaizmus tudósainak, hazugságaik nemcsak ellenállásmentes, hanem jelentõs segítséggel való terjesztését. Valójában sok antisztalinista csak csodálata tárgyát cserélte ki, és afelé hajlanak, hogy a zsidó rasszizmust és fanatizmus lelkesebben és alattomosabban támogatják, mint a legtöbb hívõ sztálinista a múltban. Noha minden rossznak a vak sztálinista támogatása 1945 után különösen erõs volt, amikor a valóság az európai zsidók kiirtásáról ismertté lett, hiba azt föltenni, hogy ez a jelenség csak akkor lépett föl. Épp ellenkezõleg, egészen a szociáldemokrata körökig lehet azt visszakövetni. Moses Hess, Marx egyik korai barátja, aki Németország elsõ szocialistáinak egyike volt, késõbb rendkívüli zsidó rasszizmusával tûnt föl, akinek 1858-ban kiadott véleménye a tiszta zsidó fajról éppolyan ostobaság, mint a tiszta árja fajról kiadottak. A német szocialisták, akik a német rasszizmus ellen harcoltak, hallgattak a zsidó rasszizmusról. A Hitler elleni háború idején a brit munkáspárt egy tervet hagyott jóvá 1944-ben a palesztínok kiûzésére Palesztínából, amely Hitler egy korábbi (kb. 1941-es) tervével a zsidókat illetõen azonos. Ezt a pártot a pártvezetés zsidó tagjainak a nyomására hagyták jóvá, amelyek közül sokan erõsebben a mottó szerint dolgoztak: 'A saját mispoche (család) elõször', az Izraelt illetõ politikájukban, mint ' a saját törzs elõször' elv alapján dolgozó konzervatív képviselõk mint Ian Smith körül valaha is tették. Mivel a sztálinista tabuk Nagy-Britanniában a baloldalra erõsebben hatnak mint a jobboldalra, szinte nem folytak viták a témáról akkor sem, amikor a munkáspárti kormány a Begin kormányt támogatta. Az USA-ban hasonlóak az állapotok, itt is az amerikai liberálisok a legrosszabbak. Ez itt nem az a hely, ahol ennek a helyzetnek minden politikai következménye felismerhetõ lenne. De a tényekkel szembe kell néznünk: Harcunkban a zsidó vallás rasszizmusa és fanatizmusa ellen legnagyobb ellenségeink nemcsak a zsidó rasszisták, hanem azok a nemzsidók, akiket más területeken - szememben hibásan- haladóknak tartanak.