Posta Imre weboldala

SZEMBE JUDEÁVAL!
Irta: Olvaso - Datum: 2011. February 25. 12:16:04

Teljes hir

Bosnyák Zoltán
A történelemfilozófiai megállapítások szerint a fajok és népek életében bekövetkezõ katasztrófák, mélyrezuhanások, — ha egy új életkezdésnek legalább csirái megmaradtak —egy mélyreható feleszmélésnek, a szerzett tanulságok alapos mérlegelésének, serény erõgyûjtésnek és elszánt erõfeszítéseknek kiindulópontjai lehetnek. Saját nemzetünk ezeréves múltja, valamint a legtöbb kultúrnép története is nem egy példát nyújt erre nézve.

A magyarság az októberi szégyenforradalommal, a márciusi csõcseléklázadással, majd pedig Trianonnal, nem utolsó sorban saját mulasztásai és könnyelmûsége miatt, sorsgörbéjének legmélyebb pontjára zuhant. Innét felemelkedni valóban csak emberfeletti erõfeszítéssel, tétovázás és megalkuvás nélkül végigharcolt küzdelemmel lehetséges. A húszas évek kezdetén voltak olyan biztató jelek, amelyek azt a hitet kelthették bennünk, hogy a magyarság végre is önmagára talált, felismerte a nagy sorskérdéseket s kiszabadította magát a hazaáruló zsidó-szabadkõmûves és fajsorvasztó liberális-marxista hazugságok miazmás légkörébõl.
Erõteljes és céltudatos kezdeményezéseknek voltunk szemtanúi. Azt reméltük, hogy egy hatalmas méretû, mélyreható, az egész dolgozó magyarságot magábafoglaló társadalmi újjászületés elõtt állunk, amelynek legfõbb hajtóerõi a mélyen gyökerezõ, szilárd fajtudat, korszerûbb szociális berendezkedés s a józan, de büszke nemzeti öntudat.
Több, mint tíz esztendõ elmúltával lehetetlen rá nem ébrednünk arra a keserû valóságra, hogy ezek az erõs ütemû megindulások csaknem nyomtalanul elenyésztek. Egyéni szempontok, személyes akarások, kicsinyes érdekellentétek, végül is az erõk szétforgácsolódására vezettek. Tervszerû, rendszeres és céltudatos fajébresztõ s nemzetszervezõ munka helyett hamar kifáradó, könnyen megalkuvó délibábkergetésnek lettünk szemtanúivá. A maradék erõket, akarásokat pedig elborította, elmosta a válsághullám özönvize. Ez a válságzivatar nemcsak életerõinket sorvasztotta el, hanem az egyetemes nagy nemzeti problémák iránt való érdeklõdésünket is elapasztotta. Szemhatárunk összezsugorodott, megítéléseinkben rövidlátók és kicsinyesek lettünk s képtelenek vagyunk szenvedéseinknek és nyomorúságunknak nagyobb távlatú, de igazabb magyarázatot adni. A szaporodó életgondok közepette, talán öntudatlanul, szinte észrevétlenül, sivár, materialista életfelfogásnak lettünk rabjává, amely lassanként egészen lenyûgözi magasabbrendû, eszményi gondolatainkat. Állásfoglalásaink felszínesek és felületesek s eközben elfeledjük, hogy az éllettudományi szempontokat is tekintõ történetkutatás a fajkérdésnek a nemzet életalakulására való sorsdöntõ jelentõségét bizonyítja. Sõt még arról is megfeledkezünk, hogy az egyéni sors a fajközösség sorsának legszorosabb függvénye.
Csakis így érthetjük meg azt az egyébként megmagyarázhatatlan tényt, hogy a zsidókérdés egészen lekerült a magyar fórum napirendjérõl. Parlament, sajtó, társadalmi élet olyan félelmetesen egyöntetû, titokzatosan egyhangú, dermesztõ hallgatásba merült e tekintetben, hogy a viszonyokat nem ismerõ, gyanútlan kívülálló azt hihetne, miszerint a zsidó-probléma a magyar életnek közmegelégedésre elintézett, már régen kioperált rákfenéje. Már pedig ilyen struccpolitikával nem lehet e kérdést elintézni. Bármennyire kínos és kellemetlen, különbözõ okokból kellemetlen ez sokaknak, mégis szemébe kell néznünk ennek a problémának, keresnünk kell egy józan és egészséges megoldás módjait, mert nekünk a jövendõ magyar nemzedékek számára egy jobb és emberibb sorsot, életet és kenyeret kell biztosítanunk. A mi válságproblémáink végsõ eredõi között, ha a zsidó sajtó által tervszerûen s már az unalomig hangoztatott frázisokat nem tekintjük, fenyegetõen mered reánk egyik vagy másik vonatkozásában a megoldatlan zsidókérdés. A gazdasági válság fõképpen földmûves népünk teljes elnyomorodásának hátterében ott lappang letûnt évtizedek szinte jóvátehetetlen bûne, teljes beletörõdés bank és hitelszervezetünknek, valamint mezõgazdasági bel- és külföldi árúközvetítésünknek teljes elzsidósodásába.
