Üdv mindenkinek!
Irta: Olvaso - Datum: 2012. January 08. 13:21:58
...kötelezõ formalitáson túlmenõen járok erre is, már egy ideje, bár nem fórumozok, de olvasgatom és enged meg, hogy egy röpke kis gondolatot anélkül, hogy most felkeljen reggelnem közzé tegyünk "a mit is ragozzuk..." cikked 50oldal Kaméleon - 2012 01 06 ¦ 20:33:10 hozzászólása ami Umberto Eco új regénye és többek között Alfred Dreyfus meg hatásai amirõl eszembe jutott eme kis kritika
Teljes hir
...kötelezõ formalitáson túlmenõen járok erre is, már egy ideje, bár nem fórumozok, de olvasgatom és enged meg, hogy egy röpke kis gondolatot anélkül, hogy most felkeljen reggelnem közzé tegyünk "a mit is ragozzuk..." cikked 50oldal Kaméleon - 2012 01 06 ¦ 20:33:10 hozzászólása ami Umberto Eco új regénye és többek között Alfred Dreyfus meg hatásai amirõl eszembe jutott eme kis kritika
Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám · / · FIGYELÕ
FRANYÓ ZOLTÁN: ROMAIN ROLLAND DARABJA
"Minden lélek, aki az igazsággal egyszer szembenézett és mégis tagadni akarja, öngyilkosságot követ el." (Teullier)
Bizonyos, hogy a svájci számkivetésbe visszavonult nagyszerû francia neve - ha nem is éppen a tízkötetes "Jean Cristoph", hanem inkább honfitársai általános és föltétlen német-gyûlöletével szemben különvéleményül írott cikkei is nyílt levelei révén - ma Németországban (mert argumentum) sokkal népszerûbb, mint akármelyik német író neve. De az is bizonyos, hogy Romain Rollandnak e kétes értékû népszerûségben éppoly kevés öröme telhetik, mint abban az elvakult gyûlöletben, mellyel hazája, a saját sovinizmusától megkótyagosodott Franciaország reprodukálhatatlan átkok kíséretében renegátnak, sõt hazaárulónak bélyegezte. Egyikben sem telhetik öröme, mert az egyik éppúgy politikai önzésbõl fakad, mint a másik, már pedig Rolland tiszta és áhítatos egyéniségétõl semmi sem áll oly messze, mint az a szándék, mely a mûvész mûvészi meggyõzõdését a lelkiismeret elhallgattatásával az aktuális politika szeszélyei szerint akarja idomítani.
Igaz, hogy Rolland már a háború elõtt is kedvelt és olvasott írója volt a francia kultúrán nevelkedett ifjú Németországnak. Számtalan személyi és mûvészi kapocs kötötte õket egymáshoz: barátok, elvtársak, városok, utazások, tanulmányok, zenei tradíciók, mûvészettörténelmi vonatkozások és - mindenekfölött - "Jean Cristoph", ez a Beethoven-imádatban megfogalmazott és közép-rajnai élmények termékenyítõ melegében kilombosodott legnémetebb francia regény, mely idõtlen-idõkig maradandó irodalmi és emberi értékeiben idõtlen-idõkre elszakíthatatlanul összeötvözte a germán szívósság vasát a gall szellem aranyával.
Hiába átkozzák Franciaországban, attól úgyse lesz németebb, és hiába dédelgetik Németországban, attól nem lesz kevésbé francia. Franciaország! Németország! Se Franciaországban, se Németországban nem tudják - vagy nem akarják tudni, - hogy e fogalmak mennyire mást jelentenek Rollandnak, mint bárki másnak. Õ mûvész, költõ, az egész világegyetem honosa, aki Németországban egész biztosan nem az imperialista politika gõgös Németországát, hanem a Goethe, Beethoven, Bach, Heinrich, Schütz, Paul Gerhard, Zachow, Erlebach, Kuhnau, Buxtehude és Wagner Németországát szereti és Franciaországban nem a Pascal, Baudelaire, Millet, Charles-Lonis Philippe, Lewaître Franciaországát, hanem a dantoni vér-orgia, a Dreyfus-pör, a Caillaux-krízis és a Maurice Barrès-féle ál-nacionalizmus Franciaországát gyûlöli.
