Posta Imre weboldala

A tata-tóvárosi zsidóság története 1867-1938
Irta: Olvaso - Datum: 2011. June 11. 12:43:59

Teljes hir

Hunyadi Imre
A magyar zsidóság teljes egyenjogúsítását az emancipációs törvény megalkotása jelentette. A törvény – évezredes megkülönböztetésnek vetve véget – a keresztényekkel egyenlõ jogokat biztosított számukra is.

A zsidóemancipáció történelmi gyökere az európai történe- lemben a reformáció megindította vallási türelmességbõl ered, s a felvilágosodás s a francia forradalom által hirdetett lelkiismereti szabadság, az általános szabadságeszmények elterjedésével vált európai normává. Az európai társadalom szekularizálódása – amely a polgári fejlõdés velejárója volt – szintén elõsegítette a zsidóságnak, mint számkivetett felekezetnek az egyenjogú- sítását.
A feudális társadalomban a zsidó mindvégig kirekesztett elem volt. Kirekesztettségének oka a vallási alapú elõítélet, amely a – vulgárisan – „istengyilkosokat” tulajdonképpen a társadalmon kívül helyezte. Így az akkori társadalom alapvetõ tulajdon- formájából, a földtulajdonból, melyhez a hatalomgyakorlás kötõdött, természetesen szintén nem részesedhettek. Ez volt az oka annak, hogy a zsidóság a gazdasági élet terén az õt körülvevõ keresztény világ által átengedett, illetve fel nem ismert gazdálkodási, megélhetési területeket, lehetõségeket foglalta el. Ezek a kereskedelem, hitelélet, általában a pénzzel kapcsolatos, a keresztények által erkölcsileg is sokáig lenézett foglalkozási ágak voltak. Ez a sajátosság a magyar viszonyok közepette rendkívüli lehetõségeket teremtett a zsidóságnak az emancipáció beköszön- tével a gazdasági élet terén. 1867-ig az osztrák-német tõke beáramlása jelentette a lassú magyarországi polgárosodás hátterét. A kiegyezés után a magyar társadalomnak fel kellett mutatnia egy olyan tényezõt, amely ezt a szerepet átveszi. Jelentõs magyar polgárság hiányában a feladat a nemességre vagy a parasztságra, mint meghatározó népelemre kellett volna hogy maradjon. Vizsgáljuk meg, mégis miért a zsidóság élt a legjobban – számarányához mérten kiemelkedõen nagy mértékben – ezzel a lehetõséggel:
1. A nemesség a liberális kormányzat polgárosodást elõirányzó politikájával szemben a maga feudális elõjogainak megvédésével reagált. A földhöz való kötõdés, kötöttség nehezítette a rugalmasabb gazdasági szerepvállalást, lassította a kor kihívásaira a reagálókészséget. Általában is a polgárosodás veszélyeztette a megmerevedett földbirtokosság hagyományos gazdasági s politikai hatalmát. Így a földesúri réteg egyértelmûen alkalmatlan volt a polgárosodás zászlóvivõjének szerepére.
2. A parasztság, mint másik meghatározó népelem a felette uralkodó feudális – arisztokrata réteg által vetett gátak, a demokratikus elmaradottság miatt nem volt képes helyzetébõl kiemelkedni.
3. Az egyedüli népelem, amely alkalmas és kész volt felváltani az osztrák német tõke szerepét a magyar progresszió- ban, a zsidóság volt.

