Posta Imre weboldala

Az Alföldrõl - rónaságról, mezõkrõl, tanyasi és falusi turizmusról
Irta: Olvaso - Datum: 2011. December 11. 07:35:47

Teljes hir

Az ember létét és életkörülményeit – éljen földünk bármely zugában – a természeti viszonyok határozzák meg. Embernek és földnek, sziromnak és madárnak egy a sorsa, és közben megszabja az idõ és a természet. Ha meg akarunk ismerni egy tájegységet, ismernünk kell a tájban élõ ember és a természeti környezet kapcsolatát, amely úgy oldódik össze egymással, mint virágszirom nektárjában a harmatcsepp.

Az Alföld, régen a Nagy-Magyar-Alföld, az egykori nagy Magyarország és Európa egyik legnagyobb kiterjedésû síksága, kiterjedése körülbelül 100 000 km² volt. Egykori határai északon az Északi-középhegységig, nyugaton a Balatonig és a Dunántúli-dombságig terjedt ki. Keleten a Kárpátalja határolta, délen pedig a Vajdaság végéig ért el egészen.. Az Alföld a mai kis Magyarországnak is legnagyobb tájegysége. Kiterjedése kb. 52 000 km², ami az ország 56%-át jelenti. Az Alföld magyarországi határait az Északi-középhegység, keleten és délen az országhatár, nyugaton a Dunántúli-dombság és a Dunántúli-középhegység alkotják. A magyarországi Alföld legmagasabb pontja Hoportyó: 183 méter, legalacsonyabb pontja Tiszasziget közelében van: 75 méter. A tökéletesen sík vidékek és a valamivel magasabb hátságok váltakoznak.

Az Alföld ! A mi Alföldünk ! Hányszor de hányszor hallottuk költõinktõl ezeket a szavakat. Mennyi csodálatos festmény született e nagy sík vidékrõl, errõl a sokak által egyhangúnak ítélt tájról. A „nagy sömmirõl”, ahogy az Alföld egyik festõje, Tornyai János nevezte szülõföldjét. De csak mindig elsõ pillanatra tûnik e táj kihaltnak, és csak az avatatlan szemlélõ elõtt, hiszen annyi sok szépséget és hangulatot hordoz magában e táj magában, amellyel az avatott szemlélõ egyszerûen nem is tud betelni. Az Alföldet szavakkal talán csak Petõfi Sándor volt képes hûen kifejezni. „Lenn vagyok az Alföld tengersík vidékin, ott vagyok honn, ott az én világom, börtönébõl szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom”. A költõknél a „rónák végtelenje” a szabadság szimbóluma is volt egyben, ahol kötöttségek nélkül és korlátlanul száguldhatott a lelke, réteken, mezõkön, erdõkön át, bejárva a lágyan ringó búzamezõket , a királydinnyés homokbuckákat, a madárdaltól hangos vadvizek világát, a Dunától egészen a Tiszáig és még azon is túl.. Az évszakok csodálatos váltakozását és változását is nyomon követte ez a régi paraszti világ és embertípusa. A tavasz, az élet kezdete, a tavaszi zöld robbanása, a rügyek pattanásával, a semmibõl kisodródó leveleivel, a föld, a fû, a virágözön színes pompájával és tömény illatával utolérhetetlen. A nyár a beköszöntõ igazi meleggel és az élet minden szinten való kiteljesedésével keríti hatalmába az embert. Minden növény megnõtt és kifejlõdött már a maga teljességében, a nap a zeniten jár, és sugara mindent átölel. Az õszrõl megint az illatok, hiszen érnek a gyümölcsök, és a tájban megjelenõ festõi színek jutnak eszünkbe elsõként. Meg a napfény, ami ilyenkor olyan bársonyos és finoman simogató, aminek nincs párja. A téli hónapoknak is megvan a maga szépsége, pláne mikor fehér hódunna borítja a tájat. Sõt még a csupasz fák és bokrok rajzolata is tetszik, a természet fekete-fehér grafikai munkája jelenik meg benne. Ilyenkor a természet elhalkul, a csend is nagyobb kint, és ez jó alaklom a belsõ elcsendesülésre és magunkba révedésre is egy kicsit.

