Posta Imre weboldala

A KÉPESSÉGEK FELSZABADÍTÁSA*
Irta: Olvaso - Datum: 2011. July 15. 14:06:11

Teljes hir

Julius Evola
Amíg külsõ vagy belsõ természetû akadályok állnak fenn, az iniciatikus megvalósításban mûködésbe lépõ erõk nem képesek aktiválódni.
Jelen írásban csak a külsõleges karakterû akadályokat vizsgáljuk, és olyan életvezetési gyakorlatokat fogunk bemutatni, amelyek révén ezek eltávolítását elõ lehet mozdítani.

Az elsõ feltétel a teljesen világos gondolkozás megvalósításában áll. Ennek eredményeként, mégha csak nagyon rövin idõre is akár csak pár percre (aztán késõbb lehetõség szerint egyre hosszabb idõre) a gondolkozást meg kell szabadítani csapongásától.
A saját gondolatvilágunk felett át kell venni az uralmat. Nem vagyunk urai ennek, ha a szokások, a munka, a külsõ, társadalmi körülmények, a napszak, az éppen adott elfoglaltság, stb. gondolatainkat és ezek kibomlását meghatározzák. Ebben az idõszakban tehát a tudatot saját szabad akaratból meg kell tisztítani a gondolatok szokásos hétköznapi áramlásától, mégpedig oly módon, hogy egy adott gondolatot kiválasztva, saját elhatározásból azt elménk központjába állítjuk. Egyáltalán nem szükséges, hogy e gondolat emelkedett vagy érdekes legyen. Sõt a cél elérése végett kezdetben helyesebb kiválasztani egy lehetõség szerint érdektelen, csekély jelentõségû gondolatot. Ebben az esetben a gondolkozás önálló aktivitása méginkább ösztökélve van, s ez az, ami fontos; egy érdekes gondolattal foglalkozva viszont, ez az elménket passzívan magával ragadhatná. A gondolkozás ellenõrzésének e gyakorlatát jobb egy gombostûre, mintsem Napóleonra gondolva teljesíteni. Önmagunknak azt kell mondani, hogy: „most ebbõl a gondolatból indulok ki és saját elhatározásból összekötöm ezzel mindazt, ami objektíve ehhez kapcsolódhat”. A kiválasztott gondolatnak éppolyan egyértelmûséggel és élénkséggel kell az elme középpontjában állni a gyakorlat végén, mint kezdetben. E gyakorlat naponta végzendõ, legalább egy hónapig. Minden nap egy új gondolatot lehet venni, de lehet néhány napon keresztül ugyanannál a gondolatnál is maradni. Miközben e gyakorlatot folytatjuk, egyre inkább törekedni kell, hogy a szilárdság és a magabiztosság bensõ érzését teljesen tudatossá tegyük, ami figyelmesen szemlélve lelkünket, egy idõ után megjelenik. E második fokozat után a feladat azzal végzõdik a harmadik részében, hogy tudatunkat az orr-gyökér feletti, szemek között elhelyezkedõ pontra koncentráljuk, ahonnét mindkét oldalra horizontálisan, a homloktól egészen a fej hátulsó részéig, az élõ vizualizáció segítségével egy érzést teszünk folyékonnyá, hogy aztán az innen a hátgerinc mentén, a hát közepén alászálljon, amivel a meghódított érzést átvisszük a test ezen részeibe s összekötjük a következõ két szóval:

SZILÁRDSÁG, MAGABIZTOSSÁG.