Miért a zsidók?
A zsidóság addigi kirekesztettsége folytán mentes volt azoktól a feudális kötöttségektõl, melyek a polgárosodás, a kapitalizmus térhódításának legfõbb visszafogói voltak. Az évszázados háttérbe szorítás kifejlesztette a zsidóságban azt a szükségszerû beidegzõdést, hogy a számára mindenkor szûkös lehetõségeket a legjobban kihasználja, a lehetõségekhez képest a leggyorsabban alkalmazkodjon az új adottságokhoz. Ez egy olyan racionali- táshoz vezetett, amely a nehézkes, hagyományos, feudális értékrendû osztályokkal szemben lépéselõnybe hozta õket az új gazdasági rend, a kapitalizmus térhódításánál. Ehhez járult az, hogy a polgárosodás s kapitalizálódás természetüknél fogva városias jelenségek, s az ezzel szemben idegenkedõ tradicionális osztályok itt is hátrányba kerültek a városiasodottabb zsidósággal szemben, melynek emancipációja egybeesett a modern ipar s kereskedelem fellendülésével, ami a városiasodás fellendülése is volt egyben.
Segítette ezt a folyamatot az is, hogy a Tisza-kormányzat példátlanul túlfejlesztette az államigazgatást, ami hagyományos presztizse miatt a történelmi osztályok tagjait szívta fel, további vákumot hagyva a zsidóság számára a kapitalizálódó gazdasági élet terén. Ezen tényezõk hatására indult meg a magyar zsidóság példátlanul gyors s nagy méretû gazdasági szerepvállalása a dualizmuskori Magyarországon.
Az emancipációval együtt járt a zsidóság asszimilációja. Az egyenjogúsítás olyan társadalmi körlüményeket teremtett számukra, amelyek elõrelendítették beolvadásukat a magyar- ságba. A legmagasabb – politikai – szintû nyitottság bizakodóvá tette a hazai zsidóságot, melynek nagy része élni kívánt a lehetõséggel. Az emancipációhoz való viszonyuk miatt 1868-ban két táborra szakadt a hazai zsidóság. A neológ szárny az asszimilációt, a megkülönböztetõ szokások elvetését szorgal- mazta, így próbálva csökkenteni különállását. Ezzel szemben az ortodox szárny továbbra is ragaszkodott a régi szokásokhoz, külsõségekhez, elzárkózást hirdetve elvetette a nemzetbe való integrálódást.
A tata-tóvárosi zsidóság, követve a hazai zsidóság kétharmadát, a neológokhoz csatlakozott. Ezzel kinyilvánította elkötelezettségét a haladó, asszimilálódni kívánók pártjához. Az, hogy így döntött két okra vezethetõ vissza:
1. A helyi zsidóság eredetre nézve régóta letelepedett, javarészt a 18. század közepén az Eszterházy-féle betelepítési hullámmal együtt érkezett, jobbára cseh-morva származású csoport volt. Van tudomásunk olyan, a 18. század végérõl származó, úgynevezett MASKIR, azaz halotti könyvrõl, amely a tatai hitközség vezetõit s adakozóit sorolja fel, köztük igen sok olyan családnévvel, amelyek a 19-20. század fordulója nagy nemzedékének õseit jelölik: Leopold, Pollák, Wessel, Kellner, Pressburger. Ez azt jelenti, hogy a helyi zsidóság viszonylag régen beilleszkedett a helyi társadalomba, s ekkor már tulajdon- képpen az asszimiláció elõrehaladott fokán állt. Alátámasztja ezt a megállapítást az is, hogy 1880-ban az 1037 helyi zsidóból 847, azaz 82 % vallotta magát magyar anyanyelvûnek.
2. A helyi zsidóságból hiányzott a galíciai-orosz elem, mely a pogromok elõl a 19. század utolsó évtizedeiben nagy tömegben, akadálytalanul áramlott az emancipált Magyarországra. Ez a csoport jellemzõen tradicionális vallási- s életfelfogás valamint igen szegénysorú volt, ragaszkodott külsõségeihez, a vallási elõírásokhoz, vagyis azokhoz a jellemzõkhöz, melyek leginkább az asszimiláció ellen hatottak.
Ugyancsak az asszimilációt szolgálta a névmagyarosító mozgalom lelkes propagálása a helyi lapban, a Tata-Tóvárosi Híradóban. Minden névmagyarosítást közzétett s lelkesen üdvözölt az újság, zsidót, tótot, németet egyaránt. Emellett cikkek sorai jelentek meg, melyekben a helyi zsidóság a nemzet melletti elkötelezettségrõl tett tanúbizonyságot, s amelyek szerint a nemzet részének tekintette magát.

Az 1880-as évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a nekiinduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga ablakait s falait uszító feliratokkal – pl. „Ûzd a zsidót!” – firkálták össze. Ezek a tiszaeszlári vérváddal egyidõben történt események alaposan felkavarták a közvéleményt. Az esetrõl több fõvárosi lap is tudósított. A helyi zsidóság álláspontja ellenben visszafo- gott volt. Feltételezhetõ, hogy talán óvakodtak a túlreagálástól, ezzel is óvva nehezen kiharcolt pozíciójukat. Talán ugyanezért nem találni tudósítást a tiszaeszlári perrõl sem a helyi lapban. A helyi zsidóságból hiányzott az a túlérzékenység, mely mindig nehezítette az elfogadásukat, s ezáltal beilleszkedésüket.
Mi okozhatta alig néhány évvel az emancipációs törvény adta egyenlõvé válás lehetõsége, az asszimiláció elõtti szabad út megnyitása után a zsidóellenesség fellobbanását?
Itt újra utalnunk kell néhány fentebb – más összefüggésben – részletezett történeti aspektusra. A válasz a felszínt jelentõ liberális törvényhozás és a társadalom valódi fejlettsége közötti minõségi különbségben keresendõ. A liberális törvényhozás olyan demokratikus törvényalkotó munkával igyekezett felzárkóztatni az országot a kialakuló demokratikus Európához, amely törekvéssel teljesen ellentétben állt a magyar társadalomszervezet fejlettsége.
A merev, kasztrendszer-szerû tradicionális magyar társadalomszervezet alapvetõen ellenállt minden demokrati- zálódási kísérletnek, így a zsidóság emancipációjának, s fõleg az ebbõl fakadó térnyerésnek is.
A történelmi feudális osztályok, az arisztokrácia, de fõleg az elszegényedett közép- és kisbirtokosság az államszervezetben meg tudták tartani hatalmi pozícióikat, s így gazdasági erejéhez mérten továbbra is túlzott befolyással rendelkezett. A feltörekvõ zsidóság ennek az elemnek az „õsi juss” jogán alapuló jogait, pozícióit veszélyeztette. Ezek a történelmi osztályok általában demokrácia-ellenesek voltak, de a kialakuló demokrácia lehetõségeit legjobban kihasználó zsidóság látványos gazdasági térnyerése (s saját visszaszorulásuk) kimondottan „idegesítette” õket, így antiszemitizmusuk egyúttal antidemokratizmusuk felszíni megjelenési formája is volt. Ehhez a fajta antisze- mitizmus kialakulásához hozzájárult a birtokossgában s a parasztságban is meglévõ általános gyanakvás az idegennel szemben. Mivel Magyarországon a 19. századi városi polgári elem általában idegen (német) volt, s a térnyeréssel ugrásszerûen megnövekedett a zsidó polgárság számaránya, a hagyományos nemes, paraszt-polgár ellentét keresztény-zsidó ellentét színezetet is kapott. Megjegyzendõ, hogy a feudális-polgári, régi-új ellentét egész Európában jelen volt, de faji kérdéssé csak ott vált, ahol az újjal, a polgárral egy népcsoportot lehetett azonosítani. Ezzel szemben a gazdaságilag feltörekvõ zsidóság alapvetõ érdeke a demokrácia elõrehaladása volt, s így ideolgiailag teljesen szembekerült a konzervatív magyar történelmi osztályokkal.

