Posta Imre weboldala

ADOLF HITLER:Harcom (Kötelezõ olvasmány)
Irta: Olvaso - Datum: 2010. September 04. 11:16:13

Teljes hir

(Sok évvel ezelõtt olvastam, de mostanra értem is. Tegnap Mónus Áron Nietzscei birodalom - Herzl Tivadar célja - címû könyvében újra felfrissítettem az emlékezetemet. Jót tett. Hitler is meg lett vezetve, és eszköze volt a cionistáknak, ám ezek az alábbi megállapításai a Cion Bölcseinek Jegyzõkönyveit, Talmudod és a fajtát jól ismerõ személy gondolatát fejezik ki. Minden zsidónak kötelezõ olvasmánnyá tenném, mert a nemzsidók el sem tudnák képzelni, hogy amit a történelemnek eddig sikerült alátámasztani, azt cáfolni nem lehet.

Nép és faj

Vannak igazságok, amelyek annyira kézenfekvõk, hogy az emberek nagy része talán éppen ezért nem látja vagy legalábbis nem ismeri fel õket. Az ilyen sarkalatos igazságok mellett néha vak módjára elhalad, észre sem veszi, és nagyon csodálkozik, ha valaki egyszer felhívja reájuk figyelmét. Százezrével hevernek a világon a kolumbusztojások, csak az a baj, hogy kevés a Kolumbusz.
Így sétál majdnem kivétel nélkül minden ember a természet kertjében, és azt hiszi, hogy mindent ismer és mindent tud, és mégis rák módjára halad el a természet egyik legsarkalatosabb alaptörvényének, a föld összes élõlényeinek bensõ faji zárkózottsága mellett.
Még a legfelületesebb szemlélõ elõtt is a természetes életösztön sziklaszilárd alaptörvényeként nyilvánul meg a nemzésnek és a szaporodásnak faji jellegzetessége. Minden állat csak saját fajtabelijével párosul. Csak a rendkívüli körülmények, mint pl. a rabság kényszere vagy a párosodásnak a saját faj keretén belüli lehetetlensége változtathatják meg ezt a törvényt. Ilyenkor azonban a természet mindenképpen igyekszik védekezni ellene, ami vagy élénk tiltakozása, vagy a kevert vérûek további nemzõképességének megszûnésében nyilvánul meg. Elõfordulhat az, hogy csökkenti az utódok termékenységét. Legtöbbnyire azonban megsemmisíti a kevertvérû egyedek betegségekkel és ellenséges támadásokkal szembeni ellenálló erejét.
Két különbözõ színvonalon álló lény keresztezõdésének eredménye a szülõk két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendû, mint a szülõpár alacsonyabb rendû fele, de nem olyan magasrendû, mint a másik szülõ. Ebbõl kifolyólag e magasabb rendû faj elleni küzdelmében mindig õ lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erõsebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az elõbbi feltétlen gyõzedelmeskedik. Az erõsebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényû, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlõdése lehetetlen volna.
A fajtisztaság fenntartásának ösztöne a természetben általános érvényû, és ennek következménye nemcsak az egyes fajok tömör egysége, hanem faji egyedek egyöntetûsége is. A róka mindig róka marad, a tigris pedig tigris; a különbség legfeljebb az, hogy az egyedek különbözõ fokú erõvel, értelemmel és szívóssággal stb. rendelkeznek. A róka sohasem lesz elnézõ a libával szemben, és a macska sem fog barátságos hajlamot mutatni az egér iránt.
Az egymás elleni küzdelem tehát itt sem annyira egymás elleni ellenszenvbõl, mint inkább az ösztönszerûségbõl (éhségbõl és szerelembõl) ered. A természet mind a két esetben csendes és elégedett szemlélõ. A mindennapi kenyérért folyó küzdelemben a gyenge, beteges és határozatlan egyed a vesztes, és a hímnek a nõstényért folytatott küzdelme is csak a legegészségesebbnek adja meg a nemzés jogát vagy legalábbis annak lehetõségét. Ez a küzdelem azonban a faj egészségének és ellenálló képességének fejlõdését szolgálja, tehát arra, hogy a fajt nemesítse.
Ha ez a folyamat más irányt venne, akkor megszûnnék minden fejlõdés és nemesedés, sõt inkább ennek az ellentéte következnék be. Tekintettel arra, hogy a silányabb egyedek száma mindig nagyobb, mint a magasabb rendû egyedeké, egyezõ létfenntartási és szaporodási lehetõségek esetén a silányabb oly gyorsan szaporodnék, hogy végeredményben háttérbe szorítaná a magasabb rendût, a jót. A jó érdekében történõ helyreigazítás tehát okvetlenül szükséges. Errõl maga a természet gondoskodik, amikor a gyöngébb felet oly nehéz életfeltételek elé állítja, hogy száma már ennél fogva is csökken, és a fennmaradó egyedek szaporodását sem tûri minden további nélkül, hanem ezeket is erejük és egészségük foka szerint selejtezi.
A természet nem tûri a gyöngébb egyedeknek az erõsebbekkel való közösülését, és még kevésbé engedi meg, hogy a magasabb rendû faj az alacsonyabb rendû fajjal olvadjon egybe, mert különben egy csapással kárba veszne egész, talán évezredes munkája.
A történelembõl leszûrt tapasztalataink számtalanszor igazolják ezt. A történelem ijesztõ határozottsággal mutatja, hogy az árja fajoknak nálunk alacsonyabbrendû népekkel való vérkeveredése mindig a kultúrnívó süllyedését jelentette. [Az árja kifejezés többféle árnyalatban került használatba: 1. a nyelvészek egy része árjának nevezi az indogermán nyelveket beszélõ népeket; 2. sok antropológus a zsidó vértõl mentes európai népek, illetve egyének megjelölésére fogadta el az árja elnevezést; 3. van végül még egy egészen szûk értelmezés is, ez csak az európai fajok (alpesi, északi, keletbalti, dinári, mediterrán stb. ) egyikét, a magas termetû, szõke, kék szemû északi fajt, a németség legtehetségesebbnek, vezetésre legalkalmasabbnak tartott faji elemét fogadja el árjának. Bár a német nemzetiszocialista világszemlélet megalapozói között vannak többen, akik a 3. értelmezésnek hívei, a Harmadik Birodalom Adolf Hitler felfogását követve a 2. értelmezésben fogalmazta meg az "árjaparagrafust". Eszerint árjának számít minden olyan európai ember, akiben legalább dédszülõkig bezáróan nincsen zsidó vér. Az árjaparagrafus feltételeinek tehát megfelel a magyar is, ha családjába nem került be zsidó vér. A legnagyobbrészt germán elemekbõl álló Észak-Amerika lakossága, amely csak kismértékben keveredett más elemekkel, más kultúrával rendelkezik, mint Közép és Délamerika, ahol a fõleg román fajtájú népek bevándorlói gyakran erõsen keveredtek a bennszülöttekkel. Már ez a példa is eléggé világosan és határozottan szemlélteti a faji keveredés kihatását. Az amerikai kontinens fajilag tiszta germán lakossága e földrész urává emelkedett, és ura maradt mindaddig, míg nem esik a vérfertõzés bûnébe.
Minden faji keresztezõdés eredménye röviden összefoglalva tehát a következõ:
a) a magasabb rendû faj színvonalának csökkenése;
b) testi és szellemi visszafejlõdés, az ezt kísérõ, talán lassú, de biztos pusztulás.
Ha elõsegítjük az ily irányú fejlõdést, bûnt követünk el a Teremtõ akarata ellen. Ha a természet logikája ellen lázong az ember, akkor azok ellen az elvek ellen küzd, amelyeknek saját maga emberi létét köszönheti. Természetellenes cselekvéseinek tehát önnön pusztulását kell maguk után vonniuk.
A zsidó szemtelenséggel rendelkezõ modem pacifista erre természetesen azzal válaszol: "Az ember gyõzedelmeskedik a természeten".
A nagy tömeg gondolkodás nélkül ismételgeti ezt a zsidók által hangoztatott esztelenséget, és végeredményben tényleg elhiszi, hogy az ember gyõzedelmeskedhetik a természeten.
