Semjén a szélsõjobbnak hízeleg - kinek téved Orbán helyettese?
Irta: Olvaso - Datum: 2011. October 13. 06:07:29
(Ezt sem értitek? Ez sem baj.) Semjén Zsolt a katonailag megvert Monarchia és az elhibázott nemzetiségi politika helyett a belsõ ellenségre hárítja Trianonért a felelõsséget. Ilyet csak a két világháború közötti, ott is szélsõ-jobboldalon állítottak. Tõrdöfés, hazaáruló és hazugság.
Teljes hir
(Ezt sem értitek? Ez sem baj.) Semjén Zsolt a katonailag megvert Monarchia és az elhibázott nemzetiségi politika helyett a belsõ ellenségre hárítja Trianonért a felelõsséget. Ilyet csak a két világháború közötti, ott is szélsõ-jobboldalon állítottak. Tõrdöfés, hazaáruló és hazugság.
"Azért következett be a tragédia, mert az ország élén nem egy Tisza István-formátumú államférfi állt, hanem egy olyan szerencsétlen, alkalmatlan pojáca, mint Károlyi Mihály, vagy egy olyan virtigli hazaáruló, mint Linder Béla, aki honvédelmi miniszterként azt mondta, hogy nem akar több katonát látni, (...) külsõ ellenségeink csak akkor tudnak legyõzni, ha a belsõ hazaárulók hátba tudják szúrni az országot. Nem szabad megengednünk, hogy az ország élén olyan figurák állhassanak, mint Károlyi Mihály vagy Linder Béla" - ezeket Semjén Zsolt, a KDNP elnöke Oroszlányban, a Trianon-emlékmû avatásán mondta.
A magyar miniszterelnök-helyettes ezzel a véleményével csak a szélsõjobboldali szubkultúrában talál társakat, a történeti szakirodalom régen túllépett a leegyszerûsítõ, nyilvánvalóan politikailag motivált állásponton. Ami már eleve azért született meg, hogy a két világháború között gyengíteni lehessen azt a tényt, miszerint a trianoni békeszerzõdést 1920. június 4-én éppen a Horthy-rezsim harmadik miniszterelnöke, Simonyi-Semadam Sándor írta alá (azért éppen õ, mert a fajsúlyos politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, egyike sem kívánta a nevét adni az aktushoz). Tény ugyanakkor, hogy más választása akkor már nemigen volt, a leegyszerûsítõ bûnbakkeresés azonban hiábavalóan próbálja igazolni, hogy másoknak korábban lett volna alkalmuk változtatni a viszonyokon.
A Tanácsköztársaság július végén nem a Horthy-féle ún. nemzeti hadsereg csapásai, hanem a román hadsereg tiszai offenzívája miatt bukott meg (amihez hozzájárult, hogy francia nyomásra, illetve élelmiszersegélyért cserébe maga adta föl a korábban elfoglalt felvidéki területeket). Károlyi sem a belsõ ellenállás miatt, hanem kizárólag katonai megfontolások alapján adta át a hatalmat a kommunistáknak; azért, mert õk voltak hajlandóak fegyveresen is föllépni a magyar kormány számára vállalhatatlan (az Antant számára azonban katonapolitikai okokból, a Szovjet-Oroszország elleni intervenció miatt elengedhetetlen) Vix-jegyzékben rögzített határokkal és demarkációs zónákkal szemben.
Mindezzel együtt azonban a polgáriradikális-szociáldemokrata, valamint a szociáldemokrata-kommunista kormányok voltak egyáltalán azok, amelyek szembeszálltak az antantnak a történelmi királyságot földaraboló szándékaival. Az antant védelme alatt Aradon és Szegeden szervezõdõ ellenforradalmi kormányok semmit sem tettek az ügyben. Horthy Miklós és Nemzeti Hadserege Szegedrõl nem a románok ellen indult 1919 nyarán, hanem - átkelve a Dunán - Siófokon rendezte be a fõhadiszállását, onnan nyomult fokozatosan Budapest felé, és a megszálló románoktól vette át a fõváros igazgatását.
Károlyi miniszterelnök és Linder honvédelmi miniszter felelõssége a két világháború közötti ellenforradalmi rezsim meghatározó toposza volt. Elsõsorban utóbbinak azzal a mondataival igazolva, miszerint "Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!", elmulasztották a fegyveres ellenállás megszervezését. Linder ezt 1918. november 2-án mondta a budapesti helyõrségi tisztek eskütételén. Azonban a miniszter, ha akart volna sem tudott volna sokat tenni a hadsereg potenciáljának fönntartására, nem volt ugyanis katonaság az irányítása alatt.
Julier Ferenc, a közös hadsereg tisztje, majd a Vörös Hadsereg vezérkari fõnöke - miközben Linder miniszterségét maga is rosszemlékûnek nevezi - emlékirataiban a közös hadsereg vezetését teszi felelõssé a késlekedésért. "Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehetõ leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. (...) A nagy haderõ azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendõ területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20.-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tûrhetõ rendben - és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal késõbb az ellenség nyomása alatt - megkezdhetõ lett volna, megérthetõ okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás elõtt csak hátrányos lehetett" - írta Bajcsy-Zsilinszky Endre késõbbi párttársa.
A függetlenedni kívánó nemzetiségek centrifugális törekvései, illetve a rövidlátó magyar nemzetiségi politika, amely - a Romsics Gergely által idézett von Lützow szerint - meghonosította a nyugat-európai országokban az elnyomott nemzetiségek toposzát, talán önmagukban is elegendõek lettek volna a Magyar Királyság második fölbomlásához (az elsõ: 1541), de hadsereg nélkül - Linder után Bõhm Vilmos és Stromfeld Aurél már hiába látott neki az újjászervezésnek - mindez elkerülhetetlenné vált. A már addig is kivérzett hadsereg végképp fölbomlott az október 24. - november 3. közötti Vittorio Venetói (III. piavei) csatában, mindez azonban teljesen független a csak október 31-én hatalomra jutó Károlyi-kormánytól.
A kereszténydemokrata pártelnök inkriminált mondatait sem a teljes tájékozatlansága, sem az aktuálpolitikai motivációja nem menti; csak hozzájárul a rég lejáratódott-megcáfolt toposzok továbbéléséhez. Valamire hivatkoznia kell a mai jobboldali rezsimnek, ha el akarja távolítani Károlyi szobrát a Parlament mellõl. Az egykori miniszter-, majd köztársasági elnök II. világháború utáni szerepvállalása vitatott, 1918-19-es tevékenysége saját maga szerint is inkább kudarcos. Tehetetlen helyett bûnösnek beállítani azonban legalábbis történelmietlen.
Link