A kor antiszemitizmusának alapja, s errõl nem szabad megfeledkeznünk a középkori eredetû s teljesen soha el nem tûnõ elõítélet volt. Ez alapvetõen azon a keresztény ítéleten alapult, hogy Krisztus gyilkosai zsidók voltak. Be szokták állítani az esetet úgy is, hogy Krisztus s az apostolok üldözött keresz- tények, üldözõk pedig zsidók, holott jól tudjuk, hogy valójában mindannyian zsidók voltak. Ez a középkori keresztény egyházak által is terjesztett erõsen vulgarizált álláspont azonban azt az alapvetõ antagonizmust takarta, hogy a zsidó vallás, amely ráadásul a keresztény vallások alapvallása, ugyanazon szent könyv használja, egyedülállóan ellenállt a teljességgel keresztény Európában mindenfajta erõszakos s kevésbé erõszakos keresztény térítési kísérletnek. Ez a körülmény kivívta az egyházak és a középkori keresztény társadalom ellenszenvét. Ebbõl kifolyólag a zsidók szentséggyalázók, a mindenkinek megbocsájtást nyújtó, de velük szemben arrogáns keresztény egyházak által üldözött számkivetettek, törvényen kívüliek lettek.
A mássággal összefüggõ elõítélet, s az általa kiváltott ellenõrzés fokozódott a 19. század utolsó évtizedeinek Magyarországán, az emancipáció nyújtotta nagyobb szabadság miatt megnövekedett galíciai s oroszországi zsidóbevándorlás miatt.
A tömeges bevándorlás magában is ellenszenvet váltott ki (míg 1850 és 1900 között a zsidóság száma meghárom- szorozódott, addig a magyarországi népesség csak 50 %-kal nõtt), de a a vallási elõítélet talaján, térnyeréssel párosulva ez a hatás fokozottan érvényesült.
Negatívan hatott az is, hogy a bevándorló népelem szemben a hazai zsidósággal külsõségeiben jobban elütött, jobban elkülönült, ortodox zsidságból állt, ráadásul szegényebb is volt. Üldözöttsége folytán érzékenyebb volt bármely sérelemre, az elõítéletre elõítélettel válaszolt. Az oroszországinál nagyobb szabadság adta lehetõségekre nagyobb vehemenciával vetette rá magát, ezért erõszakosnak tûnt fel az amúgy is ellenséges, saját érdekeit védõ magyar társadalmi csoportok szemében.

A fenti összefüggések azért érdekesek szempontunkból, mert Tata-Tóvároson sem a galiciai zsidóság, sem az elszegényedett kisbirtokosság, sem az idegennel bizalmatlan parasztság nem játszott meghatározó szerepet.
A tatai zsidóság régen helyben lakó, asszimilálódó csoport volt, mely megtalálta helyét a helyi társadalomban, úgy hogy senki érdekeit nem sértette. Az antiszemita hullám hamar elvonult, mivel nem helyben kialakult jelenség volt, nem hagyott mély nyomokat a helyi társadalomba. Folytatódott, illetve meg sem szakadt az a korszak, amely a tatai polgárság és a zsidóság aranykora volt.
A század utolsó évtizedeiben sorra alakultak a helyi zsidóság egyesületei, civil szervezetei, így 1878-ban az Izraelita Jótékony Nõegylet, 1882-ban a Krajcár Egylet – iskolai segélyzõ egylet, majd 1893-ban létrehozták az iparos önsegélyzõ egyletüket is. 1882-ben izraelita óvoda nyílt, mely felekezetre való tekintet nélkül fogadta a kisdedeket. 1880 óta az addigi német helyett magyarul tartották az istentiszteleteket a tatai zsinagógában. Ugyanekkor áttértek a nemzeti jellegû oktatásra a felekezeti iskolában. A hitközség Farkasházi Fischer Dezsõ szavaival „felszámolta a középkori szokásokban elmaradott hitközségi állapotokat”. A civil szervezetek virágzása volt ez az idõszak, az egyes felekezetek, így a zsidók is saját egyleteik mellett tevékeny részt vállaltak más, nem felekezeti szervezõdések létrehozá- sában, mûködtetésében. A tatai zsidóság is tevékenyen részt vett, és tisztségeket is viselt pl. az Ipartestületben (alelnök Dukász József), a 48-as Kör és a Casino egyletekben. A tatai polgárok kölcsönösen látogatták egymás egyleteinek rendezvényeit, a Tata-Tóvárosi Híradó rendszeresen lehozta az egyes jótékonysági bálok, estek adakozóinak névsorait. A gyakori felülfizetés polgári mivoltuk hangsúlyozása volt, a szociálizáció ilyen formája, a lehetõleg minél több helyen való megjelenés s adakozás, a névsorok a polgári öntudat erõsítését szolgálta. Az 1895-es ún. recepciós törvény, az izraelita vallás törvényesen bevett vallássá nyilvánítása is tovább erõsítette a zsidó magyarok biztonságérzetét, az asszimilációs törekvéseket. A zsidók társadalmi megbecsülését mutatta abban az idõben az, hogy egymás után nyertek a királytól nemességet. Ez nem is olyan rég még teljességgel elképzelhetetlen volt. Némileg helyi vonatkozású tény, hogy ebben az idõszakban kettõ tatai származású zsidó is nemességet kapott, 1892-ben Fischer Ignác majolikagyáros ,,tóvárosi, 1900-ban Gold Zsigmond bankár ,,tatai” elõnévvel. A helyi képviselõ testületeket vizsgálva megállapítható, hogy a zsidóság társadalmi megítélése igen pozitív volt, a legtöbb adót fizetõ virilisták mellett ugyanis az 1911-es választáson Tatán 2, Tóvároson 3 zsidó is bekerült választott képviselõként a testületekbe. 1913-ban a Komáromi Királyi Törvényszék 43 tatai esküdtje közül 8 zsidó vallású volt. Milyen messze volt ez a tény attól a középkori megkü- lönböztetésétõl, hogy zsidó nemzsidó ellen nem tanúskodhatott, és fordítva. Ez az idõszak tehát a korábbiakhoz képest rendkívül kedvezõ volt a hazai, s így a tatai zsidóság számára. A gazdaság fellendülése mellett társadalmi egyenrangúvá válásuk is megindult. Különösen kedvezõ volt a helyzetük Tata-Tóvároson, ahol a ki nem küszöbölhetõ vallási alapú elõítéleten kívül nem voltak jelen azok a fent részletezett tényezõk, amelyek egyes csoportokban a modern antiszemitizmust kialakították.
Összefoglalva ezeket a sajátosságokat, Tatán rég letelepedett, az asszimilációs úton már korán megindult, polgárosodottabb zsidóság élt. Teljesen hiányzott a galíciai elem, a hitközség a neológiát választotta, a zsidóság helyi gazdasági térfoglalása nem indukált feszültségeket, inkább elismert motorja volt a helyi gazdasági életnek. Tata jellegzetesen az a vidéki kispolgári, paraszti városka volt, amely a zsidókkal mint egyénekkel teljes összhangban élt, méreténél fogva is távol volt az általánosítás lehetõségétõl, túlságosan is jól ismert mindenkit mindenki ahhoz, hogy bármely téveszmék gyökeret tudjanak verni.