Az ember még semmiféle tekintetben sem gyõzedelmeskedett a természeten, hanem legfeljebb az örök rejtélyek és titkok hatalmas és félelmetes fátylát sikerült részben fellebbentenie, úgyhogy a valóságban az ember tulajdonképpen semmit sem talál fel, hanem mindent csak felfedez. Nem uralkodik a természet felett, hanem csak az örök természeti törvények és titkok ismerete révén a többi élõlényen, mivel a többi élõlény e sarkalatos törvényeket nem ismeri. Ettõl eltekintve tehát lehetetlen, hogy egy eszme gyõzedelmeskedhessék az emberi lét elõfeltételein, mert hiszen ez az eszme maga is csak az emberi elme szülötte. Ember nélkül nem létezik emberi eszme ezen a világon, tehát az eszme mint ilyen, az ember lététõl és ennélfogva mindazon törvényektõl függ, amelyek megteremtették létének elõfeltételeit.
Sõt, mi több! Vannak gondolatok, amelyek csak bizonyos emberek elméjében foganhatnak meg. Így van ez fõleg azoknál a gondolatoknál, amelyeknek lényegét nem az elvont tudás megdönthetetlen igazságai képezik, hanem amelyek az érzés világából erednek, vagy mint azt manapság oly szépen tudjuk kifejezni, az egyén "belsõ élményét" tükrözik. Ezeknek az eszméknek a rideg logikához semmi közük sincs, hanem csupán az ember érzésvilágának megnyilvánulásai, etikai képzetek stb. , amelyek az emberiség létéhez vannak kötve, és az ember képzelet és alkotóvilágának köszönik létüket. Ez eszmék létezésének elõfeltételei ennélfogva tehát bizonyos fajok és emberek jelenléte. Aki pl. lelkes híve a pacifista gondolatvilágnak és gyõzelmét szívbõl kívánja, annak támogatnia kellene a németeket, hogy sikerüljön elfoglalniuk az egész világot; ellenkezõ esetben ti. az utolsó némettel a pacifizmus is kiveszne, mert senkit a világon nem szédített meg annyira ez a természetellenes eszme, mint sajnos éppen a német népet. Az emberiség tehát akarata ellenére is kénytelen volna háborút viselni, ha meg akarná valósítani a pacifizmust. Német fantasztáink elképzelése szerint az amerikai világmessiásnak, Wilsonnak is ez volt a végsõ szándéka a cél elérése érdekében.
A pacifista eszmének talán tényleg van létjogosultsága abban az esetben, ha a legmagasabb rendû ember oly mértékben rendelné alá akaratának az egész világot, hogy földünk egyedüli urává legyen. Ezzel ti. a pacifista eszme káros kihatásai, gyakorlati alkalmazásuk csökkenésével és idõvel lehetetlenné válásukkal, megszûnnének. Tehát az elsõ lépés a küzdelem, és csak azután jöhet esetleg a pacifizmus. Különben az emberiség túllépte fejlõdésének legmagasabb fokát, és annak vége nem valamely etikai eszme uralmát, hanem barbarizmust és ebbõl kifolyólag káoszt jelentene. Némely olvasó itt mosolyogni fog és nem gondol arra, hogy bolygónk már évezredek hosszú során keresztül lebegett a világûrben anélkül, hogy ember lakta volna, és eljön majd az az idõ, amikor az emberiség kihal, ha az emberek megfeledkeznek arról, hogy létüket nem egynéhány bolond ideológus rögeszméjének köszönhetik, hanem annak, hogy ismerik a természet megdönthetetlen törvényeit és azoknak gyakorlati alkalmazását.
Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a mûvészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sõt talán csak egy fajnak alkotásai. Tõlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
Bármennyire is befolyással van pl. az emberre a föld, amelyen él, ennek a befolyásnak az eredménye a különbözõ fajoknál mégis különbözõ lesz. A környezet mostohasága bizonyos fajokat a lehetõ legmagasabb teljesítményekre sarkall, míg más fajoknál szegénységet, fogyatékos tápláltságot és annak következményeit fogja maga után vonni. A külsõ befolyások hatásának minõsége mindig az illetõ nép belsõ hajlamaival függ össze. Az egyik népet éhhalál fenyegeti ott, ahol a másik népet a környezet kemény munkára ösztönzi.
A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés megmérgezte. A pusztulásnak végsõ oka mindig az volt, hogy az ember megfeledkezett arról: tõle függ az egész kultúra, nem pedig megfordítva. Tehát a kultúra alkotójának, az embernek kell fennmaradnia, ha meg akarjuk óvni a kultúrát a pusztulástól. A kultúra fennmaradása azonban a jobb és erõsebb egyed gyõzelme szükségességének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétõl függ.
Aki tehát élni akar, küzdjön, és aki az örök küzdelem e világában nem akar küzdeni, az nem érdemli meg az életet.
Bármily kegyetlennek tûnjön is ez a törvény, tény az, hogy megdönthetetlen! A legkegyetlenebbül akkor sújtja a sors az embert, ha azt hiszi, hogy gyõzedelmeskedhet a természet fölött. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint kigúnyolja a természetet. A természet válasza erre ínség, balsors és betegség!
A szerencséjét eljátssza az ember, ha félreismeri és lebecsüli a faji törvényeket. Meggátolja ezzel a magasabb rendû faj diadalát, és ennélfogva az emberiség tökéletesedésének elõfeltételeit is. A tehetetlen állat tengõdésének színvonalára süllyed és emberi érzékenysége csak teher számára.
Fölösleges volna azon vitatkozni, hogy mely faj vagy fajok voltak az emberi kultúra elsõ letéteményesei, egyúttal tehát alapítói is mindannak, amit röviden az "emberiség" szóban foglalunk össze. Sokkal egyszerûbb, ha ezt a kérdést a jelenre vonatkozólag tesszük fel, mert erre világos és határozott választ kapunk. Majdnem kizárólag az árja faj alkotásának eredménye mindaz, amit ma a mûvészet, tudomány és technika terén elértünk. Ebbõl a ténybõl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy õ volt általában a legmagasabb rendû emberiség megalapítója, tehát õstípusa annak, amit ma "embernek" nevezünk. Õ az emberiség Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész isteni szikrája, õ szítja állandóan a megismerés tüzét, hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élõlényének urává tegye. Ha az árja fajt kikapcsolnánk, néhány évezred múlva talán újra mély sötétség borulna földünkre, megszûnne az emberi kultúra és kietlenné válna a világ.
Ha az emberiséget három osztályba soroljuk: kultúraalapítók, kultúrahordozók és kultúrarombolók osztályába, akkor az elsõnek képviselõjeként bizonyára csak az árja faj jöhetne tekintetbe. Az vetette meg az emberi kultúra alapját, az építette fel ennek az épületnek a falait, és csak külsõ alakja és színe függ az egyes népek különös jellemvonásaitól. Az emberiség neki köszönheti a haladás hatalmas fundamentumát és az egyes fajok az õ tervei alapján építették fel egyéni kultúrájukat. Néhány évtized múlva pl. egész Kelet-Ázsia magáévá teszi ezt a kultúrát, amelynek alapkövét a hellén szellem és a germán technika vetette meg. Csak külsõ alakja fogja részben magán viselni az ázsiai jelleg bélyegét. Nem igaz, hogy Japán kultúrájával Európa technikáját párosítja, hanem valójában az európai tudomány és technika japán jelleget ölt. A tényleges élet alapja többé nem a jellegzetes japán kultúra, habár ez továbbra is jellemzõje marad a mindennapi életnek, mivel nekünk, európaiaknak a fennálló belsõ különbség külsõ megnyilvánulása inkább szembetûnik. A tényleges élet alapja mindenütt az árja népeknek hatalmas, tudományos és technikai munkája lesz. Csakis ezek a vívmányok képesítik kelet népeit arra, hogy lépést tartsanak az általános emberi haladással. Ez adja meg a mindennapi kenyérért való küzdelmük alapját, ez teremti meg a küzdelemhez szükséges eszközöket, és az egész csak külsõleg ölt magára japán jelleget.