A produktív erõket, a termelõ munkát a zsidó spekulációs tõke teljesen a maga érdekeinek szolgálatába állította. A magyarországi bankkapitalizmus sajátosan zsidó mentalitásával talán egész Európában egyedülálló jelenség. Ez a kapitalizmus nem érez, de nem is érezhet sorsközösséget a magyarsággal, mert származásánál, egész külön lelkiségénél fogva saját fajtájának távolabbi nemzetközi céljai hevítik. Számára ez a milliókat emésztõ gazdasági nyomorúság nem egyéb, mint egy váratlanul hosszú ideig tartó dekonjuktúra, amelyben magatartását és álláspontját, mint mindig, úgy most is kizárólag csak a nyereség szempontja irányítja. Keresi a nyerészkedési lehetõségeket és ha az üzlet s a haszon érdekei úgy kívánják, habozás nélkül csap fel az egyetemes nemzeti nyomorúság lelkiismeretlen vámszedõjének (pengõ-kiajánlás, Vaduz, holdingok, valutasíberek, stb). Hideg fölénnyel, szenvtelen közönnyel nézi a magyar millióknak a betevõ falatért folytatott, naponként megismétlõdõ, de mind nehezebbé váló verejtékes erõfeszítéseit. Ez a spekulációs kapitalizmus, minden egészséges népgazdaságnak veszedelmes és végzetessé válható élõsködõje, csakis világviszonylatban gondolkozik és már régen túlnõtt az államkereteken. Ahol csak tehette, magához ragadta az összes gazdasági intézmények és érdekképviseletek vezetését. Ez a kapitalizmus eredetére, fejlõdésére, bomlasztó tevékenységére — az õ lényeges jellemvonásaira nézve - mindenütt egyforma és hasonlatos. Az éppenséggel nem antiszemita Werner Sombart írja nagy munkájában (Zsidók a gazdasági életben), hogy a modern bank- és hitelkapitalizmust a judaizmus termelte ki magából; a kettõ a legbensõbb kapcsolatban van egymással s élet-nyilvánulásaik tökéletesen hasonlók.
A nemzetgazdásági gondoknál, bajoknál nem kevésbé súlyosak azok a tünetek, amelyek a magyar öntudat összeroppanásáról, kultúránk elnemzetietlenedésérõl, egyszóval a magyar lélek válságáról beszélnek. Egy idegen szellemiség mérge szívódik fel egyre észrevehetõbben a magyar nemzettestbe s ezzel egyidõben mindjobban elhalványodnak nemzeti életünk legértékesebb faji vonásai. Mindenhol a megdöbbentõ széthullás és kárhozatos meghasonlottság jelenségei ütköznek ki. (Nemrégiben a héber sajtó nagy önelégültséggel jelentette, hogy az egyik nyírségi faluban a pártokra szakadozott nép végül is egy orthodox, zsidót választott meg a község bírájának.)
Népünk lelki elerõtlenedésének, öntudata elsekélyesedésének a hátterében ismét csak az elintézetlen zsidó-problémára bukkanunk. A zsidó pénz és tõke köztudomásúan ma is — sõt ma inkább, mint bármikor — szinte korlátlan egyeduralkodója a napi sajtónak és könyvkiadásnak. Semmi sem könnyebb tehát neki, mint ezeken a nemzeti kultúréletnek kisajátított gócpontjain keresztül zsidó szellemiséget, gondolkodást és világnézetet terjeszteni.
A nagyszámú, zsidó irányítás és igazgatás alatt álló, vagy zsidó tulajdonban lévõ színházaink is igazi fellegvárai a zsidó hegemóniának. Hónapokon keresztül még véletlenül sem kerül mûsorukra egy magyar tárgyú, ízig-vérig magyar lelkû színdarab. A színpad az õ kezükben csak arra jó, hogy a világvárosi fertõ szennyét, degenerált korcsalakjait mutassa be, ha ma még óvatosan is, de egyre vakmerõbben és leplezetlenebbül gúnyolja ki a magyar és keresztény életfelfogás magasabbrendû és legszentebb ideáljait. A magyar rádió az õ héber hangversenyével és néger zenéjével, szintén nem tölti be, tõle méltán elvárt hivatását.
Beszélhetnénk még társadalmi és politikai életünk válságáról is, mert hiszen elsõsorban ez felelõs a zsidókérdés bûnös elsüllyesztéséért. A valóság az, hogy jóformán egyetlen politikai pártunk és társadalmi szervezetünk sincs, amely nyíltan vallaná és hirdetné a zsidókérdés mindenekfelett való jelentõségét s a vele való foglalkozás szükségét. Másfél évtized sem kellett hozzá, hogy a csontja velejéig fertõzött magyar életen Judea negyedfélezeréves*, sokszor kipróbált taktikája gyõzelmeskedjék.

