Jövõnk
Irta: Olvaso - Datum: 2011. June 26. 17:05:38
Néztél már kicsit a jövõbe, hogy mi várható, hogyan fog alakulni? Nem foglak elkalauzolni és nem arra kérlek, hogy nézzünk bele közösen, mert az egy hosszabb beszélgetés lenne, hanem azt kérem, hogy nézz bele te magad!
Teljes hir
Néztél már kicsit a jövõbe, hogy mi várható, hogyan fog alakulni? Nem foglak elkalauzolni és nem arra kérlek, hogy nézzünk bele közösen, mert az egy hosszabb beszélgetés lenne, hanem azt kérem, hogy nézz bele te magad!
Merész próbálkozás, mert a jövõ kiszámíthatatlan, ismeretlen.-mondjuk mi. Miközben azt is sejtjük, hogy a jövõnket mi alakíthatjuk, formálhatjuk olyanná, amilyennek látni, megélni szeretnénk. Ennél most még többrõl van szó, mert mi magunk alakíthatjuk ki hosszú idõ után újra!
Ha azt mondom félünk a jövõtõl, nem igaz, inkább tartunk a saját szerepünktõl benne, ezért nem is szívesen gondolunk bele, mi lesz majd... Nem szívesen foglalkozunk a majdani feladatokkal, helyzettel, ezt a részét (is) a teendõinknek meghagyjuk másnak. Mások majd belegondolnak helyettünk, hogy lesz, és ha pontosan nem is látják õk sem, de nagyjából meg tudják majd mondani, ahogy várhatóan a helyes irányt is. Nekik látniuk kell, hiszen õk kezdték el ezt az egészet, õk nyitották fel a szemem, õk informálnak, ebbõl fakadóan nekik nagyobb rálátásuk kell legyen.
Õk megoldják, számunkra ismeretlen és akár csodával határos módon is. Ezt hisszük, mert ezt akarjuk hinni!
De ha ez nincs így? Ha még most is nagyon kevesen vagyunk?
Vajon tudunk majd harcolni, vagy csak sodródunk az árral, ha nem lesz elég felvilágosult tettrekész ember a környezetünkben? Hallgatni fognak e majd ránk, hogy mit kell tenni, és hogy ez a jobbikos meg vármegyés meg akármilyen zsidó az ellenség aki a legjobban magyarkodik, és nem az akirõl a többség hiszi? Lesznek körülöttünk emberek, akikkel tudunk irányítani is? Vagy csak kiállunk egyedül ketten hárman és elhisszük, hogy hallgatni fognak ránk és közben lelövünk ezt azt?
Tudjuk, hogy küldetésünk van, tudjuk, hogy meg kell majd vívnunk a harcunkat, de gondolkodtunk e azon, hogy ez hogyan fog kinézni? Kikkel tudunk összefogva küzdeni, kik lesznek mellettünk és várhatóan mit kell majd tennünk? Egyáltalán tudunk e majd ölni?
Persze, hogy tudunk! Ezzel az agyunkkal elképzelve. Ott akkor már egy kicsit más lesz.
Ezért kell nekünk tudatosan, gondolatban felkészíteni magunkat.
Stratégiákat kidolgozva elõre! Úgysem az fog bekövetkezni, csak a kis százaléka, de már az is nagy dolog lesz akkor és siker.
De egy kicsit elõreszaladtam... Térjünk vissza a jelenhez.
Jelenleg bebújunk egy láthatatlan védõköntös, köpeny alá, amit mi teremtünk, és ami nem más mint egy zárt világ. Egy zárt világ, ahol csak mi vagyunk, mégis azt hisszük ez alkotja a teljes egészet és megvéd. Biztonságban érezzük magunkat ott, ami nem több annál, mint amit magunknak teremtettünk. Biztonságban is vagyunk, de csak addig a pillanatig, amíg fennáll a jelen állapot. Tehát valójában nem vagyunk biztonságban, csak azt hisszük és valójában minden bizonytalan. Ezt pedig nem akarjuk észrevenni! Egyszerûbb így, mert így nem kell gondolkodnunk, és nem érezzük annak a kényszerét, hogy S.O.S. tegyünk és gondolkodjunk!
Ez a biztonság azok neve, akik dolgoztak a múltban, a jelenben a jövõn, a jövõnkön. Õk akik, biztonságot nyújtanak nekünk, akik mernek belegondolni helyettünk a jövõnkbe és tenni és tervezni is ezért. Mi követjük õket, hiszünk bennük és azt várjuk, hogy ÕK majd megoldják, eltervezik, kivitelezik. Õk, akik még mélyebbrõl kezdték a gondolkodást és tetteket, mert egyedül voltak, nekünk már meg van támaszunk: Õk.