Máig fennmaradt utolsó pusztáink kialakulása évszázadok alatt ment végbe. A Tisza, Maros, és a Körösök hajdani áradásai nagy kiterjedésû nádas-erdõs mocsarakat hagytak maguk után. Ezeket az erdõket az évszázadok során itt élt emberek kivágták, legelõket, majd termõterületet nyertek az erdõk helyett. A kisebb-nagyobb tavakat lecsapolták, a nádasokat bivallyal, szürke marhával legeltették. A nagy területû legelõkön évszázadokon át fõleg juhnyájakat tartottak, melyek állandó rágásukkal rövidre „nyírták” a füvet, így keletkeztek a magyar puszták. Ilyen, tulajdonképpen másodlagosan kialakult pusztánk a világörökség részét képezõ Hortobágy is. A szemlélõdõ számára ez a tipikus puszta jelenti a végtelen látóhatár élményét, amely különösen a naplementék alkalmával keríti hatalmába az embert.. Vannak továbbá az Alföldnek olyan vidékei, amelyeket immár a világörökség részévé nyilvánítottak, illetve amelyeket nemzeti kincseink között tartunk számon: Ezek közé tartozik a 70 000 hektárnyi területû Hortobágyi Nemzeti Park, Közép-Európa legnagyobb pusztája, a magyar pásztorvilág központja, amely egyben Európa legjelentõsebb génbankja is. 1999 óta a világörökség része. Itt található a Hortobágy folyón átívelõ nevezetes Kilenclyukú híd, amelynek környékén legel a híres ménes, az õsi szürkemarha gulya, a mangalica csorda, a pödröttszarvú rackajuh.
A pásztorkodás: Az õsi magyar állatfajtákat úgynevezett szilaj tartással a szabadban õrzik a pásztorok, akik régen a parasztoktól, sõt egymástól is — szokásaikban és öltözködésükben — megkülönböztették magukat. Közöttük legrangosabb a lovakat õrzõ csikós, és a szarvasmarhákat legeltetõ gulyás. Az állatok õrzését, terelését hû társaik, a kutyák, fõként kuvaszok, komondorok és fürge pulikutyák segítségével végzik. A terelést a vezérállatok nyakába akasztott kolomp vagy csengõ is segíti. Éjszakára vagy a szélfútta, esõs, hideg idõben az állatokat nádból, sásból font szárnyékokba, cserényekbe vagy fából készített karámokba terelik. A pásztorok — a bocskoros kanászok kivételével — csizmában jártak és díszes, régies öltözeteket: szûrt, subát, mellényt, borjúszájú inget, rojtos gatyát, és jellegzetes, széles karimájú fekete kalapot viseltek. Használati tárgyaikat maguk készítették bõrbõl vagy fából faragták: zacskó, pohár, sótartó. A pásztorok általában Szent György napjától Szent Mihály napjáig szegõdtek, ahogy a közmondás szól: „Szent György napján, kihajtáskor mindenkibõl lehet pásztor. Szent Mihálykor, behajtáskor csak az pásztor, ki elszámol.” Tehát csak az maradhatott meg pásztornak, aki jól ügyelt a nyájra, és a szaporulatot gondosan nevelte április végétõl szeptember végéig. A hortobágyi pásztorkodás azonban egész éven át tartott, s a pásztorok az állatok közelében töltötték éjjeleiket és nappalaikat, haza csak ritkán járhattak. Maguk fõztek, s kialakították az egyszerû, szabad tûzön, bográcsban fõtt ételek mûvészetét. Jellegzetes magyar pásztorételek: a gulyásleves, a lebbencs, a tarhonya, a paprikás és az öhöm, de a juhászok készítették a juhtúrót, juhsajtot és az ordát is.

Az ember által felszabdalt Dél-Alföldön az elszórtan megbúvó tanyák között néhol fennmaradtak természetes vagy természetközeli rétek, melyek még sok ritka növény és állatfajtának adnak otthont. Persze fennmaradásuk többnyire annak köszönhetõ, hogy ezek mély fekvésû területek, tavasszal hóolvadás és az esõzések után rendszerint sekélyebb vízzel borítottak, így nem volt értelme a felszántásuknak. Inkább kaszálónak vagy legelõnek használták. Ezek az idõszakos tocsogók a nyár elején felszáradnak, és õszig sokféle növény pompázik itt. Mórahalom, Ásotthalom, Zákányszék, Bordány, Ruzsa, Öttömös környékén szép számmal találunk ilyen réteket, melyek tavasszal a legszebbek. Érdemes már kora tavasszal meglátogatni e helyeket, hiszen igen korán virágzó ritka növényfajtákat is megcsodálhatunk.. Az Alföld jelentõs részét, legalább 60-70 %-át erdõségek borították egykoron. Ezeket az erdõket folyamatosan irtották, majd végül szinte teljesen kiirtották. Elõbb bejövõ törökök pusztítottak ki nagy területû erdõségeket, utána pedig a földmûvelõ magyarok fejezték be. Ezek a területek késõbb földmûvelésre és állattenyésztésre lettek hasznosítva az itt élõ emberek által. A változatos növénytakaróval együtt az Alföld gazdag állatvilágnak is otthont ad. Magyarország — vadállományát tekintve — Európa leggazdagabb országai közé tartozik. Világhírû trófeák, vadászati világkiállítások, neves vadászok és sok vad öregbítette az ország hírnevét. Vannak közöttük kipusztulóban lévõ, veszélyeztetett és védett állatok, mint például a réti és a parlagi sas, a kerecsensólyom, a siketfajd, a túzok, a hóbagoly, a bíbic, a homoki vipera, a parlagi vipera, vagy a négylábúak közül a magyar gyík, a mocsári teknõs, a hód és a vidra. Vannak a magyarok által kedvelt, a népdalokban is gyakran feltûnõ állatok, mint például az õz, a szarvas, a vadkacsa, a darumadár, a vadgalamb, a katicabogár, a fecske, a cinege, a gólya, a gém, a kócsag, a kecskebéka, a csiga, a sündisznó, a denevér. Állítólag a vándormadarak Európában tömegesen csak nálunk, a Kárpát-medencében raknak fészket.!. A háziállatok között a leggyakrabban emlegetett a ló, a szarvasmarha, a szamár, a bivaly, a sertés, a juh, a házinyúl és a baromfi: liba, kacsa, tyúk, gyöngytyúk, pulyka, házigalamb.. A tanya a magyar Alföld jellegzetes településformája, amely késõbb a kétlaki, városlakó-gazdálkodó polgári életmód egyik színtere volt. A család nyáron fõleg a tanyán élt és termelt, télre a városi lakásába húzódott, a gyerekek ott jártak iskolába, a szülõk ott éltek társasági életet. Az állatok a tanyán, téli szálláshelyükön maradtak, s a gazda rendszeresen kijárt etetni, itatni, gondozni õket, vagy állandóan kint lakó cselédet fogadott melléjük. Késõbb a parasztság számának csökkenésével a tanyák is fogyni kezdtek. A 20. század elején az alföldi tanyák száma még meghaladta az egymilliót.

