Posta Imre weboldala

Kik buktatták el a Rothschildokat 1931-ben? – egy magyar teória
Irta: Olvaso - Datum: 2011. May 17. 12:32:36

Teljes hir

Ajaj, ha már Strauss-Kohn után Rotschildoznak és bukást emlegetnek, no meg Wermacht-csizmák csattogását!
A nyolcvan évvel ezelõtti közép-európai pénzügyi válság kirobbanását és a bécsi Creditanstalt bukását vizsgálva érdekes értesülésre bukkantunk a Pesti Hírlap egyik 1931-es számában. Az elméletet - mely szerint kapcsolat lehet a bécsi Rothschild-bank krízisének súlyosbodása és a német-osztrák vámunió francia megtorpedózása között - azonban felemásan ítélik meg ma is.

Mementó-sorozatunk elõzõ részében az ausztriai ipar kétharmadát ellenõrzõ pénzintézet, a bécsi Rothschildok irányítása alatt álló Creditanstalt 1931 májusi összeomlását idéztük fel. Egy korabeli sajtóban felvetõdött teória szerint ezidõtájt a franciák szándékosan fokozták a nyomást a pénzügyileg megroppant Ausztriára. Céljuk az volt, hogy Bécs ne kössön vámuniót Németországgal. Ezzel viszont akaratlanul is hozzájárultak késõbb az osztrák és a magyar pénzügyi rendszerek megroppanásához, kormányok bukásához.

Túl jól sikerült a francia akció?
A franciákat is alighanem meglepte azonban, hogy nyomásgyakorlásuk túl jól sikerült: nemcsak a nemzetközi pénzügyi rendszert megbontó és Párizs politikai befolyását veszélyeztetõ német-osztrák vámunió tervét sikerült meghiúsítaniuk, hanem gyakorlatilag elõbb Ausztria, aztán Németország pénzügyi rendszere is összeomlott.

Hogy ezzel párhuzamosan mi történt a Creditanstalt körül, azt még ma is homály fedi, fõleg a máig zárolt iratok miatt. Akárkik is voltak ugyanis a Rothschild-bank romba döntõi, az bizonyos, hogy az általános világválság közepette egy fontos téglát ütöttek ki az európai pénzügyi rendszer talapzatából. Pár héten belül ugyanis már nemcsak Ausztria, hanem Németország helyzete is válságosra fordult. Míg azonban a kisebb országokat a külsõ segítséggel még valahogy életben sikerült tartani, addig a hatalmas német bankok és konszernek megmentésére már nem maradt sem nemzetközi erõ, sem francia vagy brit akarat. Ez pedig egyenesen vezetett a weimari köztársaság, a német demokrácia összeomlásához 1933-ban.

Különbözõ elemzések, eltérõ okok
Már az 1931-es magyar sajtóban is felmerültek olyan szempontok, amelyeket mindmáig vizsgálnak a szakértõk. A Pesti Hírlap az elsõ világháború utáni rendezés problémáit taglalta ekkoriban, az Ausztria-Magyarország felbomlása után az összeszûkült, vámokkal védett kicsiny piacokat az utódállamokban, amelyek között megbénult a kereskedelem, megszakadtak az ipari kapcsolatok. Ezeket az iparvállalatokat viszont bankok finanszírozták. Ha az ipar nehézségekbe ütközött, a bankoknál is óhatatlanul problémák keletkeztek.

A Creditanstalt sajátos helyzete, a korábban, 1929-ben kényszerûségbõl felvásárolt Bodenkreditanstalt (más írásmóddal: Boden-Creditanstalt, BCA) nevû másik hitelintézet rejtett problémái szintén fontos tényezõnek bizonyultak a Rothschild-bank 1931-es fizetésképtelenségi bejelentésében. A BCA-t az osztrák kormány nyomására mentette meg 1929-ben, az akkori globális válság kitörésekor a sokkal erõsebb pozícióban lévõ Creditanstalt. Egy Rudolf Sieghart nevû bankár, a BCA meghatározó embere ekkoriban már francia és cseh üzleti körökkel ápolt szoros kapcsolatokat - Edward W. Bennett 1962-es könyve szerint. Sieghart az 1931-es bukáskor már a Creditanstalt bennfentese volt, és informálhatta párizsi barátait a - BCA rossz hiteleivel felduzzasztott - bécsi Rothschild-bank nehéz helyzetérõl – ez is Bennett teóriája.

A Creditanstalt megingásakor – mint azt sorozatunk elsõ részében írtuk – 1931. május 11-én az osztrák államnak százmillió schillinget kellett a pénzintézet megmentésére fordítania, késõbb pedig összesen 1 milliárdot. Ugyanakkor Bennett inkább cáfolja, mintsem megerõsíti, hogy a franciák akarták volna bedönteni magát a Creditanstaltot.