* * *

A német antiszemitizmus egyik kimagasló szellemi vezére, Theodor Fritsch, néhány hónappal ezelõtt lépett nyolcvanadik életévébe. Nálunk igen sokan még most is csodálkozással és hitetlenül állnak szemben a német néplélekben a legutóbbi évek során végbement átformálódás folyamatával, amely végül is március 5-hez, a diadalmas nemzeti megújhodáshoz vezetett.
Azoknak azonban, akik közelebbrõl ismerték azt a nagyarányú, jól megszervezett népfelvilágosító munkát, amely igazságainak átütõ és hódító erejénél fogva egyre szélesebb néprétegeket tudott maga mellett felsorakoztatni, azoknak a legutóbbi hetek eseményei nem hoztak meglepetést. Ennek a népébresztésnek s a most bekövetkezett átalakulásnak évtizedek óta, több mint egy emberöltõn keresztül egyik talán kevésbé ismert, de legkiválóbb, fáradhatatlan és lelkes apostola T. Fritsch. Félévszázadon át, sokszor csaknem egyedül, meg nem értve, lekicsinylõ, gúnyos támadások közepette, rágalmak és hazugságok ellenére folytatta kérlelhetetlen harcát: a német ébresztést. Megteremtette és elterjesztette a német antiszemitizmus és fajvédelem egyik magasszínvonalú és harcos havi folyóiratát, a „Hammer”-t. Munkásságának nagy hatását semmi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy a gyõzelmes horogkeresztes népmozgalom zseniális vezérét Hitler Adolfot, a maga tapasztalatai és felismerései mellett — saját nyilatkozata szerint — elsõsorban Fritsch írásai (fõmûve a „Handbuch der Judenfrage”, melynek most jelent meg a 31-ik kiadása) tették harcos és öntudatos antiszemitává. Ebben a könyvben egy emberélet szorgos kutatásai, fáradhatatlan adatgyûjtése, tárgyilagos vizsgálódásai vannak tudományos alapossággal feldolgozva. A zsidóság eredete történelmi és élettudományi szempontból megvilágítva, szellemiségének nyílt és rejtett vonásai, történelmének vázlata egészen új nézõpontból, a mózesi vallás, mint a zsidó fajiságnak különleges terméke s a faj megtartásának eszköze, a zsidóság rohama a germán népközösség ellen, vakmerõ térhódítása gazdasági, politikai és kulturális téren s ennek végzetes következményei, ez mind Fritsch könyvének a kinyilatkoztatás erejével ható tartalma. A könyvet olvasva úgy érezzük, hogy lehullnak a titokzatos falak és mi belátunk a zsidó élet legrejtettebb titkaiba. Megdöbbenve ismerjük meg a nemzsidó állami és nemzeti keretek szétbomlasztására tervezett összeesküvéseket (Kahal, szabadkõmûvesség stb). Az árja-germán felsõbbrendûséget hívõ Fritsch írásaiban itt-ott lehetnek olyan gondolatok, amelyek magyar szemmel és a magyar viszonyok szemszögébõl nézve nem helyeselhetõk s el nem fogadhatók, azonban, mindaz, amit a zsidó probléma feltárása és a nemzsidó népeknek a zsidósággal folytatott világharca érdekében tett, minden kultúrnép Õszinte elismerését érdemelte ki.