Tatának 256 hõsi halottja volt az I. világháborúban. Ebbõl 37 zsidó. Sokan közülük tisztként, kitüntetésekkel tértek vissza a frontról, tehát kitûntek helytállásukkal, ami nem különösebb erény a többiekkel való összehasonlításban, hiszen ezek a zsidó tataiak éppoly magyarnak tekintették magukat, mint bajtársaik. Sok magyar zsidó várta az antiszemita elõítéletek megszûnését a háborúban vérüket áldozó hitestársaik áldozathozatala által. Így gondolták a sokezer hõsi halott végleg meggyõzi az magyarságot az õ hazafi mivoltukról. A harctereken meg is szûnt a különbség, de a háború utáni válsághelyzet újabb problémákat teremtett e téren.
A zsidóság hazai gazdasági térfoglalásával párhuzamosan Tatán is hasonló folyamat ment végbe. Gazdasági lehetõségeik az emancipációval kibõvültek, de már korábbi törvények is fokozatosan bõvítették mozgásterüket, így 1840-tól a szabad iparvállalás lehetõsége, 1846-tól a türelmi adó eltörlése, 1859-tól lehetõség keresztény alkalmazottakat foglalkoztatására valamint 1860-tól a szabad ingatlanszerzés joga.
Mivel Tata uradalmi központ volt, ebbõl fakadóan, a földesúri védõszárnyak alatt a helyi zsidóság nyugodtabban fejthette ki a korábbi századokban is gazdasági tevékenységét. A földesurak amúgy is szívesen vették igénybe a zsidókat gazdasági célokra, ugyanis kisebb haszonnal fuvaroztak, megbízhatóan és jövedelmezõen vezették az uradalmi bor- és pálinkakiméréseket. Fentebb részletezett, történelmileg kialakult rátermettségük folytán a 19. század elején még szinte teljesen parasztias mezõvárosokban, törvényszerûen töltötték be azokat a foglalkozási funkciókat, amelyekhez nagyobb vállakozókedv, a pénz forgatásának képessége kellett. Így a korabeli helyi zsidóság kénytelen volt fõleg kereskedéssel, házalással, kocsmáztatással foglalkozni, ugyanúgy mint hitestársai bárhol máshol az országban. Már 1736-ban az össszeírt 38 zsidó családfõ közül 17 kereskedõ és 9 iparos volt. A 19. század elején piacolással, borkereskedéssel s pálinkaméréssel, valamint lisztkereskedéssel, dohánykereskedéssel foglakoztak. A földesúri bérleményeken gondos gazdálkodsásal megszerzett pozícióik, a lassan meginduló polgári fejlõdés s a tradicionális magyar társadalom földhöz való kötõdése, idegenkedése az újtól, a változástól, a polgári foglakozásoktól megteremtette a tatai zsidóság számára is azt a lehetõséget, hogy a helyi kapitalizálódás éllovasa legyen. Ezen tényezõk hatására a helyi zsidóság vállalkozásai a kisipari szintrõl fokozatos növekedésnek indulhattak. Az 1820-as évek elején alapított fajansz- és kõedénygyárat Fischer Mór. Ugyanebben az idõszakban alapította unokatestvére, a tatai születésû Fischer Móric a herendi porcelángyárat. Több világkiállításon aratott sikert, s 1867-ben nemességet is kapott. 1851-ben Steiner Éliás alapította meg cukorgyárát, mely hamarosan az ország harmadik legjelentõsebb ilyen üzeme lett Magyarországon és fénykorában 310 helybélinek is munkát tudott adni. 1852-ben hozta létre posztómanufaktúráját Wessel Sámuel, aki a helyi csapók közül emelkedett ki. Szintén 1851-ben vetette meg az alapját a késõbbi országos hírû bõrgyárnak Leopold Sándor tatai tímármester, s hamarosan 15-20 fõnek adott munkát. 1860-ban a zsidó tulajdonú cukor-, posztó-, bõr- s kõedénygyáron kívül 2 szeszfõzõ és 1 téglaégetõ üzem haladta meg a kisipari szintet Tatán. Ezek voltak tehát a késõbbi fejlõdést megalapozó alaptõke – a pesti-budai Weisz, Deutsch, Hatvani, Goldberger, Ganz családok – tatai megfelelõi, melyek nyomdokain az emancipációval s a kiegyezéssel meginduló gazdasági fellen- düléssel megnyílt a lehetõség a zsidó magyarok gazdasági életben való fokozottabb részvételére.
A századvég kedvezõ politikai viszonyainak következtében ebben az idõszakban tovább szaporodott a zsidó tulajdonú tata-tóvárosi gyárak száma.