Azt követõen, hogy az említett gyakorlatokat körülbelül egy hónapig végezzük, eljutunk a második gyakorlatsorhoz.
Ebben egy olyan cselekedetet kell kiválasztani, amit az ember megszokott életvitelében egyébként biztosan nem tenne. Mindennap ugyanezt a cselekedetet, önmagunktól, mint egyfajta kötelességet hajtjuk végre. Olyan cselekedetet érdemes választani, amelyet egy kellõen hosszú idõszakon keresztül mindennap meg lehet ismételni. Itt szintén helyes jelentéktelen ténykedéssel kezdeni, amit tehát különben nem tennénk és amit most mégis megteszünk. Például valaki elhatározhatja, hogy a nap egy adott idõpontjában megöntöz egy növényt.
Bizonyos idõ eltelteltével elkezdhetjük a második hasonló jellegû cselekedetet, aztán a harmadikat, és így tovább: végül minnél több végrehajtandó belõlük, anélkül hogy a szokásos teendõk elhanyagolódnának.
Ez a gyakorlat is körülbelül egy hónapig végzendõ. Amennyire lehetséges, az elsõ gyakorlat folytatódjon egyúttal a második hónap alatt is bár nem szükséges az elsõ idõszakot jellemzõ feltétlen rendszeresség , másképpen észlelni fogjuk, hogy az elsõ hónap gyümölcsei milyen gyorsan elenyésznek és visszaesünk az ellenõrizetlen gondolatok nemtörödöm közönyösségébe. Fokozottan ügyelni kell arra, hogy az egyszer már megszerzett eredmények ne vesszenek el.
Miután e második gyakorlatsorral ilyen, saját elhatározásból véghezvitt cselekedetet hajtottunk végre, lelkünk szubtilis megfigyelésén keresztül a tevékenységünkben jelenlévõ bensõ ösztönzés meghódított érzése tudatosul, majd pedig ez az érzés, a fejbõl a szív felé áradva, szétterjed a testben.

*

A harmadik hónapban életünk középpontjába egy új gyakorlatot kell helyezni, amely a léleknek az öröm és szomorúság, élvezet és fájdalom ingadozásaival szembeni egyensúlyát célozza elérni. Tudatosan kell kiépíteni egy olyan lelki állapotot, ami a lelkesedés és a csüggedés alkalomszerû váltakozásával szemben kiegyensúlyozott. Olyan felügyeletrõl van szó, ami képes megakadályozni, hogy az örömök túlságosan magukkal ragadjanak, a fájdalom leverjen minket, egyes élmények túlzott haragra gerjesszenek, az eljövendõ események különös reménnyel vagy félelemmel töltsenek el bennünket, valamely szituáció zavarba hozzon és a lélekjelenlétünk ezáltal elvesszen, stb. Nem szabad félni attól, hogy egy ilyen gyakorlat közönyhöz vezet; sõt, hamarosan megfigyelhetjük, hogy mindannak a helyén, ami e gyakorlat következtében elvész, a lélekben megtisztított képességek fognak kiemelkedni. Bizonyos idõ elteltével a test legmélyén különösképpen szubtilis figyelemmel szemlélve egy bensõ nyugalmat vehetünk észre (második idõszak). A nyugalom eme érzését a már leírt két esethez hasonlóan kell szétárasztani testünkben, kisugároztatva a szívbõl a kezekhez, majd a láb mentén, végül a fej felé (harmadik idõszak). Mindig újból vissza kell vezetni az érzést a szívbe és e centrumból kell ismét kisugároztatni. Természetszerûleg ezt nem lehet megtenni minden egyes gyakorlat után, mivel itt valójában nincs szó különálló gyakorlatokról, hanem a saját bensõ élet felé fordult folyamatos figyelemrõl. Azonban legalább egyszer egy nap e bensõ nyugalomnak jelenvalóvá kell válnia a lélekben és azután végre kell hajtani e nyugalom szívbõl történõ kisugároztatásának gyakorlatát. Miként az[a következõ oldali] ábráról kiderül, a sugárzás egy pentagramma vonalát követi.

