Posta Imre weboldala

'Ne ragaszkodjunk a nemzet mindenkori ártatlanságához'
Irta: Olvaso - Datum: 2011. April 10. 12:13:09

Teljes hir

Nem kicsit idióta a zsidaja, de hát ha prof. akkor elnézzük neki a következõ kemencerakásig, hogy megtudja, mi nem volt!
Élénk hazai reakciók követték azt nemrég megjelent nyilatkozatot, amelyben Gál András Levente, az igazságügyi tárca közigazgatási államtitkára kifogásolta a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítását.

A témáról megkérdeztük a New York-i Columbia Egyetem magyar származású professzorát, Deák Istvánt, aki közremûködött az állandó kiállítás koncepciójának kialakításában.
– Lektorként bizonyára részt vett azokban a szakmai vitákban is, amelyek a budapesti holokauszt-kiállítás koncepciója, fölépítése körül folytak. Hogyan emlékszik ezekre?
– Engem csak a kiállítás úgynevezett történeti forgatókönyvének lektorálására kértek fel, amit örömmel teljesítettem, de az üléseken, vitákon nem vettem részt, így ezekrõl nem tudok beszámolni. Ami a kiválóan megírt forgatókönyvet illeti, az világosan tükrözi a holokauszt-szakemberek közötti vitákat a „végsõ megoldás” okairól, lefolyásáról. Két alapnézet ütközik: az egyik szerint a nácik hosszú idõn át és igen határozottan készültek az európai zsidóság kiirtására, a másik szerint a nácik és szövetségeseik alkalomszülte tolvajokhoz hasonlíthatóak, akik akkor és ott kezdtek a zsidóság kiirtásához, amikor és ahol ez minden másnál jobb megoldásnak tûnt. E két nézetnek természetesen igen sok válfaja létezik. A magyarországi holokauszttal kapcsolatban magam az alkalomszülte akciók tételében hiszek: biztosan akadtak olyanok, akik 1919-tõl, vagyis az ellenforradalom hatalomra jutásával kezdõdõen arról ábrándoztak, hogy minden magyar zsidótól megszabadítják az országot, akár kiutasítás, akár tömeggyilkosság árán is. De a radikálisok csak kisebbséget alkottak a sok antiszemita között. Az ellenforradalmi elit jelentõsebb része békésebb megoldást kivánt: bízott a zsidók nagy részének tömeges kivándorlásában. Nem kevésbé fontos, hogy a zsidóellenes mozgalmak az 1880-as évektõl kezdõdõen hullámszerûen jelentkeztek, hol erõsödtek, hol gyengültek, akár az elsõ világháború elõtti liberális idõkben, akár a Horthy-korszakban, akár az 1944 márciusát követõ német megszállás idején. Gondoljuk meg, hogy habár 1944 tavaszán és kora nyarán a magyar hatóságok négyszázezernél több zsidó vallású embert és zsidónak minõsülõ keresztényt zúdítottak a németekre, a kétszázezer körüli budapesti zsidóságot és a százezernél több munkaszolgálatot teljesítõ zsidó férfit nem szolgáltatták ki nekik. Még a nyilas idõkben is kétféle politika érvényesült: egyrészt a szörnyû téli gyalogmenetek során körülbelül ötvenezer zsidót gyilkoltak meg az Ausztria felé vezetõ utakon és az osztrák határon, másrészt maga a Szálasi-kormány állította fel 1944 utolsó heteiben, a budapesti gettókat, amelyekben százezer ember élte túl a háborút. Ezeket a késõn született gettókat Európában egyedülálló jelenségként tartjuk számon.