Ezt tudni illik és illik tudni elsõsorban Németországban, ahol senkinek se lehet érdeke, hogy a barátságnak hamis hangszereken elfújt himnuszaival örök idõkre fájdalmas sebet üssenek annak az emberi érzékenységén, aki mûvészetével örök idõkre hozzájuk kapcsolódott. Persze, a maga erejétõl és öntudatától egész az öntudatlanságig megmámorosodott németségnek Rolland is azért jött kapóra, hogy benne, - az õ õszinte és mindent torzítatlanul visszatükrözõ egyéniségében - önmagát önmagának fölfedezze, de ha már ezt tette, nem lett volna szabad a tapintatlanságban odáig menni, hogy azt a drámáját cibálják hajánál fogva a nyilvánosság elé, mely - amellett hogy a francia történelem speciális bûneit rikító plakátszínekkel keni színpadra - egyáltalában nem reprezentálja Roland írói képességeit.
A darab néhány évvel azután íródott, hogy a francia nemzet - és vele Rolland is - hatalmas erkölcsi válságon esett keresztül. Ezernyolcszázkilencvennégy... Dreyfus-affér... mi külföldiek rég elfeledtük, csak homályosan emlékszünk rá, hogy egy magasabbrangú zsidó katonatisztrõl volt szó, aki a vád szerint vétkes volt, de a valóságban valószínûleg ártatlan. De azt csak kevesen tudják, hogy az álarc mögött, melyet ez a botrány a külföld megtévesztésére magára öltött, a legborzasztóbb és legerkölcstelenebb krízis viharzott, melyet Franciaországnak valaha el kellett szenvednie és amely még ma sem ért véget. Ez a válság ugyanis nem csupán politikai bolygórendszerét bolygatta meg, a hazugság elvetemült hadjárata volt az igazság ellen általában, a politikává aljasodott vallás háborúja volt a szabadság vallása ellen, az önzõ és hataloméhes érdekpolitika offenzívája a nemzeti becsület és szabadság védelmezõi ellen. "Tout au fond nous étions les hommes du salut temporet", írja Charles P
eguy e mélyen erkölcsi természetû küzdelemrõl, mely befészkelte magát a lakásokba és elharapódzott a legbensõbb intimitásokig. Barátokat lódított kétfelé, régi szerelmeket tépett szét, csöndes és boldog családok közé hajította be a testvérharc tûzcsóváját és pusztító tüze az elidegenedés, keserûség, szakadás fájdalmas sebeit perzselte a lelkekbe. De mint mindennek, ennek is megvolt a hasznos oldala, egyszer és mindenkorra különválasztotta az erõseket a gyöngéktõl, egy táborba terelte a nemesebb jellemeket, kik az ország erkölcsi épségéért küzdöttek, egy közös hitvallás, egy erõs és tiszta akarat lobogója alatt.
Ebben a ciklonban, mely Franciaország minden intellektuális piszkát és lélek-szemetét fölkavarta, Rolland jelleme is acélossá edzõdött, mélyebb gyökeret eresztett benne a nép iránt táplált szeretete. Akkoriban egész tehetségével a színpad felé fordult, nemcsak mint teremtõ mûvész, hanem mint ideális terveket megvalósítani vágyó szervezõ és igazgató is. A Théâtre de l'Qeuore kisszámú, de kényes ízlésû törzsközönsége elõtt egymásután kerültek bemutatóra a shakespeare-szerûségük miatt Franciaországban hûvösen fogadott "St. Louir", a háromfelvonásos "Aërt" és alig néhány hét múlva elsõ darabja annak a tíz drámából álló sorozatnak, melyben a forradalmat, a francia nemzet Iliasát akarta megjeleníteni. Ennek a cyklusnak keretében került 1898-ban - elõször "Morituri" címen - bemutatóra "A farkasok", melyet most a bécsi Volksbühne is elõadott. Siessünk bevallani, semmi sincs benne a "Jean Cristoph" lírai szépségeibõl, hideg francia pátosz terpeszkedik végig a színpadi technika szempon