Mi mégsem gondolkodunk és teszünk, csak azt hisszük teszünk, valójában csak asszisztálhatunk a tevékenységükhöz és közben ismételgetjük, mint a papagáj, a mellünket döngetve, hogy kiállunk harcolni.
Okos ember a tettekbõl ítél, amit a gondolkodás eredményez. Abból nem lehet ítélni, ha valaki azt mondja megy majd harcolni, de most nem tesz. Aki nem érzi át mekkora a felelõssége van most személy szerint, arra az emberre nem lehet érdemben akkor sem számítani.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én a tettekbõl ítélek és nem a szavakból. A harc most is folyik, csak éppen még nem robbantanak, nem gyújtogatnak, nem lõnek, habár bármikor átfordulhat, csak akkor már lehet késõ lesz.
Gyakorlatilag azt lehet mondani ránk vár a tényleges változás, el fog jönni, de az ébredõket és a tettre kész embereket várja. A sorsunk vár be minket, rajtunk múlik a változás, mikor és hogyan fog bekövetkezni.
Igen, személy szerint rajtad, aki most ezt olvasod. Ebbe ha belegondolunk rájövünk, hogy óriási a vállunkon a felelõsség és amennyire kicsik vagyunk egymagunk egyenként olyan nagy dolgokat tehetnénk és elérhetnénk el egyedül. Ez nem önhipnózis, hanem tény, csak nem merünk belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha változás lesz, mert rájövünk, hogy az egészet nekünk kell megvalósítani néhány másik emberrel ebben az országban!
Nekünk egyenként, és ha ezt megértjük, akkor felelõsségünket is az ügyben, mert rájövünk, hogy ha mi nem teszünk, nincs aki tegyen és gondolkozzon helyettünk! Muszáj nekem tenni, aki nem is hiszek, hittem magamban, mert egyrészt ki is verték a fejembõl, másrészt ilyesmivel még nem foglalkoztam, mégis nekem kell tenni és gondolkodni, mivel nincs más! És ha én se csinálom, akkor nem fogja csinálni senki!
A felelõsség az mindig teher, és a felelõsség most nagy, mivel kezünkbe vesszük nem csak a saját sorsunkat, de a nemzet sorsát is.
A legtöbbünk viszonylag régóta tudja mi a dörgés és nagyjából tisztán lát, mégsem látja a többség az alapvetõ hiányosságot és a legszükségesebb feladatokat. Pont azért, mert a jövõnkbe nem merünk belegondolni, nem akarunk rajta gondolkodni, rábízzuk másra, hogy oldja meg ezt a nagy feladatot helyettünk.
Magunkat látjuk az egészben, vágyaink vannak egy szebb jövõre, ami homályban úszkál, elvárásaink vannak, mások eközben pedig körmükszakadtáig dolgoznak! Kérdem én, hol vannak itt az arányok? Néhány ember dolgozik 20 másik helyett, mi pedig nem teszünk?
Mi nem teszünk, sõt, mi elvárjuk a mai napig, hogy az a néhány ember információval kiszolgáljon és ellásson bennünket és lehetõleg olyan információval, ami biztató, mert különben még mi is el találunk fordulni innen! Akikre felnézünk, valójában szolgálnak minket, ahogyan az egész magyar társadalmat, mi pedig ezért cserébe nem teszünk semmit. Amit teszünk, az sem tett, csak legfeljebb megnyugtatjuk magunkat egy semmiséggel, hogy tett volt, pedig nem más, mint önámítás.
Ahogy egy hívõ ad egy kéregetõnek és azt mondja megvolt a mai jócselekedet is, amiért mennybe kerülhet. Valójában nem gondol bele abba, hogy a feladat nem az, hogy alamizsnát adjon, és nem ezzel fog a mennybe kerülni, hanem ha azon dolgozik, hogy ne legyenek olyanok, akik rászorulnak a kéregetésre.
Jó tett adni is, de nem attól kerül mennybe, nem az a feladat! Ez semmi a valós feladathoz képest. Magyarul, lefordítva a jelen helyzetünkre: el kell kezdeni belegondolni a jövõnkbe, felfogni, hogy mekkora felelõsség van egyenként rajtunk, keresni az embereket és összefogni akikkel lehet, tervezni, felkészíteni magunkat és tenni azokkal az eszközökkel, amik rendelkezésünkre állnak, úgy hogy annak eredménye és látható jele legyen!
Sikerélmény lesz. Mindenkinek kell sikerélmény, amit a hivatás, küldetés, a jóért való küzdelem ad nekünk, ettõl boldogabbak, optimistábban leszünk. A munka aminek van értelme és értéket teremt örömmel tölt el. Megnõ az önbizalmunk, mert elkezdjük magunkat végre tisztelni, hogy igenis nem csak áltattunk magunkat, de valóban tettünk a nemzetért, a hazáért.
gyaur