1875-ban alapította Pollák Sándor pokróc-, tarisznya- és szõnyegüzemét. (Tipikus példa az esete. Apja a majki posztmanufaktúra vezetõje volt. 1866-ban eljött mellõle és kéziszövödét alapított Tatán. Termékeivel egész Brassóig kereskedett, ott gyapjúra cserélte, így fejlesztette kis gyárrá a mûhelyt.) Fiai továbbfejlesztették a gyárat, s 1905-ben már 25 fõt foglakoztattak, az elsõ világháborúban pedig hadiszállítók lettek. Így fel voltak mentve a szolgálat alól, de mégis bevonultak, kitüntetve s sebesülten tértek haza. Ez is egy jó példa a zsidóság hazafias érzelmeire.
A Leopold-féle gyár is tovább fejlõdött, 1898-ban az országos finombõrtermelés 19 %-át produkálta. A háború alatt szintén hadiszállítók lettek. Zsidó tulajdon még ezekben az években a Beer-szeszgyár, a Strausz-féle szappanfõzõ üzem, a Ganz-téglagyár, a Szarvas-ecetgyár, a Leopold-szappanüzem. Egyéb jelentõsebb, nem zsidó, tatai üzemek ekkor a grófi tégla- és pezsgõgyár, a Hardthmuth-kályhagyár és a Melh- schmidth-bõrgyár. Az 1890-es években a tatai iparosok 10 %-a, a kereskedõk 70 %-a volt zsidó vallású. Lakossági arányuk ugyanekkor 11.482 fõbõl 1132 fõ, ami 9.85 %-nak felel meg. Tehát, fõleg a kereskedelem terén kiemelkedõ a szerepük. Szakmai összetételük jellemzõje, hogy az anyakönyvi adatok alapján egy földmûvest sem találni köztük, csak három bérlõt. A hagyományos és elterjedt tatai szakmákban, mint a fazekas, molnár, csak elvétve találhatók, de a fûszeresek, kocsmárosok túlnyomó részét õk adták. Valamint a szabók és a bádogosok túlnyomó része is zsidó volt. Érthetõ tehát, miért írta Rédei Miklós, Tata elsõ nagy monográfiájának szerzõje 1888-ban a tataiakról, hogy nem volt meg bennük a kellõ kereskedõ szellem, ellenben ,,a zsidó születik rá, mint a cigány a muzsikára és a tatai nép a helyi zsidóságban a kereskedés és az ipar fejlesztõjét találja meg”.

A háború után tovább fejlõdtek a zsidó tulajdonú gyárak. A Leopold-bõrgyárban a 20-as években már 60-nál többen dolgoztak, termékeik 80 %-át exportálták. A Pollák-féle szõnyeggyár 1930-ban már 80 fõvel termelt, villanyerõre rendezkedett be, a korszerû gépekkel az 1936-os évben már 300.000 m2 szõnyeget gyártott. A 20-as évektõl több jó gyár és társaság is alakult zsidó tõkével:
- 1923-ban a Telkes-féle építõ Rt.;
- 1928-ban a Csillag-féle szeszgyár;
- 1924-ben a Komárom megyei Kereskedelmi Rt.;
- 1934-ben a Szén és brikettárusító Rt.
- 1930-ban a 15 legjelentõsebb tatai üzem közül 9 volt zsidó tulajdonú.
Ugyanebben az évben a tatai önálló iparosok 6,3 %-a, a kereskedõk 20 %-a volt zsidó. Így részarányuk kevesebb az 1890-es adatokhoz képest, de ezzel egyidejûleg népességük is csökkent, 9.85 %-ról 5.49 %-ra, úgyhogy hozzávetõleges arányuk nem romlott oly nagy mértékben és a kereskedelemben és a nagyobb társaságok tulajdonában így is magasan szám- arányuk felett reprezentáltak. Másrészt az arányok változása jelzi a más vallású tataiak felzárkózását is a kereskedelemben, a polgárosodásban.
A polgári pályákra való orientáltságukat mutatja, hogy 1930-ban a 11 tatai orvosból 5, a 6 ügyvédbõl 2 zsidó volt. Országos arányuk 1930-ban az orvosok esetében 34,4 %, az ügyvédeknél 49,2 % volt.
A 4 helyi biztosítótársaságból a Dukász-féle Fonciére zsidó tulajdonú.
Fontos szerepet töltöttek be a jelentõsebb helyi pénzintézetek vezetésében is, így az 1869-ben alakult Tatai és Tóvárosi Takarékpénztárban, illetve az 1870-ben alapított Tata-Tóvárosi Iparbank Rt.-ben s az 1911-ben létrejött Tata-Tóvárosi Kereskedelmi Bank Rt.-ben.
A helyi mezõgazdaságban nem játszottak jelentõs szerepet, bár érdemes megjegyezni, hogy míg a 20-as évekig csak mint bérlõk szerepeltek, addig a 30-as években már több birtokos is kikerült közülük. A legnagyobb birtokosok Lusztig Jakab és a Leopold testvérek voltak, akik korszerû gazdaságokat alakítottak ki.
A társadalmi aspektusokat vizsgálva ott fejezték be, hogy a század kezdetének társadalmi pezsgésében a zsidóság asszi- milációja jelentõs mértékben elõrehaladott s az antiszemitizmus a felszín alá szorult.