Az is igaz viszont, hogy a Creditanstalt válságát elhomályosítva, a német-osztrák vámunió terve ellen 1931-ben Franciaország és Csehszlovákia egyaránt kifogást emelt. Azóta e két eseménysorozatot olyan gazdaságtörténeti szakértõk vizsgálták meg, mint Iago Gil Aguado 2001-ben, de a már említett Bennetten kívül 1985-ben megjelent az amerikai Barrie A. Wigmore könyve a nagy gazdasági világválságról, és õ is kitért a franciák esetleges szerepére a Creditanstalt bukásában.

Nem igazolható a franciák negatív szerepe a bank összeomlásában
Kutatásaikat összegezve, nem állíthatjuk, hogy igazolató a Pesti Hírlap 1931-es sugalmazása, miszerint a Creditanstalt bukását francia tényezõk okozták volna. Nem Párizs nyomta meg tehát valószínûleg „a gombot”, ami beomlasztotta a bankot. Ám a kutatók azt sejtetik, hogy a rákövetkezõ idõszakban, tehát a bukás utáni hetekben Franciaország valóban gazdasági nyomást gyakorolt Ausztriára, hogy Bécs ne kössön vámuniót Németországgal. Ez olyan jól sikerült, hogy megkezdõdött a tõkekivonás Ausztriából, a schilling kezdte értékét veszíteni, és mire a világhatalmak rájöttek, hogy nem járnak jól Ausztria összeomlásával, addigra beomlott a német pénzügyi rendszer.

Hogy egészen pontosan mi történt 1931. május 11. után, amikor a Creditanstalt bejelentette a fizetésképtelenségét, arról Berend T. Iván Válságos évtizedek címû 1987-es könyvében írt. A magyar gazdaságtörténész szerint a Creditanstalt akkora veszteséget szenvedett, mint az egész alaptõkéje. (A bank tõkeereje 145 millió schillinget tett ki.) A hírre Berend T. szerint valóságos földcsuszamlás következett be, május hónap végéig a veszteségek megháromszorozódtak.

Barrie A. Wigmore kutatásaiból kiderült: osztrák és francia befektetõk vonták ki elsõsorban pénzeiket Ausztriából, illetve a Creditanstaltból – ám ez a folyamat elsõsorban a válság nyilvánosságra kerülése után erõsödött fel, nem pedig elõtte. Más kutatók – így Iago Gil Aguado - azt vetik fel, hogy az ezután bekövetkezett, schilling elleni támadások is esetlegesen összefüggtek az Ausztriára gyakorolt francia nyomással. Ugyanakkor például Aguado azt is hangsúlyozza, hogy magának a Creditanstaltnak az összeomlását nem a francia betétek kivonása okozta. Éppen ezért mai szemmel azt mondhatjuk, hogy az „utórengések” súlyosbításában inkább lehetett szerepe a franciáknak, míg magát a Creditanstaltot nem biztos, hogy õk rázták meg.

A Creditanstalt megmentése
A Creditanstalt bukását az osztrák állam akadályozta meg végül. Május 14-én a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy az osztrák nemzetgyûlés 13-án elfogadta a szanálási törvényt, amellyel a Creditanstaltot megsegítik. (Az osztrák állam ekkor 100 milliót tett bele a cégbe, a Rothschildok és az osztrák nemzeti bank pedig 30-30 millió schillinget adtak.)

Május 17-én egészen más hangvételû cikk jelent meg a Pesti Hírlapban: a Genfbe kiküldött munkatárs azt jelentette, hogy „harminc állam huszonnégy külügyminisztere és egész sereg delegátusa már második napja tárgyalja Európa szomorú gazdasági helyzetét, az úgynevezett Európai Gazdasági Bizottságban”. Benda Jenõ szerint az ott is tárgyalt „német-osztrák vámunió terve az Anschluss felé kacsingat”, vagyis Ausztria Németországba való beolvadása felé.

„A Briand-féle gazdasági terv, amely a maga teljes egészében ma lett ismeretessé, viszont semmi mást nem akart elérni, mint a német-osztrák vámunió és az Anschluss tervek megbuktatását. Maga az egész német-osztrák vámuniós terv csak egy alárendelt részlete lehetne egy olyan tervnek, amelynek célja Európa gazdasági betegségének gyökeres gyógyítása volna” – írta Benda. (Aristide Briand ekkor francia külügyminiszter volt, aki európai gazdasági összefogást szorgalmazott a német-osztrák vámunió helyett.)

A Pesti Hírlap teóriája a Creditanstalt összeomlásáról
Benda szerint „a kulisszák mögött Németországra és Ausztriára igen erõs nyomást fejtenek ki” azért, hogy mondjanak le a tervezett vámuniójukról. „Ausztria már kapott egy keserves leckét azokban a nehézségekben, amelyek az osztrák Hitelbankban támadtak. Nyílt titok, hogy Franciaország nyomta meg azt a gombot, amely egyszerre a deficit örvényét nyitotta meg a legnagyobb osztrák pénzintézet lábai alatt, és szükségessé tette az osztrák kormány beavatkozását". Itt Benda tehát egyértelmûen a franciákat nevezte meg felelõsként a Creditanstalt összeomlása miatt, majd hozzáteszi: „Azt mondják, Ausztria már unja a bajokat és szívesen megszabadulna az egész vámuniós problémától.”