Deák István
Népszabadság - Domaniczky Tivadar – Legutóbb a hivatalban lévõ magyar kormány egyik államtitkára a kabinet portálján emelt kifogásokat a szóban forgó kiállítás egyes részeivel kapcsolatban. Szerinte nem szabad a késõbbi magyarországi holokauszttal összefüggésbe hozni a többi között Horthy kormányzó és a magyar hadsereg alakulatainak bevonulását a bécsi döntésekkel „visszatért” országrészekbe. Történész szemmel hogyan látja ezt az összefüggést?
– Nem értem, hogy egy olyan feltehetõen mûvelt és olvasott ember, mint Gál államtitkár, hogyan tehetett ilyen kijelentéseket. Ahová a magyar csapatok 1938 és 1941 között bevonultak, ott azonnal érvénybe is léptették a zsidótörvényeket. Az ilyen formában megbélyegzett és listába vett zsidókat könnyû volt 1944-ben összeszedni és deportálni. Ha a magyar csapatok 1940 augusztusában nem vonulnak be Észak-Erdélybe, akkor 1944 májusában-júniusában nem küldhették volna az észak-erdélyi zsidókat Auschwitzba. Tény, hogy a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélybõl soha egyetlen zsidót sem adtak át a németeknek. Igaz viszont, hogy három évvel korábban, a román hadsereg és csendõrség zsidók százezreit végezte ki az észak-bukovinai, besszarábiai és transznisztriai (Dnyeszteren túli) tartományokban. A dél-erdélyi és az úgynevezett regáti zsidókat viszont nem bántották. Az észak-erdélyi zsidók közül fõleg az a néhány ezer ember maradt életben, akinek 1944 tavaszán sikerült a magyar hatóságok elõl román fennhatóság alá menekülnie. Mindezeknél tisztább összefüggést ok és okozat között elképzelni is alig lehet.
– Annál is inkább, mert 1944-ben Dél-Erdélyben is történtek atrocitások.