A hazai zsidóság háborús részvétele alapján joggal remélhette, hogy a vele ellenséges rétegek is megbékülnek. Azonban a már kialakult dzsentri ellenszenv csak meghúzódott az általános gazdasági fellendülés, majd a háború árnyékában, de nem múlt el. A háború utáni válsághelyzetet, majd a belõle kinövõ õszirózsás forradalmat, illetve a kommunista Tanácsköz- tátsaságot az utánuk uralomra jutó keresztény-dzsentri történelmi középosztály – védekezésképp a saját felelõssége miatt – igyekezett a zsidóság nyakába varrni. Az hogy a zsidóság arányát meghaladó mértékben vette ki részét a Tanácsköztrásaságból, egyértelmû, ez azonban következménye annak, hogy a leghamarabb polgárosodott magyar népelemként mint polgár került szembe a konzervatív, túlhaladott feudális hatalmát féltõ magyar középosztállyal, s mint ilyen hamar kapcsolatba került a radikális irányzatokkal és a baloldali munkásmozgalmakkal. Az ellenforradalmi Horthy-rendszer mint mankóra, úgy támaszkodott az egész magyar zsidóság bûnbakká nyilvánítására. Ezzel próbálta eltakarni a történelmi osztályok felelõsségét az ország sorsának alakításában, ezzel vezette le a társadalmi feszültséget s így próbálta megtartani az önbecsülését annak a rétegnek, aki bár végig magának vindikálta az ország vezetését, mégis tönkretette azt. A zsidódiktatúra vád azonban igen átlátszó volt, ugyanis mindenki jól tudta, hogy a Tanácsköztrásaság éppúgy irányult a nagytõke, mint a nagybirtok ellen. A kommün alatt mintegy 70 zsidó nagytõkést is fogva tartottak a vörös- katonák. S szintén köztudott volt, hogy Horthy legfõbb támogatói zsidó mágnások voltak a szegedi napok alatt.
Összességében azonban megállapítható, hogy ez a modern, politikai antiszemitizmus alkalmas volt a zsidóság térnyerésétõl leginkább sértett nagyvárosi kispolgárság, lecsúszott, vagyontalan középosztály, állástalan diplomások, a városi nyomorgók elhallgattatására.

Nézzük, hogy ezzel a háttérrel, hogy zajlott le a kommün ideje Tatán. A két forradalom komolyabb összetûzések nélkül vonult át Tatán. A hatalomátvételek zökkenõmentesen zajlottak. A zsidódiktatúra hely létét cáfolja, hogy a Nemzeti Tanácsnak 1, a direktriumnak 2 zsidó tagja volt. Vagyis épp a zsidóuralom alatt volt a legkevesebb zsidó tagja a helyi irányító testületeknek. A képviselõtestületeknek ui. mindig több zsidó tagja volt, akár virilista, akár választott. Jellemzõ a helyi viszonyokra, hogy késõbb, az ellenforradalmi rendszer alatt sok volt direktóriumi tag, szimpatizáns zavartalanul folytathatta becsületes polgári tevékenységét. Nem volt éles elhatárolódás az egymást vált rendszerek között, sok funkcionárius mindvégig a felszínen maradt. Jellemzõ a piarista karnagy esete, aki az elsõ szabad május elsején vezényelte az énekkart, majd nemsokkal késõbb az ÉME helyi vezetõje lett. A megyei direktórium szintén jórészt a helyükön hagyta a közhivatalok vezetõit. Bár Trojkó Béla nagyigmándi fõszolgabírót visszahívta és errõl értesítette is, de ugyanakkor Trojkó Béla elvtársat közigazgatási és politikai megbízottként kirendelte. Hát így folytak le a rendszerváltások Tatán…
Mindez azt mutatja, hogy politikai szintû antiszemitizmus helyben nem vert gyökeret, nem volt társadalmi bázisa. Az országos antiszemita hullámot lovagolva azonban 1919-tõl megjelent a Híradó, 1923-tól Tatai Hírlap. Hogy csak lovagolta ezt a hullámot, azt bizonyítja, hogy egy-két év után teljesen konszolidálódott, sõt zsidó hirdetéseket is megjelentetett. Ez megint csak azt jelenti, hogy nem volt tömegbázisa a tatai zsidóellenességnek. Ügyelve arra, hogy ne tulajdonítsunk túlzott jelentõséget a dolognak, csak a szóhasználat és a stílus kedvéért vizsgáljuk meg ezt a kiadványt.
Maga a lap gazdaságilag nem függött az eladástól, mivel MOVE járási közlönye volt. Kiadja a TURUL Rt., tiszta magyar érdekeltség válalat. Sok szerkesztõje együtt dolgozott Goldberger rabbival és más zsidókkal is az Englander-féle TTH-nál. Idézzünk a beharangozó számból: „Nem gyûlöljük a zsidót, ha magyar faji fölényünket elismeri, de antiszemitákká válunk, amint fölénk kerekedni próbál.”