A németek számára viszont igenis presztízskérdés volt az ügy: Curtius berlini külügyminiszter nem véletlenül állapította meg az egyik genfi ülésen, hogy „az európai válságot Ausztria felbomlása okozza”. Curtius már ekkor is figyelmeztetett arra, hogy „Egyetlen országot sem sújtott olyan nagyon a háború, a forradalom, az infláció és a tõke elmenekülése, mint éppen a német birodalmat, tehát egyetlen állam sem sóvárog jobban Európa szanálása után, mint Németország.” A német figyelmeztetést azonban nem vették figyelembe a franciák és az angolok, arra törekedtek, nehogy Németország túl erõs legyen az osztrák vámunió révén.

Egy francia memorandum
Franciaország ekkor egy memorandumot is közzétett. A Pesti Hírlap szerint az iratban közölték: Párizs „elvárja Ausztriától, hogy mindent el fog követni, ami csak tõle telik, hogy megjavítsa gazdasági helyzetét. De azért a francia kormánynak az a véleménye, hogy Ausztria válságával szemben azoknak az államoknak, akiknek Ausztria megígérte a függetlenségének megóvását, kötelességük volna, hogy hozzájáruljanak Ausztria anyagi fejlõdéséhez.” Vagyis Párizs ekkor tényleg attól tette függõvé Ausztria hitelezését, megsegítését, hogy megõrzi-e függetlenségét, ami az adott pillanatban gyakorlatilag azt jelentette, hogy lemond-e a vámunióról.
1929 - a válság Amerikában kezdõdött

Közben a Népszövetség is tanácskozni kezdett, és az osztrák-német vámuniót a hágai nemzetközi bíróság hatáskörébe utalta, az angol külügyminiszter javaslatára. (Ez a jogi fórum egyébként francia-brit befolyás alatt állt a Pesti Hírlap tudósítója szerint, tehát gyakorlatilag megpecsételte a vámunió sorsát.) Ausztria képviselõje, Schober alkancellár ekkor a genfi tanácskozáson „melankolikusan elpanaszolta, hogy milyen furcsa módon védik itt Ausztria függetlenségét. Úgy védik meg, hogy nem engedik meg, hogy más államokkal függetlenül tárgyaljon. Erre az elégikus hangra a terem derültségben tört ki.” Vagyis ezzel Schober a francia álláspont cinizmusára utalt a magyar lap tudósítása szerint.

Súlyosbodó osztrák helyzet
Közben a Creditanstalt összeomlása után Ausztriában általános hitelválság alakult ki. Berend T. Iván szerint a külföldi források kivonása után a hiányt az osztrák nemzeti bank végül 450 milliós váltóállománnyal próbálta fedezni. (Az eredetileg a Creditanstalt megmentésére szánt 30 millióval szemben). Végül a 930 millió értékû arany- és devizakészletek 114 millióra olvadtak le Bécsben. A schilling aranyfedezete elbizonytalanodott, a május eleji 84 százalékos fedezeti szint a mélyponton, õsszel 25 százalékra zuhant. 1931-ben összesen 1 milliárd schilling külföldi hitelt vontak vissza Ausztriából.

A pánik egyre jobban eluralkodott, és ez magával rántotta a weimari köztársaságot, azaz a német demokráciát is. Németország ugyanis súlyosan el volt adósodva; a német Reichsbank pedig másfél hónap alatt kétmilliárd márka értékû arany- és devizakifizetésekre kényszerült. A német nagybankoknak ugyanennyit kellett kifizetniük 1931 júliusáig.

Hiába próbált segítséget kérni a Reichsbank
A Reichsbank elnöke hiába repült Londonba és Párizsba, nem kapott segítséget július 9-én és a következõ 48 órában, így július 11-én üres kézzel tért haza. Két nap múlva fizetésképtelenséget jelentett a német ipar 22 százalékát ellenõrzõ egyik legnagyobb ottani pénzintézet, a Danat Bank. Ezután újabb két nap alatt az összes német bankot megrohanták a betétesek, és az egész pénzügyi rendszer összeomlott, július 13-án bankzárlatot kellett elrendelni.

Innentõl már jól ismertek a történelmi fordulatok is: Hitlerék politikai erõsödése következett. Rövid távon viszont a franciák jól jártak: nem jött létre 1931-ben osztrák-német vámunió. Igaz, 1938-ban az egész osztrák állam egyszerûen beolvadt a hitleri Harmadik Birodalomba. Két év múlva pedig Párizsban Wehrmacht-tisztek csizmái csattogtak.

Forrás