*

A negyedik hónapban új gyakorlatsorként az úgynevezett pozitívumgyakorlatot kell mûvelni. Ez abban áll, hogy minden élmény, létezõ és dolog kapcsán a bennük lévõ pozitívumot kell szemlélni. A lélek e képességét egy Krisztusról szóló perzsa legenda által lehet a legjobban leírni. Miközben Krisztus egy nap az úton tanítványaival sétált, egy rothadó, döglött kutyát láttak meg az út szélén. Minden tanítvány elfordította a fejét, hogy elkerülje az undorító látványt. Egyedül Krisztus állt meg és elmélyülten figyelve az állatot, így szólott: „Milyen gyönyörû fogsora volt ennek a kutyának!”. Ott, ahol mások egyedül a csúnya és visszataszító oldalt vették észre, Krisztus meg tudta látni azt, ami mindennek ellenére szép volt. Hasonló módon kell arra törekedni, hogy minden megnyilvánulásban és minden létezõben felderítsük a pozitív oldalt.
Ez a gyakorlat összefüggésben áll azzal, amit a kritika felfüggesztésének lehetne nevezni. Nem szabad azonban azt hinni, hogy emiatt a feketét fehérnek kell nevezni. Egy jelentõs eltérés van ugyanis a kizárólag saját, lefokozott individualitásból kiinduló, a pozitívat és negatívat, a szépet és csúnyát csak ezen individualitás szempontjából megítélõ vélemény, illetve annak magatartása között, aki a jelenségek és a külsõleges létezõk kapcsán képes személytelenül felvenni a szabad lélek pozícióját, minden esetben feltéve a kérdést: „Mibõl ered, hogy ez a dolog, ez a létezõ ilyen és ilyen?”.
Aki bizonyos ideig mondjuk egy hónapig gyakorlatként törekszik arra, hogy minden élményben tudatosan feltárja a pozitív oldalt, egy sajátos érzésre lehet figyelmes: mintha a bõre minden oldalról áthatolható lenne, mintha mindenféle titkok és a környezet olyan szubtilis folyamatai elõtt nyílna meg a lelke, amelyek eredetileg teljesen elkerülték a figyelmét. Pontosan errõl van szó: le kell gyõzni a közönyt és az ilyen szubtilis jelenségekkel szembeni általános figyelmetlenséget. Miután valaki elérte, hogy képes figyelemmel kísérni az említett érzésnek a lélekben örömkénti megnyilatkozását, meg kell próbálnia a gondolkozás révén ezt az érzést a szív felé irányítani, majd onnét a szemek irányába, végül a szemeken kívülre, a szemek elõtti és az ezeket körülvevõ térbe. Rögtön észlelhetõ lesz, hogy ily módon a térrel egy bensõséges kapcsolat fog megszilárdulni: az ember mintegy önmagát terjeszti ki a térbe: eléri, hogy a környezõ világ egy részét saját magához tartozóként fogja tapasztalni. Sokat kell összpontosítani e gyakorlatra; fõként fel kell tudni ismerni, hogy minden szenvedély, minden indulatos és heves megnyilatkozás e mûveletre rombolóan hat. Ami az elsõ hónapok gyakorlatainak ismétlését illeti, a fentebb már megadott szabály itt is érvényes.