Ha Európa és Amerika elpusztulna, és így hirtelen megszûnne az árja fajnak Japánra gyakorolt hatása, akkor ennek az volna a következménye, hogy Japán tudományos és technikai haladása rövid idõn belül megakadna; néhány rövid év múlva elapadna a forrás, a japán jelleg újra megerõsödne, ezzel szemben azonban megmerevedne a mai kultúra, és újra ama mély álomba esne vissza, amelybõl õt hét évtizeddel ezelõtt az árja kultúrhullám felébresztette.
Amint a mai japán fejlõdés létét árja eredetének köszönheti, éppen úgy keltette életre a japán kultúrát egykor a múlt homályában idegen behatás és idegen szellem. Ezt legjobban az a körülmény bizonyítja, hogy ez a kultúra idõvel teljesen megmerevedett. Ilyen állapot egy népnél csak akkor következik be, ha az eredeti, alkotó erõvel rendelkezõ faji mag elvész, vagy pedig a külsõ, a kulturális fejlõdés tápanyagát szolgáltató behatás megszûnik. Azt a népet, amely kultúrájának alapanyagát más fajoktól veszi át és azt csak átdolgozza, mihelyt azonban ez a külsõ befolyás megszûnik, kultúrájának fejlõdése is megmerevedik, "kultúrahordozó" fajnak nevezhetjük ugyan, de sohasem "kultúraalkotónak".
Ha az egyes népeket ebbõl a szempontból vizsgáljuk, akkor leszögezhetjük azt a tényt, hogy a legtöbb esetben nem kultúraalapító, hanem többnyire csak kultúrahordozó népekrõl van szó.
Fejlõdésüknek kb. mindig ez a képe:
Maroknyi számú árja törzs leigáz egy idegen népet és az új ország különös életviszonyainak befolyása alatt (termékenység, klimatikus viszonyok stb. ), valamint az alacsonyabb rendû emberek munkaerejének segítségével kifejleszti azok szunnyadó szellemi és szervezõ képességeit, gyakran néhány évezred, sõt talán már évszázad múlva olyan kultúrát teremt, mely eredetileg teljesen magában hordozza lényüknek bensõ vonásait, külsõleg azonban alkalmazkodik a fent említett külsõ körülményekhez, valamint a leigázott néphez. A hódítók idõvel vétkeznek vérük tisztántartásának eredetileg szigorúan betartott elve ellen, keverednek a leigázott lakossággal és ezzel saját létüket ássák alá; a paradicsomi bûnbeesésnek is az onnan való kiûzés volt a következménye.
A magasabb kultúrák keletkezésének egyik leglényegesebb elõfeltétele az alacsonyabb rendû ember, aki a technikai segédeszközök hiányát melyek nélkül magasabb fejlõdés elképzelhetetlen pótolni tudja. Az emberiség kezdetleges kultúrája minden bizonnyal nem annyira az idomított állatnak, mint inkább az alacsonyabbrendû emberek segítségével épült fel.
Csak késõbb, a leigázott népek rabsága után érte hasonló sors az állatokat is, nem pedig, mint azt sokan hiszik, megfordítva. Hiszen elõször a leigázott rabszolga vonta az ekét, és csak késõbb várt ez a feladat a lóra. Csak pacifista bolondok láthatják ebben az emberi hitványság jelét. Ezek nincsenek tisztában azzal, hogy szükség volt erre a fejlõdésre, amíg eljutottunk odáig, ahol ma vagyunk, s ahonnan ezek az apostolok fecsegéseiket világgá kürtölhetik.
Az emberiség haladása végtelen létrához hasonlít, amelyen az ember csak úgy képes a magasba jutni, ha annak legalsóbb fokait is megmászta. Az árja fajnak is így kellett haladnia azon az úton, amelyet az adottságok jelöltek ki számára, nem pedig azon, amelyrõl a modem pacifista álmodozik. A valóság útja azonban nehéz és fárasztó, de végeredményben oda vezet, ahol pacifistáink álma az emberiséget látni szeretné; rögeszméjükkel azonban inkább gátolják ezt, nemhogy segítenék.
Nem véletlen tehát, hogy az elsõ kultúrák is ott keletkeztek, ahol az árják harcban leigázhattak az alacsonyabb fokon álló népeket, és azokat akaratuk szolgáivá tehették. A leigázott népek voltak azután a keletkezõ kultúra elsõ technikai segédeszközei.
Ez a körülmény világosan elõírta az utat, amelyen az árja fajnak haladnia kellett. Hódítóként leigázta az alacsonyabb rendû népeket és gyakorlati tevékenységüket parancsszavával és akaratával irányította. Azáltal, hogy nehéz, de hasznos munkálkodásra kényszerítette õket, nemcsak megóvta alattvalóinak életét, hanem talán még oly sorsot is biztosított számukra, mely jobb volt, mint azelõtti "szabadságuk". Mindaddig, amíg könyörtelenül megmaradt uralkodó álláspontja mellett, nemcsak tényleges uruk, hanem kultúrájuk fenntartója és gyarapítója is volt. Ez a kultúra kizárólag az õ képességein épült fel és így az õ fennmaradásától függött. Mihelyt a leigázottak színvonala lassan szintén emelkedni kezdett és valószínûleg nyelvileg is közeledtek hódítójuk színvonalához, összeomlott a válaszfal az úr és a szolga között. Az árja feladta vérének tisztaságát és ezzel elvesztette a paradicsomban való tartózkodásának a jogát, melyet annak idején õ teremtett meg saját maga számára. A fajkeveredés hullámai mindinkább ellepték, elvesztette kultúraalkotó erejét, míg végül nemcsak szellemileg, hanem testileg is inkább a leigázott õslakossághoz, semmint õseihez hasonlított. Bizonyos ideig még élt a meglévõ kultúrkincsekbõl, de kultúrája mindinkább megmerevedett és végül a feledés homályába merült.
Így pusztulnak el kultúrák és birodalmak, hogy újabbaknak adjanak helyet.
A régi kultúrák pusztulásának egyedüli oka, a vérkeveredés és a faj színvonalának ezzel járó süllyedése; mert nem a vesztett háborúk teszik tönkre az embereket, hanem önmaguk okai pusztulásuknak, ha elvesztik a vér tisztaságában rejlõ ellenállóképességüket.
Ami nem tiszta faj ezen földön, az csak annyi, mint a pelyva. A világtörténelem eseményei azonban a fajok önfenntartási ösztönének jó vagy rossz értelemben történõ megnyilvánulásai.
Nem az intellektuális tehetségben rejlik csupán az árja faj kultúraalkotó és építõ ereje. Ha ezen kívül nem rendelkezne más tulajdonságokkal is, akkor ezzel legfeljebb csak pusztítani volna képes, építeni nem. Ugyanis minden társadalmi szervezetnek legbensõbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményérõl és érdekeirõl és azokat a köz érdekében áldozza fel. Csakhogy ezzel a társadalom keretén belül, kerülõ úton juthat maga is jogos illetménye birtokába. Mint az emberi társadalom tagja pl. nem dolgozik többé közvetlenül önmaga számára, hanem tevékenységével belekapcsolódik a közösség keretébe, nemcsak saját haszna, hanem a közösség haszna érdekében is. E lelkület legszebb magyarázatát a "munka" szó adja, amely nem a megélhetésért folytatott tevékenységet jelenti, hanem egy olyan tevékenységet, amely a közösség érdekeivel nem áll ellentétben. A más irányú emberi tevékenységet, amely embertársaink javára való tekintet nélkül kizárólag saját létének fenntartását szolgálja, lopásnak, rablásnak és zsarolásnak hívják.
Az önérdeket a közérdek javára háttérbe szorító életfelfogás minden tényleges emberi kultúra legfontosabb elõfeltétele. Csak így képes az emberiség nagy mûveket alkotni, amelynek az alapítót rendszerint alig jutalmazzák, az utódokra azonban annál gazdagabb áldást hoznak. Csak így magyarázható meg, hogy sokan türelemmel viselik mostoha sorsukat, ami számukra csak szegénységet és lemondást jelent, azonban biztosítja a közösség létének alapját. Minden munkás, paraszt, feltaláló, hivatalnok, aki anélkül dolgozik, hogy valaha is szerencsés jómódban élhetne, megtestesítõje ennek a nagy eszmének, noha cselekvése jelentõségének sohasem ébred tudatára.