A zsidó = kommunista azonosítás teljesen általános volt. Az, hogy ennek semmiféle alapja nem létezett helyben, fentebb kiderült. A helyieknek a kettõt azonosítani semmilyen alapjuk nem volt. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a helyi fûszeresben, zsidó orvosban a Lenin-fiúk cinkosát látta volna a tatai polgár. Hogy nem helybeli hangok ezek, bizonytíja az a cikk, melyben azzal vádolja a zsidókat, hogy hazafiatlanságból kihúzták magukat a háború alatt a kötelességteljesítés alól. Lásd a hõsi halált halt tata-tóvárosiakat… Általában a magyar faji fölényt hangsúlyozza a lap, erkölcsileg lenézi a zsidókat. Ellenséges minden asszimilációs törekvésükkel, csak az magyar, aki keresztény.
Általánosítás az alapja a A felvidéken sem kellenek a zsidók címû cikknek is, melybõl a következõ sort idézzük: „Jobban tenné a zsidóság, ha nem keltene hangulatot maga mellett” – ti. nem próbálna asszimilálódni – hanem kivetné magából a selejteseket. Sok cikk jelent meg a zsidók léha, erkölcstelen életmódjáról. Ezzel párhuzamosan a keresztény felsõbb- rendûséget bizonygatta az újság. Így jelent meg cikk a szemérmetlen fürdõzõkrõl, és hogy az általuk eldobált újságok között „véletlenül sem volt becsületes magyar kiadvány”, vagy a Man és társai kártyáztak címû iromány a késõn záró zsidó kocsmárosról. Rendszeresen jelent meg a Híradó lapjain zsidó vicceket, anekdotákat. Néhány cím: Amikor a héber habbal repül, A vértesek zsidaja, Blauk szakácsnéja. A zsidó-keresztény ellentétet, a zsidóság erkölcstelenségét volt hivatott propagálni a Lõvinger és az úrnapi körmenet c. cikk „valami Lõvingerrõl, aki nem átallotta ingujjban végignézni az úrnapi körmenetet”. Általában sértõek és bántóak a zsidókkal kapcsolatos Hiradó-beli jelzõk. Diadalként, a keresztény magyarság gyõzelmeként számoltak be egy-egy keresztény, „tiszta magyar vállalat” meglakulásáról.
Lassan azonban kezdtek az ilyen cikkek elmaradni és 1920-tól már megjelentek a lapban zsidó hirdetések is. Ez a jelenség is mutatja a helyi politikai antiszemitizmus gyökérte- lenségét. Aztán egyszer csak egy 1924-es cikkben a Hírlap felszólítja a tataiakat, hogy Ne szidd a zsidót, hanem tanulj tõle. Érdekes felismerés, talán magának írta a szerkesztõség. A cím után ilyeneket lehet olvasni: „a zsidók csak kihasználják a mi tehetetlenségünket” (gazdasági téren). Vagy: „Ha a magyar észt, ami a magyarban megvan egy kis merészséggel megtá- mogatnánk, felülmúlhatnánk mindenkit, még a zsidót is.”
Megdöbbentõ sorok ezek egy ilyen kiadvány oldalain. De teljességgel rávilágítanak azokra a megkülönböztetésekre, amelyekkel a zsidókat illették abban az idõben.