Az ötödik hónapban arra kell törekedni, hogy az ember önmagában egy olyan hozzáállást alakítson ki, amely képes bármilyen új élményre teljesen nyitottan és szabadon tekinteni. Maradéktalanul meg kell szabadulni attól a mentalitástól, ami egy új dologgal szemben ezt mondatja velünk: „Sohasem láttam, sohasem hallottam ehhez hasonlót, tehát nem hiszek benne, ez illúzió!”. Egyfajta gyakorlatként késznek kell lenni arra, hogy minden pillanattól valami merõben újat várjunk. Mindaz, amit eddig megszokottnak ismertünk, mindaz, ami eddig lehetségesnek látszott, nem szabad, hogy megkössön, meggátolva ezzel egy új igazság elfogadását. Ha valaki ezt mondja nekünk: „Figyeld meg, a templom harangtornya ma éjjel oldalra fog hajolni”, képesnek kell lennünk arra gondolni, hogy egy látszólag felfoghatatlan tény következtében a mostanáig fennálló természeti törvények elvben módosulhatnak vagy kiegészülhetnek. Aki az ötödik hónapban egy hasonló gyakorlatnak szenteli magát, észre fogja venni, hogy tudatában egy érzés jelenik meg: mintha a negyedik gyakorlat kapcsán bemutatott térben valami megmozdulna, mintha valami élõvé válna. Ez az érzés rendkívül szubtilis. Arra kell törekedni, hogy (e gyakorlat második szakaszában) a környezõ világ eme szubtilis vibrációit figyelmesen megragadjuk, majd ezeket az öt érzékszervben áramoltassuk egy sajátos módon; különösen a szemen, a fülön és a bõrön keresztül, amennyiben ez utóbbi tartalmazza a hõérzékelést is (a gyakorlat harmadik szakasza).
Az ezoterikus mûveletek e szakaszában kisebb figyelem fordítandó az alsóbb rendû érzékszervek reakcióihoz kötött benyomásokra, vagyis az ízlelésre, szaglásra és tapintásra. Ekkor még nem lehet jól megkülönböztetni mindazt a sok negatív befolyást, amelyek az e területen mûködõ, pozitív befolyásokkal keverednek. A gyakorlatsor alsóbbrendû érzékszervekre történõ minden kiterjesztése ezért mindaddig mellõzendõ, amíg valaki egy magasabb fokozatot el nem ér.
A hatodik hónapban újból meg kell kísérelni szisztematikusan és ciklikusan mind az öt gyakorlatot megismételni. Az eredmény a lélek különleges nyugalma lesz. Az ember fõképp azt figyelheti meg, hogy a világ jelenségeivel és lényeivel szemben adott esetben fellépõ csalódottsága tökéletesen eltûnik. A lélek elõtt eddig teljesen rejtve maradt dolgokat lehet ekkor megérteni. E gyakorlatok hatására az embernek még a mozgása és taglejtése is átalakul, egy nap pedig kiderül, maga a kézírás is változáson ment keresztül; az ember alkalmassá vált, hogy a szellemi elõrehaladás felsõbb szakaszába lépjen.
A kezdeti gyakorlatsorozatok együttese három részt foglal magában. Az elsõ: a szemlélõdés megvalósítása. A második: folyamatos figyelése mindannak, ami bennünk történik, amit átélünk. A harmadik pedig a meghatározott állapotokat felölelõ testiség szubtilis, rejtett részébe való behatolás: e szakaszra vonatkoznak az itt leírt gyakorlatok. Ezek különbözõ zónákba lépnek be:
I. fej és a gerincoszlop zónájába;
II. a fejtõl a szíven keresztül a testbe;
III. a szívbõl az egész egyénbe;
IV. a szívbõl a szemen keresztül a környezetbe.
Ami az ötödik gyakorlatot illeti, ez a megelevenedett környezetbõl felénk visszatérõ mozgást segíti elõ.
Még két fontos dologról. Elõször is, e hat gyakorlat megbénítja azt az ártalmas befolyást, amely más ezoterikus gyakorlatokból érkezhet, miközben ezekbõl csak a kedvezõ oldalt õrzi meg. Másodszor, e gyakorlatok rendíthetetlen alapot képeznek a koncentráció, a meditáció és a kontempláció mûveleteiben.