* * *

Németországban a zsidóság a maga 615.000 lélekszámával az össznépességnek (1910-ben, tehát egyrészt a háború utáni területváltozás, másrészt a világháborús nagy zsidó beözönlés elõtt) csak 0.95%-át tette ki. Ha fõleg gazdasági és kulturális téren mélyen bele is rágta magát a német néptestbe s ha a weimari marxista-zsidó demokrácia támogatásával és ösztönzésére el is lepte a közéletet, a földbirtok és a nagyipar nagyjából mégis érintetlen erõforrásai maradtak a német népnek. Egy 70 milliós életerõs nép számára az egyszázalékos törpe zsidó kisebbség magában véve még nem jelenthetett volna komoly veszedelmet, csakhogy a zsidóság, mint mindenütt, Németországban is hamarosan megfeledkezett a vendéglátó, a befogadó néppel szemben való kötelességeirõl s a „felsõbbrendû faj” jogán rabszolgájává akarta tenni a gazdanépet, ahelyett, hogy õ alkalmazkodott volna a 99%-hoz, zsidó szellemmel igyekezett telíteni a német társadalmi, politikai és kulturális életet. A felelet nem késhetett sokáig. Az életösztön elemi erõvel robbant ki a „nemzeti forradalom” formájában s kifogyhatatlan energiával fogja a népi erõket pusztító idegen élõsdi tenyészetet ártalmatlanná tenni.
Sokkal életbevágóbb fontosságú azonban a zsidó probléma a magyarságra nézve, elõször, mert a csonka ország közel 9 millió lakosából csaknem félmillió a zsidó (5-6%), másodszor pedig, mert összes gazdasági erõforrásaink köztudomásúan jelentõs részükben zsidó tulajdonban vannak, általában a nemzeti vagyonnak s talán méginkább a nemzeti jövedelemnek arány számukat sokszorosan meghaladó hányadát a zsidóság birtokolja**. A zsidóságnak a közvéleményt befolyásoló hatalma a sajtón keresztül is kezd egyre elviselhetetlenebbé válni.
Mindezek után érthetetlen, ha éppen olyan oldalról, ahonnét legkevésbé várnók, olyan hangok hallatszanak, amelyek lehet, hogy akaratlanul, de mégis arra alkalmasak, hogy a nemzeti társadalom figyelmét a sorsdöntõén fontos zsidó kérdésrõl eltereljék. A legutóbbi 1920-as népszámlálás adatai szerint a zsidóság abszolút és % számban valóban megfogyott 1920 óta; még pedig 474.000-rõl 445.000-re, tehát 29.000-rel, 5.9%-ról 5.1%-ra. Ebbõl azonban azt a következtetést levonni, hogy most már a zsidókérdés magától is meg fog oldódni (Magyarság, 1933. január 29.), nagyon is kényelmes felületesség, sõt vétkes könnyelmûség lenne. Lehet, hogy a keleti zsidó bevándorlás századunk harmadik évtizedében átmenetileg kissé visszaesett, ez azonban koránt sem azt jelenti, hogy errõl az oldalról a jövõben sem fog bennünket veszély fenyegetni. Az elszakított Ruténföld és Erdély elzsidósodása az utóbbi évtizedben is változatlanul folytatódott. A helyzet tehát a történelmi Magyarországnak a keleti zsidó inváziótól legjobban veszélyeztetett vidékein semmit sem javult, sõt inkább rosszabbodott. Az újabb rajoknak a trianoni határon való