A falusi turizmus és a tanyasi turizmus egy olyan kort hoz vissza, ami már egyre inkább eltûnõben és kiveszõben van. Az etno tanyák a nádfedeles parasztházaival, a gémes kúttal, kerttel, szántó földel, mezõvel, erdõvel egy letûnõ világ emlékei. E mellet minden hagyományos környezetben van, és minden használati tárgy hagyományos anyagból készülve egy olyan világot hoz vissza a városi ember számára, ami csodálattal tölti el. Megismeri azt általa, hogy éltek eleink. A tanyasi parasztházak nélkülözik a modern technikai kellékeit, amelyek megrontják életünket. Így nincs televízió, számítógép, újságok, és villanyvilágítás sem. Csak a hagyományos kellékek, gyertya, esetleg petróleum lámpa, ágy, asztal, és székek a jó beszélgetésekhez, sakkhoz, kártyához, olvasáshoz, az egymásra figyeléshez és a jó beszélgetésekhez. Az ételek is hagyományosak és tradicionális módon az ott található helyi alapanyagokból készülnek. Kemencében sült kenyér, házi mangalica és baromfi ételek, hozzá helyben termelt zöldségek, gyümölcsök. Utána az italok s követik ezt a vonalat, házi pálinka és bor zamata nyújt maradandó élményt. HA egy család csak egy rövid hétvégét is eltölt egy ilyen tanyasi, falusi környezetben, megváltozik a gondolkodásmódja és feltöltõdve tér majd vissza a városba is.. Az ember létét és életkörülményeit – éljen földünk bármely zugában – a természeti viszonyok határozzák meg. Embernek és földnek, sziromnak és madárnak egy a sorsa, és közben megszabja az idõ és a természet. Ha meg akarunk ismerni egy tájegységet, ismernünk kell a tájban élõ ember és a természeti környezet kapcsolatát, amely úgy oldódik össze, mint virágszirom nektárjában a harmatcsepp. Ma már szinte minden védett, vannak tájvédelmi körzetek, vannak természetvédelmi területek mindenfelé, vannak védett növények, vannak védett állatok, csak egy dologról feledkeztek meg, az emberrõl. A tájban élõ emberrõl, na õ nem védett. Ez az embertípus egyre jobban kihalóban és eltûnõben van, nekünk kell gondoskodni róla hogy megmaradjon, fennmaradjon. A hagyomány, számomra a régi tanyasi és falusi embereket jelenti. Õk, akik õseik tapasztalatából, megfigyeléseikbõl, bölcsességeikbõl, példájából épülve többet tudtak, mint a mai akárhány diplomás fiatalok. Olyan ösztönökre és természetes tudásra tettek szert, amelyet leegyszerûsítve csak józan paraszti észként szoktak emlegetni. A mai ember minél többet tudd ebbõl megismerni és megszerezni, annál gazdagabb lesz majd általa testiekben és lelkiekben egyaránt.

Hazánk természeti értékei még mindig kiemelkedõek kontinensünkön. Mindmáig még számos olyan növény, madár, rovar és lepke fajtát jönnek megnézni hozzánk a nyugat-európai országokból, amik nyugaton már kihaltak, amiket ott már rég kiirtottak, kipusztítottak az intenzív természetátalakítás miatt. Természeti értékeink ismerete és ismertetése nagyon fontos mindenki számára. Észre kell vetetni az örök szépséget és gazdagságot a természetben, a mulandó divaton és plázákon túl. Ha észrevesszük a természeti értékeink szépségét, akkor megszeretjük és meg is akarjuk ismerni õket. Márpedig ha valamit szeretünk és ismerünk, akkor nem fogjuk hagyni azt, hogy elpusztuljon. Ilyen természeti értékekkel és érdekességekkel szolgál a mi Alföldünk mindenki számára, ahová szeretettel várnak mindenkit az itt lakó emberek.

Bíró Csaba