Politikai pilótajátékok, alkimista bürokraták és állami hedge fundok
Irta: Olvaso - Datum: 2011. May 30. 17:15:15
Jaksity György írása arról, miben hasonlít a történelem egyik legnagyobb csalása az államilag mûködtetett nyugdíjbiztosításhoz, amellyel nem is ér véget az állami svindlik sora.
Teljes hir
Jaksity György írása arról, miben hasonlít a történelem egyik legnagyobb csalása az államilag mûködtetett nyugdíjbiztosításhoz, amellyel nem is ér véget az állami svindlik sora.
Egy karikatúra jelent meg Bernard Madoff, a történelem egyik legnagyobb pénzügyi csalása kiötlõjének tárgyalása idején 2009-ben, melyen Madoffot vallatják az FBI szakemberei és arról kérdezik, honnan jött az ötlet a pilótajáték mûködtetésére, mire a rémült Madoff csak annyit tud kinyögni, hogy az állami társadalombiztosítástól. Madoff az évtizedeken keresztül cégén keresztül mûködtetett rendszer keretein belül az újabb befektetõinek a pénzébõl fizette ki korábbi ügyfeleit, illetve írta jóvá a nem túl magas, de a kockázatmentesnél jóval jobb hozamokat azok számláin, ezáltal végül több tízmilliárd dolláros kárt okozva a világ legvagyonosabb családjainak és intézményeinek.
A mechanizmus nagyon hasonló az államilag mûködtetett nyugdíjbiztosításhoz, amely felosztó-kirovó rendszerként a jelenlegi befizetésekbõl teljesíti korábbi ígéreteit és a fejlett világ szinte teljes egészét sújtó öregedés miatt nyilvánvalóan nem fogja tudni kifizetni a vállalt ígéreteket. Ezáltal megkárosítja a jelenkor befizetõit, hiszen azok aránytalanul egyre nagyobb közterhet kénytelenek vállalni, mire viszont nyugdíjba kerülnek, a reálértéken kevesebb nyugdíjat, a folyamatos korhatáremelés miatt kevesebb ideig fogják élvezni. Szélsõséges esetben az átlagos férfi várható életkora és nyugdíjjogosultságának kezdõpontja között nem lesz lényegi különbség, vagyis egész életén át teljesített befizetéseit az állam egyszerûen lenyúlja. Szóval, bár a karikatúra kevésbé komoly mûfaj, a pénzügyi elemzések precizitásával hívta fel a figyelmet arra, hogy a (demokratikusan) fejlett államok (politikusai) is plasztikusan kezelik a jog és moralitás maximáit.
Azt gondolhatnánk, hogy a nyugdíjrendszerrel az állami svindlik sora véget is ért, ha nem jut eszünkbe legutóbbi írásunk (Világ inflátorai egyesüljetek) témája, mely többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ legnagyobb központi bankjai hogyan kényszerülnek a gazdaságban felgyülemlett, egyre inkább állami adósság elinflálására alapvetõen a monetáris mennyiségi mûveletek (quantitaive easing – QE) eszközeivel. Ennek során egyrészt vagyont csoportosítanak át a szegényektõl a gazdagokhoz, az idõsektõl a fiatalabbakhoz, a megtakarítóktól az adósok felé, illetve a fejlõdõ országoktól, a fejlettekhez, hiszen miközben a fejlett országokban a QE1, QE2 és várható QE3 ellenére egyelõre nincs lényegi inflációs nyomás, a fejlett országokban ez már egyre erõsebben nyilvánul meg gazdasági és társadalmi feszültségekhez vezetve.
Nem kívánván megismételni az ott leírtakat, ezúttal egy újabb állami leleményre, a strukturált alapra hívjuk fel a figyelmet. Nevezetesen, a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság egyik legfõbb gócpontja az ingatlanhitelezéshez kapcsolódó származékos termékek (CDO, CMO, MBS és társai) rendszere volt, melynek keretében egy hitelezõ a jelzáloghiteleit eladta közvetítõn keresztül a befektetõknek értékpapírok formájában, mely értékpapírok mögött a hitelek különbözõ hitelbesorolású portfóliói álltak fedezetként. A világ legnagyobb hitelminõsítõi pedig hitelminõsítést adtak a portfóliókra és ezáltal lehetett kockázatosabb és kevésbé kockázatos jelzáloghitellel fedezett értékpapírokat vásárolni. Valójában az így képzett hitelportfóliók egyes részeinek, illetve egészének kockázata a „csomagolás” során kisebbnek lett feltüntetve, mint a valóság, ami nem meglepõ módon, a válság során kialakuló reálisabb árfolyam miatt óriási veszteségeket okozott a befektetõknek, és a programokban részt vevõ nagy nemzetközi bankok többsége állami segítség nélkül csõdbe jutott volna.