Mindaz, ami érvényes a munkára, mint az emberi táplálkozás és minden emberi haladás alapjára, még fokozottabb mértékben áll a társadalmi közösség és a kultúra megvédésére. Az egyén életének a közösség érdekében való feláldozása: az áldozatkészség koronája. Csak így gátolható meg, hogy mindazt, amit az emberi kéz alkotott, önmaga ne döntse romba vagy pedig a természet el ne pusztítsa.
Szókincsünk az ilyen értelemben vett cselekvést igen szépen "kötelességteljesítésnek" nevezi, ami annyit jelent, hogy az egyén ne saját célját, hanem a közösség célját szolgálja. E cselekvés mozgató erejét az önzéssel, az egyéni haszon hajhászásával szemben idealizmusnak nevezzük. Ez alatt az egyénnek a közösséggel és embertársaival szembeni áldozatkészségét értjük.
Igen fontos annak az állandó hangsúlyozása, hogy az idealizmus nem fölösleges érzelemmegnyilvánulás csupán, hanem örök idõkre alapfeltétele az emberi kultúrának, sõt mi több: az idealizmus az "ember" fogalmának a megteremtõje. Az árja faj e belsõ lelki tulajdonságának köszönheti pozícióját a világon, és ennek köszönheti a világ az ember létezését. Az idealizmus formált a puszta szellembõl alkotóerõt, amely az ököljognak és az értelemnek sajátos keverékébõl viszont az emberi kultúra örökéletû alkotásait teremtette meg.
Ideális lelkület híján a legfényesebb szellemi képesség is csak puszta szellem volna, puszta látszat, minden bensõ érték nélkül, de sohasem alkotóerõ.
Az idealizmus a természet végsõ akaratának felel meg, minthogy nem egyéb, mint az egyéni élet és érdekek alárendelése a köznek, amely utóbbi viszont minden egységes szervezet kialakulásának elõfeltétele. Csak az idealizmus képes az embert arra késztetni, hogy elismerje az erõ elõjogát, és így ama rend atomjává avatja az embert, amely formálja és alkotja az egész mindenséget.
A tiszta idealizmus egyértelmû a legmélyebb felismeréssel.
Hogy milyen kevés köze van a valódi idealizmusnak a gyerekes képzelõdéshez, azt legjobban a romlatlan gyermek és az egészséges ifjú ítélõképessége bizonyítja. Ugyanaz az ifjú, aki az ideális pacifista elmélkedéseit értelmetlenül és tagadólag fogadja, mindenkor kész hazájáért fiatal életét áldozni.
Az árjának merõ ellentéte a zsidó.
A föld egyik népénél sem oly erõsen fejlett az önfenntartás ösztöne, mint éppen az ún. "kiválasztott nép"-nél. Ezt legjobban az a tény bizonyítja, hogy ez a faj még egyáltalán létezik. Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén, karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment ez idõ alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a zsidó, és mindennek dacára változatlanul bontakozott ki az emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz vissza ez a tény!
A zsidók szellemi tulajdonságai az évezredek folyamán nehéz iskolán mentek keresztül. "Okosnak" tartják õket, és bizonyos tekintetben tényleg okosok voltak mindig. Eszességük azonban nem saját fejlõdésüknek, hanem az idegen népek szemléltetõ oktatásának eredménye. Az emberi szellem csak fokozatosan képes felfelé tömi; minden lépését a múltnak kell megalapoznia, éspedig abban az átfogó értelemben, amely csak az általános kultúrában nyilvánul meg. Egész emberi gondolkodásunknak csak igen csekély része épül fel saját tapasztalatainkon, legnagyobb részét az elmúlt idõk tapasztalatai alkotják. Az általános kultúrszínvonal az egyént a tudásnak mérhetetlen tömkelegével látja el, anélkül, hogy észrevenné, hogy így felfegyverezve könnyen tehetne további önálló lépéseket. A mai gyermek pl. az utolsó évszázadok technikai vívmányainak oly tömege közepette nõtt fel, hogy sok mindent, ami századokkal ezelõtt a legnagyobb lángész elõtt is rejtély volt, természetesnek talál, azt figyelemre sem méltatja, annak ellenére, hogy haladásunk tulajdonképpeni megértése és követelése tekintetében döntõ jelentõségû. Ha föltámadna sírjából a múlt évszázad húszas éveinek valamelyik lángeszû nagysága, alig ismerné ki magát a mai szellemi alkotások terén annyira, mint egy közepes tehetségû tizenöt éves gyermek. Hiányozna számára a mûveltségnek mindaz a végtelen sok elõképzettsége, amelyet az általános kultúra megnyilvánulásai közepette felnövekvõ kortársunk öntudatlanul is magába szív.
A zsidónak gyorsan megvilágosodik az elméje, ebbõl kifolyólag munkálkodásának alapját mindig másoktól vette. Ez együtt jár azzal, hogy sohasem volt saját kultúrája. Szellemét az öt környezõ kultúrvilág fejlesztette. Sohasem állt elõ fordított folyamat.
Habár a zsidó önfenntartási ösztöne nem kisebb, sõt inkább nagyobb, mint más népeké, habár szellemi képességei könnyen azt a benyomást keltik, mintha egyenértékûek volnának a többi faj szellemi képességeivel, mégis hiányzik belõle a kultúrnép elõfeltétele, az ideális lelkület.
A zsidó nép áldozatkészsége az egyes ember önfenntartási ösztönét sohasem szárnyalja túl. A látszólag oly nagy összetartás érzése a világ sok más élõlényénél hasonló módon észlelhetõ és igen primitív csordaösztönön alapszik. Emellett említésre méltó, hogy a csordaösztön csak addig nyilvánul meg az egyedek kölcsönös támogatásában, amíg a közös veszély folytán ez célszerûnek vagy elkerülhetetlennek látszik. Ugyanaz a farkascsorda, amely az imént még közösen támadta meg áldozatát, szétoszlik, mihelyt csillapította éhségét. A ménes ugyancsak együttesen védekezik támadója ellen, de szétszéled, mihelyt elmúlt a veszély.
Hasonlóképpen viselkedik a zsidó is. Áldozatkészsége csak látszólagos. Csak addig uralkodik lényén, míg az egyes egyén létérdeke ezt megköveteli. Mihelyt azonban legyõzte a közös ellenfelet, a fenyegetõ veszély megszûnt és zsákmányát biztonságba helyezte, megszûnik a zsidó egymás közötti látszólagos összhangja, hogy eredeti hajlamainak újra helyet adjon. A zsidók csak akkor értenek egyet egymással, ha közös veszély kényszeríti õket erre, vagy közös zsákmány reménye kecsegteti õket. Ha ez a két ok hiányzik, akkor helyükbe nyers önzés lép, és az egyetértõ nép rövidesen egymás ellen küzdõ farkasok hordájává változik.
Ha a zsidók egyedül lennének a világon, akkor épp úgy megfulladnának a piszokban és szennyben, mint ahogy gyûlöletteljes küzdelemben próbálkoznának egymást rászedni és kiirtani, hacsak áldozatkészségüknek gyávaságukban megnyilvánuló teljes hiánya nem csinálna ebbõl a küzdelembõl merõ színházat.
Helytelen úton járunk tehát akkor, ha a zsidók összetartásában, jobban mondva embertársaik egyetértõ kifosztásában bizonyos ideális áldozatkészséget akarunk látni.
A zsidót itt sem vezérli egyéb, mint az egyén puszta önzése.
Éppen ezért nincs területileg határolt, a faj fenntartásának és szaporodásának élõ szervezetét jelentõ zsidó állam sem. Az államforma bizonyos területi határoltsága mindig az állam népének idealisztikus lelkületétõl, különösen pedig a munka fogalmának helyes felfogásától függ. Ahol ezek a képességek hiányoznak, ott csõdöt mond minden államalapító kísérlet, és a legkisebb állam sem képes létét fenntartani. Enélkül viszont hiányzik az alap, melyre kultúrát lehet felépíteni.
A zsidó népnek tehát minden látszólagos értelmi jó tulajdonsága dacára sincsen valódi és semmi esetre sincsen saját kultúrája. Látszólagos kultúrája nem egyéb, mint más népeknek az õ kezei között elromlott szellemi terméke.