tjából elég primitíven felépített három felvonáson, melynek cselekménye nem hús-vér emberek szenvedélyes harcában izzik tragikummá, hanem fogalmak, ideológiák, elvontságok között mesterségesen tenyésztett dialógusokban fekélyesedik akadémikus vitatkozássá. A szereplõk csak élettelen bábjai a két ellentétes világfelfogásnak: az igazságosságnak és a hazafias lelkesedésben megindokolt szükségszerûségnek. A dráma történelmi hátteréül Rolland a hadseregnek a konvent erõszakosságai által elõidézett 1793. évi forradalmát választotta és "farkasoknak" a tansculotteokat nevezi, e vérengzõ plebejusokat, kiket a közös gyûlölet tart együtt, kik vak eszközei az eszmének, melyet jelszóul választottak, melynek jelentõségét azonban nem értik. Mint a szennyes árvíz úgy hömpölyög körül ez a gyûlölet a nemesi származású D'Oyront, aki a magasabbrendû emberiségért harcol. Mindkét párt gyûlöli, az emigrált nemesség azért, mert a plebejusokhoz pártolt, a konvent tagjai pedig nemesi vére miatt, mely
et nem tud elfojtani magában. Egy hamisított levél, mely egy lepénzelt mainzi paraszt kezén keresztül a sanseulotte-ok elé kerül, kétségtelen bizonyítéka lett az arisztokrata árulásának. Egy teljes felvonásnyi eseménytelen, szenvedélytelen, tehát drámaitlan eszmecseréért csupán azok az igazán fenséges kinyilatkoztatások kárpótolnak, melyekkel Romain Rolland az egykori akadémikus, Teullier jellemén keresztül tulajdonképpen a maga fanatikus igazságkeresését szegezi ellene a csillogó jelszavak mögött handabandázó korrupciónak. E néhány egyszerû és mély szava a darabnak a lírai exaltáció forrpontján izzik, vakít és sistereg, az a kurta, de szent lelkesedéssel vívott küzdelem, mellyel Teullier az igazság tudatában, de az igazság döntõ bizonyítékai nélkül meg akarja menteni d'Oyront a durva mészárosból népszerû hadvezérré avanzsált Verrat bosszújával szemben: emberi és színpadi szenzáció. Teullier mégis alul marad az elvakult plebejusokkal vívott harcában: D'Oyront halálra ítélik
és Láesnel, a konvent Pilátusa, aki legbelül maga is meg van gyõzõdve D'Oyron ártatlansága felõl, azzal mossa a kezeit, hogy szívesen vállalja a szégyent, ami a nevére száll, ha a megszégyenítõ ítélettel használhat "az eszmének".
Elszánt vádbeszéd, meggyõzõ védekezés, felsõséges etnika, biztos emberismeret, nagyszerû történelmi tanulmány, kitûnõ regény-stúdium, - tehát rossz darab. És ez a rossz darab - éppen hibáival - igazolja a késõbbi hibátlan kezû és lelkû regényírót, vagy megfordítva, s késõbbi egy-test, egy-lélek-regényíró visszafelé menti a hústalan és lélektelen alakokon keresztül vitatkozó drámaírót.
A bécsiek - akiknek ízlése pedig nem romlott le egészen a "reichsdeutsch" háborús irodalom önzõ és öntelt patriotizmusáig - még az erõtlen jelenetek után is tüntetõen ünnepelte a szerzõt, de oly módon ünnepelte, hogy a tapsok taktusán keresztül lehetetlen volt nem észrevenni a mûvészi megnyilatkozások politikai ekvivalenseit, melyek ma, majdnem húsz esztendõ évszázadokkal is felmérhetetlen históriai átalakulása után - persze - egészen másképp értetik magukat, mint amit az író annakidején meg akart éreztetni velünk.
(Bécs)
forrás:http://epa.oszk.hu/
(érdeklõdõknek jó olvasást:)
.ne kérdezze senki mire ezen felindulás, késztetést éreztem ...jött, úgy gondolom napirenden a konzekvenciája mi levonhatóó óó
na további békés testépítést mint Horvát Gergely mondani volt szokta
..Imre sok mindent mondanék, de nem mondok, fogtunk már kezet, viszont én maradok egyenlõre olvasó, ki olykor elmereng a sokaságon
béke