Azt gondolnánk, hogy ilyen furfang csak a ravasz és kapzsi Wall street-i befektetési bankárok fejébõl pattan ki, ám ha az európai adósságválság által életre hívott csõdmentõ rendszerre gondolunk, az az érzésünk támad, hogy a befektetési bankárok gyenge kezdõk az állami bürokratákhoz képest. Mindenekelõtt nézzük röviden át a helyzetet. Görögország de facto csõdben van, egy éve lényegében a multilaterális intézmények köldökzsinórján lóg, de a szomszéd szobában az intenzív osztályon ott fekszik Portugália és Írország is, és orvosi megfigyelés alatt van már Spanyolország, Belgium és Olaszország is. Vagyis az eurózóna GDP közel 40 százalékát adó országok fizetésképtelenek vagy jó úton haladnak ebbe az irányba.
Két lehetõség van, illetve ezek kombinációja. Az egyik, hogy az érintett államok nem (teljesen) teljesítik kötelezettségeiket a hitelezõk felé, a másik, hogy a multilaterális intézmények kiterjesztik és tovább növelik a már meglévõ vagy tervezett segélyprogramokat a fizetésképtelenség, illetve adósságátstrukturálás elkerülése érdekében. Jelen írásnak nem célja sem az érintett országok csõdkockázatának felmérése, sem a kínálkozó megoldások részletes elemzése, mi alapvetõen a multilaterális intézmények részvételébõl fakadó kockázatokra és lehetõségekre hívnánk fel a figyelmet.
Nos, az EU által életre hívott mentési mechanizmus lényege, hogy az eurózóna tagállamai összedobják amijük van, és ebbõl megmentik (részben vagy egészben) a bajbajutottakat. Ismerve az európai gazdaság kihívásait, ez a módszer nagyjából ahhoz hasonlatos, mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva rántja ki magát a bajból. Az EU és az IMF közös mentõövén túl, további két program fut, az EFSM (European Financia Stability Mechanism, 60 Mrd euró finanszírozási képességgel) , illetve az EFSF (European Financial Stability Facility). Ennek finanszírozására a tagállamok befizetésein túl megpróbálnak piaci alapon is forrásokhoz jutni, így például az EFSF a napokban jelentett be egy 10 Mrd eurós kötvénykibocsátást, melynek hitelminõsítése AAA lenne. Az EFSF 750 Mrd eurós virtuális alap (valójában egy Luxemburgban bejegyzett korlátolt felelõsségû társaság), melynek tulajdonosai az eurózóna tagállamai, és felhatalmazása van 440 Mrd eurónyi kötvény kibocsátására.
A vicces ezen kötvények AAA minõsítésében, hogy az alap tulajdonosainak, vagyis a kötvények mögött álló eurózónatagoknak egy része már ma is fizetésképtelen, másik részük bóvli kategóriában kellene legyen, és csak néhányuk mondhatja el magáról, hogy egyáltalán névleg AAA minõsítésû. De ezt ugyanazok a hitelminõsítõk állítják, akik a jelzáloghitellel fedezett portfóliókat is minõsítették a 2000-es években. Ismerõsnek tûnik? Nem véletlen, hiszen a „pénzügyi innováció” ugyanaz, amit évszázadokon át az alkimistáknak nem sikerült, de a modern pénzügyi rendszer erre korlátlan lehetõséget biztosít, hogy hogy lehet értéktelen dolgokból aranyat létrehozni, vagyis átlagban rossz minõsítésû kibocsátók (az eurózóna tagállamai) garanciavállalása mellett AAA minõsítésû kötvényeket értékesíteni. Mi következik mindebbõl?
Jaksity György írásának folytatása a Concorde Csoport Facebook-oldalán.
Link