A kitérõ után térjünk vissza a tatai zsidóság társadalmi részvételnek vizsgálatára a két világháború közötti idõszakban.
A kommün után, annak tatai enyhe lefolyása miatt is, a helyi társadalmi élet hamar visszatért az eredeti kerékvágásba. A fent részletezett okok miatt a zsidóság részvételét sem zavarta semmi. A társasági élet újra beindult, és a zsidóság a háború elõtti inenzitással vette ki újfent a részét.
Rövid szünet után ismét megjelent a Tata-Tóvárosi Hiradó, mely a keresztény kurzust támogató vezércikkel kezdte elsõ számát: „Azt mondjuk mi is, hogy igenis érvényesüljön a nemzeti, keresztény törekvés, de az a kereszténység, amely a názáreti jóságán, megértésén és türelmén alapul[…] és a keresztet nem avatja júdásbottá.”
Tárgyilagos, higgadt program ez, mely híven tükrözi a helyi zsidóság hozzáállását, szándékait. Talán a helyi nem zsidók toleranciájának, a békés együttélés hagyományának is köszönhetõ, hogy az alaptalan vádaskodások nem tévesztették meg a helyieket és nem volt semmifle olyan megnyilvánulás, melyre a helyi zsidóság elzárkózással, befelé fordulással reagált volna.
Visszatérve a társadalmi élethez, a helyi zsidóság legkedveltebb egylete a Tóvárosi Magyar Asztaltársaság volt, melynek elnöke Dukász József, helyi zsidó üzemtulajdonos volt. A szakmatársak megbecsülését jelzi, hogy a helyi kereskedõ egylet elnöke, és az ipartestület alelnöke is zsidó volt. Kiemel- kedõ volt a helyi zsidóság szerepe a sportéletben. Meg kell jegyezni, hogy fogékonyságuk az újra, válalkozókészségük e területen is megmutatkozott. Mint jómódú vállalkozók, mecénásai is voltak a század elején kibontakozó sportéletnek, de az aktív sportemberek között is jelentõs számú zsidó volt. A focimeccseknek a Brüll-féle fatelep adott helyet (1908-ban itt rendezték az elsõ mérkõzést), az úszóversenyek résztvevõit a tóparti Leopold-ház látta vendégül. Kiemelkedõ sportbajnok volt Dukász László, aki nemzetközi versenyket nyert úszásban és késõbb a TAC úszóedzõje lett. De zsidó fiúk alkották a vizilabdacsapat zömét s a sokáig 1. osztályú futballcsapatban is sokan játszottak. Ott voltak a zsidók az atléta, az asztalitenisz s a tenisz szakosztályokat is. Súlyukat mutatta az is, hogy deportálásuk után az egyesületben gyakorlatilag elhalt a sportélet… Példaértékû momentum, hogy az erõsen nemzeti jellegû Levente Egyletben is tisztségeket töltöttek be. Mint a korabeli híradásokból kitûnik, sokan játszottak jól hangszereken, s sok zsidó értelmiségi tartott tudományos elõadásokat a különbözõ egyesületek rendezvényein. A képviselõtestületekbe az 1930-as választásokon egyszerre négy zsidó került be a tatai és egy a tóvárosi testületbe, természetesen a virilisták között ekkor is nagy számban foglaltak helyet. Ugyanekkor erõsítették meg sokadszor tisztében Brüll Ignác tóvárosi törvénybírót.
Konszenzus volt tehát Tatán, megvalósulni látszott az az óhaj, melyet a Tata-Tóvárosi Híradó 1922-ben, mint programot tett közzé. Ebben az országban mindenki jól kell hogy érezze magát, aki a haza jobb sorsán munkálkodik.
Némileg nem illik ebbe a képbe az, hogy az elsõ világhábo- rúban elesett hõsök emlékére a tatai zsidóság külön emléktáblát állíttatott. Ez a néha érthetetlen elkülönülés sok zavart okozott a zsidósággal kapcsolatban.
Hitéletükrõl viszonylag kevés információnk van. A hitközség a gyõri izraelita kerülethez tartozott s a tatai rabbihoz 19 környékbeli község tartozott. Fiúközség volt Alsógalla, Felsõgalla s Tatabánya. Istentiszteletet naponta, magyarul tartottak. A tata-tóvárosi gyülekezetnek 187 adófizetõje volt ekkor, õk voltak jogosultak hitközségi ügyekben dönteni. Az általuk fizetett adó összege, valamint megoszlásuk a két község között is mutatja, hogy Tóvároson volt a gyülekezet vagyonosabb része.
Jellegzetes iskoláztatási forma volt honos ekkor a zsidóság körében. Ún. segélyezõ egyletük gondoskodott távoli vidékekrõl származó zsidó gyerekek fogadásáról s ellátásáról s így õk is elküldhették saját gyerekeiket távolabbi iskolákba. Ez jelentõsen megkönnyítette fiataljaik továbbtanulását, sok tatai zsidó diák végzett Budapesten, Pécsett, Kolozsvárott, de külföldön is. Az elemista korak az izraelita elemibe jártak, ahol a sorkosz- toltatással segítették a jobb módúak szegényebb hitestársaik gyermekeinek taníttatását. Elemi után sok fiú ment a fiúgimnzáiumba, a lányokat pedig a polgáriba járatták. Soha nem választották a lehetséges harmadik formát, a gazdasági továbbképzõt. Ez is mutatja a zsidók foglalkozási orientációját.
Az önsegélyezõ egylet a Chevra Kadisa már az 1700-as évektõl mûködött Tatán. Befizetéseikbõl segítették szegényebb hitestársaikat, finanszírozták a temetések költségeit. Általában ezért szerény temetéseket rendeztek, s a koszorúkért már megváltást kellett fizetni.
A temetkezési egyleten kívül a múlt századtól mûködött az iparosok, kereskedõk önsegélyzõ egylete, a Poel Cedek, valamint az Izraelita Nõegylet. A rabbi 1912 óta Goldberger Izidor bölcsészdoktor volt, jeles tudós, a magyar zsidóság történetének kutatója. 1942-ig volt hivatalában. A harmincas években újra felvirágzott a névmagyarosító mozgalom, amit a Tata-Tóvárosi Híradó buzdító cikkekkel üdvözölt. Ez a múlt század végén is az asszimilációs szándék magas fokát mutatta s a jelek szerint a harmincas évek elejének légköre újra asszimilációs bizakodással töltötte el a zsidóságot.
Ebbe a légkörbe hasított bele az elsõ zsidótörvény, amely bizonyos szellemi foglalkozások esetében korlátozta az izraelita vallásúak számát. Ennek következtében szûnt meg a Tata-Tóvárosi Híradó. Ugyanekkor el kellett búcsúzniuk poszt- juktól a zsidó képviselõknek is. A magasfokú szimpátiát mutatta az, hogy ünnepélyesen búcsúztatta mindkét testület zsidó tagjait. Tata-Tóváros országgyûlési képviselõje, bár a törvény „célját”, a „gazdasági téren való visszaszorítást” támogatta, becsületére legyen mondva, hogy a törvény végrehajtásának módjával nem értett egyet s lemondott.

Forrás: Link