Ha a zsidóság helyzetét az emberi kultúrához való viszonyában akarjuk megítélni, akkor mindig szem elõtt kell tartanunk, hogy sohasem volt zsidó mûvészet, és hogy ez ma sem létezik. A mûvészetnek két fõ ága: az építészet és a zene a zsidóságnak semminemû eredeti alkotást nem köszönhet. Mindaz, amit a mûvészet terén létrehoz, az a valódi mûvészetnek csak eltorzítása vagy pedig szellemi lopás.
Hiányoznak nála azok a tulajdonságok, melyek az alkotó, tehát kulturális tehetséggel bíró fajokat jellemzik.
Azt a tényt, hogy a zsidó mennyire csak utánzója, jobban mondva inkább megrontója más kultúráknak, legjobban az bizonyítja, hogy legtöbbnyire ama mûvészet terén található, amely a legkevésbé alapszik egyéni kezdeményezésen: a színmûvészet terén. De a valóságban még itt is csak a szemfényvesztõ, jobban mondva az utánzó szerepét játssza, mert még itt is hiányzik nála a valódi nagyság végsõ jellemvonása; még itt sem a zseniális megszemélyesítõ, hanem a felületes utánzó és ebbeli képességének ürességét minden ügyessége dacára sem képes elrejteni. Itt azután a zsidó sajtónak kell segítenie rajta. Ez pedig még a közepes tehetségû mûkedvelõt is dicshimnuszaival árasztja el, ha az illetõ zsidó, olyannyira, hogy a közönség végül csak elhiszi, hogy valódi mûvésszel áll szemben, noha az illetõ valójában csak sajnálatra méltó komédiás.
Nem, a zsidóban nincsen semmiféle kultúraalkotó erõ, mert hiányzott és hiányzik belõle az idealizmus, amely nélkül valódi nemes lelkület el sem képzelhetõ. Az õ puszta értelme sohasem lesz képes építeni, hanem mindig csak pusztítani ss legfeljebb talán lázítani. De ekkor is csak õseredeti megtestesítõje lesz annak az erõnek, amely "mindig a rosszat akarja, de jót hoz létre". Az emberiség a kultúra terén nem a zsidóság tevékenységének következtében, hanem annak ellenére halad.
Minthogy a zsidóságnak sohasem volt területileg határozott állama és ennélfogva saját kultúrája sem, általános lett az a felfogás, hogy a nomád népek közé kell sorolni. Ez nemcsak nagy, hanem egyúttal veszedelmes tévedés is. A nomád népeknek igenis megvan biztosan határolt földrajzi helyük, amelyet azonban nem mint letelepült parasztok mûvelnek meg, hanem állattenyésztéssel foglalkoznak, és állataikkal e terület határain belül vándoréletet folytatnak. Ennek külsõ oka többnyire a talaj terméketlenségében rejlik, amely az állandó letelepülést egyszerûen lehetetlenné teszi, mélyebb oka azonban a kor, vagy pedig a nép technikai kultúrájának fejletlensége, amely nincs arányban a földrajzi fekvés szegénységével. Vannak vidékek, ahol az árja faj csak az évezredek folyamán kifejlesztett technikájával képes zárt településekben megmûvelni a földet és belõle életszükségleteit fedezni. Ha a technika eszközeivel nem rendelkeznék, akkor vagy kerülnie kellene az ilyen vidékeket, vagy pedig nomád népek módjára állandóan vándorolva kellene tengetnie életét, feltéve, hogy évezredes nevelése és letelepedettségéhez szokott volta ezt az életmódot nem tennék számára tûrhetetlenné. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy az amerikai kontinens felfedezésének idején igen sok árja ember vadászként küzdött megélhetéséért, méghozzá rendszerint családostól vagy pedig nagyobb csoportokban vándorolt, úgyhogy élete teljesen a nomád népekéhez hasonlított. Mihelyt azonban létszámuk gyarapodása és segédeszközeik tökéletesedése révén a vadon irtása és az õslakókkal szembeni védekezés lehetõvé vált, egymás után jöttek létre az állandó települések.
Az árja ember is valószínûleg nomád volt kezdetben és csak az idõk folyamán telepedett le, de azért még sohasem volt zsidó! Nem, a zsidó nem nomád, mert bizonyos fokig már a nomádnak is volt fogalma a késõbbi fejlõdés alapját képezõ "munkáról", ha megvoltak benne az ehhez szükséges szellemi elõfeltételek. Az idealizmus alapfogalma kevéssé határozott formában ugyan, de megvan benne is, éppen azért egész lénye az árja népek szemében talán idegenszerû, de nem ellenszenves. Mindennek a zsidóban azonban nyomát sem találjuk; õ sohasem volt nomád, hanem mindig csak más népek testén élõsködõ parazita. Sohasem hagyta el saját jószántából tartózkodási helyét, hanem azért, mert az õt vendégül látó nép idõnként kitessékelte. Terjeszkedése sajátos élõsdi tulajdonság, fajtája számára mindig új, szûz talajt keres.
Mindennek semmi köze sincs a nomád élethez, mert a zsidó sohasem gondol arra, hogy településeit kiürítse, hanem ott marad, ahol megtelepedett, és makacs szívóssága oly magasfokú, hogy erõszakkal is alig lehet elûzni. Új országokra csak akkor kezd kiterjeszkedni, ha megvannak ott létének bizonyos elõfeltételei, anélkül azonban, hogy a nomádok módjára addigi lakóhelyét megváltoztatná. A zsidó egész életére a tipikus élõsdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élõsdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb idõn belül kihal a gazdanép.
Így élt a zsidó örökidõ óta más népek nyakán, és ezeknek keretén belül megalkotta saját államát, amely mindaddig, amíg a külsõ körülmények lényének leleplezését meg nem engedték, a "vallásközösség" álarca alatt virágzott. Mihelyt azonban elég erõsnek érezte magát, fellebbentette a fátylat, és azzá lett, amit oly sokan mások korábban nem akartak látni és sejteni benne: zsidóvá.
A zsidónak, mint más nemzet és állam testében élõsködõ fajnak életmódjában rejlik az a sajátossága, amely Schopenhauert a már említett mondásra késztette, hogy a zsidó a "hazugság nagymestere".
Léte kényszeríti a zsidót arra, hogy hazudjék, éspedig, hogy szakadatlanul hazudjék, ugyanúgy, ahogy az északi népek pl. kénytelenek állandóan meleg ruhát hordani.
Más népek keretében való életét tartósan csak akkor biztosíthatja, ha sikerül neki azt a véleményt kelteni, hogy az õ esetében nem külön néprõl, hanem csupán külön vallásfelekezetrõl van szó.
Ez az elsõ nagy hazugság!
Le kell tagadnia belsõ lényét, ha más népeken élõsködni akar. Minél intelligensebb az egyes zsidó, annál jobban fog sikerülni neki ez az ámítás. Oly tökéletesen ért ehhez, hogy a gazdanép nagy része végül komolyan elhiszi, hogy a zsidó tényleg francia vagy angol, német vagy olasz, és hogy csak hitvallása a zsidó. Márpedig a zsidó azért sem képes önálló vallási szervezetet alapítani, mert hiányzik belõle az idealizmus minden formája, így tehát nem ismeri a túlvilág létezésébe vetett hitet sem. Árja felfogás szerint azonban nem képzelhetõ el vallás, amelybõl hiányzik a lélek halhatatlanságába vetett meggyõzõdés. A Talmud nem is túlvilágra készíti elõ a híveket, hanem a gyakorlati és jövedelmezõ földi életre.
A zsidó vallás tanítása elsõsorban a zsidó vér tisztán tartásának, valamint a zsidók egymás közötti és a külvilággal (a nem zsidókkal) való közeledésének tana. Etikai problémákról sehol sincsen benne szó, hanem csak szerfelett kezdetleges gazdasági problémákról. A zsidó vallástan erkölcsi értékérõl eléggé részletes tanulmányok jelentek meg az idõk folyamán (nem zsidók részérõl), amelyek a vallástanítás e fajtáját árja fogalmak szerint szinte visszataszítónak bélyegzik. Ezt a tanítást a legjobban jellemzi terméke: maga a zsidó. Az õ élete csak e világból való és szelleme a valódi kereszténység számára belsõleg éppen olyan idegen, akárcsak ezelõtt kétezer évvel a keresztény tan nagy alapítója számára volt. Jézus Krisztus természetesen nem titkolta a zsidó néppel szembeni érzelmeit, és ha szükség volt, korbácsot ragadott, hogy az Úr templomából kiûzze az emberiségnek
ezeket az ellenlábasait, akik már annak idején is, mint mindig, a vallásban csak üzleti tevékenységük egyik eszközét látták. Ezért feszítették meg Krisztust. A mi pártkereszténységünk pedig addig süllyedt, hogy a választásoknál zsidó szavazatokat koldul, késõbb pedig istentagadó zsidó pártokkal létesít megegyezést. Sõt mi több, saját fajtája ellen.