– Kevésbé ismert tény, hogy amikor a románok 1944 augusztusában átálltak a szövetségesek oldalára, a magyar hadsereg betört Dél-Erdélybe. Ott sok más ténykedése mellett több száz zsidó polgári személyt megölt, valamint azonnal hozzálátott az ottani zsidóság elkülönítéséhez. Ezzel kapcsolatban hivatkozni szeretnék Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban (Osiris Kiadó, 2005.) címû kiváló könyvére, amelynek 324. oldalán a következõk olvashatók Arad város 1944 szeptember 13.-i felszabadításáról: „Heszlényi altábornagy utasítására a magyar katonai közigazgatás sajnos hozzálátott a zsidóellenes intézkedések (gettósítás, sárga csillag) bevezetéséhez is”. Deportálásra azonban nem maradt idõ, mert az egyesült román és szovjet seregek közeledtével a magyar csapatok egy héten belül Arad kiürítésére kényszerültek. Én Gál államtitkár kijelentésében azt a meddõ és értelmetlen igyekezetet látom, hogy az igazságot eltitkoljuk önmagunk és mások elõtt. Pedig el nem mondhatom, mennyire javítaná Magyarország sokat emlegetett imázsát, ha a magyarok – a németekhez, franciákhoz, hollandokhoz, belgákhoz, norvégokhoz hasonlóan – végre kollektíven szembenéznének a történelmi valósággal és a hetven éven át kultivált hazugságokkal. A zsidóság sorsát illetõen a második világháború során a magyar kormány, a hadsereg és a nép nem viselkedett sem rosszabbul, sem jobban, mint sok más európai ország. Viszont ami a magyarság nemzetközi megítélését ma rosszabbá teszi, az a makacs, gyakran hisztérikus ragaszkodás a nemzet mindenkori ártatlanságához.
– Az új magyar alkotmány tervezetének kidolgozói szerint az állam jogképessége megszûnt a német megszállástól, 1944 március 19-étõl. Ezt a tételt átvéve, az említett kormányzati portálon nyilatkozó államtitkár megállapította, hogy a német megszállás alatt létrejött magyar kabinet „bábkormány” volt. Ebbõl az következne, hogy a kormány cselekedetei, így a magyarországi holokausztban való közremûködése sem tekinthetõ a Magyar Állam felelõs aktusának. Ön hogyan ítéli meg ezt?
– A jogfolytonosság kérdése sok országot, politikust, történészt foglalkoztat, rengeteg vitára ad alkalmat, de akármi legyen azok kimenetele, mindenképpen veszélyes játék a múltért másra hárítani a felelõsséget. A kommunista idõkben szokás volt a holokausztért való teljes felelõsséget az „uralkodó körök” nyakába varrni, elfeledve, hogy nem grófok voltak azok a „keretlegények” akik az orosz fronton a zsidó munkaszolgálatosokat halálra kínozták, és nem földbirtokosok voltak, akik 1944 tavaszán az utolsó szögig kifosztották az elhurcolt zsidók után maradt falusi házakat. Az 1990-es változás után magyar politikusok bátran vállalták a múltért való felelõsséget, ma viszont az új alkotmány preambuluma azt kívánja leszögezni, hogy a német megszállással megszûnt a Magyar Állam jogképessége, s így a nemzet nem felelõs azért, ami 1944 és 1990 között történt. Akik ezt állítják, elfelejtik, hogy a német megszállás után Magyarországnak megmaradt a kormányzója, a kormánya, a parlamentje és a legalább félmilliós hadserege, amely az országban maradt néhány ezer német katonát könnyen fogságba ejthette volna, ha akarja. Megmaradt továbbá a felfegyverzett csendõrség, a rendõrség és a hatalmas közigazgatási apparátus. Nem, a március 19.-e utáni idõk kormánya nem volt bábkormány, mert ha az lett volna, akkor Horthy Miklós nem tudta volna hatalmi szóval elejét venni a budapesti zsidók deportálásának, s nem lett volna képes az országban tartani a munkaszolgálatos férfiak óriási többségét. Végül tekintélye és hatalma – egyébként téves – tudatában nem készülhetett volna a kormányzó 1944 õszén az átállásra. Hogy az ellene irányuló SS-puccs olyan sikeres volt október 16-án, az nem a néhány német ejtõernyõsnek volt tulajdonítható, hanem annak, hogy a magyar tisztikar nagy többsége folytatni akarta a háborút, és ezért nem engedelmeskedett a „Legfõbb Hadúr” parancsának. Ami pedig 1944 tavaszát illeti: nagy tévedés azt állítani, hogy Adolf Eichmann és száznál is kisebb létszámú „szakértõ csoportja” hajtotta volna végre a deportálást. Annak sikeréhez gyakorlatilag minden magyar fõszolgabíró, polgármester, köztisztviselõ, rendõr, csendõr, vasutas, tanító, sõt sok vidéki orvos és bába együttmûködése volt szükséges. Az utóbbi két csoport tisztes különdíjazás mellett azzal foglalkozott, hogy a deportálásra váró nõk nemi szervében az esetleg ott elrejtett ékszerek után kutasson. Még nagyobb tévedés olyat állítani, amit úton-útfélen hall az ember, hogy ez a sok közalkalmazott a súlyos büntetéstõl való félelmében vett részt a deportálásokban. A történelem nem jegyzett fel egyetlen egy olyan esetet sem, amikor valakit megbüntettek volna azért, mert kivonta magát ebbõl. A történelemhamisítás törvénybe iktatásának mai kísérletét nem lehet eléggé súlyosan elítélnünk.
– Egyes kormányok, vezetõ politikusok elképzelése és mérvadó történészek álláspontja közt elõfordulhatnak ellentmondások történeti kérdésekben, de vajon ezek hogyan kezelhetõk demokratikus viszonyok között? Magyarországon le akarják váltani a Holokauszt Emlékközpont vezetését.
– Hazánkban, illetve volt hazámban, hiszen hatvanhárom éve nem élek Magyarországon, mindenki történész, és ezt, mint szakmabeli, csak üdvözölni tudom – igenis, nagyon helyes vitázni a szaktörténészekkel, akik az erdõt sokszor nem látják a fától. Ugyanakkor aggasztónak tartom, ha az állam hatalmi szóval beavatkozik egy autonóm kulturális intézmény munkájába. Nem állítom, hogy az ilyesmi ismeretlen Amerikában, habár ott nem annyira az állami beavatkozás a probléma, hanem inkább a pénzt adó magánintézmények beleszólása, például a Metropolitan Opera vagy egy-egy kiállítási csarnok mûsorpolitikájába. Ez hol sikerül nekik, hol nem, de az ilyenfajta kísérletnek nincs igazán nagy politikai jelentõsége, amennyiben a milliárdos filantrópokat nem maga az állam mozgatja. Bízom abban, hogy Magyarországon a ma egyedüli hatalommal bíró párt választóinak bizalmát nem a centralizációra és az egypártrendszer felállítására, hanem sokféle vélemény ápolására fogja felhasználni.

Forrás: Link