erõteljesebb beszivárgása még nem indult meg. A húszas évek kezdetén a közhangulat nem kedvezett ennek a bevándorlásnak, késõbb pedig a gazdasági dekonjunktúra nem hathatott ösztönzõen a nagyobbmérvû beözönlésre. De ha majd a gazdasági fellendülés jelei mutatkoznak s ha a magyar közvélemény a világháborút megelõzõ évtizedek bûnös közönyösségével hátat fordít a zsidó kérdésnek, akkor szinte bizonyosra vehetõ egy minden eddigit felülmúló újabb invázió. Igaz ugyan, hogy a magyarországi zsidóság természetes szaporodó képessége az utóbbi évtizedekben az elvárosiasodással kapcsolatban jelentõs mértékben lehanyatlott, azonban az így keletkezett veszteséget mindeddig csaknem teljesen kiegyenlítette a beszivárgó keleti zsidóság a maga nagy propagatív erejével. Közép-Európa népei céltudatos rendszabályokkal, intézményesen igyekeznek védekezni a zsidó veszély ellen. Az egyre szaporodó elõjelek amellett szólnak, hogyha mi itt a tétlen várakozás álláspontjára helyezkedünk, úgy a szerencsétlen csonka ország rövidesen fél Európa zsidó emigránsainak menedékhelyévé válik.
Azok a megállapítások, amelyek széles néprétegekben azt a hitet igyekeznek felébreszteni, hogy a zsidóság erejét nagy mértékben csökkentik az áttérések és a vegyesházasságok, csak az élet tudományi és fajbiológiai törvények elhomályosítására valók. Hogy az áttérés a faji jellegen semmit sem változtat, erre szót vesztegetni fölösleges; ezt maguk a zsidók is beismerik, erre hivatkozni tehát naiv önámítás.
A vérrontó, a faj egészségét aláásó s lelki épségét szétromboló zsidó-magyar házasságok ellen mihamarább elszánt társadalmi harcot kellene indítani. Hiába akarjuk elkerülni, vagy elhallgatni, bármerre nézünk vagy lépünk, a magyar életben mindenütt szemben találjuk magunkat a zsidókérdéssel.
Hogy „zsidókérdés volt, van és lesz”, ezt nemcsak Baltazár Dezsõ püspök állítja a „zsidóság világhivatásá”-ról a Pro Palesztina Szövetségben tartott elõadásában, hanem a zsidóságnak a befogadó néphez való viszonyáról elmélkedõ zsidók is ilyen értelemben nyilatkoznak, így pl. 1916-ban Klatzkin:
„Alapjában véve és a lényeget tekintve mi idegenek, egy idegen nép vagyunk köztetek és az is akarunk maradni. Áthidalhatatlan szakadék tátong köztünk és köztetek. Nekünk idegenek a ti Istenetek, a ti mítosztok és a ti mondáitok. Idegenek nekünk nemzeti örökségtek, hagyományaitok, szokásaitok és erkölcsötök vallási és nemzeti szentségeitek, vasár- és ünnepnapjaitok.” (Fritsch, Handb. d. Judenfrage.)
Ha még ezek után sem nyílik meg a szemünk s még mindig nem látjuk elérkezettnek az idõt a céltudatos, meg nem alkuvó, harcos magyar antiszemitizmus megteremtésére, akkor hamarosan beteljesedik a magyar végzet: „A sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül!”

* Az arábiai szemiták Kr. e. 1500-ban vándoroltak be Palesztinába s ott lettek zsidókká.