Arra az elsõ, legnagyobb hazugságra, hogy a zsidóság nem faj, hanem csak felekezet, szükségképpen következik a többi hazugság. Ezek közé tartoznak a zsidó nyelvével kapcsolatos hazugságok. A nyelv náluk nem gondolataik kifejezésére, hanem azok eltitkolására szolgáló eszköz, s mialatt a zsidó franciául beszél, héberül gondolkodik, s mialatt német nótákat dalol, saját népiségét éli ki.
Mindaddig, amíg a zsidó nem lesz úrrá a többi népen, kénytelen-kelletlen azok nyelvét beszéli, mihelyt azonban szolgáivá teszi azokat, egy egyetemes nyelvet, pl. az eszperantót kell tanulniuk csak azért, hogy a zsidóság könnyebben tudjon uralkodni rajtuk!
Azt, hogy e népeknek egész léte mennyire a hazugságok sorozatán nyugszik, leginkább a zsidók által annyira gyûlölt "Cion bölcseinek jegyzõkönyvei"-bõl állapíthatjuk meg. A "Frankfurter Zeitung" ismételten világgá kürtölte, hogy azok hamisítványok, de éppen ez a körülmény a legjobb bizonysága annak, hogy valódiak. Amit sok zsidó tudat alatt tesz, az ezekben nyíltan kifejezésre jut. Éppen ez a lényeg. Mert tényleg mindegy, hogy melyik zsidó agyából származtak ezek a leleplezések, a mérvadó az, hogy azok valóban borzongató bizonysággal fedik fel a zsidó nép lényét és tevékenységét, valamint annak végcélját. Legjobb kritikájuk azonban maga a valóság. Aki e jegyzõkönyv szemszögébõl vizsgálja az elmúlt száz esztendõ történelmi fejlõdését, annak számára a zsidó sajtó ordítozása érthetõ lesz, mert ha egyszer e könyv átmegy az emberek köztudatába, akkor ez a zsidó veszedelem végét fogja jelenteni.
A zsidóság megismerésére elegendõ áttanulmányoznunk azt az utat, amelyet idegen népek körében évszázadok folyamán végigjárt. Elég, ha az ember ezt az utat csak egy példán is követi, hogy tisztában legyen a dolgokkal. Hiszen ez az út mindig, minden idõben ugyanaz volt, ahogy az általa szipolyozott népek is mindig ugyanazok voltak. Leghelyesebb tehát az ilyen fejlõdés megfigyelését idõszakokra osztani. Ezeket az idõszakokat az egyszerûség kedvéért félkövér betûkkel fogom jelölni.
Az elsõ zsidók Germániába a rómaiak beözönlése idején jöttek be, s mint mindig, kereskedõkként. A népvándorlás viharai idején azonban valószínûleg eltûntek, és így Közép és Észak-Európa újabb ezáltal már maradandó elzsidósodása kezdetének az elsõ germán államalapítás idõpontját tekinthetjük. Ezzel olyan fejlõdési folyamat kezdõdött, amely mindig ugyanaz vagy hasonló volt mindenütt, ahol a zsidók árja népekre bukkantak.
a) Az elsõ állandó településekkel egyszerre a zsidó is megjelenik. Mint kereskedõ jön és eleinte csak kevés súlyt helyez népiségének leplezésére. Még zsidó, részben talán azért, mert külseje is igen nagy fajkülönbséget árul el közte és a vendéglátó nép között, nyelvismerete is csekély, és a gazdanép zárkózottsága is túl nagy ahhoz, semhogy másképp merészelne fellépni, mint idegen kereskedõ. Simulékonysága és a gazdanép tapasztalatlansága mellett faji tulajdonságainak a megtartása inkább elõnyére, semmint hátrányára válik. Az ember barátságosan viseltetik az idegennel szemben.
b) Lassanként megkezdi a gazdasági életben való tevékenységét, nem termelõként, hanem kizárólag mint közvetítõ. Ezeresztendõs kereskedelmi jártasságánál fogva messze felülmúlja a tehetetlen, különösen pedig határtalanul tisztességes árja népeket. Rövid idõ múlva már az a veszély fenyeget, hogy a kereskedelmet kizárólagos egyeduralma alá hajtja. Megkezdi a pénzkölcsönök folyósítását, éspedig mint mindig, uzsorakamatokra. És így tulajdonképpen õ vezeti be a kamatot is. Ennek az intézménynek a veszedelmét eleinte nem ismerik fel, hanem pillanatnyi elõnyeire való tekintettel még üdvözlik is.
c) A zsidó már teljesen letelepedett, vagyis a városok és községek bizonyos negyedeit benépesíti, és egyre inkább államot képez az államban. A kereskedelmet és az összes pénzügyleteket kizárólagos kiváltságaként kezeli és kíméletlenül ki is használja.
d) A pénzüzlet és kereskedelem teljesen monopóliumává vált. Uzsorakamatai végre ellenállást váltanak ki. Különös és egyre növekvõ szemtelensége felháborodást, gazdagsága pedig irigységet kelt. A mérték betelik akkor, amikor az ingatlanokat is kereskedelmi tevékenységének körébe vonja, és azokat eladható, helyesebben kereskedelmi árukká alacsonyítja. Minthogy a földbirtokot sohasem mûveli, hanem azt csak kiaknázandó javaknak tekinti, amelyen a paraszt megmaradhat, de mindenesetre az új földesura részérõl tapasztalt legszánalomraméltóbb zsarolás mellett, az iránta táplált ellenszenv lassan nyílt gyûlöletté fokozódik. Vérszívó zsarnoksága oly nagyra nõ, hogy végül is kilengésekre ad alkalmat. Az ember a jövevényt mindig közelebbrõl figyeli és rajta olyan, egyre visszataszítóbb jellemvonásokat fedez fel, hogy a szakadék áthidalhatatlanná válik.
A legkeserûbb szükség idején végre kirobban a vele szemben felgyülemlett harag, és a kifosztott és tönkretett tömegek az önvédelem eszközéhez nyúlnak, hogy megvédelmezzék magukat ez istencsapással szemben. Évszázadok folyamán megismerték õt és puszta jelenlétét is olyan csapásnak tekintik, mint a pestist.
e) Most a zsidó hozzálát igazi tulajdonságainak elleplezéséhez. Gyûlöletes hízelkedéssel közeledik a mindenkori kormányok felé, kínálja pénzét és ily módon mindig menlevelet kap áldozatai kifosztására. Ha a nép haragja ez örök pióca ellen olykor lángra is lobban, ez a körülmény a legkevésbé sem akadályozza meg abban, hogy rövid pár év leforgása után az alig elhagyott helyeken ismét feltûnjék és régi életmódját újrakezdje. Nincs az az üldözés, amely õt az emberek kizsákmányolásától visszariasztaná, semmi sem tudja õt elûzni, és minden üldözés után rövid idõ alatt ismét a régi képében jelenik meg. Az emberek, a legsiralmasabbnak megakadályozása érdekében, megakadályozzák, hogy legalább a földet elvonják az uzsorás keze elõl, és egyszerûen törvény erejével lehetetlenné teszik számára annak megszerzését.