Kommentár

Ahhoz, hogy megértsük az itt említett gyakorlatok fontosságát és valódi jelentõségét, nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberben jelenlévõ, a modern pszichológia által is megsejtett, úgynevezett „komplexumokat”, az önálló élettel bíró pszichikus energiák csomópontjait, amelyek az ébrenléti én ellenõrzése alól nagymértékben kivonják magukat. Ezidáig fõként olyan „komplexumokra” irányult a figyelem, amelyek egyfajta patologikus jelleggel rendelkeznek. Ugyanakkor az ilyen „komplexumok”, mély és tartós alakzatok a legnormálisabb emberben is léteznek. Ezek hatására semmilyen benyomás vagy tapasztalat tisztán nem érheti el az ént, hanem a korábbi benyomásoknak és élményeknek megfelelõen minden egy változáson megy keresztül, és bennünk a múltban már kijelölt pályákat követve ösztönösen és automatikusan hat vissza, még akkor is, amikor a tudatosság zónájában elvben a korábbi benyomások reakcióinak legyõzése már végbement. Létezik tehát az emberi lélekben valami, ami minden új kibontakozást megsemmisíteni törekszik és amelyen keresztül homályos erõk bénító és eltérítõ hatást gyakorolnak, olyan erõk, amelyeket „ellen-iniciatikusaknak” lehet nevezni.
Mindez a különféle pszichikus területeken, így a gondolkozás, továbbá az akarat, az érzés, a képzetalkotás és a memória területén figyelhetõ meg. Az itt említett négy gyakorlatsor arra irányul, hogy e területek mindegyikén az autonóm aktivitás princípiuma szilárduljon meg. A két elsõ gyakorlatnál e törekvés nyilvánvaló: egy olyan témához kapcsolódó gondolkozás folyamatát kell kibontakoztatni, amely téma különösebben nem érdekekel bennünket, miközben erre mégis tudatos módon aktívan koncentrálunk, valamint ehhez hasonlóan, egy adott idõpontban olyan cselekvést hajtunk végre szabályosan, amelyhez semmiféle különösebb érdekünk nem fûzõdik, és nincs semmiféle jelentõsége; mindezzel az automatizmusok és a rendezetlen, pillanatnyi befolyások erejét korlátozva, a gondolkozás és az érzés helyes állapotát mozdítjuk elõ. Ezzel kapcsolatban felidézhetjük, hogy Lojolai Szent Ignác „Spirituális gyakorlatok” címû mûvében az aktív aszkézis elõzetes alapfeladatait szintén az általa inordinatae affectionesnek hívottak legyõzése alakotja.
A harmadik gyakorlat a kiegyensúlyozottság elérését célozza, vagyis az élvezettel és általában véve az érzelmi reakciókkal, a fájdalommal szembeni egyensúly megvalósítását, elérve ily módon, hogy e reakciók ne jelenjenek meg automatikusan bennünk. A reakciókat közvetlenül megfékezni képes hatalom megszerzéséig kell eljutni, nehogy egyes élmények vagy érzetek a lélekben túlsúlyra jussanak; majd késõbb a lélek teljes egyensúlyában minden befolyást azok elfogadása és visszautasítása végett újból meg lehet vizsgálni. Amikor egy adott észlelés vagy tapasztalat jelenik meg bennünk és az ilyen jellegû élményhez a múltban öröm és fájdalom is társult amelynek emlékezete fennmaradt , akkor az emlék egyúttal automatikusan visszavisz a mindezeket tároló befolyáskomplexumhoz, ami által reakciónk a világ felé közvetlenül befolyás alá kerül. A harmadik gyakorlatsor révén viszont eljutunk oda, hogy az érzések területén nem történik többé automatikus visszahatás, hanem minden esetben az adott élmény kapcsán az érzésvilágban egy szabad hozzáállás õrzõdik meg, és az események a teljesen tudatos állapotunk fényében kerülnek mérlegelésre. A harmadik szabadság, az érzés szabadsága így valósulhat meg.
Ami a negyedik gyakorlatsort illeti amikor is a dolgokban és a létezõkben csak a jó és pozitív oldalra összpontosítunk, nem vizsgálva ezek negatív vonatkozásait , nem szabad, hogy félreértéseket szüljön: nincs szó arról, hogy a világot naiv idealistaként járja valaki, s a valóságról torz képet kialakítva, mindent szépnek látva az élet összes csapdájába beleesik. Hanem ez azt jelenti, hogy az ember egy idõ múlva megszerzi azt a képességet, hogy a dolgokat pozitívan lássa, mert a tényleges individuumfeletti énnel a dolgok pozitív és kreatív oldala áll kapcsolatban, miközben a negatív oldal az esetleges egyéni korlátozottságokra vonatkozik. Egy ilyen úton lehet elõrehaladni valójában a negyedik felszabadítás, az ítélõerõ megtisztítása felé; az ítélõerõ megszabadításában el lehet jutni addig, hogy a létezõk egy individuumfeletti, felsõbb, egyedül valóságos rendhez kapcsolódjanak. Ily módon még annak a megsejtése is kialakulhat, ami az egyéni életben magát ezt az életet múlja felül és ami magát a földi és emberi születést elõzi meg.
Noha az utolsó gyakorlat kapcsolódik a korábbihoz, attól mégis különbözik: ekkor semmit sem szabad elfogadni mint már határozottan megítéltet és mindent a saját tudatunk teljes fényébe kell helyezni, majdhogynem úgy, mintha a tények és a benyomások a tudatnak elõször jelennének meg. Ez az emléklezet felszabadításához vezet. Ha valamely ténnyel szemben rögtön ítéletet alkotok, akkor automatikusan, tényleges összevetés nélkül egy, az emlékezetben már meglévõ tényt hozok mûködésbe. Ha viszont ezt mondom magamnak: „e dolgot mint merõben újat akarom vizsgálni”, s az észrevétellel egy objektív módon helyezem szembe az én aktuális ítéletemet, lassanként megfigyelhetem, hogy az adott emlékezet tartalma honnan származik, bejárhatom az emlékezet útját, egészen addig a pontig, amely nem üresség, hanem egy objektív terület, amit szabadon felkutathatok és ami elõttem világosan kibomlik.
Az itt említett gyakorlatokat ilyen értelemben lehet úgy tekinteni, mint a képességek felszabadítására irányuló beavatási mûvelet elõzetes eszközeit.

* In: Gruppo di Ur, Introduzione alla magia, Vol. III., Fratelli Melita Editori, Genova, 1987.

Forrás: Link