f) Abban a mértékben, amilyenben a fejedelmek hatalma növekedésnek indul, a zsidó is mindig közelebb férkõzik hozzájuk. "Menleveleket", "kiváltságokat" koldul az állandó pénzzavarokkal küzdõ uraktól, és amiket megfelelõ fizetség ellenében könnyen meg is kap. Ha ez valamibe bele is kerül, rövid pár év leforgása alatt az így kiadott pénz kamatos kamatokkal megtérül. Valódi pióca, amelyik a szerencsétlen nép testére tapad, és nem is lehet leszedni mindaddig, amíg az uralkodó hercegeknek ismét pénzre nincs szükségük, amikor is azok a kiszívott vért saját magas személyükben lecsapolják. Ez a játszma mindig újra kezdõdik, amelyekben az úgynevezett "német" fejedelmek szerepe éppen olyan siralmas, mint magáé a zsidóé. Õk valóban kedves népeik istencsapásai voltak, akiknek mását csak a mai idõk különbözõ minisztereiben lehet megtalálni. A német fejedelmeknek köszönhetjük, hogy a német nemzet nem bírt a zsidó veszedelemtõl végleg megszabadulni. Sajnos, ez a helyzet késõbb sem változott, úgyhogy a zsidók csak az ezerszeresen megszolgált jutalomban részesítették õket azokért a bûnökért, amelyeket egykor népeikkel szemben elkövettek. Szövetséget kötöttek az ördöggel, és az ördögnél kötöttek ki.
g) Így vezet a fejedelmek behálózása azok pusztulásához. Lassan, de biztosan ugyanabban a mértékben inog meg helyzetük népeikkel szemben, mint amilyenben õk szûnnek meg azok érdekét szolgálni, és egyszerûen csak alattvalóik kihasználóivá válnak. A zsidó tisztában van végzetükkel, és minden alkalmat megragad arra, hogy annak beteljesedését siettesse. Állandó pénzzavart idéz elõ, egyre inkább eltávolítja igazi feladatuktól, visszatetszõ hízelkedéssel veszi körül, adósságokba kergeti õket, és ezáltal egyre nélkülözhetetlenebbé teszi magát Jártassága, helyesebben a pénzügyek terén tanúsított lelkiismeretlensége alkalmassá teszi arra, hogy egyre újabb áldozatot préseljen a kizsákmányolt alattvalókból. Így minden udvarnak megvan a maga "udvari zsidaja", ahogyan ezeket a förtelmes alakokat hívjak, akik a szeretett népet kétségbeesésig kínozzák és a fejedelmeknek örökös gyönyört biztosítanak. Ki csodálkozhat tehát azon, hogyha az emberi nemnek ezeket a díszpéldányait külsõleg is feldíszítik és a nemesség sorába emelik, ezáltal ezt az intézményt is nevetségessé teszik, sõt megmérgezik. Most még inkább igyekszik helyzetét boldogulása szolgálatába állítani.
Végre is csak ki kell keresztelkednie, hogy az államalkotó elem számára biztosított összes jogok és lehetõségek kapui megnyíljanak elõtte. Ezt az üzletet is lebonyolítja, hogy ezzel egyszerre szerezzen örömet az egyháznak és Izraelnek is. Egyiknek a fiú megtérésével, másiknak a sikerült szemfényvesztéssel.
h) A zsidóságban ezzel egy átalakulás indul meg. Eddig zsidók voltak, vagyis nem helyeztek súlyt arra, hogy másnak lássák õket, ami nehezen is ment volna különbözõ faji ismertetõjeleik miatt. Még Nagy Frigyes idejében sem jutott volna senkinek eszébe, hogy a zsidóban mást lásson, mint "idegen" népet, és Goethe még felháborodott annak a gondolatára, hogy a jövõben a keresztények és a zsidók közötti házasságot a törvény nem fogja tiltani. És istenemre, Goethe sohasem volt maradi vagy ájtatos jámbor; ami kitört belõle, az a vér és az értelem szava volt. Így látta meg a nép a zsidóban dacára az udvarok szégyenteljes tevékenységének az idegen testet, és annak megfelelõen viselkedett vele szemben.
A zsidó azonban elérkezettnek látta az idõt, hogy köpönyeget fordítson. Több mint ezer esztendõ leforgása alatt annyira megtanulta a gazdanép nyelvét, hogy azt hitte, zsidó mivoltát most már kevésbé kell hangoztatnia, és ezzel szemben "németségét" kell elõtérbe helyeznie. Mert bármennyire nevetségesnek és tréfásnak tûnik elsõ látásra, eléggé szemtelen már ahhoz, hogy magát "germánnak", ebben az esetben közvetlenül "németnek" tüntesse fel. Minthogy a németséghez legfeljebb az a mûvészete fûzi, amellyel a német nyelvet méghozzá borzalmas módon kerékbe töri, egyebekben pedig hozzá semmiféle vonatkozásban nem idomul, egész németsége tisztán csak a nyelven alapszik. Márpedig a faj nem nyelvben, hanem a vérben gyökerezik, arra viszont senki sem tud jobban vigyázni mint a zsidó. Nyelvének megtartására vajmi kevés súlyt helyez, ezzel szemben azonban fontosnak tartja vére tisztaságát. Az ember minden további nélkül megváltoztathatja nyelvét, vagyis másik nyelven beszélhet, ez nem jelent többet, mint hogy régi gondolatait új nyelven fejezi ki, belseje azonban mit sem változik. Ennek legkézenfekvõbb példáját maga a zsidó nyújtja, aki ezerféle nyelven beszél, és mégis mindig zsidó marad. Egyéni tulajdonságai mindig azok maradnak, annak ellenére, hogy kétezer évvel ezelõtt mint gabonakereskedõ Ostiában latinul beszélt, ma pedig mint "síber" németül gajdol. Mindig ugyanaz a zsidó marad.
Az ok, ami miatt a zsidó egyszerre arra az elhatározásra jutott, hogy "német" lesz, kézenfekvõ. Érzi, hogy a fejedelmek hatalma lassanként süllyedõben van, és ezért idejekorán igyekszik lába alá megfelelõ talajt biztosítani. Emellett az egész gazdasági életet már annyira uralma alá hajtotta, hogy az összes "állampolgári jogok" birtoka nélkül ezt az egész hatalmas intézményt nem bírja már tovább kézben tartani, vagy legalábbis befolyását már tovább öregbíteni. Már pedig mindkettõt kívánja, mert minél magasabbra jut, annál csábítóbban tûnik elõ a múlt homályából régi igazi célja, és lázas mohóságában már ismét megvalósulva látja világuralmi álmait. Ilyen körülmények között egyetlen törekvését az "állampolgári jogok" megszerzésére irányítja. Ez az alapja a gettóból való szabadulási vágyának.
i) Így fejlõdik ki az udvari zsidóból lassanként a népi zsidó típusa, ami természetesen azt jelenti, hogy a zsidó ezután is, mint annak elõtte, megmarad a nagy urak környezetében, sõt még inkább igyekszik azok soraiba befurakodni, de ugyanakkor fajának egy másik része a nép közelébe igyekszik férkõzni. Ha az ember meggondolja, hogy évszázadok alatt mennyit vétkezett a zsidó a tömegekkel szemben, mily lelketlenül zsarolta és szipolyozta azt, továbbá ha meggondoljuk, hogy mindezért a nép lassanként mennyire gyûlölni kezdte és már puszta jelenlétében is Isten büntetését látta, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a zsidóságnak ez az átalakulása mily nehézségekbe kellet, hogy ütközzék. Igen nehéz és fáradságos munka a lenyúzott áldozatok elõtt egyszerre "az ember barátjaként" megjelenni.
Ennek megfelelõen igyekszik jóvátenni mindazt, amit vele szemben vétkezett. Az emberiség "jótevõjeként" jelenik meg. Minthogy ez a tevékenysége gyakorlati célból történik, nem tarthatja szem elõtt a bibliai mondást, amely szerint, ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb. Arra törekszik, hogy lehetõleg minél többen tudomást szerezzenek róla, hogy mennyire átérzi a nagy tömegek szenvedéseit, és hogy õ ezek megszüntetése érdekében mily anyagi áldozatokat hoz. Ezzel a vele született "szerénységével" kürtöli világgá szolgálatait mindaddig, amíg a világ lassan mindezt el is hiszi. Aki nem akarja elhinni, az szörnyû igazságtalanságot követ el a zsidóval szemben. Ez a tevékenysége lassanként azután olyan fordulatot vesz, amely alkalmas elhitetni, hogy eddig nem õ vétkezett mások ellen, hanem kizárólag vele szemben követtek el igazságtalanságokat. A különösen buta emberek ezt el is hiszik, és így azután sajnálkoznak a "szerencsétlen" üldözötteken.
Egyébként meg kell itt jegyezni, hogy a zsidó e nagy "áldozatkészsége" ellenére még sohasem szegényedett el. Nagyszerûen be tudta osztani a dolgokat.
Jótéteménye gyakran csak a trágyával hasonlítható össze, amelyet nem a föld iránti szeretet szórat a szántóföldre, hanem a késõbbi egyéni jólét biztosítása.
Rövid idõ alatt tehát már mindenki tudja, hogy a zsidó az emberiség "jótevõje és barátja" lett. Mily sajátságos változás!
De még tovább megyek: a zsidó egyszerre liberális lesz és az emberiség szükséges haladásáért kezd lelkesedni. Így lesz belõle lassanként egy korszak szóvivõje.
Természetesen mind alaposabban rombolja le egy valóban népi gazdaság alapjait. A részvényen keresztül beférkõzik a nemzeti termelés vérkeringésébe, adásvétel, vagy jobban mondva a szatócskodás tárgyává alacsonyítja le azt, és ezzel elrabolja e nemzeti üzemektõl a személyes tulajdonban rejlõ alapot. Bekövetkezik a munkaadó és munkavállaló közötti elhidegülés, amely késõbb osztályharchoz vezet.
A gazdasági életre gyakorolt zsidó befolyás a tõzsdén keresztül hihetetlen gyorsasággal növekszik, és a zsidó lassanként a nemzeti munkaerõ tulajdonosává és ellenõrévé lesz.
Politikai helyzetének erõsítése érdekében megkísérli az õt egyelõre még lépten-nyomon akadályozó faji és állampolgári korlátok ledöntését. E célja érdekében fajtája szívósságával a felekezeti türelmességért harcol, és egyben a teljesen hatalmába kerített szabadkõmûvességben biztosít a maga részére céljai kiharcolására kitûnõ eszközt. A kormánykörök és a polgárság magasabb politikai és gazdasági körei a szabadkõmûves szálakon keresztül kerülnek hálójába anélkül, hogy csak sejtenék is ezt.
Csak maga a nép mint olyan, helyesebben az az osztály, amelyik maga is ébredezõfélben saját jogaiért és szabadságáért kezd harcba szállni, áll ellen a maga mélyebb és szélesebb rétegeivel ennek a bekerítésnek. Márpedig erre az osztályra nagyobb szükség van, mint bármely másikra, mert a zsidó érzi, hogy uralkodó szerepét csak akkor biztosítja, ha maga elõtt "úttörõket" küldhet. Az "úttörõt" pedig a polgárságban, a polgárság legszélesebb rétegeiben véli feltalálni. A kesztyûst és a takácsot azonban nem lehet a szabadkõmûvesség finom hálójába bekeríteni, itt durvább, de nem kevésbé hatásos eszközre van szükség. Így kerül a zsidóság szolgálatába a szabadkõmûvesség mellé második fegyverként a sajtó! Ezt a legnagyobb szívóssággal és ügyességgel kerítette hatalmába. A sajtón keresztül megkezdi az egész nyilvános élet átkarolását és bekerítését, vezetését és igazgatását, mert hiszen így módjában áll annak a hatalomnak a megalapozása és irányítása, amelyet "közvélemény" néven most sokkal inkább ismerünk, mint néhány évtizeddel ezelõtt.
Emellett végtelen tudományszomját hangoztatja, minden haladást dicsér, természetesen elsõsorban azokat, amelyek a többiek romlását idézik elõ. Mert minden tudományt és minden fejlõdést csak a saját népének érdeke szempontjából ítél meg, és ahol az háttérbe szorul, ott a legkérlelhetetlenebb ellensége minden világosságnak és gyûlölõje minden igazi kultúrának. Így a mások iskolájában magára szedett tudást fajtája szolgálatába állítja.
Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak elõtte. Mialatt õ "felvilágosodásról", "elõrehaladásról", "szabadságról", "emberségrõl" stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán õrzi.
Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nõt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nõt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek. A zsidó teljesen tisztában van ezzel, éppen ezért tervszerûen ûzi faji ellenfelei "lefegyverzésének" ezt a módját. Ez irányú tevékenységének leleplezése és áldozatainak lefegyverzése céljából folyton a fajra és a színre való tekintet nélküli emberi egyenrangúságról beszél. Az ostobák mindezt elhiszik neki.
Minthogy azonban egész lénye még nagyon magán viseli az idegenszerûséget ahhoz, hogy különösen a nép széles rétegei minden további nélkül befogadják soraikba, a zsidó a sajtón keresztül olyan képet igyekszik önmagáról festeni, amely éppen annyira nem felel meg a valóságnak, mint amennyire saját célkitûzéseit hivatott szolgálni. Különösen az élclapok alkalmasak arra, hogy a zsidót teljesen veszélytelen népecskének tüntessék fel, amelynek ugyan megvannak a saját egyéni sajátosságai mint minden más népnek is , ezek azonban talán bizonyos mértékig idegenszerûek, talán kissé komikusak is, azonban egy alapjában véve becsületes és jólelkû lény jellegzetességei. Általában arra törekszenek, hogy a zsidóságot inkább jelentéktelennek, semmint veszedelmesnek mutassák.
Ebben az állapotban végcélja a demokrácia gyõzelme, vagyis saját értelmezése szerint a parlamentarizmus uralma. Ez felel meg leginkább az õ kívánalmainak, mert kikapcsolja a személyiséget, és annak helyébe a butaság, tehetetlenség és nem utolsósorban a gyávaság többségét teszi.
Végsõ kifejlõdése azután a monarchia bukása, amelynek elõbb vagy utóbb be kell következnie.
j) A hatalmas gazdasági fejlõdés a nép szociális rétegzõdésének változásához vezet. Miközben lassanként kihal a kézmûvesség, és ezáltal a munkás számára az önálló kenyér teremtése egyre kevésbé lesz lehetséges, a munkásosztály elproletárosodik. Megjelenik a történelem színpadán a "gyári munkás", akinek legjellemzõbb sajátossága az, hogy késõbbi élete folyamán csak a legritkább esetben teremt magának önálló egzisztenciát. A szó legszorosabb értelmében nincstelen. Öreg napjai a szenvedések sorozatát jelentik, és alig nevezhetõk életnek.
A teljes anyag itt nézhetõ meg!

Link

Link

Kedves Olvasó! (Cher Lecteur,)

Je vous soumets maintenant un article de journal d’actualité paru dans le journal LA SUISSE le 30 septembre 1992. La traduction hongroise de cet article a été publiée dans mon livre édité récemment sous le titre «Összeesküvés: A Nietzschei Birodalom – Herzl Tivadar célja» (Complot : l’Empire Nietzschéen – le but de Theodor Herzl). Il est indéniable que mon livre «Les Secrets de l’Empire Nietzschéen» retenait l’attention de la direction suprême de la franc-maçonnerie. Veuillez ouvrir le lien : http://www.monusaron.com/ujsag.html

(Most az Ön megítélése alá bocsátok egy idõszerû újságcikket, amely a LA SUISSE címû újságban jelent meg 1992. szeptember 30-án. E cikk magyar fordítása megjelent a nemrég kiadott «Összeesküvés: A Nietzschei Birodalom – Herzl Tivadar célja» címû könyvemben. Tagadhatatlan, hogy a «Les Secrets de l’Empire Nietzschéen» (A Nietzschei Birodalom Titkai) címû könyvem foglalkoztatta a szabadkõmûvesség legfõbb vezetõségét. Szíveskedjék megnyitni a linket: http://www.monusaron.com/ujsag.html )

Dans ma précédente lettre je vous ai présenté mon livre «Les Secrets de l’Empire Nietzschéen». Il vous suffit d’ouvrir le lien ci-dessous. Ce livre nous révèle les secrets de la franc-maçonnerie. Vous le trouvez aussi en librairie à Paris, par exemple à La Licorne Bleue (3bis, rue Jules Vallès, 75011 Paris). http://www.monusaron.com/francia.html

(Elõzõ levelemben bemutattam Önnek a «Les Secrets de l’Empire Nietzschéen» (A Nietzschei Birodalom Titkai) címû k